Ateista fohászkodók

Nagy Imre kivégzése előestéjének évfordulóján közös imára
gyűlt össze a magát ateistaként jellemző Gyurcsány Ferenc, a katolicizmusát sokszor hirdető Dávid Ibolya, és a - szigorúan magánemberként - talán szintén katolikus Kóka János. Különleges politikai katolicizmus formálódott, de a legérdekesebb talán nem is ez az egységfront volt, hanem inkább az ateista ember, Gyurcsány Ferenc imája.

Bizonyára valami banális lélektani oka van annak, hogy a hitetlen, sőt inkább harcosan ateista emberek nyelvhasználatában, szókészletében meglepően jelentős a hitre vonatkozó fordulatok, vallási kifejezések száma. Amodern ateizmus vagy a kommunizmus kezdetének idején mindez bizonyos mértékig érthető volt, hiszen idő kellett az önálló terminológia megteremtéséhez és elsajátításához. Sztálin például maga is szeminarista volt egy ideig, nem meglepő, hogy írásaiban hol itt, hol ott bukkan fel valami - saját ateista szemszögéből - nehezen értelmezhető mondat vagy kifejezés. Lenin ravatalánál Sztálin elvtárs például nagy hatású esküt tett Lenin elvtársnak, illetve holt tetemének. De hogyan esküdhet meg a materialista egy halott ember földi maradványaira, vagy még inkább földi maradványainak? Egyáltalán: mi az, hogy eskü, értelmezhető-e ateista számára a transzcendenciához kapcsoló nyomatékosító fogadalom? Vagy a transzcendens valósághoz tartozik-e Vlagyimir Iljics Uljanov Lenin hullája? Aligha.

Ugyanígy telepedett rá a vallási terminológia jól-rosszul alkalmazott kifejezésrendszere a hazai kommunisták, Rákosi, Gerő vagy éppen Kádár szövegeire. Rákosi 1945. május 20-án, az MKP országos pártértekezletén így kezdte beszédét: „Első szavam a vértanúknak szól, akik életüket adták a magyar szabadságért, a dolgozók és az egész nemzet ügyéért. Akiknek önfeláldozása nélkül nem tudnók felépíteni ma nagy pártunkat, azt a pártot, amely olyan jelentős szerepet visz hazánk újjáépítésében." - Nagyon megható. Ha kicsit profanizáljuk Tertullianust, nem egyebet mondott Rákosi, mint hogy a vértanúk vére a kommunizmus magvetése. De hogyan szólhat Rákosi első szava azokhoz a vértanúkhoz, akik - materialista meggyőződése szerint - már nincsenek, megsemmisültek, puszta anyaggá váltak? Természetesen sehogy.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van" - fogalmazta át Kádár Lukács evangéliumát, amelyben János tudakolja a Mestertől, mit tegyenek azzal az emberrel, aki Jézus nevében űz ördögöt. „Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van." Ennek az evangéliumból kiragadott résznek a szocializmus hazai valóságára való értelmezése csakugyan ördögi tett volt, következményeit mind a mai napig érezhetjük.

Marosán György meg mintha egyenesen sportot űzött volna a vallási életre jellemző kifejezések használatából, két antiklerikális kirohanás között.

Különös kontraszt volt e jelenség 1988-ig, hiszen az MSZMP tagjai számára kötelező volt a szigorúan tudományos alapon álló ateizmus elfogadása, a dialektikus materializmus hite. Az MSZMP meglepően sokáig görcsösen kapaszkodott az egyedül üdvözítőnek vélt ateizmusba, ám az új idők szeleit felismerő MSZP-sek hamar a megtérés útjára találtak, és megalakult a párt hívő tagozata, ahol azóta is bátran végezhetnek áhítatokat, megbeszélhetik hitük főbb problémáit - méghozzá anélkül, hogy a párt ateista többsége ezt rossz szemmel nézné. Ugyanis a hívő tagozat egyelőre még kisebbség az MSZP-n belül, de ki tudja, nem harapózik-e el a vallásos hit a politikai vallásosság divatossá válásával.

Mindenesetre nagyon szembeötlő, hogy a kötelező ateizmust hirdető MSZMP utódpártja mind a mai napig milyen nagy előszeretettel hivatkozik hitre, meggyőződésre, vallásra. Rendkívül tanulságos, hogy az MSZP honlapján mintegy 83 alkalommal találkozhatunk a „hiszek abban" fordulattal, a vallás pedig 316 helyen fordul elő különböző szövegekben. A„hiszek abban" kifejezés egyébként nálunk rendkívül tipikus. Anyolcvanas évek végének glasznosztyától megmámorosodott nyilatkozók, saját bátorságukba belepirulva kezdtek minden mondatot „én azt hiszem" fordulattal. Napjaink „hiszek abban"-jai ennek a glasznoszty-fílingnek kései maradványai. Igazán érdekes, milyen sokféle nemes dologban hisznek a szocialista politikusok.

Valószínűleg azonban lényegi különbség van egy mai ateista baloldali politikus vallási szóhasználata, és mondjuk aközött, amikor Kádár vagy Marosán az önkritika fontosságáról beszélt a szent gyónáson viccelődve. Napjainkban ugyanis már van valami „divatos" a szolid baloldali politikai vallásosságban. Különösen, ha nyugati, netán amerikai mintákat követ az ambiciózus magyar politikus.

Magyarország miniszterelnökéről például olvashattuk a bulvársajtóban, hogy gyermekkorában rendkívül rokonszenves volt számára a papi hivatás, olyannyira, hogy rendszeresen bérmálkozott is. Később ugyan ateista lett, de még ebben a minőségében is érdeklődött a vallás iránt, pár éve például a Regnum Marianum gondolata serkentette önálló véleményalkotásra. Persze negatív formában, hiszen Szűz Mária országa ma már éppoly meghaladott, mint maga a vallásosság. Ugyanakkor programadó beszédéből készült propagandafüzete egyenesen a „Hiszek Magyarországban" címet viseli. Sokszoros fénytörés: a cím utal a - nyilván „reakciós" - Magyar Hiszekegy zárósorára, vagyis keresztény hitre és hazafiúságra egyszerre. „Igen, hiszek Magyarországban. Hiszek abban, hogy ez az ország meg tudja valósítani álmait. Hiszek abban, hogy a választás időszakában az a dolgunk, hogy megmutassuk a Magyarországra váró jövőt." Nehéz indulatok nélkül összevetni e kiadvány szövegét a néhány hónappal később elhangzott „szenvedélyes öszödi igazságbeszéddel".

Nem is meglepő, hogy a miniszterelnök vallással és patriotizmussal kapcsolatos kijelentései némiképp megtévesztették az amerikai diplomáciát, és Bush elnök, 2006-os látogatásakor, egy negyvenes években nyomtatott magyar nyelvű Bibliával kedveskedett a magyar miniszterelnöknek. Az efféle protokolláris ajándékozásnál a tárgy kiválasztása során leginkább a megajándékozandó érdeklődési területére, eredeti foglalkozására, hobbijára vannak tekintettel. Úgy tűnik, az amerikai protokollfőnök számára természetesnek tűnt, hogy a hazai KISZ-funkcionáriusok, akik ifjúkorukban csaknem a papi pályára léptek - és ennek érdekében rendszeresen bérmálkoztak is hajdan -, csillapíthatatlan érdeklődéssel fordulnak a Biblia tanítása felé.

Gondolom, e Szentírás ma becses emléke az Apró-villának, és ötven év múlva majd valaki mélyen a zsebébe nyúl, hogy egy árverésen - hasonlóan Kádár Jánosné rózsafüzéréhez - megszerezze Gyurcsány Bibliáját.

Abszurd? Persze. Sajnos azonban a dráma még nem ért véget. Aközelmúltban például a propagandagépezet intenzívebb működtetésének szükségességét a következő allegóriával írta le a párt- és miniszterelnök a kormányalakítás egyéves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen: „Hiszek abban, hogy apostolok, az új Magyarország apostolainak sokasága, hírvivők és követek sokasága kell ahhoz, hogy eljussunk valamennyi magyarhoz." Bizonyára hamarosan kormányközeli angyalok és apostolok fognak megindulni, hogy a miniszterelnök örömhíre végre mindenkihez eljusson. Eddig ugyanis minden erőfeszítés és propagandára fordított adóforint ellenére sem sikerült megszólítani a magyar társadalmat.

De nem csupán egyetlen baloldali politikus van napjainkban, aki valamilyen belső késztetésre vagy külső tanácsadóra hallgatva olyan kérdések taglalásába bonyolódik, amibe igazán nem kellene. Magyarországnak nemrégiben például olyan kulturális minisztere volt Bozóki András személyében, aki egy interjúban azt találta mondani: „Mindannyian Isten bárányai vagyunk, ebben nincs különbség." Igazán nem szeretnék túlságosan blaszfém lenni, de mégiscsak különös, hogy egy baloldali kormány egyházi kapcsolatokat felügyelő minisztere Magyarországon - Isten báránya.

Persze vannak „legendaoszlatók" is. Lendvai Ildikó például, aki szerint a nyolcvanas évek második felében, amikor az MSZMP kulturális alosztályán volt osztályvezető, már nem volt cenzúra Magyarországon, többször is elmondta, hogy nem keresztanyja Újhelyi Istvánnak. Nem. Afeltételezés persze nagyon érdekes, hiszen milyen vallású keresztanya lenne a munkásmozgalom régi harcosa? Vagy névadó ünnepségi „keresztanya"?

A június 15-i imát, bármennyire jóindulatú volt is a kezdeményezés, ebben a politikai közegben kell elhelyeznünk. Az őszintén és meggyőződésesen ateista Karinthy Ferenc egyik kisregényében elmondja, hogy kiváló sportember létére, egy alkalommal mélyen beúszott a tengerbe, és begörcsölt a lába. Tehetetlenül vergődött. Halálfélelme lett. Mit tehetne? Végigfutott a fejében, hogy imádkoznia kellene. Mégsem imádkozott. Ha Isten lennék, gondolta, nem sokat érne számomra az ilyen kikényszerített ima. Eznagyon őszinte és saját gondolati körén belül következetes okfejtés. De vajon mit ér az ateista ember politikai megfontolásokból elmormogott imája?