Lomb és víz - A Rákóczi-kori magyar táj

A nagy történelmi események sorsa, hogy előbb legendák, mesék, mondák, népdalok őrizzék meg emléküket, majd tudományos feldolgozások szülessenek róluk, történéseik, szereplőik szépirodalmi művek témájává nemesedjenek, végül pedig napjaink Magyarországán általános és középiskolai tananyaggá szürküljenek. Nemzetünk emlékezetében ezt az utat járta be a Rákóczi-szabadságharc is, amelynek históriáját, hőseinek tetteit oly jól megtanultuk. Ám a felkelés harcairól szóló ismereteink mégis felületesek, hiszen igen keveset tudunk a kor Magyarországáról, arról a tájról, amely szabadságharcunk színtere volt. Etörténelmi táj gyakorta megjelenik a kuruc kor mondáiban, katonadalaiban, ám iskoláink tankönyvei alig szólnak róla. Pedig lenne mit mondani, mert a három évszázaddal ezelőtti Kárpát-medence egészen más volt, mint amilyennek ma ismerjük. A Kárpátok íve, két nagy folyónk - a Duna és a Tisza - is ott húzódott, ahol napjainkban, de a táj mégis más arcú volt, még őrizte ősi jellegét, és ezért más volt a kor emberének viszonya is ahhoz. Sokkal inkább benne élt e tájban, mint korunk urbánus, a civilizáció kényelméhez szokott társadalma, és természetközelsége ott érezteti hangulatát katona- és bujdosódalaiban is. A...Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát, Hóval fedi bé a tél... közismert sorai bizonyítják ezt.

A Rákóczi-szabadságharc színtere a török korból örökölt, hadak dúlta, egyes területein szinte néptelen táj volt, amelynek földrajzi képét egyetlen kifejezéssel lehetne illetni: elvadult. Ezt a tájat jellemezte mintegy fél századdal
ezelőtt Laczkó Géza közismert, Rákóczi című regényében így: „...Lomb és víz - ez volt akkor Magyarország..." Azabolátlan természeti erők, a szabályozatlan folyók, a megműveletlen, elvadult földek, a bujdosók hazája volt akkor a Kárpát-medence, és a művelt Nyugat szemében valami veszélyekkel teli, szélsőséges éghajlattal megáldott távoli, ismeretlen világ. Rossz híréhez a török elleni felszabadító háború, majd az elhúzódó Rákóczi-szabadságharc hadszínterén megfordult katonák és utazók beszámolói is hozzájárulhattak. Amikor néhány évvel a szabadságharc után az isztambuli angol követ - Edward Wortley Montague - átutazik Magyarországon, és utazásáról felesége részletes úti leveleket küld haza, megdöbbentő tájékozatlanságról tesz bizonyságot. Amintegy két hétig tartó utazás előtt - amelyet a Dunát követve szánon tettek meg - a bécsi hivatalos körökben is terjengő, Magyarországról szóló híradások alapján a követ felesége minden rosszra felkészült; úgy értesült, hogy hazánkban kibírhatatlan telek vannak, nem léteznek az időjárás viszontagságai ellen védő épületek, a vidéken rabló tatárok portyáznak és ezért olyan erős kíséret megy velük, hogy talán még ütközetben is részt vehetnek. Ehíreket - a kor bécsi udvarára jellemzően - egyébként valószínűleg nem is akárkitől, hanem a magyar hadszínteret jól ismerő Savoyai Jenő hercegtől, a neves hadvezértől kapta. Jóllehet Lady Wortley az utazás során kellemesen csalódott hazánkban, ám az udvari hírek, amelyeket nyilván képzelete színezett oly veszélyes hangulatúvá, annyiban mégis igaznak bizonyultak, hogy jelentős néptelen vidékeken utaztak át. Egy ilyen útszakasz kapcsán írta le: „...Valóban nincs a világon szomorúbb, mint Magyarországon útazni, kivált ha meggondoljuk, hogy hajdan a lehető legnagyobb virágzásnak örvendett és ma ily nagy területen embert is alig látni..."

A Rákóczi-kor magyar tájának képét azonban nemcsak a sivár vidékek határozták meg, hanem - utalva Laczkó Géza megállapítására - leginkább az elvadult vizek, amelyek a török kor velejárói voltak. Atörténeti kutatások alapján ma már egyértelműen tudjuk, hogy a Balaton vizét részben mesterségesen felduzzasztották, és ezért a tó körül jelentős területek mocsarasodtak el. Avédekezés diktálta azt is, hogy a korábbi évszázadok vízszabályozásával felhagyott a lakosság, aminek az lett az eredménye, hogy folyóink mentén hatalmas, az év jelentős részében vízzel fedett térségek alakultak ki, amelyeknek lápos, mocsaras területei közé menekült, települt a föld népe; az egykori vízfolyások most szinte belevesztek az ingoványba. Avizek elhatalmasodását segítette a várak körüli térségek mesterséges elárasztása is; ennek legjobb példája talán a híres ecsedi vár, amelyet - egyebek mellett - úgy erősítettek meg, hogy környező, már ősidők óta lakott területeket árasztottak el, falvak sora került víz alá. Aszabadságharc idején Rákóczi fejedelem maga is járt a várban, és látogatásáról beszámolt Emlékirataiban. Leírása alapján Ecsed ereje a környező lápvidékben rejlett, ez tette bevehetetlen erőddé. Ehatalmas lápvidéket csak a 19. század második felének lecsapolási munkálatai tudták megzabolázni.

E kor magyar tájára a maitól eltérő, általában hűvösebb éghajlat is rányomta bélyegét; akkoriban a tél keményebb, a nyár hűvösebb volt, mint ma, és az időjárási csapások sem voltak ritkák a Kárpát-medencében. Ezutóbbiakból néhány; 1703 decemberében Eperjesen és Kolozsváron olyan vihar tombolt, hogy leszaggatta a templomok és házak tetejét, míg ugyanebben az évben olyan nyári szárazság pusztított, hogy a Fertő-tó egészen összehúzódott. 1706 végén Eperjesen a heves téli esők kimosták a császáriak felületesen elhantolt sírjait, a következő év őszén pedig a dunántúli árvizek akadályozták a hadműveleteket. 1709 eleje Euró-
pa-szerte kemény hidegéről lett híres, még márciusban is fagyó hideg volt, Sopronban pedig azt jegyezték fel, hogy a kutakban jég képződött. 1710-ben Nagyszeben környékét sáskajárás tarolta le. Ugyanakkor a földrengések sem kerülték el hazánkat; 1703 júliusában Gölnicbányán a földmozgás egyetlen épületet sem hagyott épen, míg 1705-ben Brassó és a Fertő-tó környékén jegyeztek fel gyengébb lökéseket.

Az elvadult, álló mocsarakká lassult vizek uralta, hadak járta tájon nemcsak a katonák pusztítottak, hanem bőven arattak a fertőző betegségek is. Legfőképpen a kor Európájában akkor morbus hungaricusként ismert - máig azonosítatlan - fertőző betegség, de még annál is jobban a pestis. Ezelőbbi kór a 16. század magyarországi hadszínterén tűnt fel először, és a kontinensen azzal vívta ki hírnevét, hogy egyfelől egész seregeket olvasztott el, másfelől pedig azzal, hogy míg a nyugatról jött zsoldosok tömegei estek áldozatául, addig a magyar lakosság és a török katonák immunisak voltak vele szemben. Hogy mi volt akkor a morbus hungaricus, azt ma már nehezen lehet megmondani, talán a kor hadseregeit rendre kísérő egyik betegség, a tífusz valamely változata. Pontos meghatározását nehezíti, hogy az akkori magyar hadszíntéren mindig felütötték fejüket fertőző megbetegedések; a katonák hiányos táplálkozásából, az elemi higiéné hiányából, a fertőzött vizekből, és ami gyakorta előfordult, az ütközetek színterén nem kellő mélységbe történő temetésből eredő epidémiák. Maga Rákóczi Ferenc is átesett egy ilyen fertőzésen, amikor az Alföld déli vidékére vezetett, a Duna és a Tisza mentén hadjáratot. Emlékirataiban leírta, hogy a hadjárat alatt ruhástul aludt, amikor pedig legyűrte a betegség, szomjúságát a Tisza vizével oltotta; „...márpedig ez a fekete és sűrű víz bűzlött a sártól és a haltól, mellyel annyira tele volt, hogy nem is lehetett merni belőle anélkül, hogy halat ne fogott volna az ember..." Ám a hadak nyomában járó fertőző betegségeknek előnyük is volt. Szintén Rákóczi visszaemlékezései szólnak arról, hogy 1706-ban a Kassát ostromló Rabutin seregét betegség tizedelte, a fejedelem pedig tudatosan tette lehetővé, hogy a császári csapatok októberben Tokaj környékén lehessenek, mert a megérett szőlő, a hideg éjszakák és a Tisza vize eredményesebben hadakoztak ellenük, mint a kuruc csapatok.

A Rákóczi-szabadságharc magyar társadalmának azonban nem ez a - katonai táborokat kísérő, periodikusan jelentkező - járvány okozta a nagy veszteséget, hanem az 1708-ban már nagy méreteket öltő pestis, amely rohamosan terjedt szét a Kárpát-medencében, és amely - talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk - társadalmi bázisában rendítette meg a magyar ellenállást. Amúlt század történésze, Wellmann Imre a török világ végi magyar társadalmat mintegy 4,4 millió főre tette, amely a Rákóczi-szabadságharc végére - számításai szerint - 3,9 millió főre csökkent. Aveszteség félmilliót tett ki, ám ebből szinte kifejezhetetlenül csekély volt a nagyobb ütközetekben életüket vesztett kuruc katonák száma (alig ötezer fő). Ajelentős veszteség kisebb részben a civil lakosságot is érintő hadviselésből, nagyobbrészt pedig a pestisből eredt. Vagyis a magyar társadalom, amelyet a török elleni felszabadító háborúk, majd az azokat szinte megszakítás nélkül követő Rákóczi-szabadságharc hadműveletei is sújtottak, a felkelés végére teljesen kivérzett, erejét vesztette. Ezis egyik oka volt bukásának.

A közel három évtizeden át tartó háborús állapot végleg átrajzolta a Kárpát-medence földrajzi képét, amely jelentős módosulását a török hódoltságnak köszönhette. ARákóczi-szabadságharc kezdetére teljesen kialakult az alföldi puszta és annak gyéren lakott térségei. Már létezett az elszabadult futóhomok borította terület, létrejöttek a ma is ismert jelentős, az Alföldre oly jellemző, viszonylag nagy lélekszámú városok. Efolyamat fokozatosan zajlott le; a mohácsi vész időszakában kezdődött és végpontját a török elleni felszabadító hadjáratok jelentik. Amagyar köztudatban makacsul tartja magát az a vélemény - amelyet hosszú évtizedeken át erősített általános és középiskolai oktatásunk is -, hogy a megszálló török irtotta volna ki a lakosságot. Egyoldalú kép, amely erős módosításra szorul. Alakosság csökkenése, elmenekülése, fizikai megsemmisülése elsősorban a hadjáratok idejére, az azok közötti, hosszabb-rövidebb időszakokban pedig inkább a végvárak térségére volt jellemző. Azt is meg kell mondanunk, hogy az 1683-ban kezdődött török elleni felszabadító háborúk tették fel az i-re a pontot; a Bécs elleni sikertelen török hadjárat, majd Buda ostromai és zömükben a Duna völgyében zajló hadműveletek jelentős népességcsökkenéssel jártak. Szakály Ferenc történész egyik tanulmányában mintegy rangsorolta a felszabadító háborúk pusztítóit. Ezek közül kegyetlenségükkel a török hadak tatár segédcsapatai emelkednek ki, majd utánuk a török portyázók következnek. Ám a polgári lakosság sanyargatásában részt vettek a magyar végvári katonák és hajdúk is, és méltán vívtak ki gyűlöletet az akkoriban általában német gyűjtőnév alatt emlegetett idegen zsoldosok, sőt még a lengyel hadaknak is igen rossz hírük volt. El kell azonban ismernünk, hogy ez utóbbiak - a törökkel és tatárral szemben - többnyire csak raboltak, de nem gyilkoltak. Amásfél évszázados török hódoltság idején a betelepített török birtokosoknak nem állt érdekükben az adózó lakosság kiirtása; így elsősorban a hadjáratok időszakai voltak kritikusak, a pusztítás mindig sávszerűen, a hadak vonulása mentén történt.

A Kárpát-medence egyszerű népe természetes úton védekezett a seregek veszélye ellen; ahogy a török behatolt az alföldi területekre, megkezdődött a lakosság vándorlása, fokozatosan átalakult életmódja. Ezegyrészt azt jelentette, hogy igyekezett a vizek védelmébe vonulni, másrészt pedig azzal járt együtt, hogy átrendeződött az Alföld településhálózata. Míg a török hódoltság előtt a térséget - ha nem is mindenhol, de egyes részeken - apró falvak egyenletes hálózata szőtte át, és azokban általában növénytermesztést folytattak, addig a török betörése után alapvetően változott meg a kép. Alakosság védekezésül jelentős lélekszámú, falusias külsejű, városi településekbe tömörült, és felhagyva az addig uralkodó növénytermesztéssel, rideg állattartásra, marhatenyésztésre tért át. Efolyamatnak kedvezett az Amerika felfedezését követő, nyugat-európai konjunktúra is, amelynek eredményeként a legfőbb magyar exportcikk a lábon hajtott szarvasmarha lett. Amarhakereskedelem korabeli jelentős üzleti lehetőségére utaló adatként érdemes megjegyezni, hogy a későbbi magyar generális, Bottyán János is marhakereskedelemmel szerzett jelentős vagyont. Így nyerték el későbbi alakjukat nagy alföldi mezővárosaink, amelyek a pusztító hadjáratok ellenére is megőriztek valamit a magyar kultúrából.

A Rákóczi-szabadságharc idején az Alföld jelentős része lakatlan vidék volt, amelynek déli területeire, már a török elleni felszabadító hadjáratok idején rácok települtek. Ehatalmas, kietlen vidék kialakulásával kapcsolatban még mindig tartja magát Szekfű Gyula elképzelése, amelyet a Magyar történet harmadik kötetében írt le. Eszerint a török hódoltság kialakulásával párhuzamosan, szinte néhány évtized alatt jött létre a szikes, homokos, „...aridussá vált klímájú pusztaság...". Szekfű elsősorban a mohácsi kor idegen utazóinak útleírásai alapján próbálta meg rekonstruálni az egykori táj képét, és ennek során - bátran állíthatjuk - a pusztulás képét vetítette rá a pusztára. Teóriáját már a kortárs geográfusok - Cholnoky Jenő, Prinz Gyula, Teleki Pál -
igyekeztek cáfolni; egyértelműen bizonyították, hogy a futóhomok elszabadulása elsősorban az állattenyésztés következménye, a puszta mai formája pedig emberi tevékenység eredményeként jött létre. Ezzel kapcsolatban írta Cholnoky Jenő - a Hazánk és népünk egy ezredéven át című művében -; „...olyan hatalma még a szultánnak sem volt, hogy az éghajlatot meg tudta volna változtatni..." Mint ahogy nem tudta megváltoztatni az Alföld talaját és természetes növényzetét sem, amely emberi beavatkozás nélkül fokozatosan visszahódította volna a pusztán maradt területeket.

Az Alföld lakatlan vidéke jelentős hatást gyakorolt a Rákóczi-szabadságharc hadműveleteire. Akor hadművészete, amely az utánpótlás és élelemellátás nehézségeivel küzdött, lehetőleg kerülte a lakatlan tájat. Rákóczi már említett, a rácok elleni hadjáratában sem az Alföld közepén vonult, hanem serege követte a Duna folyását, majd a Tisza közelében menetelt Szegedig. Az Alföldön való átkelés minden hadsereget veszélybe sodort, és erre épített a kuruc hadvezetés is. Így például, amikor 1705-ben a császári seregnek - Budáról indulva - át kellett kelnie azon és Erdélybe menetelnie, Rákóczi abban bízott, hogy e homokos, terméketlen, ivóvíz nélküli síkságon szét lehet zilálni. Elképzelései majdnem valóra is váltak, mert a császári csapatok - jobb híján - kézi malmokban őrölték a búzát, amitől a katonák megbetegedtek, és nem találtak ivóvizet. Arról pedig a kurucok gondoskodtak, hogy Debrecent üresen, annak malmait használhatatlan állapotban találják. Afelkelő csapatok Erdély bejáratánál, Zsibónál várták őket; mire a császári erők odaértek, egyre több katona esett ki a sorból, a málha egy részét is elhagyták, ráadásul fél napon keresztül esett az eső. Rákóczi szerint, ha az esőzés még néhány napig tart, akkor a császári sereg teljesen széthullott volna. Vagyis egy félig tönkrement erő érkezett ki az Alföldről, és nem a természet erőin, hanem a császári csapatok képzettségén múlott, hogy Zsibónál kuruc vereség született.

A vizeken és az elvadult növényzeten túl a Rákóczi-szabadságharc magyar tájának földrajzi képét leginkább a várak és erődítések határozták meg. Az egykori hadtörténész, Markó Árpád mintegy kétszáz olyan várat ismert, amelyek szerepet játszottak a harcokban. Ezek is a török korból maradtak; ugyan az Udvari Haditanács közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt döntött lerombolásukról, de ennek megvalósítására sem pénz, sem idő nem volt. Evárak többségéről tudnunk kell, hogy elég elhanyagolt állapotban voltak, hiszen a török kiűzése után nem volt állami érdek felújításuk, és ki gondolt volna egy Kárpát-medencei belső háborúra. Még Buda vára is romos volt, magán viselte a közel két évtizeddel korábbi ostrom nyomait. Amikor Edmund Chishull, az angol utazó 1702-ben Budán járt, és ott alaposan körül is nézett, még láthatta azokat a réseket, amelyeket a keresztény tüzérség lőtt a várfalon, és amelyeken át betörtek a várba. Járt a királyi palota romjai között is, megszemlélhette Hunyadi Mátyás palotájának maradványait; általános benyomása az volt, hogy a Rácváros és a Víziváros szépen újjáépült, de az erőd bizony eléggé elhanyagolt. Ugyanilyen elhanyagoltak voltak - néhány kivétellel - a Kárpát-medence többi erősségei is. Rákóczi megemlékezik arról, hogy Lipótvár falai annyira felszívták a nedvességet, hogy a bástyák és falak összeomlottak, és hogy Kassa, ahol arzenál is volt, igen rossz állapotban van. Ugyanilyen gondozatlanok voltak az ország útjai is; inkább akadályozták, mint segítették a hadak mozgását. Etéren állandó nehézségek jelentkeztek. Atüzérséget nehezen lehetett mozgatni, és a nyomorgó falvakban alig-alig lehetett váltólovakhoz, igásállatokhoz jutni.

Ilyen elhagyatott, a török kor háborúinak nyomait viselő táj adott otthont Rákóczi felkelésének, amelynek társadalma mégis magáénak vallotta azt. Az egyszerű kuruc katona benne élt a tájban, igyekezett szolgálatába állítani annak erőit. Bujdosó, szélnek eresztett végvári vitézként az erdők és lápok mélyéből kezdte a harcot, és annak bukása után - ha nem tért haza pestis sújtotta falujába - itt is húzta meg magát. Etáj védte, oltalmazta. Mennyiben segítette a szabadságharcot? Úgy véljük, néptelen vidékeivel, nehezen járható, úttalan tájaival, felperzselt falvaival, elhanyagolt váraival is támogatta. Anyugati hadszíntér viszonyaira szervezett és kiképzett császári erők nehezen birkóztak a számukra szokatlan földrajzi viszonyokkal, amelyekről oly keveset tudtak, ám amelyektől féltek. Számukra idegen vidék volt ez, ahol gyakorta még az ivóvíz beszerzése is gondot jelentett, és amely ezer veszéllyel leselkedett rájuk. Hódítók, megszállók voltak, a kuruc táj is ellenségük volt.

Irodalom

Cholnoky Jenő: Hazánk és népünk egy ezredéven át. Somló Béla, Bp. é. n.

Gömöri György (szerk.): Angol és skót utazók a régi Magyarországon (1542-1737). Argumentum, Bp., 1994.

Ihrig Dénes (szerk.): Amagyar vízszabályozás története. Országos Vízügyi Hivatal, Bp., 1973.

Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi tükör I-II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1973.

Markó Árpád: Rákóczi mint hadvezér, in.: Lukinich Imre (szerk.): Rákóczi, Emlékkönyv halálának kétszáz éves évfordulójára. Franklin-Társulat, Bp., é. n.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.

Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701-1800-ig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970.

Szakály Ferenc: Afelszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?), in.: Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből (1686-1688). Kiadó nélkül, Pécs, 1989.

Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten 1054-1717. Franklin Társulat, Bp., 1891.

Teleki Pál: Agazdasági élet földrajzi alapjai. Centrum Kiadóvállalat, Bp., 1936.

Wellmann Imre: Anépesség sorsa a szabadságharc idején in.: Köpeczi Béla-Hopp Lajos-R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980.