Urbanisztikai jubileum

A magyar építészeti felsőoktatás jubileumot ül, és ennek kapcsán az egész évre elosztott rendezvényekkel oktat és ünnepel. Abudapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának jogelődje 1929-ben szervezte meg a Városépítési Tanszéket, és ennek élére Warga Lászlót (1878-1952) hívta meg professzornak. Ő a tudományággá emelkedett urbanisztika nemzetközileg is elismert, jeles eredményekben gazdag tapasztalokkal büszkélkedhető szakembere volt. Afőváros alkalmazásában álló építészként az első világháborút követő években Kelenföld, a Tabán, a Gellérthegy és a Sas-hegy rendezésére készített terveket, később a pesti városközpont, a tabáni fürdők megoldásán dolgozott. Nagykőrös, Miskolc, Székesfehérvár és Szombathely városrendezési terveit is elkészítette. Első díjat nyert a Brassó, majd a Belgrád rendezésére kiírt nemzetközi tervpályázatokon, és III. díjjal ismerték el Antwerpen városrendezésére kiírt pályázaton a tervét. Korszerű urbanisztikai eszméket követett és új rendszereket vezetett be, főként a városi zöldövezetek helyes elosztása, nemkülönben korszerű forgalmi megoldások tekintetében. Illő dolog, hogy 80 évvel azt követően, hogy katedrára emelték, a szakma megemlékezzék róla.

A városépítés évezredes gyakorlat. Elmélete az építészet más kérdéseihez kapcsolódva is már megjelent az ókorban Vitruvius munkáiban. Az ókori Rómának kétmillió lakosa volt, mégis sok fontos igényt alig kielégítő megoldással. Egyik fő problémát a gyakori tűzesetek okozták, a szűk utcákban az oltás nehéz, néha szinte lehetetlen volt. Ha a lángok felcsaptak, a faházak a környéken mind tüzet fogtak. De a városépítés gyakorlata nem rekedt meg a rómaiaknál, végigkíséri a történelmet. Kiragadott példa: Nagy Péter cár az általa építeni kezdeményezett és róla elnevezett várossal, tehát városépítéssel kívánta Oroszországot az ázsiai kötődésből kivonni és a Balti-tenger partján Európához illeszteni, ennek civilizációs szintjére emelni. (Kár, hogy aligha vizsgáltathatta meg a kiválasztott területet, mert ha tudta volna, hogy ott éves viszonylatban milyen kevés a napsütéses órák száma, e hátrány kiküszöbölésére városának talán más helyet találhatott volna.) Avárosépítés tudományos elemzésére és ennek révén a gyakorlatban sok kérdés megoldására a 19. század úgynevezett ipari forradalma késztette a rohamosan sokasodó lélekszámú városok építészeit. Akényszerítő okok sorában említsük az egészségügy, a városi közlekedés, a rendfenntartás és a lakosság ellátásának kérdéseit. Erre is néhány példa: 1847-ben a Párizsban kitört kolerajárvány még több tízezer emberáldozatot követelt, mert a közművesítés elmaradt a város fejlődésétől. Acsatornázás hiányában éjjelente lajttal elszállított fekáliákkal végigcsurgatták-fertőzték a környéket. Alakosság nagy száma és a növekvő távolságok pedig tömegközlekedési eszközöket kívántak: a 19. század közepén már vasutak kötötték össze a vidéket a nagyvárosokkal, a néhány ezer lakosú városok többszázezres metropolisokká nőttek. Meg kellett oldani a városokon belüli közlekedést is, mely a lóvontatású omnibusztól alig néhány évtized alatt fejlődött a közúti villamosvasútig. Gondoskodni kellett az utaknak-tereknek ehhez a megváltozott közlekedéshez való igazításáról. Asűrű beépítésű belvárosi magot tágasabb városrészekkel kellett övezni. Parkokkal, fásított utakkal kellett valamit visszaadni a lakosoknak a városból mindaddig kirekesztett természetből, az elvesztett paradicsomból. Párizs városának Hausmann prefektus vezetésével III. Napoleon császár uralkodása idején végzett nagyszabású átépítésére szinte az egész világ „vetette vigyázó szemét", hatása mindmáig megannyi nagy városon leolvasható.

Pesten Reitter Ferenc (1813-1874), a hazai városrendezés temesvári születésű korai „mestere", már 1861-ben megszövegezte a főváros építési ügyrendjét és szabályait, az ő irányítása mellett épültek a fővárosi Duna-partok. Hazánkban az 1870. évi X. tc. az egységes városrendezés és fejlesztés érdekében - angol mintára - létrehozták a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, három évvel az egyesített főváros létesítését megelőzően. Hatósági jogkörét később több ízben kiterjesztették és egészen 1948-ig, míg immár országos illetékességű minisztérium nem létesült, meghatározó szerepkörű volt működése.

A 19. század második felében a nagyszabású városépítésnek több kiemelkedő hazai teljesítménye bizonyítja, hogy az urbanizáció tekintetében hazánk fel volt zárkózva a korszerű követelményekhez. Az egyik az 1873-ban Buda, Óbuda és Pest egyesítésével létrejött új főváros két nagyszabású útvonalának, a Nagykörútnak és a Sugár útnak tervezése, majd építése volt. Érdekesség, hogy Reitter a Nagykörúton hajózható csatornát kívánt létesíteni, de végül is Lechner Lajos (1833-1897) mérnök - a Közmunkák Tanácsa első vezetőjének - tervét fogadták el, s ennek nyomán jött létre mintegy három évtizednyi építőmunkával a Nagykörút, úgy, ahogy azt ma ismerjük. 1879. március 12-én a már akkor is 75000 lakost számláló Szeged városát szinte elsöpörte a nagy Tisza-árvíz. Az újjáépítés nagyszabású tervét itt is a budapesti Lechner Lajos készítette. Atörténelmi hagyományoktól erősen eltérő módon, az említett nyugat-európai városrendezések ismeretében Szeged modern nagyvárosként épült újjá. Lechner Lajos 1886-ban a főváros középítési igazgatója lett, haláláig az Országház építésének műszaki ellenőre is. Eredményekben gazdag életművet hátrahagyó városrendező szakember volt a pesti Pálóczy Antal (1849-1927) is. Építészi pályáját Steindl Imre, az országházunkat tervező professzor mellett kezdte el, majd városrendezési tervek készítésére tért át. Így a pesti Szabadság tér, a Lágymányosi piac, a Lánchíd hídfőinek közúti villamos-aluljárói is az ő munkái. Részt vett számos tervpályázaton is. 1903-ban Avárosok rendezése Budapest viszonyainak egyeztetésével címen alapvető munkát publikált. 1905-ben Wälder József (1856-1913), az ismert Wälder Gyula építész nagybátyja, elkészítette Sopron város szabályozási és fejlesztési tervét. Azürichi képzettségű mérnök közel egy évszázaddal gondolt előre, a város lélekszámának háromszorosával számolt, és ehhez nagyszabású tervet készített. Ennek lépcsőzetes megvalósítását az első világháború sajnos derékba vágta.

A 19. századi városépítési gyakorlat természetesen felvetette a téma elméletének igényét, és egyben szolgáltatta hozzá a különféle megoldásokat. Immár szükséges volt, hogy a felsőoktatásban mint tantárgy is helyet kapjon az urbanisztika. Camillo Sitte bécsi professzor városépítési előadásai és Der Städtebau című tankönyve (1889) jelentette ennek kezdetét. Munkája lefektette a tárgykör alapvető követelményeit, fogalmait és a választható megoldásokat. Atudománnyá vált urbanisztika felsorolja a különböző beépítési módokat, a hozzájuk illő telekalakítást, mérlegeli a beépítési hányadot, az emeletmagasságokat, a laksűrűséget, az egészséges benapozást, a középületek elhelyezését, a városközpont kialakítását és az ún. zöldövezeteket. Ezeknek a követelményeknek, megoldásoknak szintéziseként mutatkozik a városépítészet kritériumaként a városkép. Később - sok helyütt sajnos túl későn - felismert fontos szempontként csatlakozott mindehhez a műemléki együttes megőrzése mint urbanisztikai követelmény.

Nem lehet feladatom sem az urbanisztika tudományának hazai kibontakozását végigelemezni, sem a műegyetemi városépítéstan-oktatás történetét megírni. Mindössze a téma kibontakozását, néhány kiemelkedő korai hazai eredményét kívántam felsorolni. Amikor magam 1950-ben negyedéves építészmérnök-hallgató voltam, a diplomavédés előtt toboroztak közülünk jelentkezőket egy újonnan felállított (feledésbe ment) TERINT nevű intézetben való elhelyezkedésre és munkára. Ezzel kezdődött az a nagy városépítési szervezet alapítás-átalakítás, amelynek a sajnálatosan feloszlatott Közmunkatanács feladatait is át kellett vennie. Amagyar építészek a második világháborút követő nehéz időkben és a pártállam évtizedeiben is megállták e téren a helyüket, mert végül is a városépítésre szakosított tervezőintézetek (VÁTI és a BUVÁTI) magas szinten dolgoztak a hazai városépítés javára, amit szerte az országban szép eredmények bizonyítanak. Folyamatosan foglalkoztak az urbanisztikai tervezés metodikájának fejlesztésével is. Ezenkívül a jelentősebb vidéki tervezőirodák is szinte mind végeztek városépítési tervezéseket, saját területük számára általános illetve részletes rendezési terveket szolgáltattak. Mindezt az segítette elő, hogy 1929 óta a most ünneplő tanszéken az építészhallgatók megfelelő városépítési ismereteket szereztek.

Helyes volt tehát a budapesti Műegyetem illetékeseinek döntése, hogy a városépítés diszciplínájának tanszéket állítson. Az első világháború és a trianoni országcsonkítás miatt ez az első elképzelésekhez képest ugyan késett, de 1929-ben megvalósult. Nagyon is méltányos, hogy ezt most, 80 év elteltével, megünneplik.