Az eltűnt közjó nyomában

A politika sokkal fontosabb és veszedelmesebb dolog annál, mintsem politikusokra lehetne bízni. Ezpersze így nem igaz: abban a pillanatban, ha egy nem politikus kezd politikával foglalkozni, politikussá válik - azzá kell válnia. De a lehetőségekhez képest minél többet meg kell őriznie korábbi énjéből, azt pedig egyetlen pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy a politika végső célja - szemben a ma divatos tanításokkal! - nem egyszerűen a hatalmi pozíció megszerzése vagy megtartása, hanem, egy régi és szép szóval élve, a közjó.

Amire persze a politológia pragmatikusai könnyedén fölsóhajtanak, „Hol élsz te?" - kérdik, majd szánakozó mosollyal legyintenek. Van ebben némi igazság: különösen akkor, ha csak magát a politikát és a politikusok működését mint önmagában álló produkciót nézik. Ám a politika nemcsak a politikusoké, és a választók, a társadalom, a nemzet azt várják a politikusoktól, hogy az ő sorsuk jobbítása érdekében dolgozzanak, a legszélesebb közösség érdekeinek egyeztetése és útjának egyengetése legyen a legfőbb, sőt kizárólagos céljuk. Ezzel szemben tehetetlen indulat halmozódik mindazokban, akik azt látják, ami ma látható: hogy (a közösség szolgálata helyett) a politikai szféra működését az a mentalitás határozza meg, amely szerint politikusnak lenni mindenekelőtt hatalmi aspirációkat jelent, majd célba érve a címek és rangok hitbizományként szolgálják birtokosukat.

A közjóról szóló leckét a politikusok és szakmai tanácsadóik jól ismerik. Fontosnak tartják, de nem gondolják, hogy kötelezettséget jelent. Amai politika az üzleti élet modellje szerint működik, a piaci sikert, és vele a kereskedelmi marketing fogásait minden más elé helyező értékrend uralkodik benne. Ennek megfelelően jó politikusnak az számít, aki el tudja hitetni magáról, hogy a közjó elkötelezettje, ám nem kötelezi el magát a közjónak. De nemcsak személyekről van szó, hanem magáról a politikai szféráról, amely hitelesíti a politikusokat - és viszont. Ennek a produkciónak része, hogy időről időre le kell cserélni azokat, akik a látszatkeltésben elért sikerek révén szerezték hatalmukat, ami mindenesetre egyszerűbb, mint működésükkel, eredményeikkel igazolni, hogy jó döntés volt éppen őket az adott pozícióba juttatni. Amarketing ugyan fontos dolog, de nem minden: a kereskedelmi politikusok körét, ahogyan a kereskedelmi média celebjeit, időnként meg kell újítani. Kellő, népszerű tudálékossággal ezt a jelenséget úgy nevezik, hogy a politikusok kihordási ideje csökkent. (A kihordás itt nem a várandósságot jelenti, hanem azt az időt, amíg az adott közszereplő elhordja magát.)

Magyarország, annyi más baja közt, ma ezzel a folyamattal is szembesül - ha nem is tudja pontosan, mit lát.

Egyebek közt ez is fokozza azok feszültségét, akiket különösen kínos helyzetbe hozott az, hogy 2002-ben és 2006-ban a szocialista-szabaddemokrata koalíciót juttatták hatalomra. Nemcsak az ország megroggyanását érzik, hanem a magukra maradtságot, hogy már nincs is kire szavazniuk. Megkopott kedvenc hősük régi vonzereje, a valóságshow-k minden sikerelemével virtuóz módon játszó kormányfő egykori ragyogása. Valami olyasmit éreznek vele kapcsolatosan, mint a kiöregedő primadonnákat látva, akik már nem a produkciójukkal, hanem a sikeresebbnek ígérkező vetélytárs pocskondiázásával és a színfalak mögötti hisztérikus jelenetekkel próbálják megőrizni voltaképpen már elvesztett pozíciójukat.

A leszálló ágba került kormányfő manővereivel azt akarja sugallni, hogy még mindig ő a jobb, nem pedig kihívója. Értelemszerűen azt mutatja, amiben ő a jobb. Mert igaz, ami igaz amiben ő jobb, abban ellenfele gyöngébb. Valóban: az ellenzék vezetője nem tudja olyan eleganciával viselni öltönyét, nem köt babos kendőt, hogy tehenet fejjen, nem pózol döglött hattyúval, elhárítva a madárinfluenza fenyegetését, nem csillogtat táncoskomikusi erényeket irodájában, nem ment meg elkóborolt kisdedeket és nem borul össze hajlott korú pártmunkásasszonyokkal, akiknek szemében könny gyűl az áhítattól, hogy egy snájdig fiatalember bokázik előttük. Mindennek jelentőségét ne becsüljük le: ez is része annak a modernizációnak, amelynek látszatával a mai miniszterelnök minden párton belüli vetélytársát a víz alá nyomta. Amodernizációból azonban nemhogy az ország, de még saját pártja sem látott sokkal többet, sőt, megtapasztalhatta, hogy diktatórikus hajlamai, a hatalomhoz való ragaszkodás a klasszikus diktátorok monomániáját idézi. Pedig, éppen a posztmodern világban az a korszerű politikus, aki tisztában van azzal, hogy a csúcson nem időzhet sokáig, s a posztmodern politizálás egyik alapvető ismérve az idejében való visszavonulás előkészítésére való készség. Gy. F. ezt nem tanulta meg. Posztmodern allűrjei mögött premodern ambíció húzódik meg - amelyben a politikai diadal jelenti minden sikerek legfontosabbikát.

Ismeretes mondás, hogy könnyű egy forradalmat elkezdeni, de nehéz abbahagyni. Eza helyzet a hatalommal is, bár azt azért korántsem könnyű megszerezni. Átadni azonban sokkal nehezebb.

Erről egyébként a jobboldal (egyáltalán: oldal-e a közép?) is tudna beszélni: hogy mivel járt az a keserves élmény, amelyik a kormányzás folytatásáért folyó küzdelem 2002-es elvesztése, majd 2006-os vissza nem szerzése, arról van némi ismeretünk. És ebben a történetben nagy szerepet kap a közjó problémája. Nevezetesen az, hogy konzervatív világképpel a hatalom feladat, a hatalomgyakorlás szolgálat, amit csak a közjóba vetett hittel szabad elvállalni. Ha pedig egy ilyen világképre támaszkodó erő, illetve az ezt magáénak valló szavazótábor veszít, akkor nemcsak az irányítás lehetőségét siratja, hanem ennek a nagyon komolyan vett hitnek a veresége miatt is kétségbeesik. Így pedig nehéz sportszerűen viselkedni egy olyan mérkőzésen elszenvedett vereség után, amelynek eredményét, ahogyan azt bizonyos események visszajátszása is bizonyítja, a tisztességes sport szabályait megcsúfoló elemek befolyásolták.

A jobboldal ezért nem tudta máig földolgozni kudarcait, annak ellenére, hogy elviselte és túlélte. Kétségkívül sértetten, de értékeit megőrizve hetedik éve várja a kedvezőbb időket, amelyek választási esélyeit illetően ugyan közeledni látszanak, de jónak éppenséggel nem mondhatók.

És különösebb magabiztosságra nincs is oka. Mert 2002 óta bebizonyosodott két dolog. Az egyik, hogy ha a szó klasszikus értelmében nem is választási csalások miatt vesztette el pozícióját, de ellenfele olyan teljesítményfokozó szereket használt, amelyek akkor is jogellenesek voltak. (Gondoljunk arra az ítéletre, amely a szocialisták mozgósítási technikáját minősítette jogellenesnek, vagy azokra az idevágó tényekre, amelyeket büntetőperében a szocialisták sok szempontból legtehetségesebb ifjú politikusa, Zuschlag János adott elő. Vallomása azt igazolja, hogy az MSZP 2002-ben, és sejthetően négy évvel később is - ne kerteljünk - a választási csalás fogalomkörébe tartozó eszközökkel élt.)

De a mérkőzéseket az évek múltával nem lehet újrajátszani. Hiába az utólagos elvi igazságtétel, a történet utólag nem változtatható meg. Ha valakit a zebrán, zöld jelzésnél halálra gázol egy autó, nem támad föl akkor sem, ha elítélik a vétkes sofőrt. És ez a helyzet a 2006-os eredménnyel is, sőt még rosszabb. Akkor ugyanis a nyilvánvaló valótlanságokkal szemben eleve hibás taktikával próbált szembeszállni a jobboldal: a választott eszközökkel eleve nem voltak győzelmi esélyei.

A jobboldal a közeledő újabb választások előtt állva jó esélyekkel indul, de már megtanulhatta, hogy nincs lefutott mérkőzés. Aszocialistának nevezett párt kétszer is nyerni tudott úgy, hogy győzelmének hiányoztak az alapvető, objektív feltételei. Nemcsak a makrogazdasági mutatókat tekintve, hanem a közjóhoz való viszonyban is. Mert semmi sem jellemző jobban erre a pártra, mint hogy - mit szépítsük - utódpárti mivoltában sohasem mutatkozott meg semmiféle olyan visszarendezési szándék, amely bármiféle módon kapcsolatban lett volna a klasszikus baloldalisággal, illetve azzal az ideológiával, amelyre hivatkozva elődje évtizedeken át monopolizálta a társadalom vezetését. Az az ideológia, függetlenül attól, hogy valójában alig akadt, aki hitt volna benne, s hogy miként fordult a gyakorlatban önmaga ellen, tele volt idealizmussal, másról sem szólt, mint a közjó szolgálatáról. (Ami nem meglepő, hiszen minden despotizmus alapja az, hogy a despota népének jóságos atyjaként kisajátítja magának a közjó szolgálatát.) Nos: szovjet mintájú szocializmus el, közjó szolgálata el - maradt a nyers hatalmi érdek. Ha úgy tetszik, Horn Gyula volt az utolsó, annyira, amennyire baloldali, s olyan, amilyen szocialista a maga pártjának.

Ám az a helyzet, amely a két homokra épült választási győzelem nyomán kialakult, mára megváltozott.

Hogy válság van - az már köztudott. Kimondása olyan közhely, ami mindenkit untat. Nem is olyan régen még a válság fenyegetésének megemlítése is kiváltotta a kormányoldal haragját, többször is hisztérikus pánikkeltéssel vádolták azokat, akik a veszély közeledtét jelezték. Ma (2009 márciusának elején) ugyanez a kormány a válság elhárításának letéteményeseként óhajt szerepelni.

Már fölösleges arról elmélkedni, hogy e törekvése sikerét alanyi alkalmatlansága eleve kizárja. Nem is a kormány sorsa a kérdés, hanem a válságból való kilábolás. Akormánynak (a kormányfőnek, a mögötte álló pártnak, úgynevezett szakértői stábjának stb.) a világ pénzügyi összeomlása kellett ahhoz, hogy be merje vallani, amit nemcsak a magyar társadalom, hanem még önmaga előtt is titkolt. Azt, hogy a magyar gazdaság, a magyar államháztartás a csőd szélére jutott. Nem csődbe: válságba, az államcsőd a maga végletességében voltaképpen fikció. Egy csődbe jutott államot nem lehet úgy fölszámolni, mint egy vállalatot. Ilyen értelemben egy állam nem mehet tönkre - még az alrendszerei sem. De ennek elborzasztóan nagy ára van - vagy lehet. Csak néhány példa: semmilyen körülmények között nem fog megszűnni a közoktatás. Csak éppen egy csomó iskola nagyobb létszámú osztályokkal, kevesebb pedagógussal működik majd - s akinek ez kevés, és még futja rá, fizethet azért, ami idáig számára ingyenes volt, megszűnnek a támogatott művészeti képzések, vagy az iskolai könyvtárak. Az állam továbbra is folyósítja a nyugdíjakat, csak éppen kevesebbet és idősebb kortól. Arról már lehetnek tapasztalataink, hogy az egészségügy költségcsökkentése milyen eszközökkel valósítható meg.

A szó valódi értelmében tehát az állam nem fog csődbe menni. Megvannak az eszközök arra, hogy az egyetlen nagy csődöt kis csődökre váltsa - és ezek a társadalom legtöbb tagját nem fogják megkímélni. Azt azonban remélhetjük, hogy túlélhetők lesznek, hogy nem löki végérvényes anyagi romlásba azokat, akiket a legkeményebben sújtanak. Ma már látszik, hogy a legfőbb vesztesek közé tartozik mindenki, aki a hazugságkormány direkt vagy közvetett ígéreteit valamilyen fokon elhitte, aki a „jóléti rendszerváltás" (emlékeznek még e veretes kifejezésre?) reményében eladósodott, aki elhitte, hogy a vállalkozásokat támogató adóreform eredményeként nem kell félnie munkahelye elvesztésétől, és így tovább. Vagyis a legtöbbet az MSZP legstabilabb szavazói vesztik.

A válságról tehát mindenki mindent tud. Csak azt nem tudja, hogy milyen mély lesz, meddig tart, miként fogja őt személyében sújtani, és miként lehet kilábalni belőle. Ilyenkor természetes igény a váltás, hogy ismét sporthasonlattal éljek: ha nem megy a csapatnak, edzőt kell váltani. Eza helyzet a változásnak kedvez.

De van itt valami más is: a közvélemény nemcsak a kormányt, a kormányfőt és körét „ejtette", hanem a politika egészét utasítja el. Alapjában véve azért, mert idegennek, öncélúnak, magára figyelő, kiüresedett tehertételnek tartja. Körülbelül annyira, mint a pártállam idején: Gyurcsány Ferenc a választók számára alig jelent ma többet, mint egykor Lázár György jelentett. Aminek az az oka, hogy a legutóbbiévek hatalomgyakorlásának formáit és tartalmait megtapasztalva érzi, hogy a politika tartalmai közül kiesett a közjó. Mindez nem csupán gazdasági kérdés. Nem mindegy az (tekintsünk el egy pillanatra a dolog erkölcsi és egyéb tartalmaitól), hogy az összekacsintás vagy az összevicsorgás jellemzi-e a hatalmat gyakorlók és a szegény adófizető nép kapcsolatát.

Ez a helyzet egyúttal ki is jelöli a következő időszak egyik legfontosabb, tegnapig-máig anakronizmusnak számító célkitűzését. Az összekacsintás ugyan nem jelentett valódi összetartozást, de valamiféle egymásrautaltságot igen. És ennek volt valamiféle reális alapja is - ami a mai kormánypolitikából, s a mögötte álló gondolkodásból riasztóan hiányzik.

Az összetartozás nem az a kényszerközösség, amelyet a válság most az egyetemleges felelősség jegyében alakít ki. Az összetartozás azt jelenti, hogy ott kell benne, vagy legalább mögötte lennie a közjónak. Akövetkező néhány év ugyanis a (kényszerű) társadalmi áldozathozatal jegyében alakul: ehhez kell valamiféle közösségi hit, valami bizalom. Legalább annyi, hogy a társadalom elfogadja vezetőit a maga vezetőinek, amihez az is kell, hogy azok se csak úgy tegyenek, mintha számítana nekik a közjó, hanem ténylegesen is azt tegyék működésük végső alapjává.

Merthogy a közjó és a közbizalom összefüggnek, s nemcsak elvi, morális jelentőségük van, hanem olyan banálisan anyagi tényezőket is döntően befolyásolnak, mint a kamatlábak és a valutaárfolyamok. Aközjó és a közbizalom főként kritikus helyzetekben kap meghatározó szerepet. Magyarország ma ilyen helyzetbe jutott.

Hiába zajlott iparszerűen a politikai látszatteremtés, a nemzetközi krízis egyszeriben rámutatott arra, hogy megint lett „magyar kérdés". A belpolitikában ez azt jelentette, hogy többé nem lehet annyit hazudni, hogy az őszinteségnek hasson. Már fölösleges azon háborogni, ha a hazugságok tornádóját éles elméjű értelmiségiek mint az igazság pillanatát, a hazudozás apoteózisát mint igazságbeszédet ünneplik. A verbális honmentés hitelét vesztette. Amagyar miniszterelnök terveknek ható ötletparádéi már alig izgatnak valakit. Mi sem jellemzőbb mai közállapotainkra, mint az, hogy a válság súlyosbodásának heveny szakaszában az ország sorsának első számú felelőse televíziós szózatot intézett az egyre feszültebb, egyre szorongóbb, egyre tanácstalanabb társadalomhoz - és mindegyik ezt közvetítő csatorna nézettsége ugrásszerűen csökkent, míg azé hirtelen megugrott, amely egy viszonylag kevéssé érdekes műsort sugárzott ugyan, de volt egy egy óriási pozitívuma: az, hogy ott nem a kormányfő ágált.

A látszatkeltés doktrínája ugyanúgy kipukkadt, ahogyan a világ pénzügyi folyamatait deformáló „buborékgazdaság". De még sem lehet igazán annak örülni, hogy ezután majd megalapozottabb pénzügypolitika működik a világban, hogy az eddig korlátlan felelőtlenséggel működő pénzpiaci közeg a továbbiakban erősebb (semminél a kicsi is végtelenszer nagyobb) ellenőrzéssel működik majd tovább: mert a válságot nem sikerült megelőzni, és egyelőre felmérhetetlen árát ki kell fizetni. Ebben az összefüggésben a buborék nagyon is tömörnek bizonyul...

És hasonló a helyzet a „buborékkormányzás", a „buborékreformok" árával is. Fizeti azt is mindenki. Nem csak az a kérdés, hogy mennyit vesztenek azok, akik korábban learatták a hasznát. Még az is lehet, hogy sokat. De semmi esetre sem annyit, amennyi kárt okoztak, mert azok felszámolásában az egyetemes felelősség érvényesül. Anagy válságok és csődök terhe a dolog természetéből adódóan azokra nehezedik, akik a rendszert korábban is a vállukon vitték. Apolitikára ebből most az a kötelesség hárul, hogy nem elég az igazmondás látszatát kelteni, hanem igazat kell mondani. Ami a politikai és a közéleti gondolkodásmód radikális megújítását kell hogy jelentse.

Magam az elavultnak számító értékek utóvédharcosaként, mint a Csendes-óceán szigetvilágában felejtett legendás japán harcosok a háború után évtizedekkel is folytatott szolgálatában, egy korábbi észjárást védelmeznék. Ahol az őszinteség még őszinteséget jelent.

Ennek jegyében azt gondolom, hogy minden látszat ellenére még van esélye egy olyan politizálásnak, ahol civil módon érvényesek a szavak. Sőt azt vélelmezem, hogy bizonyos krízishelyzetekben döntő szerepe van annak, hogy a társadalom a valósággal szembesülve, annak ismeretében próbálkozik a megoldással. Mert másként hogyan lehetne elvárni, hogy maga is részt vesz a kilábolás feladatainak elvégzésében? Ez pedig áldozatvállalást jelent. Azt, hogy nagyobb személyes céljai érdekében is hajlandó bizonyos lemondásra. A közbizalom helyreállítására azért van szükség, mert míg a személyes, a családi ügyekben természetes az áldozatot hozók körében az egymás iránti bizalom, addig ez társadalmi méretekben elenyészett. Hogy valamennyire visszatérjen, annak a valóságot feltáró tényleges őszinteség, a hitelesség helyreállítása az előfeltétele.

Már láttuk, mit jelent az ígérgetésverseny. Vannak elképzeléseink arról, hogy a jelen helyzetben miként alakulhat egy önostorozó, a valós gondokban turkáló, mazochista rémítgetési versengés. Ez nem azonos az őszinteséggel: más az esélykereső szembenézés, mint a rejtetten vagy nyiltan vádaskodó úgynevezett „tényfeltárás".

Valami más kell: őszinteség - de nem őszinteségi verseny.

Vélhetően e nélkül is lehet választást, hatalmat, pénzt, paripát, fegyvert nyerni: ám sikeresen csak a közjó jegyében, a közbizalom légkörében lehet országot építeni. (Csak közbevetőleg: az a megosztottság, amit oly sokszor ostoroznak nyalka egységteremtők, nem más, mint az elveszett közbizalom helyén támadt zűrzavar, a hinni akaró, de hitének méltó tárgyat nem találó társadalom láza. Elsősorban azokat zavarja, akik végképp nem találnak a maguk eszmei és értékrendjének megfelelő idolokat. A megosztottság igazán annak fáj, aki azt látja, hogy ellenfelei hisznek valamiben -
míg azok, akiket a sajátjának szeretne tudni, nem bíznak meg benne...)

A jövőt nem a nemzetközi nagybankoktól, távoli centrumoktól kikönyörgött támogatások fogják meghatározni. Ha mégis, az már nem a mi jövőnk, nem a magyar társadalomé, a magyar nemzeti közösségé, hanem az európai periféria egy régiójának munkavállalói és befektetői által működtetett gazdasági egységek jövője. Ami jövőnk: a közbizalmon és a közjón alapuló, azokat szolgáló politikusok által irányított világban képzelhető el.