Válság, szeretet, igazság

Még egyetlen XVI. Benedek-enciklikának a megjelenését sem előzte meg olyan feszült várakozás, mint a 2009. június 29-én aláírt és július 7-én bemutatott Caritas in veritatét. Az enciklika megjelenését követő első hónapban a vatikáni hírfigyelés szerint ötezer cikk foglalkozott vele. Az új dokumentumot nemcsak a katolikus egyházban várták kíváncsian, sőt talán még csak nem is kizárólag a keresztény világban. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a megkülönböztetett nemzetközi figyelem a világ váratlan spirituális fordulatának köszönhető, sokkal inkább a világgazdasági válság miatti tanácstalanságnak. Mert bár alig múlik el hét, hogy valamelyik befolyásos gazdasági elemző vagy a politikai élet jelentős szereplője ne jelentené be, hogy túl vagyunk a nehezén és elérkezett a kilábalás, sőt a fellendülés ideje, néhány nappal később rendre riasztó adatok jelennek meg a Föld gazdaságának állapotáról. Úgy látszik, a világ sorsának irányítói éppúgy homályban tapogatóznak, mint a recessziót legjobban elszenvedő „laikus világ". Ékes bizonyítékául annak, hogy a gazdasági fejlődést megroppantó események nem is pénzügyi-gazdasági természetűek voltak; másképpen szólva nincs külön a gazdaságra és a hétköznapi életre vonatkozó erkölcs.

Azt ugyan senki sem remélhette, hogy a pápa a pénzügyi és gazdasági világ újjászervezésére vonatkozó gyakorlati utasítássort fog adni, ám éppen a válság mélyebb okainak megismerése utáni vágy elkerülhetetlenné teszi azoknak a szempontoknak a megismerését, amelyekről éppenséggel a legkevésbé szeretne tudni a lényegi változatlanság fenntartásában érdekelt elit. „Az egyháznak nincsenek felajánlható technikai megoldásai - írta XVI. Benedek -,
és egyáltalán nem tart igényt arra, hogy beleavatkozzon az államok politikájába. Feladata viszont az igazság küldetésében áll, melyet minden időben be kell töltenie az ember méltósága és hivatása mértékében az egész emberiség javára."

Ebből kifolyólag XVI. Benedek olyan jellegű újdonsággal nem szolgált, ami kielégítette volna a várakozást és a kíváncsiságot; bár néhány elemzőnek még így is sok volt az enciklikában található „gyakorlati" tanácsok mennyisége. George Weigel amerikai teológus például egyenesen naivságnak nevezte mindazt, amit a pápa az ingyenességről és az ajándékozásról írt, s hasonlóan vélekedett arról a javaslatról is, amely a világgazdaság irányítására létrehozandó központi tekintélyre (valamilyen szervre) vonatkozik.

Ami azonban egyeseknek sok volt, azt mások kevesellték. AL'Osservatore Romano július 12-én megjelent számában például az egyik kommentátor úgy fogalmazott, hogy az új pápai enciklika íródhatott volna egy évszázaddal korábban is, vagy akár egy évszázaddal később. Eza megjegyzés mintha nem lenne egészen elégedett az enciklika újszerűségével, bár az is lehet, hogy csupán örök értékeit szerette volna kidomborítani.

Mindenesetre az bizonyos, hogy II. János Pál Centesimus annus kezdetű enciklikája után tizennyolc esztendővel célszerű volt új szociális enciklikát megfogalmazni, s ebben a pápa értelemszerűen alkalmazta a megváltozott helyzetre a katolikus egyház kétezer éves tanítását. Új problémák jelentek meg, meglepetésszerű gyorsasággal változott meg a világ - ahogyan az enciklikát bemutató sajtókonferencián fogalmazott Renato Martino bíboros -, és ezekre a változásokra reflektált az evangéliumi tanítás jegyében a pápa.

Ugyanakkor a harmadik XVI. Benedek-enciklika, bár jól illeszkedik a pápai megnyilatkozások sorába, mintha nem teljesen az előre elgondolt programnak felelne meg. Már ha volt ilyen terv egyáltalán. Úgy tűnik ugyanis, hogy a Hittani Kongregáció éléről pápai trónra került Joseph Ratzinger nagyon tudatosan építkezik. Első két enciklikája úgy foglalkozott aktuális kérdésekkel, hogy két isteni vagy teológiai erényt állított indirekt módon a vizsgálódás középpontjába: a Deus caritas est kezdetű enciklika a Második korintusi levélből ismert legfontosabb erénnyel, a szeretettel, míg a Spe salvi kezdetű enciklika a reménnyel foglalkozott. Valószínűnek látszott, hogy a harmadik enciklika középpontjába a hit kerül majd, hiszen ez a három, a hit, a remény és a szeretet a hagyományos teológiai megközelítésekben szorosan összetartozik. Az egyházatyák szerint e három erény azért isteni, mert Istenre vonatkozik és az ember kegyelemmel kapja meg őket.

A válság azonban talán más megközelítést diktált, hiszen a Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű körlevél már bevezetőjében kijelöli a szöveg helyét a pápai megnyilatkozások sorában, VI. Pál Populorum progressiójának az emberi fejlődésre vonatkozó gondolatait idézve. XVI. Benedek azonban nem áll meg az 1967-ben megjelent dokumentum tanításánál, és a Caritas in veritate enciklika következő fejezetében a mi korunkban értelmezi az emberi fejlődést. Aharmadik fejezet a Testvériség, gazdasági fejlődés és polgári társadalom címet viseli, a negyedik Anépek fejlődése, jogok és kötelezettségek, környezet címet, az ötödik Az emberi család együttműködése, a hatodik Anépek fejlődése és a technika témaköröket teszi vizsgálata tárgyává.

Összességében XVI. Benedek inkább támaszkodik a negyvenkét évvel korábban megjelent Populorum progressióra, mint a tizennyolc éves Centesimus annusra. A nem egyházi sajtó örömmel vegyes elégtétellel vette tudomásul, hogy a pápa egyáltalán nem globalizációellenes, megfeledkezve arról az egyszerű tényről, hogy bár az egyház a társadalmi igazságosság előmozdítását javasolja, ennek megteremtésére nincsenek eszközei. Ugyanakkor soha egyetlen római megnyilatkozás sem szólt arról, hogy a globalizáció önmagában lenne jó vagy rossz: épp ellenkezőleg, a pápai megnyilatkozások mindig azt hangsúlyozták, hogy az ember teszi jóvá vagy rosszá, ezért etikai kritériumok alapján kell irányítani. Ki kell tágítani az emberi értelmet és képessé tenni az új, impozáns dinamizmus felismerésére és irányítására - fogalmazott XVI. Benedek. S mindezt azért, hogy az ember ezt az új dinamizmust segítse „a szeretet civilizációja" irányába, amelynek magvát Isten belehelyezte minden népbe és minden kultúrába.