Ungváron és Tartuban (Észtország) végezte tanulmányait. Dolgozott gépkocsi sofőrként Leningrádban (Szentpétervárott), tanított Kazahsztánban, majd a csapi magyar nyelvű 2. sz. általános és középiskolában. A kárpátaljai értelmiségi kör tevékeny tagja volt, Bagu Balázzsal, Gortvay Erzsébettel, Kótyuk Istvánnal, Kovács Vilmossal és sok más kárpátaljaival egy életen át tartotta a kapcsolatot. Részt vett az Ungvári Állami TV magyar nyelvű műsorának indulásában, írt a Kárpáti Igaz Szóba, harcolt a kárpátaljai magyar iskolák magyar nyelvhasználatáért, azért, hogy a gyerekeket magyar keresztnevükön lehessen szólítani, azért, hogy a tanárokat tanító bácsizni/nénizni lehessen, ne pedig Balázs Ivanovicsnak vagy Anna Gézovnának nevezzék őket… A számos konfliktus az igazgatósággal, a KGB századosával – aki nacionalista kilengésekkel vádolta –, a kilátástalan jövő áttelepüléssel végződött. Az anyaországi áttelepülést a kisebbik rossznak tartotta, nem voltak illúziói a kádári Magyarországról, hiszen a rokonság jó része a határ innenső oldalán élt. Rövid ideig oktatott a Szegedi Tudományegyetemen, majd hosszú évekig a Marx Károly (ma Corvinus) Közgazdaságtudományi Egyetemen tanított oroszt. Megvédte doktoriját, kongresszusokra járt, részt vett finnugrisztikai, később hungarológiai projektekben. A kandidátusi címet sosem szerezte meg, mert a pártvonalon illetékes egyetemi felelős kijelentette, hogy az egyetemnek ez nem áll érdekében. A nacionalizmus vádja az anyaországban is utolérte, ugyanakkor az itteniek sokszor muszkázták, oroszozták az áttelepült családot. Mindvégig hazajárt Kárpátaljára, családostól látogatta a régi barátokat, az otthon maradt kollégákat, a sírokat. Lélekben mindig beregi maradt, sosem tudott igazán gyökeret verni Budapesten. Ebben része volt az anyaországi értetlenségnek, a nemzeti/nacionalista bélyegnek, de annak a "szétfejlődésnek" is, ami az 1. világháború után a különféle utódállamokhoz csatolt magyarságot és a "hazaiakat" is jellemezte. Rendületlenül gyűjtötte a Kárpátaljáról szóló dokumentumokat, foglalkozott az ottani helységnevekkel, a ruszinok történetével. Sok kárpátaljainak segített: hol befogadta őket, hol az orvosi ellátásukat igyekezett megoldani.
Csirpák Emil visszaemlékezései - olvasható
