Volt egyszer egy legvidámabb barakk

A magyar közéletet elborító ingerültség és mélabú, agresszió és
közöny ikertestvérek, összetartoznak, mint ahogy a mániás depresszió esetében túlpörgetett és szakadékmélyi hangulatok váltják egymást. Mármost a túlpörgés itt nem eufóriát, hanem tajtékzó dühöt jelent, amely a közéletben hol mint heveny szózuhatag, hol pedig, a némaságra kárhoztatottak körében mint olyan eldobott tojás jelenik meg, melynek röppályája végpontján alkalmasint egy aktuálisan a miniszterelnöki pozíciót betöltő személy található. És nem kérdés, mi volt előbb, a röpülő tojás vagy a célpontja, amely minden látszat ellenére nem egy személy, hanem egy jelképes alak, akiben mindaz a rossz koncentrálódik, amelytől nagyjából egy ország depressziós. Kínálkozik a megoldás, miszerint az illetőtől megszabadulva e krízis bizonyosan enyhülne, de nem a józan ész dönt: a célpont marad, sőt, hérosztrátoszi büszkeséggel tölti el, hogy micsoda ellenszenvet tud kiváltani. Az is biztos, hogy mindazok a kapkodó intézkedések, amelyeket „reformok" (ál)néven oktrojált az országra, egy területen súlyos változást eredményeztek, vagy inkább okoztak, még inkább: következményekkel jártak. De nem véletlen, hogy éppen erről oly kevés szó esik: a demokratikus politikai kultúra reformjáról, amelynek helyébe az alkotmányos diktatúra kísérlete, versus utcai harcok, parlamenti kivonulás, tojásdobálás és füttyszó került.

Rendszerváltozásról ily módon csak annyiban beszélhetünk, hogy az újrateremtett, egypárti logikájú kormányzással szemben már nem „áll néma csend", bár semmiféle ellenvélemény nem számít (még a hatalom köreihez tartozóké sem), és a demonstrálók, a Legfelsőbb Száj szerint: fasiszták. Akijelentéssel kapcsolatosan azonban nem a fasizmus szörnyűségeire asszociálhatunk, hanem arra a Gerő Ernőre, aki 1956-ban, a forradalom kitörése idején a kommunista- (ma már szocialista-) ellenes többséget nevezte (minősítette?) így.

Nem szükséges azonban e megbélyegzett tiltakozók legelszántabb, szükségképp legfrusztráltabb csoportjának minden ténykedésével teljes mértékig azonosulnunk, hogy úgy véljük, fellépésüknek nagyon is egyértelmű, racionális okai vannak. És megjelenésük, tüntetési kultúrájuk legfőbb meghatározója: maga a célpont. Ha a miniszterelnök mindennapi verbális agressziója, álszent pózai, a saját hazugságaiba bevontak bűnrészessé tétele, zsarolása és fenyegetése párt-, frakció- és államirányítási módszer lehet, nincs mit csodálkozni az ellenérzésüket tojásdobálással, síppal, dobbal, nádihegedűvel, trágár szavalókórusokkal kifejezők magatartásán. Amaga módján ez is adekvátnak tűnik, semmiképpen sem alantasabb, mint az elegáns öltönyben, kiváló „stylist"-ok által fazonírozott alak napi álszenteskedése, hazug pózai, a tehénfejéstől a látványlovaglásig terjedő médiabravúrjai, beleértve a nélküle (majdnem) megfagyott gyermek édesbús históriáját is. Vagyis a személye iránti spontán undorrá fajuló társadalmi ellenállás növekszik, és hiába drágul a tojás az olajárak növekedését is meghaladó mértékben, a rossz nyelvek szerint a miniszterelnök látogatásával sújtott térségek piacain a tojásvásárláshoz a jövőben fegyvertartási engedélyt is be kell mutatni. Mindenesetre ez sem volna sokkal meglepőbb, mint az, hogy a bukósisakot egy jogszabály lényegében támadófegyvernek minősítette.

Mindez jelzi: a kizökkent magyar világot, nem sikerült visszatéríteni a normalitásba. Sőt: egyre abszurdabbá válik, mindennapos eseményei egyre képtelenebbek. Ma a botrány természetes, a hatalom birtoklásának szenvedélye oly mértékig eltölti a vezető szerepet betöltők körét, hogy képtelenné válnak a helyzet és saját helyzetük érzékelésére. Nem csoda: a legzseniálisabb politika is illegitimmé válik, ha illegitim személyiségek hirdetik - ezúttal azonban inkább azt látjuk, hogy a politikai gyarlóságok a mögöttük álló figurák elutasítottságával találkoznak.

És, mert így a legszélesebb értelemben vett valóság maga nem szíveli őket, ők sem szeretik a valóságot. Ebből adódóan az abszurditás megjelenése nem alkalmi üzemzavar, hanem a dolgok természetéből következik - ahogyan ezt a Kádár-rendszerben (és más regionális diktatúrákban) meg kellett tanulnunk. És megint csak oda jutunk, hogy - bár nem ez a vonása szokott elsőként eszünkbe jutni - tudatosítsuk: a valóság tagadását államrezonná tevő rendszereket szokás mindközönségesen diktatúrának nevezni.

De miért is jut ez eszünkbe éppen most, az 1956-os forradalom és szabadságharc 51. és Leonyid Iljics Brezsnyev halálának 25. évfordulója körül? Elsősorban alighanem azért, mert a jelen valóságának tagadása idején a nem is oly messze kor árnyai riogatnak: az a hatalmi kör, amely jelenidejében nem kap politikai és eszmei-ideológiai támogatást, ott keres, ahol van reménye arra, hogy talál. Ezért fordul a reformretorika hőse ifjúkora atyai mesterei, vagyis mai pártja jogelődjének ortodoxai felé, akik a jelen szétzilált helyzetben ezt fölöttébb hálásan fogadják. (Éppen erre a hálára van szüksége.)

Akkor sem lenne ez túl vigasztaló, ha mindez csak a kormányzópárt belső hatalmi dulakodásainak egyike maradna. De a baj nagyobb: ami történik, tehát a szocialista párt veterán tagozatának megnyerésére való szándék egy olyan külpolitikai irányvonal megjelenésével együtt jelenik meg, amely a legkevésbé sem illeszkedik annak az euro-atlanti gondolatnak a körébe, amely a rendszerváltás külpolitikai tartalmát jelentette. AKádár-féle kétfrontos harc (tudjuk, hogy valójában ez is inkább csak az egyik irányba vágott élesen...) politikája helyére ma egy kétfrontos arc megjelenése következik. Ennek jegyében a mai hatalom egyes, határozott politikai tartalmakat kifejező döntései teljes mértékben ellentétesek ugyanennek a kormánynak más döntéseivel, esetleg általános retorikájával. Mindez a maga módján rendkívüli teljesítmény, hiszen aligha könnyű egyszerre két irányban hajlongani.

A közelebbi múlt egyik ilyen természetű produkciójaként a magát 1956 örököseként felmutatni kívánó, és ezért nem csekély erőfeszítéseket tevő (bár ennek ellenére, vagy éppen ezért, e téren is változatlanul hiteltelen...) szocialista párt egy újsütetű parlamenti képviselője (mellesleg veteránrokon) éppen a forradalom és szabadságharc évfordulója körüli időkben kijelentette: '56 neki bizony nem forradalom, „mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudná semmilyen módon forradalmároknak nevezni, ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva".

Mármost ne bonyolódjunk abba, hogy a nyilasok élenjáró verőlegényeit mily szívesen igazolta le az ÁVH, illetve az ÁVO, hogy a diktatúrát gyakorló párt ökleként használja a továbbiakban, s hogy akik géppisztolyt szegezve házról házra jártak '56 őszén, nem a forradalmárok, hanem azok a karhatalmisták voltak, akiknek egyik alakulatában a jeles nyilatkozó nagybácsija is önkéntes szolgálatot teljesített. Ahogy mondta: a törvényes rend védelmében. Hogy az a „rend", amit ő - ezek szerint - máig törvényesnek tekint, sortüzeivel fegyvertelen civilek százait mészárolta le, hogy megszüntetve az elemi jogbiztonságot, elhurcolt és brutálisan meggyilkolt, agyon- vagy félholtra vert megannyi állampolgárt, felakasztatott vagy bebörtönzött sok száz hazafit? Istenem, ahogy azt oly kedvtelve mondják, ahány résztvevő, annyi '56. De ugyanilyen joggal azt is mondhatjuk, hogy ahány résztvevő, annyi Világos, és annyi Arad. Adolgok természetéből mást jelentett 1849. október 6. Damjanichnak és Haynaunak, meg az akasztást kivitelező Tichy nevű hóhérnak is.

Nos, a véleménynyilvánítás mindenkinek istenadta és alkotmányos joga. Vannak azonban elemi tények, vannak olyan jogelvek, erkölcsi normák, amelyekben valamiféle egyetemes közmegegyezés még ebben a mai, plurális világban is van. ANe ölj! parancsa nem vallási tanítás, hanem egyetemes norma. Számunkra az egyetemes emberi és politikai jogok a mindennapoknak is érvényes részei. Ezek tagadása nem „vélemény", hanem tagadása mindannak, aminek jegyében ma politikai vagy akár tudományos gondolatokat megfogalmazunk.

Nem vitatom, hogy ha valaki abban a tudatban nő fel, hogy úgynevezett ellenforradalmárok az apját brutálisan meggyilkolták, akkor kevéssé lelkesedik az oly soká ellenforradalomnak nevezett forradalomért, szemben azokkal, akik a másik oldalon álltak. Azt se várom el, hogy a gyermekkorától belenevelt tendenciózus történetet elfelejtse, és azt a verziót fogadja el hitelesnek, amit maga - nyilván - tendenciózusnak tekint, vagyis azt, hogy apját nagy valószínűséggel egy szovjet teherautó gázolta halálra, és ezt a szomorú esetet kellett az ellenforradalmárok által meggyilkolt hős kommunista mítoszává formálni.

A probléma nem egy apja emlékét tisztelő egyén múltképe. Aprobléma az, ha az illetőből pártja listás képviselőt csinál (különösen ha nem túl elegáns módon azért akarja kárpótolni, hogy leváltották abból a vezetői munkakörből, ahova politikai kapcsolataitól aligha függetlenül nevezték ki).

Ezért látnunk kell: itt egy nekiszabadult politikus ideológiai epeömlésénél többről van szó. Egyébként, ha csak annyi lenne, az is éppen elég nagy baj: más a véleménynyilvánítás, és más a hazugság valóságként tálalása. (Ahogyan azt a gyilkosok pártja az egykori Fehér Könyvekben, a maga, születésük pillanatában avas bölcsességeivel gyakorolta.) Itt azonban a megszólalás nem magántermészetű, hanem egy fontos intézményi döntés áll mögötte: egy párt legfelsőbb körei állnak mögötte. Anyilatkozó egy frissen az Országházba juttatott képviselő, aki nem egyéni körzetből, nem a választók többségének akaratából került a parlamentbe, ilyen szerepét tehát nem igazolja társadalmi legitimitás.

Nem a polgárok, hanem pártja vezetése találta őt alkalmasnak arra, hogy képviselő legyen. Így tehát nem a választókat, hanem pártja vezetőségét képviseli. Nincs okunk, hogy azt feltételezzük: az e kérdésben döntők nem tudták, kit, milyen gondolkodású képviselőt küldenek az Országgyűlésbe. Ezért az elhangzottakért a politikai felelősség természete szerint pártja legfelsőbb vezetősége, végső soron a párt első számú vezetője, vagyis a pártelnök a felelős.

Ő azonban mindmáig nem szólalt meg ebben az ügyben. Miniszterelnökként azonban az ünnepen mégis tartott egy szónoklatot, az Operaház fantomjaként riogatta szereplésével a közéletet - fényes külsőségek közepette rekesztve ki a szegény adófizető népet a nemzet ünnepéből. Ott azt találta mondani: „'56 ünnepe arra figyelmeztet bennünket, hogy a szabad magyar demokrácia csak a barikádok egyik oldalán épülhet fel. Azon az oldalon, ahol azt mondták, hogy aki magyar, velünk tart. És én most úgy látom, hogy az ország velük, velünk tartott." Ezt a töredezetten lendületes futamot nagyon nem kívánom elemezni. De valamennyire mégis muszáj belemerülnöm, legalábbis annyira, hogy, eltűnődhessünk: kik a velük és kik a velünk. Merthogy e szavak körüli maszatolással a forradalmárok örökségét akarja a maga javára privatizálni a miniszterelnök - miközben pártja élén olyan szereplőt juttat a közéletbe, aki a barikád másik oldaláról közelít, vagyis aki - maradva egy kínos pillanatig a miniszterelnöki retorikánál - azon az oldalon áll, amelyiken - mert ugye, az csak az egyik oldalon épülhet - „szabad magyar demokrácia" nem építhető. (Azt azonban nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem: milyen az a demokrácia, amelyik nem szabad?)

Nos, a keményszavú képviselőnőt sokan és sokféle tónusban szólították fel bocsánatkérésre. Azt hiszem, fölöslegesen. Nem azért, mert nyilatkozatát megfontoltan, meggyőződésből, és nem pillanatnyi elmezavarban tette, hanem mert nyilvánvalóan bizonyos abban, hogy neki ezt kellett mondania. Ő így gondolja: nemcsak alkotmányos, hanem erkölcsi joga is van hozzá. Nekünk meg jogunk van felháborodni azért, amit mondott. Nemcsak azért, mert kegyeletsértő, és mert - ahogy a köztársasági elnök mondta - a forradalom tagadása a mai magyar alkotmányos rend tagadása, hanem azért, mert ez az állítás ostobaság. Tények nem igazolják, hacsak nem tekintjük hitelesnek a forradalmat leellenforradalmazó, a maga vérszomját igazoló rezsim propagandáját. És nemcsak azért fölösleges bocsánatkérést sürgetni, mert az ilyen óhajok sohasem járnak eredménnyel, hanem mert az egésznek semmi értelme. Talán hitelesek azok a miniszterelnöki szónoklatok, amelyekben egy zsigerileg autoriter személyiség, aki a hatalomért, vagyonáért bármit megtett, demokratikus elkötelezettségről, alázatos és áldozatos szolgálatról beszél? Ugyan... És mi változna, ha vélekedését a képviselő asszony visszavonná, és azt mondaná: „Bocs, de eddig nem értesültem arról, hogy nemcsak én veszítettem el apámat, és még csak nem is úgy, ahogy eddig gondoltam, hanem ezreket mészároltak le, tízezreket hurcoltak meg azok, akik közé magam is tartoztam, és akiknek szónoklatait elhittem. Ma már tudom, hogy tévedtem, és igenis, éljenek a hős forradalmárok!"

Hát nem. Ennél még a téveszmékhez való hűség is szimpatikusabb.

Hogy ez csak egyetlen történet? Igen, de jellemző és nem egyedülálló. Mert hasonló eszmei tartalmat hordoz az is, ahogyan a magyar titkosszolgálatok élére a KGB-egyetemen végzett tisztet kíván a kormány kinevezni. Merthogy itt nem arról van szó, hogy az e célra kiszemelt ember a maga személyében megbízható-e vagy sem, zsarolható-e vagy sem, hogy milyen kapcsolatai vannak egykori iskolatársaival stb. Aprobléma az, hogy az őt - engedjük meg: alanyi alkalmassága okán - kinevezőkben nem merül fel, hogy mit üzennek azzal, hogy így döntenek. Akkor, amikor a brit titkosszolgálat vezetője váratlanul és szokatlanul a nyilvánosság elé áll, és azt fejti ki, hogy hazájában az orosz ügynökök aktivitása úgy megerősödött, hogy már-már a hidegháborús időszakot idézi. Mármost: a magyar titkosszolgálatok vezetésében illetékesek ne tudnák, hogy a brit szervezet vezetője által emlegetett ügynökök java részét nyilvánvalóan ott képezték ki, ahol a kiszemelt magyar titkosszolgálati vezetőt? Hogy a mai helyzetben, amikor még alig sikerült kimagyarázni (ha egyáltalán...) a miniszterelnöknek a Nabucco kontra Kék Áramlat ügyben való kétértelmű és felelőtlen megnyilatkozásait, és éppen az orosz energiafegyver elhárítása az egyik legfontosabb uniós, illetve NATO-érdek, akkor - fogalmazzunk mértéktartóan - legalábbis nem szerencsés egy olyan embert kinevezni a legfőbb vezetői posztra, aki ily módon kapcsolódik az orosz szolgálathoz? Természetesen nincs olyan előírás, hogy nem lehet kinevezni NATO-országban KGB-főiskolát végzett tisztet: épeszű jogalkotónak legvadabb lázálmában sem fordulhatott elő, hogy ilyesmi lehetséges. Nem számoltak azzal, hogy lesz valahol valaki, aki ezt az elemi politikai illemszabályt nem ismeri. De miért is ismerné: ott, ahol a diktatúra belső köréhez tartozó káderekből a demokrácia vezetői, ahol karhatalmistából vagy egykori szt. tisztből miniszterelnök, a titkosszolgálatok ügynökeként is szolgáló, vezető pártállami propagandistákból az állítólag a demokratikus átmenetet segítő média irányítói lehetnek, aligha jelenik meg valamiféle gátlás.

És ez a gátlástalanság, az egykori hatalmi és egyéb privilégiumok átmentésének napi gyakorlata az igazi baj, nem egyes nyilatkozatok vagy vitatható káderpolitikai döntések. Bizony, visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: a rendszert kell kárhoztatnunk, rendszerváltást óhajtanunk. Még akkor is, ha azon sóhajtozunk, hogy de hát akkor mi történt itt 1989-1990 óta? És ha az olyan-amilyen demokrácia ilyen elborzasztóan gyönge, akkor milyen rendszert kívánjunk magunknak?

Így aztán marad a vágy, hogy egyszer majd mégis vicc legyen, amit viccnek szántak, és ne keserűen ránduljon össze az arcunk, hanem nevessünk, amikor arra a kérdésre, hogy „Ki lenne Magyarország miniszterelnöke, ha nincs rendszerváltás?" - Gy. F. neve a válasz. Apoén tragikomikus, de inkább a tragikumot érezzük belőle, mint a komikumot.