Az amerikai Tocqueville: Henry Adams

A polgárháborút követő időszakban, az ún. „postbellum" ­korban lezajlott - Rossiter kifejezésével élve - az amerikai politikai gondolkodás legnagyobb szellemi „vonatrablása": a példátlanul gyors gazdasági fejlődés nyomán az uralkodó szemlélet olyannyira anyagias lett, hogy a konzervativizmus „fősodrát" is magával ragadta és új szerepkörbe kényszerítette.1 Saját hagyományaikkal szakítva a konzervatívok többsége a progresszió és a liberális demokrácia csalóka eszményeit karolta fel és párosította a piac mindenhatóságát valló „laissez-faire" gazdasági szemlélettel. Bár ez a fajta „laissez-faire konzervativizmus" a 19. század végére uralkodó áramlattá vált az Egyesült Államokban, nem minden konzervatív gondolkodó osztotta értékeit. A„fősodorral" szemben állók táborának egyik legmarkánsabb képviselője Henry Adams volt.

Abostoni örökség

Henry Adams (1838-1918) nem tartozott azok közé, akiket a polgárháború utáni változások optimistává tettek: a legkevésbé sem osztozott az „aranyozott kor" (gilded age) iránti lelkesedésben. Sőt! Az évek múltával egyre inkább idegennek érezte magát a saját hazájában, mert nem tudott azonosulni az amerikai közgondolkodást eluraló materialista értékekkel. Életművének egyik neves kutatója, David Contosta szerint Henry Adams minden munkájában az „amerikai kísérlet" értelmét kutatta - s egyre erősebb kétség gyötörte, hogy Amerika vajon be tudja-e tölteni történelmi hivatását.2 Ifjúkori illúzióitól megszabadulva egyre szkeptikusabban tekintett a jövőbe, mert nem találta, bár szenvedélyesen kereste a fejlődés lehetőségét, s így arra a következtetésre jutott, hogy a rend csak álom: a természet igazi törvénye a
káosz... Pesszimizmusa Schopenhaueréval vetekedett. Konzervativizmusát Kirk annak az embernek a viselkedéséhez hasonlította, aki tudja, hogy egy olyan lejtőre került, ahonnan nincs mód a visszafordulásra; egy pillanatra meg lehet ugyan állni, és vissza lehet gondolni a múltra, sőt bizonyos lépésekkel ideig-óráig még halogatni is lehet a zuhanást, ám a vég nem kerülhető el.3

Henry Adams abban a gazdag és patinás bostoni „brahmin" családban született, amely két államfőt is adott az országnak: dédapját, John Adamst, az USA második elnökét, valamint nagyapját, John Quincy Adamst, aki az ország hatodik elnöke lett. Aszületésekor ily módon igazán szerencsés lapot osztott neki a sors, ám, valószínűleg épp emiatt, egész életében feszélyezte az a gondolat, hogy a családi elvárásoknak nem tud igazán eleget tenni.4 Saját közéleti és irodalmi pályafutását - mintegy visszatükrözve a századvég csalódott konzervatívjainak az életérzését - kudarcok sorozataként minősítette. Ezaz értékelés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, még ha talán túloz is Kirk, amikor azt írja, Henry Adamst akár az amerikai civilizáció egyik csúcspontjának is lehetne tekinteni.5

Számos kortársához hasonlóan egyetemi (Harvard) tanulmányai után ő is Európába utazott, majd apja magántitkára lett. Charles Henry Adamst 1861-ben londoni nagykövetté nevezik ki, s fia ide is elkíséri - a polgárháború időszakában álnéven tudósította a New York Timest a szigetországból. 1870-ben felkérték arra, hogy középkori történelmet oktasson a Harvardon, s ebben az évben a tekintélyes North American Review főszerkesztői posztját is elvállalta. Hét évvel később az egyetemi oktatással és a szerkesztői munkával egyaránt szakít, hogy minden erejét a történelmi kutatásnak szentelhesse. Anyolcvanas években feldolgozta hazája történetét Jefferson és Madison elnöksége alatt, s írt egy nagy sikerű regényt is az amerikai demokrácia korrupt voltáról. Aszázadfordulótól egyre több időt töltött Franciaországban, ahol a középkor szellemének és művészetének a hatása alá került - ez ihlette a Mont Saint-Michel és Chartres megírására. Életművére a koronát híres önéletrajzi műve tette fel, egy olyan önéletrajz, amelynek a főszereplője nem is annyira saját maga, mint inkább a 19. századi Amerika...

Látásmódja, amely bizonyára nem választható el arisztokratikus társadalmi hátterétől, sokban hasonlít Tocqueville-éhoz; Robert Dawidoff benne fedezte fel a neves francia gondolkodó első igazi amerikai követőjét.6 Afrancia arisztokratához hasonlóan a bostoni patrícius sem utasította el eleve a demokrácia eszméjét - de nagyon sok fenntartást fogalmazott meg vele kapcsolatban. Azt is mondhatjuk, hogy Henry Adams a demokrácia „demisztifikálására" törekedett, vagyis arra, hogy annak olyan tartalmat tulajdonítsunk, amelyről érdemi diskurzust lehet folytatni: a kritikátlan bálványozást nem tekintette járható útnak. Az ő dilemmája, akárcsak Tocqueville többi amerikai követőjéé, abban foglalható össze, hogy míg egyrészről tudta, hogy a tömeg az intellektuális szabadság ellensége, feladatát mégis az amerikai demokrácia fenntartásában látta. Kész volt tehát elfogadni a demokráciát, mert abban látta a szabadság garanciáját, ám a demokrácia társadalmi és, még inkább, kulturális következményeit igen kritikusan ítélte meg.

Ajeffersoni elvek bírálata

Tocqueville nem osztotta a francia felvilágosodás optimista emberképét - s ez mélyen idegen volt Henry Adamstől is. Hogy mennyire, azt jól tükrözi nagyszabású történeti munkája is, amely az emberi természetben bízó jeles demokrata, Thomas Jefferson tevékenységét vetette kritikus vizsgálat alá. Két életrajz elkészítése után (az egyik Jefferson pénzügyminiszteréről, Robert Gallatinról szólt, a másik pedig a tekintélyes virginiai államférfiról, John Randolphról) ugyanis arra vállalkozott, hogy egy monumentális munka keretében, kilenc kötetben feldolgozza az Egyesült Államok történetét Jefferson és Madison elnöksége alatt. (History of the United States during the Administrations of Thomas Jefferson and James Madison, Vols. I-IX) Több mint tízéves anyaggyűjtés után a teljes munka 1891-re jelent meg.7

A kiindulópontja az volt, hogy Jefferson és Madison - dédapja egykori politikai ellenfelei! - elnökségének évei (1800-1817) azért jelentenek roppant fontos szakaszt a köztársaság történetében, mert a föderalista uralom hosszú évei után mintegy „tesztelték" a liberális-demokrata elvek érvényesíthetőségét. John Adams és a föderalisták az emberi természetet pesszimistán ítélték meg, és emiatt nélkülözhetetlennek tekintették az erős központi kormányzatot - Jefferson és Madison viszont e kérdésekről ellentétesen vélekedtek.8 Anagyszabású munka azt a hipotézist kívánta bizonyítani, hogy a két - emberileg egyébként kiváló - államférfi optimista, s ezért szükségképp téves felfogása az ember javíthatóságáról a liberális kísérlet kudarcához vezetett: Jeffersonnak és Madisonnak félre kellett tenniük eredeti elveiket, s úgy kellett kormányozniuk, mint a föderalistáknak.9

Az első hat fejezet részletes képet ad arról, hogy miként is nézett ki az Egyesült Államok 1800-ban, és milyen feladatok vártak rá. Sokatmondó, hogy miben látta Adams a legnagyobb nehézséget! Aföldrajzi széttagoltságon és az úthálózat hiányán túlmenően abban, hogy a fejlődés érdekében meg kellett törni a „köznép tehetetlenségét" („popular inertia"), méghozzá anélkül, hogy az országnak „útmutatásra alkalmas tudósosztálya és a kísérlet eszközeit biztosító vagyonos osztálya lett volna".10 Efeladatot a demokrácia keretei között kellett végrehajtani: felülről diktált lépések nem jöhettek szóba, mindenhez a szavazók voksaira volt szükség.

Az „amerikai kísérlet" kifejezetten demokratikus alapokra helyezésének legfőbb szószólója Thomas Jefferson volt. A„demokrácia vezérének" politikai filozófiáját illetően Adams kiemeli: Jefferson a nemzeti törekvéseknél többre vágyott; „nézetei az ember egész jövőjét felölelték". Idealistaként túllépett azon, hogy az Egyesült Államok éppolyan nemzet legyen, mint Anglia vagy Franciaország. „Olyan idő eljövetelében reménykedett, amikor a világ uralkodó érdekei többé nem helyi érdekek lesznek, hanem egyetemessé válnak, amikor érdektelennek minősülnek a határkérdések és a nemzeti kérdések..."11 Jefferson őszinte meggyőződéssel osztotta a felvilágosodás korának illúzióit, amelyek viszont idegenek voltak Adams számára. Jefferson mélyen hitt abban, hogy az anyagi fejlődés az ember erkölcsi tökéletesedését is maga után fogja vonni - Adams viszont ebben egyáltalán nem bízott. De nem értett egyet Új-Anglia azon konzervatívjaival sem, akik viszont a demokrácia elveinek az elutasításában egészen odáig mentek, hogy kijelentsék: „Inkább Európa legrosszabb despotizmusát..."12

Elképzeléseinek megvalósítása érdekében Jefferson radikálisan szakítani kívánt a föderalizmus szellemi és intézményi örökségével. Adams részletesen leírja, hogy miként távolították el az állami hivatalokból mindenütt a föderalisták embereit, s ezt azután a bíróságok elleni koncentrált támadás követte. Jefferson hívei szerint a republikánusok: „Mint egy várba, úgy vonultak vissza a bíróságra... Aföderalizmus maradványait őrzik ott, azt táplálják az államkincstárból, és megsemmisítik ebből az ütegből a republikanizmus minden vívmányát" - írja Adams.13 Alegrészletesebb bírálatot azonban Louisiana megvásárlása kapcsán kapta tőle a Jefferson-adminisztráció. Mint emlékezetes, ezt a nagy kiterjedésű területet 1803-ban vette meg a washingtoni szövetségi kormány Napóleon Franciaországától. Az alkotmány nem tartalmazott rendelkezést arra nézve, hogy tulajdonképpen van-e erre joga a szövetségi kormányzatnak. Asúlyos alkotmányjogi dilemmákat felvető, valójában az unió jövőjét érintő kérdés kapcsán élesen összecsaptak a föderalista és republikánus-demokrata elvek. Az utóbbiak hagyományosan a szövetségi kormányzat jogkörének a minimalizálása mellett álltak ki, így rájuk hivatkozva nehéz lett volna keresztülvinni e lépést. Ezért hangsúlyozza Adams a Louisiana-vitáról szóló fejezetben: „Elérkezett tehát a republikánus elvek nagy pillanata."14

A liberális elvek azonban nem bizonyultak alkalmasnak a születő nemzet számára... Jefferson pénzügyminisztere, Gallatin a föderalistáktól kölcsönzött „realista" érvekkel védte a területszerzést, hangsúlyozva, hogy az amerikai nemzetnek ez „elidegeníthetetlen joga". Jefferson maga is „a központosítás nyelvén beszélt", oly módon, amelyet korábban ő is, a pártja is elutasított volna. Valójában az történt tehát, állapítja meg Adams, hogy „Jefferson megvásárolt egy idegen gyarmatot annak beleegyezése nélkül és akarata ellenére, s olyan törvénnyel annektálta az Egyesült Államokba, melyről maga mondta, hogy üres papírrá változtatja az alkotmányt."15 S levonja a következtetést is: „Ez a fajta okoskodás a virginiai republikánusok szájából, akik azt ígérve kértek és kaptak hatalmat a néptől, hogy tartózkodni fognak a kifejezetten át nem ruházott hatalmak használatától, új korszak beköszöntését jelezte."16

Nem érvényesültek a demokratikus elvek az unióhoz csatolt Louisiana helyzetének a rendezésében sem - sőt, még azok az alkotmányos normák sem, amelyek mellett Adams is egyértelműen kiállt. Akinevezett kormányzó képviseleti testületek nélkül irányított és adóztatott. Az új szerzemény államjogi helyzetét így foglalta össze, nem kis felháborodással: „Louisiana kapott egy kormányt, melyből a népét kirekesztették - bár ünnepélyesen megígérték neki, hogy részesülni fog az amerikai polgárok összes jogában."17 Az unió irányításának liberális-demokratikus kísérlete tehát kudarcot vallott. Mi sem mutatja jobban az eredeti elképzelések csődjét, mint hogy amikor Jeffersont másodjára is elnökké választották, programadó beiktatási beszédében már látványosan szakított régi felfogásával. Nem beszélt többé bölcs és mértékletes kormányról, „mely visszatartja az embereket attól, hogy egymás kárára legyenek, egyébként viszont hagyja, hogy szabadon irányítsák saját hasznos és javító tevékenységüket" - ehelyett az erősebb központi kormányzat és az aktív, a „belső fejlesztésekre" áldozó állam koncepcióját karolta fel.18 Joggal emeli ki tehát az utószóban Kodolányi Gyula, hogy „Hamilton gondolatai valósultak meg Jefferson kezében, a nagy banktőke és az ipari koncentráció gondolatai annak a fiziokrata demokratának a kezében, aki a szabad kistulajdonosok eszményi társadalmának álmodta meg a jövő Amerikáját" - s a jeffersoni elvek „szögre akasztásának" folyamatát ragyogóan elemzi Adams munkája.19 Lényegében azt bizonyította be olvasóinak, hogy az amerikaiak sem mentesülnek az emberi természet általános sajátosságainak a következményeitől. Talán ez a tárgyilagosság magyarázza, hogy a munka népszerűsége, szerzőjének bánatára, meg sem közelítette George Bancroft patrióta-romantikus hangvételű USA-történetéét...

Ademokrácia regénye

A történeti művében képviselt elveit kortárs kontextusba is beleágyazta Adams, igazi konzervatív módon a múltat és a jelent egy szállá szőve. Az amerikai demokráciához fűzött egyik legfontosabb kommentárja - kissé rendhagyó megoldásként - egy szépirodalmi alkotás volt, egy regény, amelyet 1880-ban publikált, anonim módon „Demokrácia" címmel. Anagy sikert arató (hazánkban ismeretlen) mű a demokrácia gépezetébe kívánt betekintést nyújtani, a washingtoni politika plasztikus bemutatásával. (A politikai gondolkodók eszköztárában ritkaságnak számít ez a műfaj, de semmiképp sem példátlan: gondoljunk csak Benjamin Disraeli politikai regényeire vagy épp Roger Scruton szépirodalmi alkotásaira.) Atörténet főhőse, Mrs. Lee, egy harmincéves jómódú New York-i özvegyasszony, aki tudatosan azzal a szándékkal jön a szövetségi fővárosba, hogy a lehető legközelebbről ismerkedjen meg a politikai gépezet működésével. Adams így ír főhősének, Madeleine-nek a céljáról: „A saját szemeivel akarta látni az elsődleges erők működését... Mindenáron arra törekedett, hogy a demokrácia és a kormányzás nagy amerikai titkának a mélyére hatoljon."20

Aregényben az amerikai politikát a nagy hatalmú Silas Ratcliffe, az elnöki posztra pályázó illinoisi szenátor testesíti meg; Madeleine szemében „ő volt az amerikai politika főpapja". Ratcliffe udvarolni kezd a hölgynek - s az amerikai álom lassan, de biztosan rémálommá válik. Afőhősnőnek egyre több kétsége támad a férfi őszinteségét és a köz java iránti elkötelezettségét illetően, s eközben az olvasó nem éppen hízelgő képet kap a Washingtonban zajló politikai életről. Alegkeményebb igazságokat a Madeleine szalonjába járó társaság külföldi tagjával, a Bulgáriát képviselő öreg és tapasztalt Jacobi báróval mondatja ki az író. „Vajon örökre rablók és gazemberek kényének-kedvének leszünk kiszolgáltatva? Atisztességes kormányzat lehetetlenség a demokráciában?" - teszi fel a kérdést a főhősnő egyik este. Abáró erre egy másik kérdéssel felel: ugyan miért gondolják az amerikaiak azt, hogy ők jobbak másoknál? „Önök, amerikaiak, azt hiszik, hogy mentesek az általános törvényszerűségek működésétől. Nem törődnek a tapasztalattal."21 Sőt! Bármerre járt, mondja az öreg diplomata, mindenütt találkozott korrupcióval, de sehol se többel, mint épp Amerikában! S ehhez gúnyosan hozzáfűzi: amikor a szenátorok azt állítják, hogy a civilizált világ élén járó Egyesült Államoknak nincs semmi tanulnivalója a korrupt Európától, igazuk van! Amerikának ugyanis nincs szüksége mások példájára. „Az Egyesült Államok korruptabb lesz, mint Róma Caligula idején, korruptabb, mint az Egyház X. Leó alatt, és korruptabb, mint Franciaország a régens uralma alatt" - jósolta Jacobi báró.22

Madeleine kétségeit végül a teljes kiábrándulás váltja fel. Kiderült, hogy a demokratikus politikusok egyetlen következetesen alkalmazott elve az elvek hiánya („their principle must be the want of principle"), az őt feleségül kérő Ratcliffet pedig egy gőzhajó-társaság hatalmas összeggel vesztegette meg. Madeleine így belelátott a demokratikus kormányzat belső titkaiba, s azt találta, az „nem több, mint a kormányzat bármilyen más fajtája".23 Aszenátor kikosarazása után úgy dönt, hogy inkább az Óvilágba utazik... „Egyiptomba akarok menni. Ademokrácia összetörte az idegrendszeremet" - jelenti ki a regény végén.24 Ademokrácia ölelése éppoly veszélyes dolog tehát, mint amilyen a Ratcliff-fel kötött házasság lett volna. Az illúzióknak nincs helye: a demokráciát bénító emberi gyarlóságoktól, amelyek feltételezése a konzervatív világszemlélet egyik sarokpontja, az amerikai nép sem mentes. Így pedig a demokrácia sem lehet más, mint egy vulgáris és korrupt rendszer.

Aközépkor vonzásában

John Adams dédunokája azonban nemcsak a jeffersoni demokráciafelfogással vitázott, de mélyen idegen volt tőle a „nagy banktőke és az ipari koncentráció" szempontjait előtérbe állító hamiltoni örökség is. 1893-ban súlyos válság rázta meg a világgazdaságot, az Egyesült Államokat pedig különösen, s ennek nyomán Henry Adams, akit személyesen is érintett a krízis, igen pesszimista következtetésekre jutott a kapitalizmus jövőjét illetően. Ebben az időszakban olvasta el Marx Tőkéjét is, amelyről feljegyezte: „Sosem bukkantam még könyvre, amelyből ilyen sokat tanultam, s amelynek a következtetéseivel ilyen kevéssé értettem egyet."25 Úgy látta, az „amerikai kísérlet" kudarcot vallott, s ezt az egész nyugati világ hanyatlásával hozta összefüggésbe. Abajok forrását a pénzügyi és ipari érdekek kizárólagos uralomra jutásában találta meg; e fejlemény olyan heves ellenérzést váltott ki belőle, hogy nemcsak megjósolta ennek a rendszernek az összeomlását, hanem egyre jobban kívánta is. Véleményét csak megerősítette testvérének, Brooks Adamsnek a nagy sikerű könyve, amely azt állította, hogy a sorozatos válságok végül maguk alá fogják temetni az egész nyugati civilizációt (The Law of Civilization and Decay, 1896). Ahogy életrajzírója, Samuels rámutatott, öccsének a munkája tudományos(nak tűnő) érveket kínált Henry számára ahhoz, hogy elutasítsa a „plutokrata forradalomra" alapozódó modern civilizá-
ciót; tudományos alátámasztást kapott a modern pesszimizmus.26

E háttér ismerete nélkül nehéz lenne megérteni, miért fordult Adams figyelme mind nagyobb mértékben a középkor felé. 1900-től egyre több időt töltött Franciaországban, s itt valósággal rabul ejtette a középkor szellemisége, amelyet a legjobban a nagyszerű gótikus katedrálisok és az apátságok szimbolizáltak a számára. Egyetértve a neves angol esztéta, John Ruskin és a svájci kultúrtörténész, Jacob Burckhardt felfogásával, maga is abból indult ki, hogy egy történelmi korszakot a művészete alapján lehet a legjobban megérteni. Franciaországi élményei ihlették a Mont-Saint Michel és Chartres (Mont-Saint Michel and Chartres, 1905) című könyvének megírására, amely részletes útikalauz formájában tárta saját kora elé a „sötétnek" mondott középkor értékeit. Közülük a legfontosabbnak azt találta, hogy a vallás szerves egységet teremtett, harmóniát, amelyet az újkor évszázadai fokozatosan felbomlasztottak; a célt adó és rendet biztosító egység (unity) helyére a belső ellentmondá-sokkal terhelt sokféleség (multiplicity) került. Ahogy a cím is jelzi, e művének középpontjába a gótikus építészet két kiemelkedő és világszerte csodált alkotása került, a Mont-Saint Michel-apátság, és a legszebb katedrálisok egyike, a chartres-i.

A normandiai tengerparton, Szent Mihály hegyén emelt apátság Adams szemében a világ egységének az elvét tükrözte. Így írt a csodálatos épületegyüttes „üzenetéről": „Az egyház és az állam, Isten és az ember, a béke és a háború, az élet és a halál, a jó és a rossz egységét fejezte ki, s megoldotta az univerzum egész problémáját", s hozzáfűzte: a világ itt „evidens, magától értetődő, szent harmóniában van".27 ASátánt legyőző Szent Mihály arkangyalnak a legmagasabb toronyra helyezett szárnyas szobra, amely valósággal uralja a kolostort, Adams számára a harcos, a katona és a pap együttműködését megvalósító egyházat (Church Militant) jelenítette meg. A„Csodának" (Merveille) is nevezett gótikus apátság Istennek és az embernek olyan „merész és erős szövetségét" szimbolizálja, amilyet még sosem jelenített meg a művészet.

Mont Saint-Michelnél is mélyebb hatást tett azonban Adamsre a Beauce síkságából égbe nyúló felkiáltójelként kiemelkedő chartres-i katedrális - ez az amerikai gondolkodó szemében a 12-13. század győzedelmes egyházát (Church Triumphant) jelképezte.28 Azt a világot, amikor már egész Európát meghódította a keresztény gondolkodás, s ez olyan szellemi és lelki összetartozás-tudatot teremtett, amelyet a saját koráról már a legkevésbé sem lehetett elmondani. Apárhuzam adta magát: míg a gótika fénykorában tökéletes rend uralkodott, s mindennek volt célja és értelme, a 19-20. század fordulóján a káosz, a céltalanság, és a dekadencia vált általánossá. (Nem véletlen, utal rá a szerző, hogy a modern embertől a gótikus stílus áll legtávolabb: minden más művészi kifejezésmódnál kevésbé értjük meg, s misztériumba burkoltnak látjuk.)29 S e ponton Adams élesen szembefordult az evolúció darwini felfogásával, amely minden változást fokozatos és pozitív irányú fejlődésként értékelt. Abban egyetértett a Darwint követő szociológussal, Spencerrel, hogy a fejlődés leírható a differenciálatlan egységből a differenciálódás felé történő mozgásként, de meg volt arról győződve, hogy a nyugati társadalmak eljutottak egy olyan stádiumba, amikor a további differenciálódás már nem az előrelépést, hanem a felbomlást, a dezintegrálódást szolgálja. Adams szemében a pozitív mintát a virágzó középkor évszázadai kínálták: akkor sikerült a legjobban az egységet és a sokféleséget egy harmonikus egészbe összekapcsolni, s az ehhez szükséges belső egyensúlyt megteremteni. Aközépkor végétől viszont megkezdődött a nyugati civilizáció hanyatlása, eleinte lassan, majd a 20. századra gyorsuló ütemben.

Chartres azonban mást is jelentett - ez volt a franciaországi Mária-kultusz egyik központja, ahol nem Szent Mihály arkangyal, hanem az irgalmas Szűz uralkodott. (A legenda szerint a templomot a Szűz leplének a tiszteletére emelték.) Ekörülménynek rendkívüli jelentőséget tulajdonított Adams! Szerinte Chartres nem a népé, de nem is az egyházé volt, hanem kizárólag Máriáé.30 Akatedrálist leíró fejezetekben szembeötlő, hogy Szűz Máriának a világ számára betöltött szerepét még Krisztusénál is jobban hangsúlyozza, és kiemeli, hogy a hívők tömegei Márián keresztül közelítettek Istenhez. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Szűz középpontba állítása nem pusztán a modernitás kritikájának a kontextusában jelenik meg, bár erre is hangsúlyosan utal, amikor megállapítja: a 12. és a 13. század nem érthető meg a politikai gazdaságtan szemszögéből.31 ASzűz azonban máshová is elvezeti Adamst - a nők társadalmi szerepének a vizsgálatához. Az amerikai gondolkodót már jó ideje foglalkoztatta a nők helyzetének alakulása a gyorsan modernizálódó ipari társadalmakban; Chartres-ból eljutott Éva tanulmányozásához is.

Nem csekély ambivalencia jellemezte Adamsnek a nők társadalmi szerepéhez való viszonyát! Már 1876-ben tartott egy előadást Anők primitív jogai (The Primitive Rights of Women) címmel a termékenységet szimbolizáló istennők kultuszáról, hangsúlyozva a női princípium fontosságát az archaikus közösségekben. Négy évvel a Demokrácia megjelentetése után pedig még egy regényt írt Eszter (Esther, 1884) címmel, amelyben a modern nő dilemmáit taglalta.32 Afőhősnő, akárcsak Madeleine, nem kívánta elfogadni a társadalom által számára felkínált szerepet, s határozottan elutasította Hazard tiszteletes házassági ajánlatát. Akikosarazott férfi megpróbálta emlékeztetni Esztert a női mivoltából fakadó lelki és biológiai szükségleteire, de eredménytelenül... Regényeiből, levelezéséből és a chartres-i Szűzhöz kapcsolt eszmefuttatásából világosan kirajzolódik, hogy Adams végtelenül tisztelte a női nemet - viszont határozottan ellenezte a nők emancipációs törekvéseit és mozgalmait, amelyek,
mint ismeretes, a századfordulóra igen erőssé váltak a nyugati világban. Ezt az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy feltételezte: a nők a természetüknél fogva sokkal erkölcsösebbek, mint a férfiak - s ezért alkalmatlanok az alapvetően erkölcstelen gazdasági és politikai életben való küzdelemre. Ha tehát a férfiakéval egyenlő jogokat adnának nekik, súlyosan károsodnának, mert az otthon elhagyása és a külvilágba való kilépés igen hamar ugyanolyan romlottá tenné őket, mint az erősebbnek mondott nemet. Amintát e tekintetben is a középkor adta számára: akkor ugyanis „a nők elsőbbsége nem egy képzelt dolog volt, hanem tény".33 Egondolatmeneten haladva még azt az állítást is megfogalmazta, hogy az olyan megkülönböztetett jelentőségű személyek, mint a papok és a hivatalnokok a középkorban „szociális tekintetben nőnek számítottak".34 Amodern kor viszont azzal, hogy bevonja a nőket a munkaerőpiacra és a közéletbe, lehetetlenné teszi a számukra, hogy teljesítsék alapvető biológiai és emocionális funkcióikat, s ez a társadalom alapjait is megroppantja - így foglalható össze tömören Adams következtetése.

ASzűz és a dinamó

A nyugati civilizáció hanyatlása jól érzékelhető a saját generációjának életében is - erről szól Henry Adams utolsó nagyszabású munkája, a roppant mély korrajzot adó Henry Adams nevelése (The Education of Henry Adams, 1907). Az önéletrajzi jellegű könyvet először 1907-ben, csak magánkiadásban jelentette meg a szerzője, mindössze 100 példányban, halála után azonban igazi könyvsiker lett. Nem véletlenül! Röviden azt is mondhatjuk, hogy Adams ebben azokra a kérdésekre ad feleletet, amelyeket a Jefferson- és Madison-korszakról írott műve végén feltett. Az „amerikai kísérlet" bebizonyította, hogy képes a materiális haladás biztosítására, állapítja meg, de vajon képes-e a morális és szellemi haladásra is? 1907-re Adamsben véglegesen az a meggyőződés alakult ki, hogy nem. Mert az amerikaiak sem jobbak a többi népnél. S ennek kapcsán burkoltan ugyan, de félreérthetetlenül megkérdőjelezte a demokráciát is, mint a politikai berendezkedés legalkalmasabb formáját. Samuels idézi Charles W. Eliotot, a Harvard Egyetem egykori elnökét, aki nagyon pontosan érzékelte a Henry Adams nevelése mondanivalóját. „Szeretném, ha megmenekülnék attól, hogy öregkoromra elveszítsem a demokráciába vetett hitemet... Nem szeretném úgy végezni, ahogy mind a három Adams tette."35

Adams már a Mont Saint Michel és Chartres-ban is hangsúlyozta, hogy a világegyetem két rendező elve, az egység és a sokféleség közötti szakadék áthidalása a filozófiának és a vallásnak talán a legrégebbi problémája. Eza dilemma önéletrajzi munkájának a fejezetein is vörös fonalként húzódik végig. Már az első fejezetben elvi jelleggel leszögezi: „A bölcsőtől a sírig tartó nevelésnek mindig is az volt a feladata, és így is kell maradnia, hogy megoldást keressen arra, miként jelenjen meg a rend a káoszban, az irány a térben, a fegyelem a szabadságban, az egység a sokféleségben."36

Adams meggyőződése az volt, hogy saját - tág értelemben vett - neveltetésének története is jól példázza a nyugati civilizáció lefelé ívelő pályáját. Acsaládtól kapott örökség még lényegében azokra az értékekre épült, amelyek a 12-13. század eszményeivel mutatnak rokonságot; az író úgy fogalmaz, hogy 1838 Bostonjában tulajdonképpen még a 18. század világába született bele. Az otthonról hozott értékek és elvek azonban az új körülmények között már inkább hátrányt, mint előnyt jelentettek neki pályafutásában. A rend-
hagyó módon egyes szám harmadik személyben megírt könyv egészét áthatja a nagyfokú önirónia, s az afölötti bánkódás, hogy nem tudta megvalósítani a születésével kapott eszményeket.

A nagy nevű Harvard egyetemről, ahová őt a családi hagyomány magától értetődően küldte, egy dolgot állított bizonyossággal: tanulmányainak befejeztével még semmit sem tudott. „A nevelése még meg sem kezdődött."37 Anémet földön szerzett tapasztalatai sem nyűgözték le; azt írta, hogy a 18. századi Németországot kereste, ezt azonban a németek éppen akkoriban lázas sebességgel bontották el. Itália, ahová 1860-ban érkezett, jobban tetszett neki, ám konzervatív ösztöne markánsan megnyilvánult a politikai véleményalkotásban. Nápolyban találkozott a Szíciliát már meghódító Garibaldival, s a Boston Couriernak küldött tudósításaiban határozottan igyekezett cáfolni, hogy a „vörösinges" forradalmárt George Washingtonhoz lehetne hasonlítani, ahogy sokan tették. Garibaldiból hiányolta a tekintélyt; a „patrióta és a kalóz" keverékének nevezte őt.38 Tanulni tőle sem tudott.

Hazaérkezése után a polgárháború kitörése várt rá; a konfliktusban, tősgyökeres új-angliaiként, habozás nélkül Északnak adott igazat, és soraiból az is kitűnik, hogy nem sokra tartotta a déli vezetőket. Aszakadárok szerinte orvosi kezelésre szoruló tudatzavarban szenvedtek, ráadásul kifejezetten „provinciálisnak", a szélesebb kitekintés képességét nélkülözőknek látta őket.39 Londonban, nagykövetté kinevezett apja titkáraként komoly szervező tevékenységet folytatott annak az Amerikának a képviseletében, amely történelme során első ízben lépett fel „a legitimitás és a rend bajnokaként".40

Az önéletrajzi munka külön fejezetet szentelt a darwinizmusnak, amellyel épp londoni tartózkodása alatt ismerkedett meg Adams. Saját szavai szerint „predesztinálva" volt ugyan arra, hogy az új elmélet felé forduljon, ám nem volt felkészülve Darwin követésére. „Bármilyen töredezett is a brit elme, azokban a napokban hatalmas munkát végzett egy nagyon nem-angol módon: oly sok nagy teóriát épített oly gyenge alapokra, hogy az megrázta a konzervatívokat, és megörvendeztette a frivol gondolkodásúakat"41 - foglalta össze felettébb visszafogottan szkeptikus véleményét. Acsattanós cáfolatot Darwin evolúciós tézisére azonban épp a saját hazája szolgáltatta! Apolgárháború befejeződése után az északiak legnépszerűbb tábornokát, Grantot választották elnökké, s Adams szemében ez olyan katasztrofális döntésnek bizonyult, amelyet vízválasztónak látott az USA történetében. Granttól az amerikaiak négyötöde azt várta, írja, hogy helyreállítja a rendet - a jó katonák mindig is rendpártiak voltak. Grant azonban roppant gyenge kezű és befolyásolható államfőnek bizonyult, olyannak, aki széles utat nyitott a korrupciónak és a spekulánsoknak. S ezzel végzetesen rossz pályára állította Amerika fejlődését. „Az, hogy kétezer évvel Nagy Sándor és Julius Caesar után egy olyan embert kell az evolúció legfelső fokán csúcsterméknek tekinteni, mint Grant... nevetségessé teszi az evolúciót. Olyan üres senkinek kell lenni, mint Grant, ahhoz, hogy fenntartsuk ezt az abszurditást. Az evolúció haladása Washington elnöktől Grant elnökig önmagában elégséges bizonyíték Darwin cáfolatához."42

Bár a Henry Adams nevelése nagyon sok mindenért Grantot hibáztatta, valójában egyáltalán nemcsak az elnökké választott tábornok volt okolható azért a fejlődési irányért, amely egyre mélyebb elégedetlenséggel töltötte el Adamset. Önéletrajzi művében maga sem tagadta, hogy az amerikai népet is felelősség terheli: szerinte a legnagyobb baj nem is a tömeg tudatlansága volt, hanem az, hogy ennek még csak a tudatában sem volt.43 Adams esetében azonban, ahogy erre már utaltunk, a tömeggel szembeni gyanakvás nem párosult a pénzügyi és ipari érdekek iránti hamiltoni elkötelezettséggel. Sőt. Az 1893-as gazdasági válság nyomán, az aranyalapra való végleges áttéréssel úgy látta, hogy a nagy hatalmú pénzügyi lobbi teljes győzelmet aratott. Ennek a következményeit így foglalta össze: „A kérdést végül eldöntötte a nép. Egy évszázadon át, 1793 és 1893 között az amerikaiak haboztak, tűnődtek, bizonytalankodtak két erő között: az egyik csak egyszerűen ipari volt (»simply industrial«), a másik pedig kapitalista, centralizáló és mechanikus (»capitalistic, centralizing and mechanic«). 1893-ban a kérdés a kizárólagos aranyalap ügyére összpontosult, s a többség végül egyszer s mindenkorra a kapitalisztikus rendszer mellett döntött, a szükséges gépezet elfogadásával együtt."44 Adams nem rejtette véka alá, hogy „az összes társadalmi és kormányzati forma közül ezt szerette a legkevésbé", de szokásos öniróniájával hozzáteszi: az, hogy mit szeretett és mit nem, éppúgy elavult, mint a tagállamok jogainak rebellis doktrínája. S igen lényeges gondolatmenetének a befejező része is, amely nagyfokú pragmatizmusról tanúskodik. „Kapitalista rendszert választottunk tehát, s ha ezt működtetni akarjuk, akkor azt tőkével és kapitalista módszerekkel kell működtetni, mert semmi sem lenne őrültebb dolog annál, mint hogy egy ennyire komplex és koncentrált rendszert a déli és a nyugati farmerek próbáljanak irányítani a városi munkásokkal groteszk szövetségben."45 Vagyis: ha kapitalizmust akarunk, akkor fogadjuk el a következményeit is! Aszocialista megoldásokból nem kért... Mindehhez csak annyit fűz hozzá rezignáltan: ezen a ponton be is fejeződött a neveltetése az amerikai politikában.

Franciaországban Adamst nemcsak az apátságok és katedrálisok nyűgözték le, hanem - bár eltérő jelleggel - az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott óriási dinamó is. Az érzékeny gondolkodó a végtelenség (infinity) szimbólumát fedezte fel a modern technika eme vívmányában. Önéletrajzi munkájában úgy fogalmaz, hogy az új energiaforrás láttán ahhoz hasonló érzései támadtak, amilyenek az őskeresztényeknek lehettek a kereszt megpillantásakor.46 Az ember szinte imádkozni kezdett hozzá, hiszen ez a természetes reakció egy végtelennek tűnő erő láttán. Míg a Szűz az egységet teremtő erőt testesítette meg a szemében, a dinamóban az egységet széttörő erő jelképét látta. Egondolatmeneten továbbhaladva Adams felteszi a kérdést: Amerikában vajon miért csak a dinamót becsülik, s miért nem tisztelik a Nőt? Válaszában arra a következtetésre jut, hogy hazájában nem ismerik fel a nő igazi természetét, azt, hogy a nő valójában egy „megelevenített dinamó" („animated dynamo"), amely a legnagyobb és leginkább misztikus energiaforrással, a biológiai reprodukció képességével rendelkezik.47 Akorábbi korszakokban a nő és a szexualitás igazi erő volt, olyan, amelynek nem is volt szüksége a szépségre. (Az ókorban sem a szépségükért tisztelték az istennőket.) Az amerikai gondolkodás és kultúra azonban nem tudta, Walt Whitman kivételével, a helyén kezelni a szexualitást; Adams egyenesen úgy fogalmaz, hogy az amerikai társadalom a legnagyobb győzelmét épp a szexualitás fölött aratta. Az amerikaiak nem fedezték fel a Szűz által képviselt energiát, pedig az mérhetetlenül nagyobb hatással van az emberi tudatra, mint a világ összes gőzgépe és dinamója.48

A„konzervatív keresztény anarchista"

A Szűztől a dinamóig ívelő történelmi pálya egyértelmű hanyatlást jelentett Adams számára, aki kénytelen volt szembesülni azzal, hogy az „egység" elvére épülő harmonikus társadalom újrateremtésének reménye illúzió; a fejlődés nem a rend, hanem a káosz irányában halad. Pesszimizmusát erősítette, hogy a tudományban is egyre kevésbé bízhatott, hiszen a századfordulóra egyre több gondolkodó kérdőjelezte meg a szilárd igazságok létét; minden relativizálódni kezdett. Afelől pedig az agnosztikussá vált Adams sem táplált kétségeket, hogy a természetjogba, az örök elvekbe vetett hit megrendülése az „amerikai kísérletet" - s tágabb megközelítésben az egész nyugati civilizációt - létében fenyegeti. Kiutat nem talált, de „konzervatív keresztény anarchistaként", ahogy saját magát az önéletrajzában minősítette, nem mondott le arról, hogy elméleti síkon megpróbálja megalkotni a rendet és az anarchiát egyaránt magába foglaló „nagyobb szintézist".49 Eza törekvése ugyan nem járt - valószínűleg nem is járhatott - az általa várt eredménnyel, ám ami a szintézisből elkészült, az maradandó értéke a konzervatív gondolkodásnak.

Jegyzetek

1 Rossiter, Clinton: Conservatism in America, New York: Vintage Books, 1962, 128-132. („The Great Train Robbery of American Intellectual History")

2 Contosta, David: Henry Adams and the American Experiment, ed. by Oscar Handlin, Boston-Toronto: Little, Brown and Company, 1980. 1.

3 Kirk, Russel: The Conservative Mind, BN Publishing, 2008, 311. (Az eredeti, 1953-as változat új kiadása.)

4 Henry Adams legrészletesebb életrajza: Samuels, Ernest: Henry Adams, Cambridge, Massachusetts: The Belknap Press of Harvard University, 1989.

5 Kirk: The Conservative Mind. 311.

6 Davidoff, Robert: The Genteel Tradition and the Sacred Rage. High Culture vs. Democracy in Adams, James and Santayana, Chapel Hill and London: The University of North Carolina Press, 1992, 31-74.

7 A Jefferson első elnökségére vonatkozó fejezeteket magyarul is kiadták: Adams, Henry: Thomas Jefferson első elnöksége, 1801-1805. Fejezetek az Amerikai Egyesült Államok történetéből, válogatta és az utószót írta Kodolányi Gyula, fordította Pap Mária, Kiskun Farkas László, Rakovszky Zsuzsa, Budapest, Európa, 1986.

8 Részletesebben ld.: Egedy Gergely: Az amerikai konzervativizmus gyökerei: a „Föderalista" és John Adams, Magyar Szemle, 2008. február.

9 V. ö.: Contosta, D.: i. m. 83-85.

10 Adams, Henry: Thomas Jefferson első elnöksége. 63.

11 Adams, H.: i. m. 121.

12 Adams, H.: i. m. 147.

13 Adams, H.: i. m. 206.

14 Adams, H.: i. m. 369.

15 Adams, H.: i. m. 396.

16 Adams, H.: i. m. 364.

17 Adams, H.: i. m. 392.

18 Adams, H.: i. m. 513.

19 Kodolányi Gyula: Utószó, in: Henry Adams: Thomas Jefferson első elnöksége. 547.

20 Adams, Henry: Democracy. An American Novel, New York: Farrar, Strauss and Young, 1952 , 9. („She wanted to see with her own eyes the action of primary forces....She was bent upon getting to the heart of the great American mystery of democracy and government.")

21 Adams, H.: i. m. 50.

22 Adams, H.: i. m. 51.

23 Adams, H.: i. m. 225. („She got to the bottom of this business of democratic government and found out that it was nothing more than government of any other kind."

24 Adams, H.: i. m. 243. („democracy has shaken my nerves to pieces")

25 Samuels: i. m. 300.

26 Samuels: i. m. 295.

27 Adams, Henry: Mont Saint-Michel and Chartres, with an Introduction by R. A. Cram, Boston and New York: Houghton Mifflin Company, 1924. 44-45. („it expressed the unity of Church and State, God and Man, Peace and War, Life and Death, Good and Bad; it solved the problem of the universe. The World is an evident, obvious, sacred harmony.")

28 Adams, H.: i. m. 71.

29 Adams, H.: i. m. 89.

30 Adams, H.: i. m. 125.

31 Adams, H.: i. m. 198.

32 A regény modern kiadása: Adams, Henry: Esther, London, Penguin, 2000.

33 Adams, H.: Mont-Saint Michel... 199. („The superiority of the woman was not a fancy, but a fact.")

34 „counted socially as a woman". Adams, H.: i. m. 199.

35 Sameuls: i. m. 389.

36 Adams, Henry: The Education of Henry Adams (introduction by James Truslow Adams), New York: The Modern Library, 1931, 12. („From cradle to grave this problem of running order through class, direction through space, discipline through freedom, unity through multiplicity, has always been, and must always be, the task of education.")

37 Adams, H.: i. m. 69.

38 Adams, H.: i. m. 95.

39 Adams, H.: i. m. 100. („The Southern secessionists were certainly unbalanced in mind - fit for medical treatment")

40 Adam, H.: i. m. 113.

41 Adams, H.: i. m. 224.

42 Adams, H.: i. m. 266.

43 Adams, H.: i. m. 297.

44 Adams, H.: i. m. 344.

45 Adams, H.: i. m. 344.

46 Adams, H.: i. m. 380.

47 Adams, H.: i. m. 384

48 Adams, H.: i. m. 385.

49 Adams, H.: The Education... 405-407. A világtörténelem mozgástörvényeinek a magyarázatára Adams kidolgozta a „történelem dinamikus elméletét", amelyet szellemi önéletrajzának a végén be is mutat; ebben tudományos megközelítéseket próbál ötvözni mitikus látásmóddal. Ez a kísérlete azonban nem tartozik életművének időtálló eredményeihez, s ugyanez mondható el A szakaszok törvénye a történelemre alkalmazva (The Rule of Phase Applied to History) című tanulmányáról is, amely matematikai formulák alkalmazásával próbálta a történelmi folyamatok ciklusait leírni.