Romok reformja

Forró ősz után langyos tavasz? Aztán ismét forró, vagy éppenséggel dermesztő nyár? Ezek a szavak jól mutatnak a bulvársajtó szalagcímeiben, de a valóságról nem sokat árulnak el. Az viszont igaz, hogy a viharos, néhol egyenesen hollywoodi szuperprodukciók látványvilágát idéző tömegjeleneteket hozó szeptember és október után a legtöbb képi izgalmat az hozta, ahogyan a Fidesz képviselői a Kossuth téri kordont bontották. Vagyis az indulatos, de végeredményben csak keveseket aktivizáló népmozgalom elcsöndesedett, s ennek nyomán a miniszterelnök azzal büszkélkedhetett, hogy megmondta előre: a tiltakozók „elunják" az ellenállás - egyébként nyilvánvalóan eredménytelen - utcai és köztéri formáit.

Eközben a „reform"-nak nevezett gazdálkodási kényszerintézkedések (Grósz Károly annak idején őszintébb volt: ő gazdasági szükségállapot bevezetéséről beszélt) az ország eladósodásával párhuzamosan tovább folytatódtak, és az elégedetlenség tovább növekedett. Az állam költségvetési hiányát a háztartások költségvetési hiányává alakító kormányzati gazdaságpolitika a tömegmegmozdulások hiányában és némely mutatók javulásában sikeresnek mutatkozik. De vajon vannak-e tényleges eredményeik a szüntelen izgalmakat gerjesztő, a társadalom életébe brutálisan beavatkozó változásoknak - amelyek mintha a politikai-gazdasági hatalom szerkezetének változatlanságát szolgálnák? Egyáltalán: mi is a magyar társadalom legfőbb baja, min kellene legelőször változtatni?

A sorrend ma már szinte mindegy: bárhova nézünk, súlyos válságjelenségeket látunk. Másként fogalmazva: a fő baj, hogy sehol sem látszanak olyan jelek, amelyek a nemzet emelkedésére utalnának. Ma már, a moszkvai ihletésű kádári diktatúra bukása után lassanként két évtizeddel, nem elegendő a parlamentáris demokrácia szerkezetére, a jogállamiság törvényi rendjére hivatkozni - már csak azért sem, mert éppen az elmúlt évben derült ki, hogy az elért eredmények viszonylagosak, az állampolgárok akkor is kiszolgáltatottjai a hatalomnak, ha nem alávetettjei. Ősszel a világ drámai csatajeleneteket láthatott a budapesti tudósításokban, füstgépek helyett fölgyújtott szeméttárolók és valódi könnygázgránátok füstje gomolygott az utcákon, és Bugyonnij lovasrohamait idéző képeket láthattunk a budapesti Belvárosból.

Ehhez képest a tavasz langyosnak tűnhet, de aki meghallja az utca emberének hangját, a járműveken vagy az orvosi előszobákban folytatott beszélgetéseket, az érzi: a társadalmi feszültség nő. Vagyis ha a képernyőkről nem olvasható is le, a helyzet forrósodik.

Ebből azonban a hatalom gyakorlói nem sokat érzékelnek - meglehet, nem is kíváncsiak rá. Az egyre veszedelmesebb helyzetet azzal vélik kézben tartani, hogy mindazokat, akik a lakosság tűrő- és teherbíró képességének szempontját fölvetik, populistának nevezik. Vagy éppen a reformok ellenségeinek, kádárista nosztalgiák élesztőinek.

Mármost nehéz dolog nem populistának lenni akkor, amikor az országon egy reformizmusnak nevezett neoliberális tornádó úgy söpör végig, hogy közben minden gazdasági, szociális, közérzeti mutató romlik. És mindezzel szembe csak az a szép ígéret szegezhető, hogy majd egyszer jó lesz. „Nekem aztán elhiheti" - szuggerálja a hazugságot (mint van szerencsénk tudni, saját bevallása szerint a politikai szabad versenyt) integráns, nélkülözhetetlen, sőt kötelezővé tevő kormány- és pártelnök.

Nem csoda, hogy mostanság stabilan kétszer annyian támogatják az ellenzéket, mint a kormányoldalt.

Ami, akár tetszik, akár nem, arra utal, hogy bár a hatalom ugyan legitim (ezt a választás négy évre biztosítja), de a politikája nem. Alegitimáció kérdésének árnyalt megközelítése azonban nem számít sokat, különösen nem a választásoktól vélhetően még távol. Érdemes azonban egy kicsit eltűnődnünk a mai helyzeten: azt ugyanis nem nagyon szokás vizsgálni, hogy a támogatók milyen alapon döntenek a maguk voksának odaítélésében.

Így csak feltételezhetjük, hogy a kormánypártok mögött fölsorakozó választók részben korábbi kötődéseik alapján, mintegy szokásból tartanak ki múlt évi döntésük mellett (a legvadabb politikai álmodozók sem táplálnak magukban olyan illúziókat, hogy a kormányoldal olyan támogatókat vonzott magához, akik egy éve még nem vagy másra szavaztak), másokat a démonizált ellenzéktől való félelem tart meg ebben a kötelékben. Nem tudhatjuk, hogy a kormány politikájával való egyetértés szempontja milyen súlyt jelent a kitartó hűségesek körében. Ennek azonban nemcsak az ilyen irányú kutatások hiánya az oka, hanem az, hogy maga a kormányzati politika is homályban marad. (Félő, hogy még a kormány számára is, amit a koalíciós egyeztetések, a koalíciós szerződés kényszerű újraforralásának puszta ténye önmagában is jelez.) Így ténylegesen erős és tudatos politikai támogatása lényegében egyáltalán nincs a kormánypártok (ismétlem: lényegében ismeretlen) koncepciójának.

Ez pedig még akkor is súlyos probléma, ha az átalakítások elérik a kívánt, ám ma még ismeretlen célokat, amelyeknek a számonkérését a kormányoldal önmagában véve is populizmusnak tekinti. Pedig a kíváncsiság fokozódik, hiszen egy éve tart már a korábbi struktúrák elleni támadás, miközben az új szervezetek rendszere még mindig rejtély (ezt a sajátos, irányulatlan rohamozást nevezi ma a kormány reformizmusnak).

Amiről a legtöbbet tudunk: az egészségügy. Eza modell az átalakítások eszkalációját illetően nem sok jóval kecsegtet. Így például, ha a kisebb és hatékonyabb ellátórendszerek kialakítása a cél, ahogyan azt az egészségüggyel kapcsolatosan gyakran hallhatjuk, akkor csak abban lehetünk biztosak, ami megtörtént: a szolgáltatások az ellátóhelyek számának csökkentése (azonos számú beteg, kevesebb orvos, kevesebb ápolónő!) okán nehezebben hozzáférhetőek. Eközben nemcsak a sokat emlegetett vizit- és ágydíj, hanem a múlt év szeptemberében megemelt járulék miatt lényegesen drágábbak - miközben a minőség (melynek bizony az is része volna, hogy helyben, és nem a lakóhelytől egy-két vagy még több órányira jut hozzá a beteg) javításáról aligha beszélhetünk. (Hiszen ahhoz nagyon komoly beruházásokra van szükség.) Hogy mindezek alapján a kórházi rendszer kényszertakarékoskodási csomagja mitől egészségügyi reform, az a kormány titka marad: ami az intézkedésekből látszik, annak alapján csak a vak párthűség fogadhatja el a változások propagandistáinak állításait hitelesnek.

Az egészségügy ún. „reformja" tehát nemcsak önmagában véve aggasztó, hanem azért is, mert a kormány egyéb reformokkal is fenyegetődzik. Ezek egy részét már meghirdették: közlekedés - áremelés és vasútvonal-bezárás; felsőoktatás - általános tandíjfizetés; adóügy - ingatlanadó; közigazgatás - a köztisztviselők jogainak korlátozása, rejtett bércsökkentés, elbocsátások, az állam karcsúsítása - az alkotmányosan kötelező feladatok elhárítása.

Mindebből egyetlen dolog látszik csupán: az állami túlköltekezés (óvatos!) csökkentése mellett a pénzbehajtási lehetőségek keresése. Vagyis amit 1995-ben Bokros-csomag fedőnéven kezdeményeztek, azt most reformnak álcázva kívánják végrehajtani. Ebben a hajszában az ún. „konvergenciaprogramra" szokás hivatkozni, mint az Európai Unió által Magyarországra oktrojált intézkedéscsomagra, vagy mint egy csődgondnok parancsaira. Ezpersze nem igaz: a konvergenciaprogram a Gyurcsány-kormány valóságos, a belpolitikai tényezőkre való tekintet nélkül megfogalmazott, tényleges programja. Megnevezésében a konvergencia nem az uniós fölzárkózásra utal, hanem arra, hogy ezekkel az intézkedésekkel kellene a magyar állam gazdálkodását és Magyarország gazdasági esélyeit visszaterelni arra a szintre, ahonnan 2002-től, tehát a mai vezetéssel és jogelődjeivel sikerült a mai gödörbe csúszni.

Vagyis a mai, a felelősséget elutasító, másokra mutogató, és sokszor remegő szájjal előadott öndicséretekkel operáló kormányzati propaganda nem más, mint a hazugság politikájának folytatása. Ami sohasem erkölcsi kérdés csupán, hanem annak a jele, hogy a hazudozó maga is menekül a valóság elől. Ezen az úton azonban a helyzet nem javítható - és ezt még azok is érzik, akik amúgy nem tudják ellenőrizni egy-egy politikai állítás igazságát.

De önmagában talán még ettől sem kellene megrettenni: ami az aggodalmak kétségbeesés felé hajlását okozza, az nem egyszerűen a kormányzat okozta gazdálkodási válság, hanem annak mélysége. (Merthogy a kormány időről időre tiltakozik a gazdasági válság kifejezés ellenzéki használatától, és javuló exportteljesítményre, növekedésre mutogat. Valami kis igaza van is ebben: a gazdasági és a gazdálkodási válság tényleg nem ugyanaz. De kit vigasztal az, hogy miközben a személyes jövedelmére nehezedő adók valójában már a jövedelme kétharmadára rúgnak, addig a külföldi tőke beruházásai milliárdos adókedvezményeket élveznek, s hogy a multinacionális nagyvállalatok profitja növekszik?)

Ezek a lépések, melyek során a kormány szívesen hivatkozik az igazságosságra, mindeddig éppen ellenkező hatást keltenek. Az EU felmérése szerint Magyarországon kiugró mértékűek a jövedelmi különbségek, és a szegényeket a gazdagoktól elválasztó távolság növekszik. Apolarizáció a középrétegeket is széthúzza, szétszakítja: éppen ellentétesen az uniós társadalompolitikai elképzelésekkel. (Nem véletlen, hogy erősödik a magyar euró-szkepticizmus, hiszen egy ilyen folyamatot többszörös kudarcként él meg a társadalom java része.)

Erről a súlyos következményekkel már nemcsak fenyegető, hanem járó folyamatról nem sok szó esik. Nem úgy, mint felszíni megnyilvánulásáról, a politikai feszültségek kiéleződéséről, a közvélemény kettészakadásáról. Pedig olyan ez, mintha az egykori pestisjárványok idején csak a legjellemzőbb tünetként jelentkező kelésekről beszéltek volna.

A többnyire álságos szemforgatások közepette emlegetett megosztottság miatti aggodalom okaként ma jobbára az ellenzék következetes ellenkezését tünteti fel az uralkodó média és az abban helyet kapó propagandisták. (Nota bene: ha nincs is igazuk, hellyel-közzel van is ennek némi alapja.) Ám arról, ami ezt kiváltja (és most ne a kormányoldali retorika, vagy hazugságbeszéd és társai legyenek előttünk), már alig esik szó. Pedig a Magyarországot fragmentáló megosztottságok már átfogó rendszert alkotnak, a megosztottság már strukturálisnak tekinthető. Ezért nemcsak kár, hanem téves is a kifejezést a politikára pazarolni. Aterületi, a kulturális, a vagyoni megosztottság, a hazai és külföldi érdekeltségek, az államhoz kapcsolt ágazatok és a versenyszféra közötti szakadékok, de a központi és a helyi közigazgatás ellenérdekeltsége a feszültségek számtalan formáját generálják - melyek változatos formában mutatkoznak meg. Ezekhez társul, részben ezekből nő ki a kulturális, világnézeti, ideológiai, nyelvhasználati stb. szakadékok szövevénye.

Mindez mára az ország működőképességét is aláásta: már nemcsak politikáról van szó. Ideje tudomásul venni: nem egyszerűen megosztott, hanem töredezett és szétesőfélben lévő (bizonyos szegmenseiben már szét is esett) országban élünk.

A mai hatalom ezzel nem hajlandó szembenézni. Igaz, nem is érzékeli - bár nem is kíváncsi rá. Részben hasonlítanak ebben az autóversenyek sztárjaira, akiknek fontosabb a vezetés, mint a kocsi műszaki problémái, amelyek megoldása a technikusok dolga. De azt még ők is észreveszik, ha a kocsi leáll. Ama kormányzó csoport azonban nem látszik tudomást venni arról, hogy az ország már „leállni" készül. (Igaz, a „Lendületben az ország!" szlogen már a raktárakba került.)

A szétesettség mára egyre beszédesebb tény. Nincs nap, hogy ne értesülnénk újabb és újabb megrázó, émelyítő, fölháborító eseményekről, jószerével már értelmezni sem tudjuk őket: rendőrbűnözés, hatalmi korrupció, erőszak, családirtás és öngyilkosság, önkéntes éhhalál, zugszeszfőzés, értelmetlen hídépítésre tékozolt tízmilliárdok, pártalapon mutyizó ál-alapítványok tízmilliói stb., stb. Vagyis egy fölbomlott, a közbizalom rendszerének hiányát mutató romtársadalom anomáliái mindenhol - mintha egy háború utáni exlex állapotot élnénk. Láttunk hasonlót a közelebbi múltban is: a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján éltünk meg hasonlót. Akkor azonban még örültünk is neki: mert a diktatúra összeomlását láttuk benne, és hittünk abban, hogy majd, a demokrácia eljövendő rendszerében jóra fordulnak a dolguk. De miben reménykedhetünk ma?

Talán csak abban, hogy lesz elegendő hitünk és képességünk, „újragombolni a mellényt". Mindenesetre egy biztos: kormányváltás már nem elég. Ademokráciához, piacgazdasághoz, Európához, múltunkhoz, önmagunkhoz való viszonyunkat is újra kell fogalmaznunk. Amai kormány még a maga reformjairól szónokol, reformkényszerre hivatkozva ver szét még működő struktúrákat. Nincs jele annak, hogy eddig bármilyen feladatot sikeresen oldott volna meg. Egy azonban biztos: ha maga alkalmatlan is igazi reformokra, amit tesz, kényszerű bizonyossággá teszi: reformokra szükség van - hogy az utánuk maradó romhalmazt el lehessen takarítani.