A halhatatlan Kazinczy emlékezete születésének 250. évfordulóján

Kazinczy Ferenc meghalt és feltámadt, ahogyan azt Bajza József már 1825-ben megjósolta. Acenzúra ezt a feltámadást annak és rendje módja szerint akadályozta, és ugyanakkor elősegítette, mert gáncsoskodásaival csak fokozta az érdeklődést, miközben gátolta, hogy sok mindenről tudomást lehessen szerezni. Kazinczy fogsága tabu volt. Dessewffy József, aki szívén viselte a régi barát családjának és hagyatékának ügyét, keserűen panaszolta el az Akadémia elnökének, Teleki Józsefnek, hogy az általa alapított kassai magyar folyóirattal is megjárta: „Kazinczy életrajzában, melyet a Kassai Minervába küldék, a magyar születésű és nevű és magyar hisztoriát tanító professzor Magyar, mind azt letörölte, mint cenzor, ami Kazinczy fogságát illeté, pedig nagy csínyján és a legkitelhetőbb kímélettel vala ez az egész dolog eléadva, de még azt se akarja tudatni az a professor historiae a jövendővel, hogy fogva tartaték jó darab ideig a híres író, s azt látszik gondolni, úgy legyen írva a historia testis veritatis et magistra vitae, hogy annak egy része eltitkolódjék, mintegy eldugattassék az elrepült idő terepély szárnyai alá, ami történt, és a szabad emberek más szabad embereknek hisztoriájábul csak azon időszakaszt említhessék, melyben ezek szabadok és nem pedig fogságban valának."1 Dessewffynek a Kazinczyhoz intézett költeményét is megcsonkította a cenzúra, amikor kihagyatta a következőket: „Azért hurcoltatál fogságról fogságra, / Hogy a külföldön is láncinkat nézhessék; / Sőt itthon is szántak sok méltatlanságra, / Nagy hidegen néztek a szép fáradságra / Apulyák, a nagyot hogy eltemethessék."2

És bár 1834-től kezdték kiadni a széphalmi mester kéziratban maradt munkáit, a Fogságom naplójából csak 1848-ban jelenhettek meg az első részletek. Viszont amikor Petőfi Széphalomra zarándokolt, látnia kellett, hogy a „múzsák egykori tanyája" egy „haszonbérlő zsidó" kezére került, aki Török Sophie szobájából kamrát csinált; csak éppen az maradt ki a versből, hogy Kazinczy József, aki egész életén keresztül ott ártott fivérének, ahol tudott, magához váltotta a széphalmi birtokot, s „testvére sírját sertésekkel hagyta túratni".3

A neoabszolutizmus mítosszá érlelte az emlékét. 1859-ben országosan ünnepelték a széphalmi mester századik születésnapját. AKazinczy-ünnepek a politikai vélemény kinyilvánításának tettei voltak.4 Eötvös József természetesen füllentett, amikor azt fejtegette Albrecht főhercegnek, hogy Kazinczy semmi politikai jellegű munkát nem írt, az viszont való, hogy „neki köszönhető irodalmunk újabb nekilendülése", és 56 éves működésével „népe nemesítésén" fáradozott.5 És őszintén dicsérte Kazinczy „műveinek belbecsét s előadásának varázsszépségét, mely még most is elbájol".6 Mózest ünnepeltek benne, és így a romantikus pátosszal kiküszöbölték „az irodalmi-esztétikai alkotások megítélésének értékszempontjait", az előkészítőt emelték piedesztálra „a bujdosásban a lelket és az ígéretet őrző népvezér" alakját.7 Szobrára viszont nehezen gyűltek az adományok. Jellemző, hogy a bécsi „magyar technicus ifjúság" kezdeményezett, amikor 130 forintot küldött a Pesti Naplónak, és ezzel indította el a gyűjtést. Alegnagyobb összegek az ünnepélyek során folytak be, és különböző közösségektől érkeztek, mint „a pesti izraeliták", a „nagyváradi polgárok", Bács-Bodrog megye „egyik faluja", és ami meglepő, csak egyetlen arisztokrata adakozott, az erdélyi gr. Haller Ferenc.8 Az arisztokraták inkább az elszegényedett Kazinczy-sarjakat támogatták a tüntető-szimbolikus politizálás mellőzésével. Különös játéka ez a sorsnak, mert Kazinczy a legszívesebben az arisztokrata sarjakat próbálta - baráti tanácsokkal, költeményekkel, szimbolikus gesztusokkal - nevelni, tudva, hogy ők játszhatnak irányadó szerepet, és ezt paradox módon Kossuth is megerősíti, az első homo novus,9 aki magáról úgy nyilatkozott, hogy a pórból emelkedett fel.

Végül felállították a Kazinczy-mellszobrot a Múzeum-kertben. Az első szobor egyesített, a második szobor megosztott. Ezt az 1910-es években Érsemjénben állították fel, és miután Kazinczyt az úgynevezett dzsentrivilág karolta fel, Ady Endre jött elő azzal, hogy Kazinczy nem tudott és nem is tudhatott jól magyarul, és a korábban általa magasztalt jozefinista forradalmárból népidegen dzsentrit állított elő. Avád:

„Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül - akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk - csinos játék volt minden költői nyelvészkedés."

A „legpompásabb nyelv", tehát: „a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott". Fent: Ahivatásos írók amolyan hivatalnokok voltak, és „azután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket". És így? „Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv." Adynál „a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna - írja - demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, a fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv." És ráadásul Kazinczyék még bántották a parasztságot védő Berzeviczyt .10

Valószínű, az is ingerelhette Adyt, ahogy Kazinczy nem ismerte fel minden vonatkozásban Csokonai nagyságát. Lehet, kihozta sodrából a pesti argó és a modern zsargon. De alapvetően politikai szenvedélyei vakították el. Korábban, 1905-ben ugyanis az européer Kazinczyt és a jozefinistát magának vallotta. Dicsérte, hogy „nagy magyar agitátora a civilizációnak". Akkor sorsuk hasonlóságára figyelmeztetett: „egy kicsit Kazinczyak vagyunk mind, akik itt gondolkozunk és szomorkodunk",11 és mivel ő maga is elfogadta, hogy az uralkodó és magyar kormánya a parlamenti többség ellenében általános választójogot léptessen életbe, arra emlékeztetett, hogy „mikor II. József népjogokat kínált, az akkori européerek, a Kazinczy Ferencek azt mondták: helyes. Ajó mindig jó."12 A„baj" akkor kezdődött, amikor felállították Kazinczy szobrát, és a szoboravatás alkalmával a szabadkőműveseket szidalmazták, és aztán Kazinczyt „a klerikális nacionalizmus számára sajátították ki".13 AKazinczy-Berzeviczy vitát is aktuálpolitikai szemüvegen keresztül látta Ady: „Az úri szabadság sorsa nem ennek a furcsa magyar nációnak a sorsa, de e néhány tízezer birtokosé, hanem ez már - politika. Még maga Kazinczy Ferenc is gyönge ember volt, aki Berzsenyi kedvéért hazaárulónak deklarálja Berzeviczy Gergelyt."14 És miután Ady nyelvrontással vádolta meg Kazinczyékat, ki is tagadta őket: „Se a testőrök, se Kazinczy, se a későbbiek, mert kultúrájuk idegen volt s ők maguk magyarosan urak s távolélők az igazán magyarul beszélőktől."15

Amikor tehát Ady Kazinczyn és Kazinczyékon ütött egyet, akkor az ütést az „úri" Magyarországnak szánta. És a végén úgy érezzük, „az eldobott nyelv" csak metafora, valami hitelesebb, emberibb, mélyebb utáni vágyat fejez ki. És ki nem vágyik ilyesmire? Főleg akkor, amikor „...az alkoholos zseni vagy zseniféle [...] kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótár-szavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le." (Ezt az Ady-rajongó Bartók Béla olyannyira figyelemre méltónak tartotta, hogy aláhúzta.)16

Alighanem Ady Endre volt az első és utolsó hiteles nagy Kazinczy-ellenes lázadó, lázadása a szimbolikus apafigurának is szólt. Nagy íróknak munkásságuk okán joguk is van hozzá. Az ellenségkeresést a polarizáló forradalmi gondolkodás logikája diktálta, és ez minden forradalom tehertétele. Asors iróniája, hogy amikor Ady meghalt, a forradalom mámorában élő Huszadik Század szerkesztősége nem is tudta mással mérni a nagyságát, mint Kazinczy eszményeinek - szép, jó, igaz - mérceként való megidézésével: „Ady Endre a géniusz univerzalitásával nemcsak a Szép talajában gyökerezett, de a Jó és Igaz termőföldjéből nem kisebb mohósággal szítta gazdag egyéniségének kultúrnedveit".17

A leghitelesebb emberi és írói vallomást Kazinczy mellett Hatvany Lajos tette, aki aligha érthetett egyet Ady vádaskodásával, miközben Ady emlékét odaadással ápolta. 1931-ben Hatvany Lajos így vallott Kazinczyról: „Ő nem csupán irodalmunk ősapja, nem csupán ábrándos dilettáns, hanem egész ember a talpán, ki hétéves börtönének szent szenvedéseivel vált a Széchenyiek, Kossuthok, Petőfik századának úttörőjévé." Ezzel csak azt mondta el, amit sokan tudtak, de sokan át akartak értelmezni. Hatvany látta a veszélyt: „Aki külön választja az írót a politikustól, Kazinczy szobrát repeszti széjjel, és dönti le talapzatáról."18

Hatvany szavainak kemény fedezete van: nemzetárulási per és börtön. 1919-ben ugyan önkéntes száműzetésbe vonult, Bécsbe, de a 20-as évek második felében a honvágy hazahozta, vállalta a következményeket: a pert és a börtönt.

Furcsa népfront alakult ki Kazinczy ellen, valójában az ellen, amit az ő neve fémjelzett, tehát a felvilágosodás és öröksége ellen. Hogyan érvényesült ez a Kazinczy-ellenesség a történetírásban és a közvélemény-formáló esszéisztikában?

A tudomány mázával és fényével ragyogó kemény kritikai szemléletet Szekfű Gyula képviselte. Magyar története hatalmas építmény.

A 30-as évek derekán a Magyar történetben Széchenyi már alapvetően etikai mérce, a gyakorlati cselekvésé inkább a centralista liberális magatartás, amely kompromisszumkeresésével próbálta pótolni a történelmi fejlődés mulasztásait és egyben elérni az elérhetőt. Történelmünkből azonban kiesett „az abszolutizmus nemzetépítő hatása". Viszont kibontakozhatott a polgári-nemzeti átalakulás, és ebben: „A nemzet célja, eltekintve a nemzetállam szükségszerűen államrezonos politikájától, magas etikai fokon áll, nemcsak a megelőző abszolutizmushoz viszonyítva: széles körű nemzeti egység szolidaritását követeli meg, melyben mindenki felemelkedik az emberi méltóságra; a nemzeti egység kereteiben az egyéni munkák hatása hatványozódik és korábban elképzelhetetlen nagy emberi értékek termelődnek ki, a gazdaságban a kapitalizmus segítségével anyagi javak mérhetetlen tömege, s az egyéni életátlag gyors emelkedése, a szellemiekben a nemzeti irodalmak, melyek az emberi műveltség legmagasabb fokú alkotásai. Anemzeti eszme korszakának megadatott, hogy a görög-római világ egyszerinek, unikumnak tartott klasszicitását, gondolatban és műveltségben, minden nemzet ölében újra megvalósítsa.

Mindezen magas emberi értékek egyenes vonalban nőttek ki a nacionalizmusból, s a következőkben, ha bírálnunk kell a nemzeti politikai rendszereket, a demokráciát, a liberalizmust, a nemzeti gazdasági elméleteket, ne felejtsük el, hogy földi dolgokban a legnagyobb és leghasznosabb emberi fejlődéssel állunk szemben, melynek gondolkodásunk alapjait köszönhetjük."19

De milyen is volt a magyar nacionalizmus Szekfű Magyar történetében? Itt mintha minden jól indult volna. Anemesség lelkesedése „nemcsak a rendi előjogok, hanem a nemzeti szellem szolgálatában is lángolt fel 1791-ben és nyaldosta a Trón és Oltár lépcsőit", vállalva „a felvilágosodás népjóléti tartalmának recipiálásá"-t, majd „lassú evolúció"-t ígért.20 Areformer uralkodó, Lipót halála után azonban „a nagy rendszerváltozás" a felvilágosult arisztokrata főtisztségviselők eltávolítása lett.21 Közben pedig eszmei síkon és a valóságos térben valami drámai fejlemény történt.

A rendi nacionalizmus ötletes oxymoronnak tűnik, valójában historiográfiai tréfa, amely a Szekfű-epigonizmus és a vulgármarxizmus vadházasságában odavezetett, hogy éppen Kazinczy lett az ideológusa.22 Ilyet Szekfű nem állított. És nem azért, mert Herczeg Ferenccel és Pintér Jenővel egyszerre megkapta Budapest Kazinczy-emlékérmét. (Másodszor Babits Mihály, Horváth János és Károlyi Árpád részesült ebben a kitüntetésben.23)

Szekfű a nyelvújítást nem kapcsolja össze a feudális érdekvédelemmel. Hiszen „a rendi nacionalizmus egész korszakában, melyet 1830-ig, Széchenyi nagy nemzeti reformprogramja, a Hitel megjelenéséig kell számítanunk, a nemzeti gondolat tiszta formájában, rendi salaktól mentesen szinte kizárólag ebben a nyelvi és irodalmi talajban gyökerezik." Igen, de ha 1830-ban következik be az áttörés, akkor csak kellett valami rendi salaknak is rátapadnia a tiszta gondolat hordozóira. Először egy kis figyelmeztetésben részesül az olvasó: „Nem szabad azt hinnünk, mintha e költők, elkezdve Kármán Józseftől és Batsányi Jánostól, az igazi vezéren, Kazinczy Ferencen át, világos nézetekkel bírtak volna a nemzetállam és nemzeti társadalom fogalmairól, vagy pedig hogy ezekben a dolgokban nézeteik lényegesen eltértek volna a nemesi rendekétől."24 Tehát ők lennének a rendi nacionalizmus ideológusai? Ezt Szekfű nem állította, csak némileg sugallta. Ugyanakkor rendelkezésére álltak azok a források, amelyek egyértelműen jelezték Batsányi és Kazinczy eszme- és értékhűségét, minden konjunkturális ingadozás ellenére. Anyelvújítás értékelése is ellentmond a kemény ítéletnek: „Az új század második évtizedében
eldőlt a nyelv körüli küzdelem: a magyar nyelv megújhodott, alkalmassá vált a legújabb nyugati gondolatok kifejezésére is, ezzel pedig bebizonyosodott hogy a rendi gondolatok hagyományos nyelve, a latin éppúgy használhatatlan a magyar nemzet számára, mint a férfinak a gyermekruha."25 De azért a Kazinczy és a magyar nyelv című alfejezetet nem Kazinczy-, hanem Csokonai-idézettel fejezte be, bár nem akarta a két egykori barátot egymás ellen kijátszani, de - mint látni fogjuk - mintha igazodott volna ahhoz a szemlélethez, amely ezt várta el.

Néhány év múlva, hogy a Magyar történet megjelent, Szekfű finomította véleményét, és eszerint már Kazinczy „egész munkásságával [...] megtámadta [...] a rendi nacionalizmus szellemét," és társaival „a szélesebb körű, igazi nacionális életet készítették elő, nemcsak a nagy költők, Vörösmarty, Petőfi, Arany számára, hanem az államférfiaknak, Széchenyinek, Deáknak, Kossuthnak is."26

Valószínű, hogy Szekfűnél az önkorrekció abban rejlik, hogy alaposabban elolvasta Kemény Zsigmond Széchenyi-esszéjét, és ennek hatására változtatta meg ítéletét. Ahelyzet iróniája, hogy Kazinczy találta ki az egyetem és a szellem szavunkat, ha ezek nem lennének, akkor Szekfű az univerzitás katedrájáról nem szellem-, hanem - némi túlzással szólva - szellettörténetet hirdetett volna. Egyébként Kazinczy alkotta hála szavunkat is. De úgy látszik, a szellem emberei nem mindig hálásak, ideológiai szenvedélyeik és sémáik foglyaiként nem ismernek kegyelmet, és egy kicsit mindig igazodnak olvasóik várakozásaihoz. Szekfűre feltehetően hatott barátja, Török Pál is, aki amikor 1918 májusában elolvasta Amagyar állam életrajza című művének kéziratát, akkor egyik levelében így vallott Kazinczyról: „Az ő erőszakos egyénisége volt az, ami egyéb szerencsétlen körülmények közrejátszásával háttérbe szorította Bacsányit s a Csokonaiék irányát. Szerencsére Kisfaludy Károlyt nem tudta elnyomni. Így is sikerült neki a magyar irodalom fejlődését kerek 40 esztendővel visszavetni, t. i. Csokonai halála után ennyi idővel lépett föl Csokonainak egyenes utóda Petőfi Sándor, aztán Arany s velük a népies irány." Mert „egy Kazinczy fanatizmusa kellett ahhoz, hogy elhitesse kortársaival, sőt az utókorral is, hogy az ő sajátságosan elfogult, egyoldalú ízlésének főérdeme volt a 19. sz. eleji fölvirágzásban".27 Ezkemény előítélet, holott Török Pál, mint 1943-as magyar története tanúsítja, nem volt gyűlölködő, sőt ebben a művében a kor antiszemita-rasszista hiedelmeit kifejezetten cáfolta. Kazinczyval azonban nem békélt meg, mert csak börtönbüntetését említette. De beleérthető abba az elitbe, amelynek „törekvései általános emberszeretetből és műveltséggel csiszolt józan észből indultak ki".28 Török Pál mentségére legyen mondva, hogy a Kazinczy-ellenesség mögött komolyabb tekintélyek is állottak. Atudós Riedl Frigyes szerint „Kazinczy minden téren elsősorban dilettáns; költő az erős fantázia híján, nyelvész anélkül, hogy helyes nézete volna a nyelvről, biográfus minden mélyebb jellemző tehetség nélkül. Nagy érdeme nem annyira abban rejlik, amit írt, hanem inkább abban, ami volt."29 Riedl a klasszikusok munkássága felől tekintett vissza Kazinczy munkásságára. És hallgatólagosan megismételte Petőfi véleményét, aki Kazinczyt Atlaszhoz hasonlította.

Később már Petőfi csak frázisnak tűnt. Kuncz Aladár véleménye máig is jól tükrözi az irodalmi közvélemény egy részének véleményét:

„Kazinczy nem volt reformátor, legfeljebb a nyelvnek legpajkosabb játékosa, nem volt író, mert egyetlen sora vagy gondolata se ment át a köztudatba, ő korának egyik legműveltebb, legfinomabb gondolkodású, s nagy tevékenységgel megáldott úriembere volt, ki passzióval írt sokat, s e sok írásával élénk és jóra fejlődő mozgalmat támasztott. Irodalmunk egyik legkedvesebb, legszeretetreméltóbb alakja lesz mindig, hacsak nem fogják ama fellegpiedesztálon tartani, hol szétfolynak a kontúrok, s hová csupán a magunkba diktált, értelmetlen, de kötelező bámulat ér fel."30 Eza kép hamis. ANyugatban jelent meg, amely valójában Kazinczy programját folytatta. De ha már az apák elleni lázadás korában vagyunk, miért ne fordultak volna a lelkes lázadók saját ősapjukkal is szembe? Ugyanakkor Kuncz Aladár Kazinczy-jellemzése önjellemzés is. Ő maga is szeretetre méltó volt, és tőle is csak emlékirat-regénye marad fenn, akárcsak Kazinczy emlékezései, és ő maga is szervezőmunkával tűnt ki, az 1920-as évek erdélyi irodalmi világában szervezkedett, és az első marosvécsi irodalmi találkozóra indulva, jelezte is Hatvany Lajosnak: „Egész mulatságos lesz ez az irodalom a la Kazinczy."31

Az irodalomtörténetbe akkor a Kazinczy-ellenesség nem tudott beszivárogni. Horváth János, akit újra és újra felfedezünk, fejlődéstörténeti perspektívában vizsgálódva mindig is elismerte és értékelte Kazinczy teljesítményét - nagy írókkal és esszéistákkal összhangban - veretes nyelven és példamutató tömörséggel. Ő magából az anyagból alakította ki saját interpretációs keretét, és a magyar fejleményeket mindig össze tudta kapcsolni az európaiakkal. 1908-ban azt emelte ki, hogy Kazinczy „egyenes irányban folytatja művelődésünk régi nagy hagyományát, sőt bizonyos lankadt elmaradozás után éppen folytonosságát állítja helyre" - a magyar kultúrának az európai kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás folytonosságát is, ami valójában nem is szakadt meg, hiszen „ő már tényleges irodalmi fejlődményekre tekinthet vissza s támaszkodhatik; megindult folyamatokat rendszerez elvvé, programmá a fejlődés saját értelmében, s már tények világával cáfolhat rá az ellenkező nézetre."32

Ennek a folytonosságnak politikai reflexe az 1848-49-es forradalom volt, a monarchikus republikanizmus győzelme. 1931-ben Kazinczy halálának századik évfordulóján Kazinczy emlékezete című akadémiai emlékbeszédében a széphalmi mester érzelemvilágának topográfiáját vázolta fel Horváth János, és érzelmességének megnyilatkozását így tudta jellemezni a felvilágosodás prófétáinak szellemiségével: „önmagát túlbecsülve dédelgető, gyönyörködve szemlélő, »különösségeiben« magának tetszelgő, öntudatos: mintha Voltaire lépten-nyomon egy Rousseau-t fedezne fel magában büszke ujjongással". Jelentősége pedig abban rejlik, hogy „az új filozófia hirdetése helyett az abból következő új kultúrát mutatta be irodalmi alakban".33

1931 az irodalmárok számára még a béke éve. ANyugatban ekkor megjelent az a nemzedék, amely felismerte Kazinczy jelentőségét. Németh László és Halász Gábor még kéz a kézben. Németh ugyanis lelkesen kommentálta a NyugatbanHalász Kazinczy-tanulmányát, amelyben a széphalmi mester „első és legtökéletesebb literátorunk," aki nyelvünkben „kifejező árnyalatokra cserélte a harsogó színeket".34 Németh László mélyen átérezte a fordulat jelentőségét, és azt is, ami annak megjelenítését motiválta „Minden ízlésváltás természetes következménye, hogy az írók új elődöket keresnek, elszürkült irodalomtörténeti alakokba vér szökik, meghaladottnak vélt törekvések lábra kapnak. Ma Európa minden irodalma ilyen perújításoktól hangos. Halász Gábor Kazinczyban találta meg a hőst, akinek a kommentálásában az új ízlés remekelhet. Anapokban megjelent Kazinczy-tanulmánya egyike a legfigyelemreméltóbb írásoknak. 19. századbeli kritikus sosem magyarázhatta volna ilyen közelről Kazinczyt. AKazinczyn átgázoló 19. századnak kellett megöregednie, hogy Kazinczyt méltatva, a kritikus ne az elesett ellenfél, hanem az élő fegyvertárs előtt tiszteleghessen. Eza tanulmány Halász egyéni fejlődésében is fontos, mert míg eddig az új ízlésnek inkább csak játékos, intellektuális, s alaktalan jellegét hangsúlyozta (szemben az előző kor patetikus, apostolkodó, profán érzelmeket segítségül hívó művészetével) Kazinczynak, az irodalmi diktátornak a méltatása közben veszi észre egy erősen relativista század után jogos sóvárgásunkat az abszolút szellemi értékek és normák iránt. Amai ember, aki látta a valósághoz tapadó naturalizmus elaljasodását s a romantika egyéniség-kultuszát ízlés-zavarba züllesztő újabb irányokat, megbecsüli Kazinczyt, aki a művészetben nem ismert más valóságot, csak az alkotásét s a magasan választott példa alázatos megközelítését többre tartotta, mint az erős egyéniség házi törvényhozását. Kazinczy, aki irodalmi tévelygéseket irtva lett irodalmi törvényhozóvá, hitt abban a korok fölötti abszolút esztétikában, amelyben azóta sem mertünk hinni. S épp ennek az abszolút esztétikának a közös tisztelete avatja Halászt Kazinczy kitűnő kommentátorává. Csak az igazság sorsa változik, az igazság nem, mondja annak az örömével, aki hosszú kalandozások után örök ideálok közelében pihenhet meg."35

Nemsokára valamiféle Kazinczy-neurózis alakult ki, amely saját természetéből következően nem mindig ismeri a logikát, a metaforikus fordulatok pedig gonosz szóviccekhez vezettek veretes esszéjellegű írásokban.

A Kazinczy-neurózis jegyében Németh László kinyilatkoztatta, hogy Kazinczy: „A világirodalom legvonzóbb vámpírja, de kortársai számára mégis csak az ő Széphalma volt a második Vérmező."36 Vajon nem illik-e rá magára Németh Lászlóra is valami az ő jellegzetes Kazinczy-jellemzéséből, amikor a széphalmi mester nyugatosságának és nyelvújításának konstruktív jellegét vonta kétségbe, és a magyarság legnagyobb hibbantójának nevezte?37 Kazinczy - fejtegette -
megtörte a magyar irodalom fejlődésének szerves fejlődési menetét, felhígította a nyelvet, és így a hígmagyar egyik prototípusa lett, szemben a mélymagyarok tragikus alakjaival, akik mélyen átérezték a nemzeti sorsproblémákat, és ezt a búskomorságig élték át stb., amin a maga módján Szabó Dezső jól szórakozott, mint 1942-i „Mélyikém!" kezdetű nyílt levele a tanú rá.38

„Amilyen apró növés ő maga, akkora pusztulás maradt körülötte" - írja Németh László a széphalmi mesterről, és nyilván azt akarta érzékeltetni, hogy Kazinczy termetével fordított arányban állt az a bizonyos pusztulás. Eza pusztulás: a nyelvhígítás; áldozatai: Széchenyi és Kossuth. De persze „Kazinczy madárnyelvének [...] a jött-magyarok voltak legbuzgóbb terjesztői".39 Amadárnyelv a felvilágosodás és a történeti liberalizmus nyelve. Németh László „a jött magyar" tipológia csúcsára (vagy mélyére) Hatvany Lajost helyezte, és Shylockot csinált belőle.40 Az ízlés prófétája és késői híve így lett az ízléstelenség céltáblája. Persze az írónak joga van a szimbolikus apagyilkosságra is. Csakhogy ki tudja, mi lett volna Németh László legjobb regényének a címe, ha Kazinczy nem hozza forgalomba az iszony szavunkat.41 Az Irgalom is jobb regénycím, mint az irgalmatosság, pedig ez utóbbi régi szavunk átalakításáért irgalmatlanul megtámadták és nyelvrontással vádolták a széphalmi mestert.42

Komolyabb mozzanat az, hogy Németh László némileg Ady Endrére is támaszkodhatott. Amit Ady - talán alkoholos mámorban - írt, Németh tudálékos konstrukcióba gyömöszölte. Ady prófétasága nála álprófétaságba váltott át, és önmaga szomorú paródiájába. Nem kétséges, Ady nagyobb író volt, mint Kazinczy, és az írói demokráciában nagy a verseny, és nem mindenki szereti a maga elődjét. Kazinczy pedig az volt, nem módszerével, írói technikájával, hanem azzal, hogy a nyelvalakítás szabadságát elvvé emelte. Az sem kétséges, hogy Ady a maga módján politikai zseni is volt, de a politikai tájékozódásnak azt a hagyományát is folytatta, amelyet Kazinczy is képviselt. Nemcsak a „jakobinus" összeesküvő, hanem a reformer is.

Megvallom, mindig elképedek azon, hogy magyartanárok olykor ma is milyen vad indulattal tudják Kazinczyt szidalmazni, mintha Kosztolányi nem mondta volna el: „Mindenki, aki magyarul ír, adósa neki."43 Mert a nyelvújítás előtt - hangsúlyozza Babits Mihály - „a magyar nyelv híg volt, körülíró és szószaporító; s ahol híg a nyelv, ott bizonnyal híg a szellem is. Hasonlítsunk össze egy Kazinczy előtti és egy Kazinczy utáni magyar szöveget: minden bizonnyal az újabb szöveg a tömörebb, a kevesebb szóval többet mondó."44 Anyelvújítás monográfusa így ragadta meg a folyamatot és benne a széphalmi mester jelentőségét: „A régi magyar egyházi nyelvezet a 18. században moralista színezetűvé válik, a nyelvújhodás korában pedig, elsősorban Kazinczy által szépirodalmivá lesz. Anehézkes, merev, egyhangú és egyszínű stílust felváltja az erő és szépség, a sokszínűség és árnyalati gazdagság, rövidség és változatosság, az előadás sokoldalúsága, tárgy- és időszerűsége; elválnak a stílus fentebb nemei a mindennapitól; az író sugallója ezután már nemcsak az érthetőségre való törekvés, hanem csín és íz, ami Kazinczy szótárában műveltséget és fejlett ízlést jelent."45

A kommunisták a nemzeti hagyományok folytatásának látszatát a maguk módján ügyesen megteremtették. Révai József jobban megragadta Kazinczy és a nyelvújítás jelentőségét, amikor a felvilágosodás társadalmi és politikai programjának továbbélését látta benne. Nem kétséges, hogy a kommunizmus pedigréjét is fényesíteni akarta Révai, de egyben salvus conductust adott a Kazinczy-kutatásnak, amelynek jegyében Szauder József munkássága ma is irányadó. Példa és biztatás az, ahogy emberi közelségbe kerülve hőséhez, emberi vonásait tárta fel és szakszerű távolságot tartott a sémák világától.46

A tudomány világa azonban egy kicsit unalmas, ha eluralkodnak a sémák, a presztízs-szempontok és az igazodási kényszerek, mindaz tehát, ami világunkat belterjessé teszi. Az írók mozgástere nagyobb. Ajugoszláviai „emigrációba" szorult Sinkó Ervin ítélete ma is helytálló: „A magyar felvilágosodás a maga egykori messianisztikus törekvéseit meglepő - és csak a magyar viszonyokból érthetően - paradox formában folytatja: esztétikai síkon. Magyar nyelvi és nyelvművelési problémák és feladatok megoldásáért vívott buzgó, szenvedélyes, sajátosan szűk irodalmi körökre korlátozódó harcban. S bármennyire valószínűtlennek látszik is: ez a végső fokon látszólag pusztán esztétizáló, irodalmi, szakmabeli harc, ez annak a másiknak, a magyar felvilágosodás forradalmi harcának volt a szerves folytatása."47 És miközben itthon a történetírásban sikerült az úgynevezett feudális nacionalizmus ideológusává megtenni Kazinczyt,48 Újvidéken a magyar literátor az egykori nyelvújító nemzetfogalmának „immanens forradalmiságá"-t emelte ki - nagyon is meggyőzően.49 Viszont azért sem lehetett - talán - célszerű itthon rá hivatkozni, mert olyat is leírt, ami '56-ra emlékeztetett: „Ellenforradalom idején bukott forradalom hőseiről csak kevesen mernek úgy beszélni, mint Kazinczy tette".50 Történelmünk korszakai így folynak össze egymásba, összekötik őket a kísérteties párhuzamok. Aterror és a megtorlás természetrajza hasonló, nem véletlenül olvasták Kufstein magyar lakói oly lelkesen Tacitust és Sallustiust. Sinkó problémaérzékenységében saját érzelmessége is jelen volt. Ítélete keserű: „A felvilágosodás magyar írói mint személyiségek, mint kezdeményezők és sorsok hasonlíthatatlanul egyénibbek, érdekesebbek és izgatóbbak, mint az, amit műveikben sikerült kifejezniük."51 Adiagnózis öndiagnózisnak is beillik. Az ő regényének története érdekesebb, mint maga a regény, amellyel bejárta Párizst és Moszkvát, és közben még naplót is mert vezetni.

Itthon - már némi ideológiai lazulás nyomán - Sinkó nézeteitől talán függetlenül, de Kazinczy művének ismeretében Weöres Sándor így ítélte meg a nagy előd munkásságát: „Episztoláiban, epigrammáiban rejlő esztétikai nézetei nagyrészt ma is érvényesek; nem érthetünk egyet egyoldalú szellemi arisztokratizmusával, a vulgáris irodalom megvetésével. De csak a művészetben volt arisztokrata, a politikában mérsékelt demokrata volt."52

Miben rejlik Kazinczy aktualitása? Miért tekinthetjük kortársunknak? Ha egyetlen szóval kellene válaszolni: igényességében rejlik aktualitása, igényessége miatt tekinthetjük kortársunknak. Tudjuk, sokszor tévedett, amikor egyes szavakat, szófordulatokat ki akart iktatni a magyar nyelvünkből. Tudjuk, sokszor elragadta szenvedélye. De ez a szenvedély a jobbítás szenvedélye volt. Körömszakadtáig védte a maga álláspontját, de elfogadta az ellenvéleményt, a vélemények ütköztetését vállalta, és ezzel a modern diszkusszió egyik kialakítója volt, demokratikus kultúránk egyik megalapozója. Amagyar felvilágosodás és a magyar liberalizmus közötti folytonosságot, valamint a magántársasági demokratikus kultúra és a nyilvánosság kultúrája közötti párhuzamosságot létező és nem létező szavaink története érzékelteti a legjobban. Kazinczy a virtusnak kereste olyan magyar megfelelőjét, amelynek nem lehet többes száma, Kossuth pedig kimondta, hogy a szabadságnak nem lehet többes száma. Kazinczy, az írói szabadság harcosa keserűen panaszolta fel, hogy „a szabadság nem nekünk való", Kossuth pedig azt hangoztatta, hogy a szabadság nevel szabadságra, és így állt élére a forradalomnak, az egyetlennek, amely 1848-49-ben Európában nem fulladt ki a belső anarchiában vagy polgárháborúban.

Tudjuk, egy történetet többféle beszédmódban is el lehet mondani, és többféle műfajba lehet sűríteni. Sok mozzanatot lehet kiemelni ironikus csípősséggel vagy éppen antiironikus emelkedettséggel. Ezalkalommal csak egyszerű tényközlő tárgyszerűséggel próbáltam érzékeltetni azt a szívós kitartást, amellyel a magántársasági kultúra oly sok kiemelkedő alakja folytatni akarta azt, amit még a felvilágosult abszolutizmus korlátozott nyilvánosságának feltételei között kezdtek, majd a titkostársasági világban akartak folytatni. Meg kell vallanom, hogy jól éreztem magam ebben a világban, amely meglehetősen ismerős azok számára, akik belekóstoltak az 1948 után ránk törő világ nyomasztó unalmába, és megtapasztalták a rejtőzködő életforma technikáit. Amit Kazinczy hosszú sorokban írt le Sipos Pálhoz intézett verses levelében53 - a címzett közreműködésével54 - azt Vörösmarty egy sorban mondta el az emberről: „Ez őrült sár, ez istenarcú lény!"

És a történetnek még nincs vége...

De ne csináljunk Kazinczyból csak előfutárt, aki mások számára készített utat, bár élete vége felé ő maga is ebben látta saját szerepét. Sok mindent mondott el, és írt le, amit csak ő tudott. És még többet mondhatott volna el, és írhatott volna le, ha egy kicsit több szólásszabadság lett volna. Megnyilatkozásaiban érezni is a visszafogottság miatti feszültséget, ugyanakkor, miközben állandóan rótta a betűket, olyan hévvel mintha minden üres papír valamiféle kihívás lett volna, amelyre azonnal írni kell, úgy érezzük, ha olvassuk, hogy valamit elhallgat, amiről még szívesen szót ejtene, de mégse teszi, viszont folyamatosan próbálja. Esztétikai megfontolások mellett, ezért is fogalmazta újra és újra munkáit. Kiforrott egyéniség volt, mégis ha újabb és újabb írása elénk kerül, akkor újabb és újabb személyiségvonása tárul elénk. Egy ember jelenik meg előttünk, aki állandó mozgásban van. Nem tagadom, ha valami kezembe került róla, ahányszor a könyvtárból hazatértem, vagy ott helyben, akkor ezt a munkát valahol már ki kellett egészíteni és módosítani. Az érem másik oldala, ha róla olvastam, mindig valami hiányérzetem támadt. Minél többet írtam róla, annál kevésbé tudtam, hogy ki volt. Pedig egyszerű: irodalomalapító literátor, szimbolikus egyéniség. És történészszemmel: ő a magyar demokratikus kultúra alapító egyénisége. Ezért lehetett különböző szenvedélyek célpontja is. És még lehet. Alegnagyobb közhely: a diktátorként való minősítés. Ennek némileg alájátszott az, hogy Mózessel rokonították vagy azonosították. Csakhogy Mózes törvényt adott, míg Kazinczy csak törvény-előkészítőnek tekinthető. Viszont kétségtelen: vitákat diktált, és a vitákat nem tekintélyelvi alapon akarta eldönteni. Átlátható játékszabályokhoz tartotta magát, és ezt várta el vitapartnereitől is. Tekintélyek, dogmák, vulgaritás ellen harcolt, kerülte a személyeskedést, és ha úgy vélte, méltánytalan volt, akkor igyekezett megengesztelni vitapartnereit, és saját álláspontját is módosította a cél érdekében. Mindez közhelygyűjteményként hathat, de kevés emberről lehet elmondani.

Amikor életét írta, vissza is rettent: „borzasztólag szép pálya" - nyilatkozta életének viszonytagságairól. Aki életével és művével foglalkozik, láthatja, hogy „benne szimbolizálódott a magyar irodalom sorsa, a magyar író helyzete, író és közönség viszonya".55 Az általa képviselt monarchikus republikanizmus is hosszú távú jelenségnek bizonyult. Ennek legkövetkezetesebb hordozója Kossuth volt, de a maga módján Deák Ferenc is, aki azt a politikai stílust képviselte, amelyet korábban Vay József, Kazinczy politikus-eszménye. Deák alapállása - egyik életrajzírója szerint - „ami felségjog, az a nemzetnek a felségre ruházott joga".56 Tehát társadalmi szerződésről van szó, méghozzá Rousseau értelmezésében. 1867-ben pedig a polgári erény is visszatartotta Deák Ferencet attól, hogy ott legyen a koronázáson, lefüggönyzött szobájának némaságába húzódott - a monarchista republikanizmus erénykultuszának keserű megnyilvánulásaként, hiszen a megkoronázott király annak hőseit vitette „a magyar Golgotára", köztük Kazinczy Ferenc egyik fiát, Lajost is, aki így lett a tizennegyedik aradi vértanú. Aforradalom katonája a maga módján atyját követte, azt, aki 1821-ben 1795-ös budai fogságából származó feljegyzéseit tartalmazó kötet elején így intette gyermekeit: „A háborgás idejében a nem-félénk, a maga ártatlanságába bízó könnyen tesz oly lépést, ami más időben véteknek nem vétetett volna. Hogy ily szerencsétlenség legkésőbb maradékomat se érje, ez az, amiért a szent Peprómene [=Sors] előtt könyörgök. Áldás rajtatok fiaim, lyányaim, unokáim, ha hívek lesztek ahhoz, ami szent."57

Peprómene maga a Sors.58 Van abban valami vigasztaló, hogy nem látjuk előre, de visszatekintve a megtörténtekre, úgy érezzük, másképpen is alakulhatott volna, tehát a jövő is nyitott. Kazinczy műve és élete is az, pedig milyen egyszerűnek tűnik. Emlékiratai első változatában hazatérésével zárta le történetét:

„Most értem igazán partra, most érzém igazán magaménak magamat. Sophie nekem és sok esztendőkig nem feleségem volt, hanem szeretőm, s még akkor is nem feleségem, hanem szeretőm, midőn gyermekemet tejével táplálá. Feketébb és kedvesebb színű fonalakból ember életét ritkán fonák a három lyányok; így még ma is öregségem végnapjaiban. És hogy én ennyi bajt ily lélekkel viselek, az nem hideg bölcsesség munkája, hanem hála érzés."59

Aztán a további változatokban már felidézte barátságait, és az idillt azzal a kiegészítéssel zárta, hogy miközben dúltak a napóleoni háborúk, „csendesen élék a szerelem és barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is örök állást óhajtottam".60

Ezeket is olvasva vonta meg a mérleget Kosztolányi: „Körötte úgyszólván minden elveszett, megsemmisült, de áthasonult életté, bennünk él, lüktet tovább. Nincs remekműve. Élete a remekmű."61 Van ebben az ítéletben egy kis vállveregetés és talán sok irigység. Sokan irigyelhették, és egy kicsit mindig vállon veregették. Pulszky regényében Szentmarjay szerint „Kazinczy Ferenc a költő, országszerte ismert név, önfejű, ügyetlen, gyakran gyermekes, de jellemes, a tettnek embere, mint író fontos"62 Kicsit, és sok vonatkozásban nem is nagyon kicsit, a Kazinczyról szóló irodalommal szembefordulva hangzott el Szabó Magda vallomása: „...szeretem."63 Kis és nagy gesztusai egyaránt szeretetre méltók. Rejtőzködése miatt is, mély hite miatt is. Tudós egyszerűsége miatt. Rousseau és Kant tanítását is Jézus tanításában fedezte fel, amikor a vallási formaságokat számon kérő farizeusoknak „is elmondá, hogy a kegyesség nem a ceremóniák szoros követésében, hanem a szív tisztaságában, az akarat szentségében áll."64 És egyre szeretetreméltóbb az ember, mert minél többet vizsgáljuk, ügyetlenségeiben, gyermekességében saját magunk egy-egy jellemvonására is rábukkanunk. És ez tetszik, mert közelebb kerülünk hozzá, miközben elérhetetlen magasságból néz le ránk. Oda emelte a szív tisztasága, az akarat szentsége és életöröme, amit nem lehet eléggé irigyelni.

Jegyzetek

1 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár (MTAKK), RUI 4-306/110.

2 MTAKK, Tört.2-21. 167. Kazinczy Gábor másolata.

3 Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. II. Kolozsvár, 1939. 41.

4 Fábri Anna: Sohasem volt ily compact egyetértés. A Kazinczy-ünnep - 1859. Kegyelet és irodalom. Szerk. Kalla Zsuzsa. Bp., 1997. 181-185.

5 MTAKK, Tört. 2-166.

6 Eötvös József: Arcképek és programok. Szerk. Fenyő István. Bp., 1975. 132.

7 Margócsy István: Magyarok Mózese. (Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatáról). Kegyelet, 201.

8 Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (OSZKK). An. 2973.

9 Szekfű Gyula: Magyar történet. V. Bp. 1936. 311.: „Kossuth a legelső homo novus, az első birtoktalan kisnemes volt, aki az 1790 utáni rendi korszakban vezetőszerepre tett szert."

10 Ady Endre: Van-e magyar nyelv? Ady Endre a magyar irodalomról. Szerk. Vezér Erzsébet. Bp., 1956. 313-314,

11 Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kodex margójára. 1905. CD Arcanum

12 Ady Endre: A béke verebei. 1906. CD Arcanum

13 Ady Endre: Jegyzetek a napról (Az érsemjéni botrány). 1906., Jegyzetek a napról (A Petőfi-ház). 1908. CD Arcanum

14 Ady Endre: [A holnap]. (Ady Endre előadása) 1908. CD Arcanum

15 Ady Endre: Szavak a patvarban. 1910.

16 Ady Endre: Vallomások és tanulmányok. Bp., 1911. 32.

17 Ady emlékének. Huszadik Század, 1919. 1-2. sz. 121.

18 Hatvany Lajos: Irodalmi tanulmányok. II. Bp., 1960. 54-55.

19 Szekfű: Magyar történet, V. 149.

20 Szekfű: Magyar történet, V. 55., 57., 74., 84.,

21 Szekfű: Magyar történet, V. 95

22 Miskolczy Ambrus: A felvilágosodás és a liberalizmus között. Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. Bp., 2007.

23 Budapest Székesfőváros Kazinczy-érmei. Bp., 1937.

24 Szekfű: Magyar történet, V. 152.

25 Szekfű: Magyar történet, V. 153.

26 Szekfű Gyula: Rövid magyar történet. Szerk. Soós István, Pótó János. Bp., 2002. 252-253., 287.

27 Egyetemi Könyvtár Kézirattár (EK) G 621 Török Pál levelei Szekfű Gyulának: 26.

28 Török Pál: Magyarország története. Bp., 1943. 148.

29 Riedl Frigyes: Kazinczy Ferencz és a német irodalom. Bp., 1878. 31.

30 Kuncz Aladár: Váczy János: Kazinczy Ferenc. Nyugat, 1909. 14. sz.

31 Levelek Hatvany Lajoshoz. Szerk. Hatvany Lajosné. Bp., 1967. 350.

32 Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1976. 208,

33 Horváth János: Irodalomtörténeti munkái. II. Szerk. Korompay H. János, Korompay Klára. Bp., 2006. 819.

34 Halász Gábor: Tiltakozó nemzedék. Bp., 1981. 215., 236.

35 Németh László: Ízlésproblémák a kritikában. Nyugat, 1931. 18-19. sz.

36 Németh László: Félben. Tanú, 1936. 5-6. sz. 33.

37 Németh László: Kisebbségben. I. Bp., 1942. 16.

38 Szabó Dezsô: A Mélymagyarhoz. Ludas Mátyás kiadás, 1942. május, 78. sz.

39 Németh: Kisebbségben, 19., 21.

40 Poszler György: Vonzások és taszítások. Bp., 1994. 299., 321.

41 Szilágyi Ferenc: Kazinczyék küldetése. Széphalom, 1993. 5. k. : Kazinczy maga alkotásának vallotta a szót, bár már a „Debreceni Grammatika" is felvette.

42 Beregszászi Nagy Pál: Pennaháború. Sárospatak. 1820. 86.

43 Kosztolányi: Lenni, vagy nem lenni, Bp., 1940. 127.

44 Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1939. 8. sz.

45 Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Bp., 1929. 149.

46 Nem tartom magam illetékesnek, hogy megvonjam a Kazinczy-kutatás mérlegét. Az irodalomtörténet és a történetírás kölcsönhatását idézett A felvilágosodás és a liberalizmus között. Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. (Bp., 2007.) című munkámban próbáltam érzékeltetni.

47 Sinkó Ervin: Magyar irodalom. I. Novi Sad, 1963. 136. Sinkó Ervin filológusi érdemeire utal Csetri Lajos: A magyar nyelvújítás kora irodalomszemléletének nyelvfilozófiai alapjairól. Irodalom és felvilágosodás. Szerk. Szauder József, Tarnai Andor. Budapest, 1974. 268.

48 Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország. Századok, 1971. 3.sz.= Uő. : Napóleon és Magyarország. Bp., 1977. = Uő.: A magyar és európai politika történetéből. Bp., 2001. 163-286.

49 Sinkó: Magyar irodalom, 245.

50 Sinkó: Magyar irodalom, 192.

51 Sinkó: Magyar irodalom, 90.

52 Három veréb hat szemmel. II. Szerk. Weöres Sándor. Bp., 1977. 237-238.

53 Prof. Sipos Pálhoz: Két, két isten van; és bizony nem egy! / Szelíd az egyik s jóltevő; szeret / Segélni a jámbor botlón, s tévedésit / Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonszza, / Gyakorta még ha rugdalózik is. / Kaján a másik, és bukásnak örvend; / Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben / Sötét alakban kullogván, ha hol / Prédát találhat, mely cselébe hulljon. / S e kettő verseng, s harcol szüntelen, / S rabolja a másikának híveit. / Amannak sergét ész és szív vezérlik: / Ezért test, ördög és a fényes délben / Pusztító döghalál dandárja küzd. / Csodáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?

54 Miskolczy Ambrus: Kazinczy Ferenc és Sipos Pál barátsága, avagy a Szabadság-óda születése. Emlékkönyv Benkő Samu születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2008. 169-200.

55 Fried István: „Aki napjait a szépnek szentelé..." Sátoraljaújhely, Szeged, 2009. 94.

56 Ferenczy József levele Torma Miklósnak, Bp., 1918. aug. 27. OSZKK, Levelestár

57 MTAKK, RUI 2-1. Amikor Czeizel János: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. Bp., 1930. 243. arról írt, hogy Kazinczy „soha egyetlen társát sem keverte bajba, inkább arra törekedett, hogy fogolytársai helyzetén is segítsen, és bűnük súlyát kisebbítse", Zolnai Béla a maga példányában aláhúzta a „bűnük"-et és kérdőjelet tett a lapszélre.

58 A sors kegyetlen iróniája, hogy miután apja a sárospataki kollégiumba adta a tízéves kisfiút, nevelője rendszeresen verte, (KFL XVIII. 200-201.), ezek után katonatiszt lett, s ha igaz, Rousseau Emiljéből arra a kozmopolitára emlékeztetett, aki azért szereti a tatárokat, hogy ne kelljen szeretnie a szomszédját. (Jean-Jacques Rousseau: Émile ou de l'éducation. Szerk. Michel Launay. Paris, 1966. 99.) Pálffy János szerint (Magyarországi és erdélyi urak. II. Kolozsvár, 1939. 40.) „Ő a világon senkit és semmit sem szeret, önmagát sem..."

59 MTAKK, Kazinczy Ferenc: [Pályám emlékezete.] Tört. 4-70.

60 Kazinczy Ferenc: Válogatott művei. I. Szerk. Szauder József. Bp., 1960. 209.

61 Kosztolányi: Lenni, 136.

62 Pulszky Ferenc: A magyar jakobinusok. I. Pest, 1862. 139.

63 Szabó Magda: Kívül a körön. Bp., 1980. 109.

64 Biblia Kazinczy Ferenc szavaival. Szerk. Busa Margit. Bp., 1991. 137.