Magyar, ukrán - két jó barát?

A világgazdaságban hirtelen masszívnak tekintett alapelvek foszlottak szét, erősorrendek változtak meg, korábban valószínűtlennek tartott események váltak evidenciává 2008 végén és 2009 elején. Amikor a világ pénzügyi központjában, az Egyesült Államokban 2007 során belső hitelintézeti zavarok támadtak, gyenge ügyfelek tömegeinek (politikai ösztönzők és bankári felelőtlenség együttes hatására), akkor még lehetett azt hinni, hogy ez a szokásos korrekciók egyike: az éppen aktuális ingatlanpiaci buborék már esedékes leengedése, kipukkanása. Aztán fokozatosan azt is kiderült, hogy nemcsak a lakáshitelekkel foglalkozó pénzintézetek, hanem a nagy hatalmú befektetési bankok is túl kevés tőkével túl sok kockázatos ügyletbe keveredtek: megindult a csődök sora. Amikor azután az amerikai kormány hagyta a piacvezető Lehman Brothers bankházat csődbe menni, akkor az amerikai és vele szorosan érintkező nyugat-európai bankrendszerben végigfutott a rémület, és lényegében pánik tört ki.

Máig nem világos, hogy mi lett volna, ha az amerikai kormány - engedve a szabadpiaci elvekből - állami pénzt pumpál a bankházba; van, aki szerint az egész krízis elmarad. Mások azt mondják, hogy Amerikában eleve sokkal nagyobb volt a baj: a hazai megtakarítások krónikus hiánya miatt az amerikai hatalmas deficitet a világ szegényebb feléből származó kölcsöntőkéből finanszírozták, és ez a helyzet sokig nem maradhatott fenn - és elég volt egy szikra. Ami hihető és jól kifejthető elméleti álláspont, noha 2009 elején éppen hogy pont annak az ellenkezője mutatkozik, mint aminek a teória szerint lennie kellene. Ha ugyanis azért borult fel a pénzügyi világrend, mert Amerika túlnyújtózkodott a lehetőségein, akkor a krízis során a dollár árfolyamának esnie kellene, a tőkék elfordulnak az USA-tól, nyilván roppant megdrágul az amerikai államháztartási hiány finanszírozása - ezzel szemben az amerikaihoz mérten nagy visszaesés lett Európában és Japánban, és a zavarok hatására a megrettent pénztulajdonosok pontoson az USA-ba viszik a megtakarításukat. Ritka mélyre esett az amerikai állampapírok hozama: államadósságot ilyen olcsón senki más nem finanszíroz. Adollár is rég volt ilyen erős, főként az összezuhanó angol fonthoz vagy éppen a kelet-európai valutákhoz képest.

De nemcsak ez alakult furcsán. Apiaci fundamentalistának tartott Bush-kormányzat a végnapjaiban nem habozott államosítani biztosítókat, pénzintézeteket - ami mégiscsak különös fordulat. Majd jött az új amerikai elnök, és az Unió helyzetéről közzétett jelentésében a válságért a túlzott mértékű nemzetközi tőkefolyamatokat okolta az első helyen, holott hagyományosan az USA az, amely a pénzek és áruk szabad áramlásában látja a gazdasági felemelkedés titkát. Obama okolta a kínai külkereskedelmi többletet is, holott a dollárt pontosan az tartja formában, hogy például a kínai központi bank 2000 milliárd dollárnyi devizatartalékot tart magánál (több valutában nyilván, de nagyrészt amerikai dollárban), és ezzel keresletet támaszt a dollár iránt, csakúgy, mint a többi óvatos, devizatartalékot növelő ázsiai ország. Vagy éppen Magyarország, ahol a forintban kibocsátott állampapírok iránti kereslet elapadásával, azaz az állam fizetőképességének meggyengülésével nagy összegű devizahitelt vett fel a kormány, hogy devizatartalékait kellő szintre feltölthesse.

Ezzel lassan hazaérünk. Haza, de pontosan hova is? Kelet-Közép-Európába, avagy az EU válságövezetébe? Ageopolitikai definíciók gyorsan megváltoztak néhány hónap alatt. Olyan sikeres, fejlett és igen gazdag ország, mint Izland sodródott sebesen a fizetésképtelenség szélére. Most már szeretne belépni az EU-ba, és főként annak a belső körébe, az eurózónába, amely a biztonság szigete lett. De az euró sem garancia: a korábbi sikerországnak tekintett Írország mély visszaesést szenved el. Abrit gazdaság is recesszióba került 2009-re, de ők legalább magyarázható okokból, hiszen a bankrendszerük szorosan kötődött az amerikaihoz.

És itt van Kelet-Közép-Európa ügye: a „növekedési bajnokság" balti győztesei 2008-ra vagy ütemet vesztenek, vagy éppenséggel bajba is kerülnek pénzügyileg (Lettország). Aszlovák gazdaság csak ütemcsökkenést szenved el, ahogy az utóbbi években oda települt autógyárak visszafogják termelésüket.

Más kategória Ukrajna, Belarusz - melyek nem tagjai az EU-nak, és aligha lesznek tagok belátható időn belül, de azért sok szállal kötődnek az európai térséghez (fizikailag is: olaj- és gázvezetékekkel), és például az ukrán bankrendszerben nagy tőkével kötelezték el magukat EU-tagországok anyabankjai is. Egyszóval a posztszovjet térség állapota nagyon is érdekli az uniót (arról nem beszélve, hogy ha Európa látványosan elfelejtkezne a térségről, akkor csak magát okolhatná később az orosz pozíciószerzésért).

Hazánk egészen rendkívüli ügy. És nemcsak nekünk. Olyannyira rendkívüli, hogy a térségbeli bankfelügyeletek hivatalos közleményben tették közzé: a világ ne tekintse ezt az országcsoportot egységes blokknak, mert nagyon különféle helyzetű országokból áll; ami abban a helyzetben így olvasandó: nem minden térségbeli ország olyan ingatag, mint Magyarország. Ezt is megértük: egyebek mellett Bulgária és Románia tiltakozik az ellen, hogy egy kalap alá vegyenek minket velük. Valóban: a rendszerváltozásban egykor élenjáró Magyarország csak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kölcsöne révén tudta elodázni az államcsődöt 2008 őszén, ami azért is különös ügy, hiszen nálunk nem a gyors növekedés miatt nagy adósság és annak hirtelen finanszírozhatatlansága a baj - Magyarországon ugyanis már jóval a világ pénzügyi válsága előtt leállt a gazdasági növekedés.

Sajátos magyar ügy ez. Az itthoni kormánypropaganda próbálta letagadni a tényeket, és úgy beállítani a helyzetet, mintha a hazai rossz fejlemények a világválságból fakadnának. Akülvilágot azonban nem lehetett félrevezetni. Látványosan kiderült 2009. március elején, amikor az EU rendkívüli miniszterelnöki találkozóján gyorsan elvetették Gyurcsány kérését egy nagy összegű „Kelet-Európa-mentő" pénzalap összeállítását illetően. Tiltakoztak a szomszédok és sorstárs országok: nehogy már magyarnak nézze valaki őket. És hűvösen elutasította az ötletet mindenki, akinek pénzt kellett volna betenni az alapba. Minek is, ha pont a magyarok már rekordösszegű kölcsönt kaptak?

Abban azonban valóban több ország érdekeltnek mondható, hogy a nyugat-európai bankoknak nyújtott állami hitel, garancia vagy akár tőkejuttatás ne hozza még rosszabb helyzetbe a keleti térség bankpiacait. Hiszen Ausztria, Olaszország, Németország és Svédország vezető bankjai (utóbbiak a balti három ország révén) rengeteget veszthetnek keleten. Kicsit úgy áll ez, mint Mexikó egyik korábbi államcsődje idején, amikor hirtelen kiderült: amerikai nagybankok hatalmas összeggel vannak bent a mexikói üzletben, és a fizetésképtelenség még őket is megrázná.

Hazánk tehát ismét „emerging market", vagy „feltörekvő piac" lett, azaz olyan ország, amely a világ kevésbé fejlett („fejlődő") kategóriáján belül a világkereskedelembe és a világ pénzügyeibe való bekapcsolódását tekintve jó esélyekkel szállhat harcba a többivel. De ugyebár a feltörekvő piacok veszélyeket is rejtenek magukba. Amint Obama elnök - aki talán hivatalos mivoltában életében először ejtette ki a nevünket - figyelmeztető kontextusban szólt az ügyről a brit miniszterelnökkel tartott sajtótájékoztatóján: meg kell gátolni, hogy „azok a problémák, amelyek a feltörekvő országokban, mint például Magyarországon vagy Ukrajnában jelentkeznek, tovagyűrűző hatásaikkal elérjék a mi partjainkat".

Ezeken a hasábokon eleget szóltunk arról a folyamatról, amely hazánkat ide juttatta. A„legvidámabb barakk" státuszának csődjét követően a rendszerváltozásban élen járó posztkommunista ország lettünk, majd első körös EU-tagjelölt, a gazdasági sajtóban megkapva az „emerging market" besorolást. Majd - igaz, az összes többi térségbelivel együtt, csupán Romániát előzve meg mindössze kettő esztendővel - uniós tagország lettünk 2004-re, majd „konvergáló ország", amelynek esélye nyílt arra, hogy a régebbi és gazdagabb uniós tagországok átlaga felé megkezdhesse a lassú, de történelmi mércével mérve érezhető sebességű felzárkózást. Ám hazánk csak 2002-ig haladt felzárkózási pályán; az azóta eltelt időszakban növekedési ütemének átlaga nem nagyobb, mint a lomha kontinensé, azaz 2010-ig egy percenttel sem kerül közelebb ahhoz a mércéhez, amelyen mifelénk a nemzetgazdasági sikert mérik. Most pedig még Amerikára is veszélyt jelentő „emerging market", azzal az Ukrajnával együtt, amelynek nemzetépítése emberfeletti feladatok sikeres megvalósulásán múlik.

Nekünk ennél egyszerűbb feladatokat kellett volna megvalósítanunk. Olyanokat, amelyekről a magyar hivatalosság által elfogadott nemzetközi megállapodások szólnak: az európai uniós tagságból fakadó Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SNE) betartása, vagy az eurózónába való belépés kötelezettsége. Amagyar kormány ugyan 2004 nyarán értesült arról, hogy megsérti az SNE előírásait és a túlzott hiányeljárás alá vonják, de ennek a jelentőségét a közvélemény - és talán saját maga - előtt eltagadta, és semmi tényleges erőfeszítést nem tett a közös európai valuta átvételéhez szükséges („maastrichti") feltételek teljesítéséért.

Így jutottunk el 2008 őszén az „államcsőd elhárításához" - ami mindenképpen különös fordulat. Anagyközönség előbb csak annyit érzékelt, hogy a forint árfolyama esik, a forintkamatok nőnek. Máshol a térségben nem így alakultak az események. Ha azt vizsgáljuk, hogy nálunk miért olyan magas a kamatszint (ideértve a jegybanki alapkamat mértékét is), szemben akár a lengyel vagy cseh szinttel, akkor elsőként a magyar állam adósságállományára és folyó költségvetési hiányára kell tekinteni, majd az infláció mértékére. Ahatalmas államadósság-állomány folyamatos megújítása (a lejáró tétételek visszafizetése és az új hitelek felvétele) heti gyakoriságú, egyenként több tízmilliárd forintos kötvénykibocsátást tenne szükségessé. Ekkora összegekhez a magyar állam számít a külföldi pénztulajdonosok érdeklődésére. Ha azonban az ország távlatos fizetőképessége iránti bizalom meggyengül, akkor már csak egyre drágábban (egyre nagyobb kockázati felárral), vagy éppen sehogy sem sikerül hitelhez jutni. Egy ideig a devizatartalékok felhasználásával még megőrizhető a fizetőképesség, de egy időn túl beállhat az államcsőd.

A nagy külső adósság megléte súlyos veszélyeknek teszi ki az országot, és egy ponton túl a külső (és persze a hazai) pénztulajdonosok véleményétől, várakozásaitól, félelmeitől függ az ország finanszírozhatósága. Ebben a helyzetben már nagyon nehéz pénzügyi szuverenitásról beszélni. Az államjogi szuverenitás még megvan, de tartalmilag már a meglevő és potenciális hitelezők szempontjai szerint kell működnie a magyar államnak, a magyar jegybanknak.

A függés ma egyszerre áll fenn a sokarcú és így arctalan tőkepiaccal szemben, valamint a Valutaalap vagy más nemzetközi szervezet vonatkozásában. Ahitelhez - mint rendesen - gazdaságpolitikai vállalások tartoznak: ezeket ugyan formailag a hitelfelvevő ország dolgozza ki és terjeszti a hitelnyújtó elé a kölcsönszerződés előkészítésének szakaszában, de nyilvánvaló, hogy a szorult helyzetű hatóságok részletes előzetes megbeszéléseket folytatnak a hitelezői delegációval. Ezt láthattuk 1982-ben, közvetlen ismereteket szerezhettünk az 1990-es évek elejéről. És ez volt a helyzet 2008 őszén, amikor váratlanul és nem kis meglepetést okozva ismét az IMF-hez (és az EU-hoz) fordultak a magyar hatóságok. Hazánknak utoljára 1996-ban volt élő hitelprogramja az IMF-fel, és azt követően valószínűtlennek látszott, hogy valaha olyan állapot következzen be, amelyben az állam súlyos eladósodása vagy a magánpiaci források elapadása miatt a nemzetközi szervezetekhez kelljen még egyszer fordulni.

Az a mélyen szomorú, hogy tudni lehetett, itt is többször megírtuk: az állam nagyfokú eladósodását elvileg kizárja az európai uniós tagság feltételeinek elfogadása. Atagság tényéből nem következik minden politikai hibázás elkerülése, de az igen, ami most minket elsősorban sújt. Minden tagországra érvényesek az 1999-ben megalkotott (és 2005-ben módosított) Stabilitási és Növekedési Egyezmény előírásai, amelyek középtávon kiegyensúlyozott államháztartást irányoznak elő. Amelyik ország ennek az egyezménynek eleget tesz, nem kerül fenntarthatatlan állampénzügyi helyzetbe. Ráadásul egy új EU-tagország esetében mindenki (a hazai polgárok, akik devizahitelt vettek fel, a külföldiek, akik idehozták a devizát, hogy magyar állampapírt vegyenek rajta) joggal számíthatott arra, hogy a kormány igyekszik mielőbb teljesíteni a közös európai valutára való áttérés pénzügyi előfeltételeit. Márpedig az euróátvétel úgynevezett maastrichti kritériumainak teljesítése szinte önmagában garantálja, hogy egy ország állampénzügyei rendben vannak: a feltételek között szerepel a mérsékelt hiány, mérsékelt államadósság, csekély infláció és alacsony kamatszint.

Az euró rövid időn belül sikeres és erős valuta lett. Amint a szlovén és szlovák eset mutatja, a közös fizetőeszközre áttérő országot nem érintik azok a kockázatok, amelyek 2008 őszén megrendítették a magyar gazdaságot. Ám az eurózóna védelmét nem adták ingyen, mert ahhoz az említett maastrichti ismérvek teljesítendők, és a mutatók elérése nem könnyű feladat. De teljesíthető: ahol a nemzeti projekt része volt az uniós feladatoknak való mielőbbi megfelelés, és egyben nemzeti érdekében álló monetáris lépés megtétele (a közös európai valuta átvétele), ott kemény munkával teljesítették is.

Nálunk azonban a magyar kormány évek óta csak beszél (de rengeteget) a reformokról, ám a valóságban egészen 2006 őszéig szinte semmi érdemi változás nem ment végbe a gazdaságpolitikában, hacsak az nem, hogy nekilódult az államháztartás eladósodása, holott sokan mondták ki korábban, hogy ennek a folyamatnak kiszámíthatóan súlyos következményei lesznek. Előre lehetett látni a bajt, ha az államháztartás adóssága, amely 2001-re végre a hazai össztermék 52 százalékára mérséklődött, néhány röpke év alatt 70 százalék fölé kúszik, és így az összes volt tervgazdaság között egyedüliként Magyarország nem képes teljesíteni az unió 60 százalékban megszabott határértékét. Eddig azonban „csak" a közös európai valuta átvételének késleltetése volt a nemzetgazdasági ár, 2008 őszén az lett a kérdés: sikerül-e finanszírozni az államot?

A nemzetközi pénzügyi zavarok következtében más országokban is van gazdasági visszaesés, konjunktúraromlás, de a közös európai valutát használók helyzete sokkal könnyebb. 2004 májusában az Európai Unióba felvett tíz ország mindegyike elfogadta a belépés feltételei között, hogy idővel áttért a közös európai valutára. Az akkori tízesből Ciprus, Málta, Szlovénia és Szlovákia teljesítette a belépés előfeltételeit: ezek az országok most nincsenek kitéve a valutaválság fenyegetésének, minthogy nincs már saját valutájuk, az euró pedig stabil vásárlóerejű, a dolláréhoz mérhető komoly világgazdasági súlyú pénz, amivel nem könnyű spekulálni. Aspekulánsoknak megmaradt a román lej, a cseh korona, a lengyel zloty - és a magyar forint; spekulálnak is, amint azt az árfolyamok ingadozása, esése jelzi.

Hazánk mindezt elkerülhette volna az eurózónába való belépéssel. Az Orbán-kormány a korai euróátvételt támogatta, arra tekintettel, hogy az erősen eladósodott, az EU tagországaihoz szorosan kötődő, nyitott ország számára az euró átvételétől várható előnyök felülmúlják a várható hátrányokat és áttérési nehézségeket. Azonban a 2002-ben hatalomra kerülő kormány a „jóléti rendszerváltás" programját hirdette meg: hitelből, az államadósság terhére. Ezzel az orbitális hibával kizárta azt, hogy az euróra belátható időn belül áttérjen az ország, amely nagymértékben eltávolodott az euró átvételéhez szükséges mutatók teljesítésétől.

Megmarad egy ideig a forint, és vele együtt formailag fennmaradt a pénzügyi szuverenitás. De nagyon más a helyzet tartalmilag. Anemzetközileg jelentéktelen forintvaluta csak magas kamatszint mellett vonzó a megtakarítók számára. Ahazai magas kamatszint természetes, de veszélyes következményeként sok család és vállalkozás, sőt maga az állam is más ország valutájában adósodott el (svájci frankban, euróban). Ha a magyar kormány az uniós belépést követően az említett négy ország mintájára teljesíti a belépés előfeltételeit: leviszi az államháztartás hiányát és az államadósság mértékét, visszaszorítja az inflációt, és mindezek eredményeként alacsony marad a kamatszint, akkor kevesek akartak volna idegen pénznemben eladósodni. Azonban az egyre duzzadó államadósság miatt mind nagyobb forintkamatok mellett lehetett finanszírozni az állam hiányát; ilyen helyzetben pedig megérte az olcsóbb kamatozású devizahitel felvétele. Atöbb százezer család és a tízezernyi cég az akkori tudásával nem hibázott, hiszen a józan kalkuláció szerint az EU tagjaként hazánk egy idő múlva bekerül az eurózónába, és akkor az euróban felvett hitelek különlegessége megszűnik, és a svájci frank árfolyama se nagyon mozog az euróhoz képest.

A magyar kormányt már csak a hatalomban való megmaradás foglalkoztatta, és nem törődött a szükséges teendők elvégzésével. Kényszerből ugyan elkezdte az uniós nyomásnak engedve az államháztartás hiányhányadának csökkentését 2006 végétől, úgy, hogy a saját politikai bázisát lehetőleg - egy időre - megvédje, és a terheket másokra helyezze: a munkában állókra, a vállalkozásokra. Ezzel azonban lefojtotta a konjunktúrát, holott akkor még volt növekedés Európában, bővültek az exportpiacok.

A helyzet azonban drámaian megváltozott azzal, hogy a nemzetközi hitelszűke közepette a magyarországi bankok külső devizaforrásai elapadtak, és a magyar állam hitelképességébe vetett hit megrendülésével a magyar állampapírok iránti kereslet eltűnt. Ekkor a kormány a Valutaalaphoz és az EU-hoz fordult hitelért. Ahitelekhez viszont értelemszerűen gazdaságpolitikai kondíciók tartoznak, azaz a hitelfelvevő ország kényszerből korlátozza saját szuverén mozgási terét. Nyilvánvalóan sokkal jobban járt volna hazánk, ha a gazdasági fejlődés feltételeit javítva már jóval korábban feladja az önálló monetáris politikát az euró átvételével, és így nem teszi ki a tőkepiac arctalan és névtelen, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek címmel, névvel megjeleníthető gyámságának.

Amikor a magyar miniszterelnök 2009 márciusában, a forint ismételt meggyengülése és a magyar állampapír változatlan befagyása közepette európai uniós mentőcsomag igényével fordult az EU vezetőihez „Kelet-Közép-Európa számára", egyértelmű elutasításban lett része: a térség számos országa azonnal kinyilvánította, hogy nincs szüksége mentőcsomagra, míg a kiszemelt donorországok nyilvánvalóvá tették, hogy semmi kedvük a zsebükbe nyúlni bizonyos kormányok felelőtlen politikája miatt.

A következményeket sejtjük, és jogos aggodalommal figyeljük. Atanulságok levonásának ideje is eljön. Egy általános következtetést érdemes már most kimondani, hiszen eddig sok vita zajlott a téma körül. Az állami (kormányzati) felelősség korszaka nem zárul le a globális világpiac kialakulásával. Sőt: a fizikai, pénzbeli és humán tőkéért folyó versenyben az a gazdaság az esélyes, amely mögött hatékony, jól működő, megfelelő stratégiát választó kormányzat, professzionális monetáris hatóság, integer és erőteljes pénzügyi felügyelet, kiszámítható jogrend, és általában jó minőségű intézményi rend áll. Anemzet felelős a kormánya kiválasztásáért, a kormány értékrendje, erkölcse, hatékonysága ma is stratégiai tényező.