Világválságok vetélkedése - Válság, de milyen? Minek a válsága?

Mi zajlik most a nagyvilágban? Nagy kiigazítás? Az ilyen fájdalmas ugyan, de időnként bekövetkezik, és túljutunk rajta. Vagy rendszerválság? Sok múlik a válaszon. Ha most az egyenetlenül fejlődő világkapitalizmus soron lévő korrekcióját éljük, akkor a túlélés a legfőbb teendőnk, de nem szükséges az értékek, intézmények átalakulásának nagy ügyeivel mélyebben foglalkoznunk. Másként áll a dolog, ha a válságjelenségekből új minőség jön létre.

A rendszerválság kifejezés használata mellett szólhatna a nemzetközi turbulenciának a mélysége, kiterjedtsége: sok politikus a mát az 1929-33-as nagy világgazdasági válsághoz méri. Pedig az akkori megrázkódtatás mélységét sehol sem érte el a visszaesés, és bár nagyot nőtt a munkanélküli-segélyen élők száma a világ vezető államaiban, de már maga a munkanélküli-segély léte mutatja, hogy mennyiben más a mi világunk, mint az 1930-as évek, amikor a rendszer, a kapitalizmus került válságba. Az viszont éppenséggel indokolhatja a szóhasználatot, hogy az eszmék, ideológiák, nézetek világában kirobbanó viták az egész globális piacgazdasági rendszerről szólnak. AFinancial Times honlapján Future of capitalism cím alatt egyetlen hónap (2009 márciusa) során olyan neves szerzők írtak a mai kapitalizmus problémáiról, mint Amartia Sen, Paul Kennedy, Robert Shiller, Gary Becker, Alan Greenspen, Mario Monti.

De mégis; a Nagy Válság idején - ne feledjük, egy értelmetlen, hosszú és brutális világháború utáni időszakról van szó, amelyet zavaros és agresszív nézetek, kollektív félelmek és mániák jellemeztek - a polgári rend egészét érték súlyos támadások, a hitleri nemzetiszocializmus és a sztálini kommunizmus felől. Embertelen mozgalmak és népirtó csoportok ugyan most is léteznek, amint Afrika több szomorú sorsú országának tragédiája mutatja, de bizonyos fegyelmet tartanak az ENSZ intézményei, a fejlett világ országaiban pedig nyíltan és radikálisan demokráciaellenes erők nem kerültek a hatalom közelébe.

Ma tehát a világ sokkal civilizáltabb, mint nyolc évtizede. Mégis van tere a rendszervitának. Nemcsak eszmei síkon kérdőjeleződnek meg korábbi evidenciák: polgári kormányzatok olyan intézkedések sorát hozták (bankok államosítása az Egyesült Államokban vagy Németországban, hatalmas összegű állami pénzköltő programok indítása Írországban, Angliában, Amerikában), amelyek akár egy évvel a pénzügyi válság kitörése előtt is elképzelhetetlennek számítottak volna. Míg a piacgazdaság mibenlétéről, a kapitalizmus alapértékeiről korábban a társadalomtudományi kutatás viszonylag zárt körében esett szó, most a közvélemény előtt zajlik a vita arról, hogy milyen legyen az állam és a magánszektor viszonya, a reálgazdaság és a pénzvilág közötti kapcsolat, a tőke nemzeti regulációja avagy világméretű szabályozása.

A pénzhez, tőkéhez, pénzpiacokhoz, spekulációhoz, hitelhez fűződő viszonyunk is hirtelen átalakult. Okkal: a válság elsőként a pénzvilágban jelent meg, nagy hírű és nagyhatalmúnak ismert pénzintézetek mentek csődbe, fordultak segítségért az államhoz. Az állami bankmentő intézkedések nyomán természetszerűen felerősödött a bankokkal és bankárokkal szembeni kritika, és nemcsak a korábban is nyíltan pénztőkeellenes körökben. Az érintett államok kormányai rég látott agilitással fogtak bele válságenyhítő intézkedésekbe: ágazati támogatási projekteket hirdettek meg a pénzintézetek vagy az autógyárak számára, a pangó összkeresletre tekintettel keynesiánus ihletésű ösztönző programokat indítottak, még a nemzetközi konvenciók által tiltott protekcionizmus is előkerült.

A sokk éppen ütemvesztés közben érte társadalmunkat

A világkapitalizmus 2008 őszétől valóban rossz formában van. Kína mutat csak továbbra is dinamikát, és ezzel adja magát a kérdés: a kvázi-kapitalizmus sikeresebb, mint a valódi?! Aligha, de az biztos, hogy az amerikai állami költekezésből még lesznek bajok, az általános európai kép pedig igen borús. Ám nagy különbségek mutatkoznak országonként. Az előrejelzések szerint hazánkra a szlovák vagy a lengyel mértéknél nagyobb visszaesés vár 2009-ben, és szemben velük, nálunk nem lesz növekedés 2010-ben sem.

Ezeken a hasábokon már volt alkalmam taglalni, hogy sajátos belső okok miatt a világ nagy trendjeitől jórészt függetlenül is mennyire súlyos gazdasági, pénzügyi, szociális és politikai feszültségek halmozódtak fel minálunk. Amagyar helyzet különlegességét illetőn jó támpontot ad az, hogy az EU átlagos gazdasági fejlettségéhez (az egy főre jutó hazai termékkel mérve) hazánknak nem sikerült felzárkóznia a tagság elnyerése óta. Helyzetünk valóban fura: míg az EU-ba való bekerülésünk előtti években igen gyors volt a magyar felzárkózási teljesítmény, addig hazánk az egyetlen új tagország, amely semennyit sem került közelebb az uniós átlaghoz, egyszerűen azon összefüggés alapján, hogy a gazdasági növekedésünk 2004 és 2009 között nem volt képes felülmúlni az unió átlagos növekedési teljesítményét. Eközben az összes többi volt tervgazdaság nagyon is jelentős felzárkózási eredményt mutatott fel; következésképpen hazánk gyorsan és érzékelhetően hátracsúszott a gazdasági fejlettségi rangsorban. Már a csatlakozás előtt is előttünk volt fejlettségben Szlovénia, Csehország, de azóta elénk került Szlovákia és Észtország is. Atöbbi balti ország, Lengyelország, valamint a később felvett Románia, Bulgária sokkal közelebb került a magyar adatokhoz a tagság első fél évtizedében.

Magyaroszágot a relatív visszacsúszás állapotában érte a külső feltételek drasztikus romlása. Amagyar eset problematikus voltára már maga az a tény is rámutat, hogy az EU tagállamai közül elsőként hazánk szorult rá a Nemzetközi Valutaalap hitelére 2008-ban.

A relatív lemaradás nem presztízskérdés. Akörnyezeténél lassabban növekvő ország kevésbé vonzó a saját cégek és a külföldi vállalkozások számára, így munkahelyeket veszít. Már látható, hogy míg korábban a magyarországi (döntően külföldi tulajdonú) üzemekbe külföldről jártak át magyar és nem magyar etnikumú munkavállalók a szomszédos országból (Szlovéniából, és főleg Szlovákiából, Romániából), 2006 után lassan kezdett megfordulni a munkavállalói migráció a gyorsabban növekvő Erdély és Felvidék javára. Ebben új fejlemény, hogy Szlovákiának az euróra való áttérése erős korona-euró árfolyam mellett történt, így a szlovákiai alkalmazottak és nyugdíjasok hirtelen meglehetősen jómódúvá váltak, főként szomszédaikhoz képest, mert például a mi forintunk 2008 őszétől egyharmaddal ér kevesebbet. Így az a fura helyzet állt elő, hogy 2009-ben a „drága szlovákiai bérek" miatt már áttelepült (visszatelepült) összeszerelő jellegű, nem túl tudásigényes ipar (a Samsung tévégyára) az olcsóbb bérű Magyarországra...

A szomszédokhoz mért sikertelenségünknek komoly társadalom-lélektani következményei is lehetnek, különösen annak ismeretében, hogy nálunk igen gyakori az anyagias és individuális (önző) beállítottság: egyéni és kollektív siker/sikertelenség ügyéről az anyagi javakkal való ellátottság szerint ítélnek a lakosok. Eddig a nyugattal szembeni lemaradásunk mellé legalább a román és szlovák szomszédsággal szembeni gazdasági fölény érzete társult, de a szlovák 2009-es euróátvétel óta a kevésbé tájékozott magyar is érzékeli státusbéli esésünket.

A krízisek különböznek

De nincs kolbászból a kerítés az EU keleti végein máshol sem. Amint igaz, hogy az új tagországok - egyetlen, nekünk fájó kivétellel - gazdasági növedésben és jövedelemszintben sokat profitáltak az uniós tagságból, az is tény, hogy a krízist most jobban megszenvedik, mint az EU nyugati fele. Az unió viselkedése és válságenyhítő teljesítménye idáig nem volt példás, és majd meglátjuk, hogy a továbbiakban mire képes az EU, ha netán még új tagország kerül pénzügyi válságba.

De lássuk előbb a mostani válság jellemzőit. Az 1930-as évekre való hivatkozás, vagy az, hogy a néhány hónappal ezelőttig regnáló magyar miniszterelnök sosem látott mélységű válságról beszélt 2009 kapcsán, elég különösen hangzik éppen itt, Kelet-Közép-Európában. Mi ugyanis láttunk már nagy válságot. 1990 és 1993 között a társadalmi és gazdasági rendszer megváltozásával mély átalakulási krízisen esett át a térség. Hazánk, Lengyelország, az egykori Csehszlovákia ezen időszak alatt hazai termékének (GDP) összesen 16-18 százalékát vesztette el. Amagyar gazdaság csupán 1991-ben 12 százalékos visszaesést szenvedett el. De túlélte.

A rendszerváltozás egyedi és megismételhetetlen időszak volt. Most elvileg egyszerűbb a helyzet. Persze mindig az új seb fáj jobban, és minden generációnak a maga baja a legnagyobb baj. Nem is lenne bölcs leszólnunk a mai aggodalmakat azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben". Mégis, fel kell tenni a kérdéset: mit jelent a gazdasági válság most, amikor nem a társadalmi-gazdasági rendszer megváltozásáról van szó?

Ipari értékesítésünk és kivitelünk hatalmasat esett 2008 végétől: a világgazdaság beszállítójaként működő magyarországi ipar hirtelen a korábbinál kevesebb megrendelést kap az autóipari, elektronikai és egyéb feldolgozóipari partnervállalatoktól. Esnek az acélárak, zuhan az építőipari megrendelés. De már a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari vállalkozások egy fokkal kisebb közvetlen piacvesztést szenvednek el, hiszen az élelmiszerek iránti keresletet más tényezők mozgatják. Aszolgáltatások egy része iránt változatlan vagy éppen növekvő a kereslet. 2009 elejére sokat romlottak a gazdasági mutatók, de messze nem olyan drámaiak, mint a rendszerváltozáskor.

És a „puhább" adatok mit mutatnak? Aviszonyokat nagyban meghatározza a lélektan, a várakozások alakulása; az, hogy a családok mit várnak a jövőtől, a vállalkozók milyennel látják a következő éveket. Már a megelőző egy-két évben a lakossági fogyasztás egésze stagnált; még akkor is igaz ez, ha százezrek továbbra is megggondolatlanul vettek fel elég drága fogyasztási hitelt, autó- és lakáshitelt. De 2008 során már gyengült a bútorok és a személygépkocsik eladási adata: voltak, akik a könnyebben elnapolható beszerzésekkel elkezdtek takarékoskodni. Jött 2008 ősze, amely az addigi felemás hangulatot markánsan eltolta a pesszimista irányba. Akkor még az elbocsátásoknak csak a szele érte el az országot, de autóból, műszaki cikkből, bútorból sokkal kevesebb fogyott az év utolsó negyedévében, míg a használtcikk-kereskedelem nekilendült - a válságos idők biztos jele.

De mégis más az, ha most nem cserélnek autót, és nem mennek egzotikus turistaútra. Arendszerváltozás során 1990 és 1992 közötti három egymást követő válságos esztendő viszont valóban súlyosan megterhelte a magyar családokat, gazdasági szereplőket. Viszont akkor még lehetett abban reménykedni, hogy az új világrend megszilárdul, és az átmenetből fakadó zavarok elcsitulásával jobb, kiszámíthatóbb lesz az élet. Már tudjuk, hogy a rendszerátmenet hosszabb és nehezebb, mint gondoltuk. Sokan csalódással élték meg a rákövetkező esztendőket is. Mégis, bizonyos óvatos optimizmusnak is volt helye az 1990-es években. Ajelenlegi krízis viszont sokakat teljes meglepetésként ért; magyarázata sem egyszerű, különösen a magyar körülmények között, ahol az amerikai jelzálogpiaci krízisre és egyéb külső eredetű bajra való hivatkozás nem hangzik meggyőzően (bár a bajokat valóban a külső konjunktúra hirtelen romlása súlyosbítja).

Válság fejben, lélekben

A mostani válság jellegének megértésében segítségünkre lehet a gazdasági kilátások szubjektív megítélésének alakulása is. Ahírhedt magyar pesszimizmus ismeretében nem meglepő, hogy 2008 végén mélybe süllyedtek a lakossági várakozások, amelyeknek a megelőző években is voltak mélypontjaik - valamint az országgyűlési választások ígérgetős periódusaiban viszonylag optimista szakaszai. Most azonban egy új elem is feltűnik: immár az üzleti konjunktúraindex is mélyre süllyedt. Márpedig az üzleti döntéshozók kevésbé kerülnek a politikusi ígéretek hatása alá, és piaci szereplőként inkább racionálisan tekintenek helyzetükre, környezetük alakulására. Ám 2008 végén valóban egyaránt aggodalommal nézett a jövő elé az üzleti kalkulációs kultúrában élő menedzser és az „utca embere". Akérdés azonban még mindig válaszra vár: ipari krízis vagy társadalmi modellválság?

Helyzetünk jobb megértése és jövőnk értelmesebb megalapozása érdekében nagyon fontos lenne szétszedni az egymáshoz kapcsolódó, de nem azonos tartalmú tényezőket: a kapitalizmus általános ellentmondásait, az európai típusú piacgazdasági modell gondjait, a magyar (félperiferiális) kapitalizmus ügyeit, az utóbbi évek magyar kormányzati hibasorozatait és (ami a legkínosabb) a magyar társadalom értékrendjének és készségszintjének az ügyeit.

A televíziós válságipari kommentátorok szinte a stúdióban alszanak, akkora keresletet kell kielégíteniük, de képtelenek arra, hogy értelmes különbséget tegyenek a fenti komponensek között. Az egyáltalán nem elég, hogy szinte ujjonganak a válság elmélyülésén, és kárörömmel jelenti be a neoliberalizmus csődjét. Aválság ugyanis részben azért is mély, mert a pesszimista és fatalista várakozások elmélyítik, akár valóban a neoliberálisok, akár mások okozták. Egyébként még az amerikai pénzpiacokon történtek sem egyértelműsítik a neo- vagy egyéb jelzős liberalizmus felelősségét, az európai kontinensen pedig különösen nem egyfajta politikai és társadalmi értékrend szerinti folyamatok zajlottak 2008-ig. Nálunk pedig a 2002-től követett populista, pénzszóró szocialista-szabaddemokrata kurzus fényévekre áll bármilyen szabadelvűségtől. Most majd persze az elkerülhetetlen pénzügyi kiigazítás idején valóban lesz ok a liberális gazdaságpolitika hátulütőiről elmélkedni; noha könnyen meglehet, hogy nemsokára olyan politikusokra marad majd a konzervatív („liberális") pénzpolitikai lépéssorozatok kivitelezése, akiknek a szóvivői és médiabeli támogatói most a legkeményebben elutasítanak bármilyen stabilizálási és reformálási gondolatot.

Nálunk már 2006-ra csődöt mondott a populista gazdaságpolitika, holott akkor még csak távoli előfények utaltak az Európát megrázó viharra. Amagyar társadalom addigra lendületet és relatív pozíciókat vesztett a nagy neoszocialista gazdasági kurzus következtében. A2002-es és 2006-os általános választásokat nagyobb részt anyagi ígéretek határozták meg: 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, 13., illetve 14. havi nyugdíj, valamint anyagi következményekkel járó fenyegetések : „a 23 millió román elveszi az állásod".

Ezek a materialista ügyek legerőteljesebben a kádári kisemberre hatnak. És hogy hatnak, azt mutatják az országgyűlési választás eredményei. Sajnos, ez idő alatt teljességgel odavesztek a jövőt meghatározó stratégiai kérdések: mi lesz az elöregedés, a területi szétszakadás, a munkaerő-piaci inaktivitás, a közepes és kisebb vállalkozások versenyképessége ügyével, hogyan enyhíthető a cigányság sokrétű gondja, a kistelepülések sorsa, a közteherviselés normáinak meggyengülése.

A mi válságunkra magyaros válasz jött - visszahúzódás, passzív alkalmazkodás. Ahelyzetre természetesen nem egyféle módon reagált társadalmunk. A2008. novemberi IMF-szerződés már megmutatta a baj mértékét, az államcsőd közelségét. Ahivatalosság válság-kommunikációja ellenére (vagy éppen annak hatására?) egy széles lakossági réteg még egy ideig folytatta az addig megszokott életmódját, amint azt a karácsonyi bevásárlások csaknem megszokott menete mutatta. Más rétegeket az óvatosság, vissszafogás, a takarékosság jellemzett.

Az előző taktika csakis rövid távra szólhat, hiszen a banki hitelek elapadása vagy megdrágulása hamar véget vet a tartós jövedelemszintet meghaladó családi költekezésnek. Ahitelre vett autók visszavitele 2009 elején már jelezte, hogy sok család került a pénzügyi csőd állapotába. Amásik jellemző viselkedésminta csökkenti a kockázatot; de a takarékosság csupán passzív alkalmazkodás, amelyben meglehetősen erős a magyar társadalom.

A társadalmi alkalmazkodás azonban lehetne proaktív, a válság utáni állapotra felkészítő viselkedés is. Sokféle értelmes cselekvés képzelhető el: átmeneti külföldi munkavállalás az újrakezdés anyagi előfeltételeinek megteremtésére, csoportos vállalkozás az induló tőke hiányának áthidalására, új szakma tanulása. Ehelyett - a sporadikus adatok szerint - továbbra is a nyugdíjba menekülés, a fekete gazdaságba való visszahúzódás, a legális üzleti vállalkozás méreteinek lecsökkentése a jellemző. Némelyeknél az uniós vagy állami támogatási pénzek elnyerésében való reménykedés látszik kiútnak.

Javulnak-e krízisben az erkölcsök? Szeretnénk belelátni a mai krízisbe annak esélyét, hogy ami fenntarthatatlan, ami etikailag hibás, annak most valóban véget vet az emberiség. De ki is az emberiség? Apénzügyi krízis mögött nyilvánvaló módon megtalálható az önzés, az aránytalan pénzszeretet, a távlatok iráni érdektelenség. Ám nemcsak a bankárok, brókerek, bankjogászok és egyéb exponált szakmák részéről. Afogyasztói mentalitás vezetett ide - ez igaz. De mit lehet kezdeni ezzel az igazsággal? Hiszen a jólétben élő nyugati társadalmak is tagoltak: abban is vannak gazdagok és szegények, és a szegényebbek is szeretnének anyagi értelemben jobban élni. Ugyanez igaz miránk: a tehetős értelmiségi pozíciójából nem ildomos leszólni azt a magyart, aki végre maga is szeretne olyat és annyit fogyasztani, mint példaképei. És ott vannak a periféria és a félperiféria milliárdjai, akik szintén szívesen részesülnének az anyagi fogyasztói társadalom adományaiból.

A magyar társadalom gondolatvilágába érdekes bepillantást nyújt az a közvélemény-kutatás, amely a várható nyugdíjellátás miatti aggodalomra, illetve nyugdíjas időre vonatkozó személyes takarékosságra irányult. Az Aviva Életbiztosító 2009 tavaszi felmérése szerint a volt tervgazdaságokban 73-74 százalékot tesznek ki a megkérdezettek között azok, akik (egyébként teljes joggal) aggódnak nyugdíjas éveik várható anyagi viszonyai miatt. Akét szomszédos érett piacgazdaságban (Ausztria, Németország) is a többségben vannak a hasonlóan gondolkodók. Anagy eltérés a tényleges cselekedetekben található: míg a lengyel és a magyar mintában erős kisebbségben maradnak az aktív megtakarítók (23, illetve 27%), addig az osztrákok egyharmada, a cseheknek és a németeknek nagyobb hányada tesz félre rendszeresen pénzt nyugdíjas korára. Itt különösen a cseh adat figyelemre méltó, hiszen eltér a másik két volt szocialista országétől, jelezve a polgárosodottság elért fokát. Röviden tehát: a magyar (és lengyel) ember fél a jövőtől, és az aggodalomba erősen belefárad. Anémetek is aggódnak a jövőért, de tesznek is, a csehek is hasonlóképpen.

Kultúra, értékrend, polgárosodottság. Ezek bizony sokat megmagyaráznak. Abból is, hogy melyik ország mekkora válságba kerül, és hogy abból mikor és hogyan keveredik ki.

Hogy maga a kapitalizmus válságban van-e, és ha igen, akkor egy jobb és környezettudatosabb válfaja fejlődik-e ki, avagy keményednek a viszonyok, és a kevésbé demokratikus, kevésbé szociális nyers erőé a jövő - minderről később még váltsunk eszmét. De egy kis időt érdemes kivárni; Keynes is 1936-ban fejezte be az Általános elmélet című könyvét, amikor már lezárult és így elemezhetővé vált a Nagy Válság. Hogy talán az eddigi vezető hatalmak lassú süllyedése az, ami most zajlik, és így vonul majd be egyszer a tankönyvek oldalaira? Lehet, ámbátor temették nem is egyszer a „fehér ember" világát, de ettől még Európa meglepő megújulásokat volt képes szinte váratlanul produkálni.

Addig is tűndődhetünk a magyar bajok forrásairól, és reménykedhetünk valami kedvezőbb fordulatban. Hogy a remény „puha" kategória? Az, de láthattuk: az ilyen puha tényezőkön nem is kevés múlik.