Nincs forradalom! - De az Internacionálét tovább lehet énekelni

A forradalom az én korosztályom számára igazán ismerős kifejezés. Sokat lehetett hallani, mindig olyan értelemben, amely a kommunista rendszert igyekezett igazolni. Az igazi az 1917-es nagy októberi volt, 1848-ból tehát előfutár lett, 1956-ból viszont „ellen", mert megrendítő csapást mért erre a mítoszra. 1956 után azután valóban meg lehetett tapasztalni, mit jelent a szavak tartalmának kifordítása. Aforradalom megtorlói „Forradalmi munkás-paraszt kormány"-nak nevezték magukat, a rendeleteket is ennek nevében hirdették ki, csakúgy, mint a statáriális ítéleteket. Lettek tavaszonként Forradalmi Ifjúsági Napok, amelyek összemosták március 15-ét március 21-ével és április 4-ével. Meg kellett tanulnunk a forradalmárok legismertebb indulóját, az Internacionálét. Magunkban sosem dúdoltuk. Mégis, az Internacionálé szövegével nemzedékünkbe évtizedeken át sulykolták bele, hogy mit jelent forradalmárnak lenni. Először is, aki énekli, maga is az éhes embereket cselekvésre szólító élcsapat tagja. Aproletárokat a forradalom szabadítja ki a fogságból, miközben végképp eltörli a múltat is. Harcról van szó tehát, amely a végső győzelemig tart, az egyre nagyobb tömeggé duzzadó sereg azokat fogja össze, akik semmik voltak mostanáig, de a győzelemmel ők lesznek a minden.

Amikor a Magyar Szocialista Párt elnökválasztó kongresszusán nemrég, befejezésül elénekelték az Internacionálét, látva a sajtóhírt megrendüléssel éltem át azt a felismerést, hogy tényleg megváltozott a világ. Az induló ezen az eseményen jelképes, öntudatot erősítő gesztus lett, nyomasztó ereje elpárolgott. Még néhány évvel ezelőtt sem volt ez ilyen nyilvánvaló. Józan ésszel persze már hosszú ideje lehetett hangoztatni, hogy az Internacionálé és a baloldal sem azt jelenti, mint régen, de túl közel volt még az idő, amikor a baloldali forradalmiság és a nevében elkövethető hősi tett fenyegetésként hatott, ha az emberről kiderült, hogy rossz oldalon áll. Apolitikai gondolkodásmód lassú átalakulása azonban most érkezik fordulóponthoz.

Néhány héttel ezelőtt a párizsi Le Point hetilap Michel Foucault nem volt forradalmár címmel hosszú, eddig kiadatlan 1975-ös interjút közölt az 1984-ben elhunyt filozófussal. Miközben a filozófiai és a társadalomtudományi gondolkodásban is fordulatot hoztak Foucault felvetései, például az elmegyógyintézetek, a börtönök, a szexualitás, a biohatalom értelmezéséről, az interjú azt mutatja, hogy marxista értelemben Foucault nem tekinthető forradalmárnak, és igen élesen bírálta a baloldaliságot, a marxizmust. Abeszélgetés azért érdekes és időszerű, mert a gondolkodásmód itt emlegetett fordulópontjának néhány lényeges mozzanatára világított rá.

Ennek első felében Foucault azt fejtegeti, hogy a marxizmus, sőt vele maga a szocializmus fogalma lett kérdéses. Érvelésében rámutat arra, hogy a marxizmus eszmerendszerében a legfontosabbnak hitt fogódzók, mint a proletariátus, az ideológia vagy a forradalom értelme lett bizonytalan. Megjegyzi, hogy ő maga mindig kerülte az ideológia kifejezés használatát. Majd idézi Marxot, aki azt mondta Engelsnek, hogy „a proletariátus, tudjuk jól, nem létezik, de ezt nem szabad kimondani. Ha sokat beszélünk róla, végül talán létezni fog". Mi egyáltalán a forradalom? - teszi fel ezek után a kérdést Foucault. Mi ez a fogalom, amelynek nevében évszázadok óta öldöklik egymást az emberek, amelynek eredete jellegzetesen burzsoá, s amely maga már-már erkölcsi kötelességként hat? Egyáltalán akarjuk-e a forradalmat, folytatja a kérdezősködést. Ha igen, miként jelentkezik a forradalom vágya a párizsi szalonokban és miként a Rio de Janeiró-i favelákban? Hány százezer, hány tízmillió embert öltek meg a forradalom nevében, vagy hányan fogadták el, hogy meg kell halniuk a forradalomért? Miért történhetett, hogy a „forradalom" szó annyi vakbuzgó hívőt, teoretikust tudott maga mellé állítani, annyi tömeggyilkossághoz, annyi bebörtönzéshez, hatalomszerzéshez, zsarnoksághoz vezetett? Foucault rámutat arra, hogy az értelmiségi, ha baloldalinak tekinti magát, nem mondhatja azt, hogy nem forradalmár. Abaloldali értelmiségivel nem lehet kimondatni - teszi hozzá -, hogy „nem, én egyáltalán nem vagyok forradalmár". Vagy azt, hogy „nem tudom, mit jelent, honnan jön a forradalom fogalma. Hogy miért akarják a forradalmat?" Pedig ezek a kérdések, állapítja meg Foucault, elsősorban az értelmiségihez szólnak, mert éppen az értelmiségiek maguk hivatkoznak a forradalomra önként és oly hevesen.

Ez a nyugati baloldali értelmiség bármilyen, a világban bekövetkező mozgolódásról ki tudja mutatni, hogy forradalmi jellegű, legyen szó sztrájkról, terrorakcióról - fejtegeti a közel harmincöt évvel ezelőtti beszélgetésben Foucault -, de a szembefordulás a szovjet szocializmussal semmikor nem számított előttük forradalmi tettnek. Az efféle ellentmondások teszik, hogy a forradalom semmilyen elemzésnek sem válhat a mércéjévé, folytatja Foucault. Az interjút azzal zárja, hogy meggyőződése szerint a társadalmi egyenlőtlenség ellentéte nem az egyenlőség, hanem a társadalmi különbözések, másfajta társadalmi azonosságok kifejezésre juttatása.

Michel Foucault korunk egyik legnagyobb hatású filozófusa volt, aki hazájában ugyanolyan népszerű, mint a világ más részein, különösen az angolszász világban, spanyol vagy német nyelvterületen. Fő művei magyarul is hozzáférhetőek. Hogyan lehetséges, hogy a hatalom és a modernség világhírű teoretikusának e kemény eszmefuttatása csak most került napvilágra, jóllehet a vele akkor készült beszélgetéssorozat többi része már sokkal korábban megjelent? Az ember eljátszik a gondolattal, hátha maga Foucault sem tartotta időszerűnek, hogy kinyomtassák, hátha hagyatékának gondozói is úgy gondolták, csak most jött el az ideje, hogy a baloldaliság lényegét boncolgató gondolatokat közreadják, mert a veszély elmúlt. Hátha most Párizsban is másként kezdik hallgatni az Internacionálét.

Az eset, mint tünet érdekes lehet, de fontosabb a lényege, amely úgy összegezhető, hogy valóban érzékelhető valami fordulat. Az egyetemes érvényű forradalmiság és e gondolkodásmód súlyos következményei most alakulnak át, válnak érvénytelenné, a múlt részeivé. Következményeken azt kell érteni, hogy a baloldali gondolkodásmód természetes módon alakult át a közelmúltban azzá az uralkodni törekvő értelmező közbeszéddé, amelyet egy pusztán technológiai és gazdasági folyamatokra összpontosító szemlélet jellemez. Átéltük ennek a gyakorlatát is mostanában. Azt akarták velünk elhitetni, hogy a világból semmit sem kell már megérteni, mert amit tudunk, az hamis tudás, a dolgok rendjén nem lehet változtatni, a gazdasági, politikai és népesedési folyamatok, afféle természeti törvények, tőlünk függetlenül formálják az életünket. Így tehát a forradalom kegyetlenségének érvrendszere észrevétlenül, de magától értetődően változott át azzá a tudományosnak tekintett másikká, amely nem a forradalom, hanem a folyamatok kérlelhetetlen kegyetlenségét hirdeti. Amiből logikusan következik, hogy maga a társadalmi élet dzsungelharc, mindent szabad, amíg korlátokba nem ütközik az ember. Aszabados szabadság önzése a magyarországi átalakulás keretei között természetes fejleménye ennek a forradalomfelfogásnak. Akérlelhetetlenségnek pedig a mottója régen is az volt, most is az, hogy aki nincs velem, ellenem van.

Aforradalom és utóélete, az ebből továbbra is merítő baloldaliság immár végképp nem az igazság szinonimája. Abefejezést, a lezárást az jelenti, hogy elveszti aktualitását. Abaloldaliság lényegéhez tartozó forradalom nem bukott el, nem az ellenforradalom, nem is a konzervatív forradalom győzte le, hanem annyi történt, hogy már nem időszerű.

Ha az értékelvű politizálás egyik fő parancsának azt tekintjük, hogy a gyengébb maradjon erős az erősebbel szemben, akkor megállapítható, a baloldaliság kétszer is veszített Magyarországon. Korábban nem tudta forradalmiaknak hitt eszközökkel biztosítani a gyengék erejét az erősekkel szemben. Aközelmúltban összesen tizenkét év sem volt elég a baloldalnak arra, hogy a célt az intézmények segítségével megvalósítsa, sőt a társadalmi szakadás egyre nagyobb. Ezaz a két vereség, amely döntő a mentalitás átalakulása szempontjából. Aszegények, az elesettek védelmére a baloldaliság alkalmatlan, a feladat többé nem tartozik rá. Afordulat azt jelenti, hogy a forradalmiság és öröksége, vele a kegyetlenség szófűzései, magyarázatai érvénytelenek lettek, eltűnésükkel minden megváltozik. Az Internacionálé eléneklése többé nem azt jelenti, hogy a győzelem napjai jönnek, hanem csak azt, hogy nem tilos hinni az ilyesmiben. Akülönbözéshez mindenkinek, így nekik is joguk van.

Végre ismét előttünk áll az olyan sokáig feledésbe merült, a forradalom baloldali értelmezése által eltakart régi dilemma, az igazi: Hogyan kell érteni a jó és a rossz ellentétét.