Ellopott alkotmány?

Az öreg csavargó benyúl az inge jobb ujjába, egy mozdulattal kiemel egy tetűt, és elpattantja a körmei között. Ugyanezt megismétli a bal oldalon, a nyakánál, a hónaljában, és a változatos pontokon tátongó lyukakban. Fiatalabb társa ámulva nézi: - „Csak odanyúlsz, és már meg is fogtad! Hogy csinálod ezt?" „Egyszerű: mindenütt van!" - válaszolja az öreg.

Ez a nem túl épületes vicc jutott eszembe az elmúlt időszak korrupciós ügyeit látva. Mostanra kiderült: a közhatalom működésének legkülönbözőbb területeihez már nem lehet úgy nyúlni, hogy elő ne kerüljön egy-egy korrupciós botrány. Pedig tudjuk, hogy az efféle bűncselekmények szinte csak kivételesen bizonyíthatók. Alebukások sora azt jelzi, hogy a korrupció minden korábbit meghaladott, s példátlan arcátlansággal, minden gátlást elfeledve zajlik. Ezért nem nehéz rátalálni: mindenütt van.

Ezért zengett az elmúlt év az efféle ügyektől, és aligha lesz ez másként a közeljövőben sem. AZuschlag-, az MVM-vértesi erőmű, a Hunvald-, a kerékbilincs-, a BKV-ügyek, a sukorói földcsere, a kecskeméti Mercedes-gyár telekspekulációja, a moszkvai kereskedelmi kirendeltség eladásának ügye s megannyi más história elemei ugyan sokban különböznek, de a lényeg mindenütt hasonló: közvagyonból magánvagyon, közpénzből magánpénz lesz - bizonyosan vagy a bizonyosság erejével gyaníthatóan. (Természetesen ide tartoznak azok az esetek, amelyekben olyan magánpénzből nem lesz közpénz, amelynek pedig azzá kellene válnia.) Erkölcsileg, pénzügyi-gazdasági szempontból a versenyelvű gazdaság, az esélyegyenlőség, az átláthatóság szempontjából mindez botrányos: írott és íratlan szabályok (máshol még vannak ilyenek...) sokasága sérül. Abűnüldözés önmagában aligha változtathatja meg ezt a helyzetet. Valahogy úgy van ez is, ahogy a Mercedes-gyár egyik alapítója mondta: a minőséget nem ellenőrizni kell, hanem termelni. Aközéletbe épült bűnözést sem lehet rajtaütésekkel, egy-egy akcióval fölszámolni, magának a közéletnek kell megtisztulnia. Annál is inkább, mert a közbizalom megrendülése a hétköznapi élet menetét veri szét - és ez már nemcsak rendvédelmi, gazdasági vagy büntetőjogi kérdés. Ha a korrupció beépül egy társadalom működési rendszerébe, akkor már nemcsak azokkal van baj, akik korruptak, hanem arról van szó, hogy a rendszer maga alkalmatlan feladatainak ellátására. Nem egyszerűen a korrupciótól vált alkalmatlanná, hanem működésképtelensége által (is) korrupttá. Egy normálisan működő szervezet immunrendszere a kisebb fertőzéseket (egy jól működő állam a kivédhetetlen korrupciót) könnyedén legyűri, egy legyöngült organizmus azonban ellenállás nélkül adja meg magát a kórokozóknak. Nem pusztán az a baj, hogy túl sok az olyan döntéshozó, aki az intézményesült korrupció jegyében szocializálódott, hanem mára a korrupció lehetősége vonz új kádereket ebbe a közegbe. Így nem csoda, hogy kialakult az a vélemény, hogy a hatalom erkölcsileg a velejéig rothadt. Ám ennél többről van szó: ennek a csoportnak az irányítása alatt az állam képtelenné vált alapfeladatai tisztességes ellátására.

Amit látunk, az mélységesen lehangoló: a kormánytól függő szervezetek szinte kivétel nélkül katasztrofálisan működnek, ha tevékenységük egyáltalán illethető még a „működés" kifejezéssel. Lényegében ez derült ki az Állami Számvevőszék szeptember első napjaiban közzétett vizsgálati eredményeiből - ám azok legfeljebb egy-egy részterület zavaraira, az azokat átható - ne kerteljünk - bűnös üzelmekre utalhatnak. Az ilyen vizsgálatok nyomán ugyan meg- vagy lebukhat egy-egy szereplő, de a rendszer maga változatlan marad. Atársadalom ezt érzi, ha nem képes is mindenben differenciálni: a politikai szféra megítélése példátlan mértékben romlott, egészében negatív. Ezmár nem hangulat: ítélet.

A közbeszédben töméntelen szó esik a pénzügyi, gazdasági, államháztartási és sokféle ilyen-olyan válságról, felölelve a részterületeket, az önkormányzatoktól az egészségügyig, a közoktatástól a közbiztonságig és a (kevesebbet emlegetett) közigazgatásig. Ezek a részterületek csöppet sem véletlenül nemcsak egymás mellé illesztve fedik le a mindennapok teljes spektrumát, hanem önmagukban is átfogják azt. És valamennyiben ott van a korrupció, az engedélyezési eljárások serkentésétől az ingatlanpanamákig, a zsebekbe dugott borítékokig, az iratcsomókba rejtett bankjegyekig.

A korrupcióért felelősségre lehet vonni néhány lebukott, korrupt vezetőt és alkalmazottat - ám magáért a korrupcióért, a korrupció kvázi-intézményesüléséért nem csupán ők felelnek. Ajogi felelősség, a dolgok természetéből következően személyes. Alebukás azonban, akármennyire tele van is az ilyen hírekkel a sajtó, kivételes. Abüntetőjogi következmények általában elmaradnak. Ha mégis sor kerül a felelősségre vonásra, az jószerével balesetnek számít. Olyannyira, hogy a közvéleményben esetenként már-már szinte részvétet keltenek azok, akik bíróság elé kerülnek, hiszen olyasmi ez, mintha valakinek a fejére esik egy tégla, elüti a zebrán egy gyorshajtó. Bárkivel előfordulhat, de kivételes balszerencse, ha mégis bekövetkezik. Adolog ebben a dimenzióban igazán tragikus, hiszen azt jelzi: a normaszegés széles körűen normává vált. Ezért kivételes dolog, és nem a szilárd közrendből, hanem egy-egy sértett vagy áldozat haragjából, újságíró igazságszeretetéből és ambíciójából, a westernek igazságos seriffjének étoszát magáénak érző rendőr, egy idealista tisztviselő, esetleg hivatali esküjét kivételes komolysággal megélő ügyész el- és megszállottságából következik, hogy olykor mégis kipattannak ügyek.

A közvetlen anyagi dimenziójában nem túlságosan nagy pénzeket érintő Zuschlag-ügy jelentőségét nem összegszerűsége adja, hanem az, hogy a média jelzése nyomán a hatóság határozottan lépett, s az MSZP kénytelen volt feláldozni egyik legtehetségesebb káderét. Zuschlag ugyanis nemcsak máskülönben volt tehetséges, hanem szédületes tempóban tanulta el a korrupciónak e körben - úgy látszik - korántsem kivételes módszereit. Tevékenységében ennek folytán minden olyan elem bizonyítottan megjelent, amelyről például a pályázatokkal kapcsolatos mendemondákban szó esett (a hivatali szobákban a későbbi hivatalos döntésekké váló baráti pénzosztásokról, a döntések előkészítőinek az elnyert összegekből való juttatásokról, a fiktív programok költségeinek kampánypénzzé alakításáról, csak a pályázati pénzek megszerzését szolgáló szervezetekről stb.). És az a jogilag érvényesen eddig bizonyítást nem nyert törekvés is láthatóvá vált, amire ugyancsak sokszor gyanakodhattunk: hogy a lebukást hatósági-hatalmi eszközökkel még az eljárás közben is semmissé lehet tenni. Ami az Alkotmány jogegyenlőséget kimondó paragrafusába ütközik.

Eközben a közvélemény, amely végeredményben mégiscsak az ezzel a rendszerrel nap, mint nap érintkező, valamilyen mértékben abba gyakorta be is tagozódó emberek véleménye, mindezért a hatalmat és a hatalmasokat, a politikai szférát és az azzal szimbiózisban élő gazdasági csoportokat tekinti felelősnek, és minősíti egyetemlegesen korruptnak. Amiben van ugyan valamennyi igazság, de nemcsak túlságosan kategorikus ítélet ez, hanem figyelmen kívül hagyja a rendszer lényegét, s legfőként azt, hogy mindezek ellenére még annak megváltoztatásához is nélkülözhetetlenek a politikai eszközök.

A - ne szépítsük - nem elhanyagolható részben ugyancsak érintett (tehát a korrupció rendszerébe vont), képzettség, ismeretek, erre való hajlam és egyebek hiányában sokszor indokolatlanul sommás véleményeket megfogalmazó közvélemény fölényes magabiztossággal zárkózik el a pontosabb elemzéstől, s hárítja el a felelősségnek rá eső részét. Ugyanakkor kutatási adatok bizonyítják, hogy a társadalom (amely minden ellenkező elképzelés dacára nemcsak a kereskedelmi televíziók habarékán szocializálódott és nem kizárólag a betelefonálós műsorok vagy éppen képalji sms-ek verbális ökölrázásából tájékozódik) meglehetős határozottsággal eljutott addig a következtetésig, hogy a felelősség mindezért elsősorban a legtöbb közpénz mozgása fölötti rendelkezés jogát gyakorló kormányoldalt terheli. Akormányt támogató pártok bázisának az összes választójogosult alig több mint tizedére zsugorodásában ennek az ítéletnek nagy szerepe van. Az elutasításnak ez a mértéke már nem magyarázható a válsággal és a válságkezeléssel, a kampányígéretek ellenkezőjének megvalósításával, ideológiai és személyes kiábrándulással, még csak a hazugságok és a korrupció elhatalmasodása miatti felháborodással sem.

Itt már többről van szó. Nem egyes esetekről, nem egyének vagy akár egy egész párt erkölcsi megítéléséről. És nemcsak „a rendszerváltás rendszerének" elutasításáról - hiszen két évtized elteltével már elhomályosodott a pártállam hatalmi és a tervutasításos gazdasági rendszerének emléke. (Még akkor is, ha a létező kádárizmus iránti kimutatható nosztalgiában nem a korábbi rendszer valóságához, hanem annak égi másához való vonzalmak jelenhetnek meg.) Ahétköznapi ítéleteket, a köznapi közéletiséget leghívebben kifejező kocsmai politizálás véleményalkotásaiban a hatalmat gyakorlók kormányzásra való alkalmatlansága, a közszolgáltatások és az állami közigazgatás rendszerének összeomlása miatti felháborodás tör elő.

A közpénz jogellenes kiáramoltatása és a közpénzek jogellenes be nem áramlása - legmindennapibb formájában: az adó elkerülése - édestestvérek.

A közpénzek okszerű felhasználása, a folyamat ellenőrzése egyike a legfontosabb kormányzati feladatoknak. Ugyanilyen fontos a közpénzek megteremtése is, azok begyűjtése, elsődlegesen az adóztatás korrekt lebonyolítása is.

A kettő közti legfontosabb különbség az, hogy amíg az állami pénzekhez csak a hatalomhoz közel kerülve lehet hozzájutni, addig az adó be nem fizetésével a közemberek is kísérletezhetnek. Afeketemunka, a számla nélküli szolgáltatás, kereskedés, a fiktív számlák - ez inkább a kisember esélye arra, hogy szem legyen a nagy, az egyszerűség érdekében most korrupciósnak nevezett láncban. Abefizetések elkerülésének igazi nyertesei azonban nem ők, hanem azok, akik ebben is nagyok: a kis ember keveset nyer ügyeskedésein, a nagy sokat. Utóbbiaknak nemcsak a jövedelmük nagy, hanem ehhez méltó felkészültséggel, hozzáértéssel, szakmai háttérrel tudják lebonyolítani az adóelkerülés manőverét. Esetükben nem is így, még kevésbé adócsalásnak nevezik ezt a szokványos eljárást, hanem adó optimalizálásának. A disztingvált megnevezést az kellőképpen indokolja, hogy itt nem tíz- vagy száz-
ezrekben, még csak nem is milliókban, hanem milliárdokban érdemes számolni. Aköznapi korrupcióval és adócsalással szemben ez nem is köztörvényes cselekedet, hanem legfeljebb, úgymond, erkölcsileg helyteleníthető, hiszen joghézagok, legális tranzakciók keretében valósul meg. Mindközönségesen ezt a leggyakrabban az offshore cégek beiktatásával lehet keresztülvinni. Közállapotainkat jól tükrözi, hogy ilyen ügyletek részesei nemcsak a gazdasági élet nagyhalai, hanem a jegybank elnöke és a miniszterelnök is. (És ha a sajtó nem csap idejében lármát, akkor valószínűleg a pénzügyminiszter is e körbe tartozna.) Azt nem tudhatjuk, hogy ki tartozik még az ilyen jellegű tranzakciók nyerteseinek körébe a mai politikai hatalom gyakorlói vagy éppen a kiemelt fontosságú állami intézmények, vállalatok vezetői köréből. Azt azonban igen, hogy kik a vesztesek: mindannyian azok vagyunk, különösen az a 15% adózó, akik az állami adóbevételek kétharmadát fizetik ki. Mert ők fizetnek az adóoptimalizálás segítségével szerzett extraprofit birtokosai helyett is. Gazdasági következményei, a jövedelmi viszonyok torzításában betöltött szerepe okán az ilyen ügyleteket is célszerű a korrupciós jelenségek csoportjába sorolni, hiszen lenne mód arra, hogy olyan jogszabályok szülessenek, amelyek megakadályozzák az ilyen eredetű extrapofitok keletkezését. Ilyen szabályok nem véletlenségből nem születnek...

És ezzel eljutottunk oda, ami az egész mostani vircsaft legsúlyosabban romboló eleme. Amára kialakult, sőt törvényesített exlex állapot legmélyebb lényege a csak a diktatórikus rendszerekre jellemző folyamatos alkotmánysértés.

Ezúttal nem olyan, többé-kevésbé bárki által látható, jogsértésekre utalok, mint a rendőrség és a biztonsági szolgálatok belekeveredése a pártpolitikai erőtérbe, beleértve azt is, ahogy a hatalom szisztematikus erőszakkal esett ellenzékének. Még csak arra sem, hogy ehhez erősen gyaníthatóan a cári Ohrana (ha úgy tetszik, a KGB elődje) módszerei szerinti provokációkkal kívánt jogalapot teremteni. Minderről avatott szakemberek alapos tanulmányban számoltak be. (Többek közt lásd a Herczeg Géza-Tersztyánszkyné Vasadi Éva-Zlinszky János alkotmánybírók által készített elemzést a 2006. október 23-i gyalázatos rendőri intézkedésekről, illetve az azokat tisztára sikáló ún. Gönczöl-jelentésről.)

A közpénzek aktív megdézsmálása vagy preventív megcsapolása (másként fogalmazva: az indokolatlan kedvezmények formájában vagy bármely trükkös módszerrel való adóelkerülés) nem csupán pénzügyi, gazdálkodási szabályokat sért, és nemcsak a közösségi, közéleti vagy politikai erkölcsbe - ha egyáltalán még leírható ez a kifejezés - ütközik, hanem része annak a folyamatnak, amely 2002-es választások után az alkotmányosság rendszeres, súlyos és tudatos erodálásával a mai helyzetig vezetett. Sértik a jogegyenlőség elvét és az állampolgár vagyoni biztonságát: a tőle törvényes úton elvont jövedelem jogellenes felhasználása az elvonás jogszerűségét is kétessé teszi.

Az alkotmánysértés azonban nem büntetőjogi kategória, az alkotmányt sértő cselekményekhez nincsenek jogszabályilag rendelt büntetési tételek. Vagyis az Alkotmány betartása nem kötelező - ahogyan ezt ezernyi ügyben láthattuk. Az állampolgárok az alkotmányos jogok megsértése miatt az ombudsmanokhoz fordulhatnak, akik kemény szavakat mondhatnak, és mutatóujjukkal határozottan meg is fenyegethetik az elkövetőket. Jellemző módon azonban az alkotmánysértőre nincs is büntetőjigi kifejezés: nem tettes, nem vétkes, nem elkövető.

Az állampolgárok ilyen típusú sérelmeinek ügyében tehát nincs büntető hatáskör. Ejogvédelem nélkül az állam jogi intézményének alapjai rendülnek meg, s a polgár a maga jogvesztésében lakossá, alattvalóvá silányodik. Valami halovány bosszú marad neki: a választásokon való részvétellel a politikai felelősség érvényesítése, ami nemcsak nem elegendő, hanem - éppen az alkotmányos jogok folyamatos csorbulása okán, beleértve a tájékozódás jogához szükséges feltételek megvalósulásának alacsony szintjét - nem is nagyon valósulhat meg. Hogy csak egyetlen példát említsek: a közpénzen megvalósított kormány- (=párt-) propaganda egyszerre jelenti a szabad tájékozódás jogának sérelmét, a közpénzek rejtett és/vagy tiltott eszközökkel pártpénzzé alakítását és a hatalom holdudvarához tartozó kör „megvásárlását". Sérülnek tehát alkotmányos jogok, csorbul a törvényesség, és intézményi hátteret kap a (politikai hátterű) korrupció.

Ha valamely kivételes okból (azt hiszem, erre ebben a modellben még nem volt példa) mégis vizsgálat, nyomozás, per lenne egy ilyen ügyből, akkor egy esetleges ítélet oly távolra kerülne a jogsértéstől, és társadalmi hatása oly messzire kerülne a cselekménytől, hogy semmiféle elégtételt nem jelenthetne. Annál is inkább, mert egy ilyen ítélet legföljebb valamely részkérdésben, s nem az állam mint jogállam működését, a demokrácia alapjait kikezdő alkotmánysértés miatt születne.

A vétkesség kimondása (amire persze még kilátás sincs!) önmagában még semmiféle elégtételt nem jelenthetne. Asértett nem kapna jóvátételt, az elkövető nem részesülne a tettével arányos (vagy éppen elrettentő!) büntetésben. Az idő múlása pedig, mintegy általános jogszokásként, a birtokon belül lévőt gyakorta segíti; az ebül szerzett jószág (hatalom, befolyás stb.) jogosult haszonélvezőjévé, vagy éppen birtokosává teszi. Tán fölösleges is ide biggyesztenem azt a közhelyet, hogy az ilyen ügyekben többszörösen sérülő gazdasági esélyegyenlőség nélkül a társadalmi demokrácia működése válik lehetetlenné. Olyasmi sérül tehát, amit az Alkotmány szellemében és tételesen is garantál.

A gazdasági hátrányok elszenvedése miatti (alkotmányos értelemben felfogott) jogsérelem sokszor roppant áttételes. Korrekciójára nincs működőképes, átláthatóan működtethető eszköz. Az, hogy a felelősöket, legalábbis a hangulati-érzelmi alapon aktuálisan felelősnek tekinthető politikai erőket ugyan négyévente le lehet cserélni, csak a bosszú futó örömét kínálja, ha egyáltalán kínál valamit. Afelelősök tényleges büntetése és a sérelmek jóvátétele elmarad.

Ez elvben és önmagában is romboló hatású. Avalóság azonban ennél sötétebb. Abüntetést, ahogyan ez a diktatúrákban szokásos, a sértettek fizetik. Úgy, ahogyan pl. az etióp marxista rendszer ellen tüntetők hozzátartozói, akiknek agyonlőtt szeretteik holttestét
csak azután adták ki, hogy megtérítették a rezsimnek a gyilkosság költségét. Merthogy a tüntetők lelövetése sok pénzbe került az államnak. Lehet, túl erős a példa, hiszen nálunk nem élet és halál legvégső, legnagyobb tétje forog kockán. Amodell azonban mutat némi analógiát: a korrupciós láncolatok költségeit mindig az általuk amúgy is hátrányos helyzetbe sodortak fizetik meg.

Erre a legtömegesebb példa a politikai korrupció rendszerének üzemi gazdaságtanában rendszeresített adómentes minimálbér. Azt aligha kell magyarázni, mit jelent a költségvetésnek, hogy a munkavállalók fele nem fizet jövedelemadót. (Mindenesetre a nem minimálbéren bejelentetteknek eleve azt, hogy nekik úgy negyedé-vel-harmadával többet kell fizetniük.) Ennél azonban súlyosabb az, hogy ez a tömeg lényegében megfosztja magát attól az erkölcsi többlettől, attól a jogtól, hogy az államon számon kérje mulasztásait. Adót nem fizetni ugyan látszólag megtakarítást jelent (ebben a létminimum környékén élők egy része egy platformra kerül az offshore-akrobatákkal). De a közös költségek fizetéséből való kimaradás függő helyzetbe hozza a kispénzű nem fizetőket. Ők minden állami juttatásból adományként részesülnek. Eközben igen nagy részük keresete jócskán kiegészül a zsebből zsebbe fizetett összegekkel. Ezek után azonban se táppénzt, se nyugdíjat nem kap majd, adóelkerülésének, járadékcsökkentésének minden hosszabb távú kockázata az övé - és igazi haszna az őt így még kiszolgáltatottabbá, még inkább függő helyzetbe hozó munkáltatójáé.

Persze, jó dolognak látszik adót nem fizetni. Az ára: a kiszolgáltatottság, munkaadónak, jövőnek: a zsebből zsebbe esetenként meg nem kapott összeget kin lehet követelni? Kin lehet számon kérni a be nem fizetett nyugdíjjárulék miatt elmaradó nyugdíjat? Ezmár rosszabb, mint a Kádár-rendszer jövedelempolitikája, mint a munkavállaló dolgozgat, a munkáltató fizetget modell. Amunkavállaló dolgozik, a munkáltató pedig fizetget - vagy nem, ha akarja. Ha úgy adódik: nem fizet. Mindez a piaci és a polgári viszonyoktól egyaránt idegen. Mai formájában torzítja a versenyfeltételeket, hiszen a jogkövető, „tisztességes vállalkozó" belebukik abba, hogy betartja a rá vonatkozó szabályokat.

Ennek folytán tehát a magyarországi bejelentett munkavállalók jó fele minimálbéren, fél- vagy kvázi-legálisan dolgozva többnyire a folytatólagosan törvénysértő gyakorlat részese. Ezzel szükségszerűen el is fogadja a törvénytelenség rendjét, öntudatlanul tagadja azt az alkotmányos tételt, mely szerint a Magyar Köztársaság jogállam lenne. Gyurcsány Ferenc valamikor bizonyos népi részvényszerzési lehetőséget hirdetett meg. Abból nem lett semmi. Ellenben az alkotmánysértés már nemcsak az ún. „elit" vagy a felső százezer kiváltsága, hanem elemi formáiban a legszélesebb körök is esélyt kaptak rá. Alkotmányosság, polgárosulás helyett ez lett a társadalom jussa. Ajogkövetés tehát balekság, tehetetlenség, a törvénytisztelő állampolgár „lúzer".

A rendszerszerű korrupció ilyenformán már nem gazdasági kérdés. Az állam, a társadalom működésének alapjait kezdte ki, az alkotmányos rendet ássa folyamatosan alá. Aközvélemény erre érzékeny része az Alkotmány hibájának tekinti a kialakult helyzetet. Ám az alkotmánysértés napi gyakorlattá válásán egy új Alkotmány elfogadása önmagában aligha segítene. Ha a legfőbb törvényhez való viszony nem változik meg, majdhogynem mindegy, hogy milyen alkotmányt nem tartanak be Magyarországon.