Ő mondja meg, ki voltál?

Az Egy mondat… és utóélete  III.

„Elevez, ami szárnyra kelhet, / ami meg nem, rejtek után lát, / földbe bú, megjátssza halálát, / menti a fajt, menti – a lelket. / / Mindenek tudják, hogy csinálják / a menekvést, / míg föl nem enged / a fehér iszony: áttelelnek, / követik ösztönük irányát. / / Pocsolya-jég reccsen alattam – / Nem lelhetek már, csak magamban / utat, hogy – majd ha hull a hó – / / ne legyek csapatától végleg / levált, fehér káoszba tévedt, / esti, egyes vadréce-szó!” (Vadrécés ég alatt; Dőlt vitorla; 1965.) A rejtőzködés, az önmentés, a túlélés taktikája kétes értékű harcmodor. Bár az „áttelelő”, az „ösztöne irányát követő” egyed a faját is védi, de kockáztat is, mert örökre elszakadhat társaitól. Akár a partizán. Az igazi is, s az is, amelyik Illyés egyik súlyos versének címében – „szimbolikus metaforaként” (Wellek) – a megalkuvásra csábított jellem önhűségének megszemélyesítője. A partizán-hajlíthatatlanságnak a költői ént jelentő jobb kéz, a kompromisszumhajlamnak a gyarló ember „parancsnoki” akarata, ugyanazon személyiségnek a másik énje a hordozója. „Jobb kezemben még benn a hűség. / Bár párolog. / … / Elesett, szégyenletesen / tiz napja már / a vár, / és kiki a győzteshez áll: / te, konok, hullák és romok felett, / nem irsz alá hódoló levelet , /- /…Elnézlek, öreg katonám, / Vén bajtárs, itt asztalomon, / kezelhetetlen partizán – / Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit, / de csak téged küldtünk a tűzbe, / harc-nyeréshez, / ha veszni volt a tét. / Mi gyáva parancsnokaid, végül mi is, rabszíjra fűzve, /majd megtagadunk. / De elébb, / hogy elhurcolnak, janicsárnak -: / tébolyult, eleve te tudtad, / vállalni embermód csatánkat – / Ha elveszítjük is a háborunkat.” (Partizán; Fekete-fehér, 1968.) Illyés éppen e költeményét tartalmazó kötete előszavában kéri az olvasót: „ne mai – ne időhöz kötött – élményt keressen ezekben a versekben”, ezúttal azonban ne kövessük tanácsát. Ha van ugyanis értelme a Kádár-korszak évtizedeit differenciáltan értékelni, hát éppen a hatvanas-hetvenes évek fordulója érdemel megkülönböztetett figyelmet. 1968-ban – a csehszlovákiai bevonulás előtt – nemcsak az addig folytatott konszolidációs politika látszik sikeresnek, de az új gazdasági mechanizmus meghirdetése a jövőt illetően is reményeket táplál. Már nem elsősorban az adminisztratív eszközök alkalmazása, hanem a hatalmon lévők iránti bizalom erősödése, a „rendszer” növekvő népszerűsége szorítja vissza a puha diktatúrával szembeni lelki-szellemi oppozíciót. Illyés 68-as kötetének címadó verse ezt az állapotot dokumentálja. „Utálom, persze, hogy amire, / tegnap azt mondtam, / hogy fekete, / ma azt mondom, fehér. / / Undorító köpönyegcsere. / / Hajam, a tegnap még fekete, / idenézz, fehér. / / Ki velem így beszél, – / vele beszélj – / / hogy szótartás, meg becsület! / / Vagy számold, / ha tudod, hány okmánylevelet / szaggat szét – micsoda név / hitelével! – s dob a szél seprűinek, / odanézz, csak egyetlen egy / fáról csak egyetlen év!” (Fekete-fehér; Fekete-fehér, 1968.) Azaz: ha szembekerülünk is korábbi önmagunkkal, legyen bennünk bátorság tudomásul venni a tényeket, s ha azok nem mellettünk szólnak, legyünk készek elismerni ellenfeleink igazát. Ez az a történelmi pillanat, amikor az 1957-ben berendezkedő helytartók karnyújtásnyi távolságra jutnak a teljes győzelemhez. És – mondjuk ki – ehhez a „sikerhez” hozzájárul Illyés reménykedő közérzete is. Azé az Illyésé, aki – miként fentebb indokoltuk – még nem látja, hogy a tények nem a valóságról beszélnek, s hogy a valóság sokkal inkább igazolja a partizán-magatartás intranzigenciáját, mint a kiegyezésre „bátorító” érveket. Történelmünk törvényszerű paradoxona (és miért ne hinnők: az isteni kegyelem megnyilatkozása is), hogy „a valóság puszta országáról” éppen akkor hullik le a „csalárd fátyol”, amikor az „andalgó öröm és reménység” már csaknem elvakította a „bölcsnek beható szemét”, s a „szilaj lélek” már-már megbékélt a „bűnnek koronás hatalmával.” (Berzsenyi). 1968 nemcsak a konszolidáció beérését, hanem a „bibor állepelben” tevékenykedő zsarnokság lelepleződését is jelenti. Illyésben most tudatosul, hogy a magyarság jövője nem gazdasági reformokon és szociálpolitikai intézkedéseken, hanem az egész térség békéjén múlik, s hogy ez a béke nem adatik meg mindaddig, amíg a Trianon óta eszkalálódó, s a „létező szocializmus” által csak „jegeléssel” érzéstelenített nemzeti-nemzetiségi ellentétek kezelését nem meri vállalni a politika. Nem nemzeti túlérzékenység ez, hanem a nemzeti és a szociális ügyek szétválaszthatatlanságának felismeréséből fakadó – a népi írói mozgalom által továbbörökített – fogékonyság a társadalmi problémák bonyolultsága iránt.

1968 „kijózanító” hatása nyomon követhető a Minden lehet című kötet (1973.) már idézett versein is (Szadisták és genocidák; Eretnek ima; A fecske és a falevél), de e hatás kifejlését majd a Különös testamentum (1977) dokumentálja. „Csak nem megadni magadat egy másodpercre sem, / egy tized-másodpercre sem, / nem egy barázdát sem, / egy talpalatnyi / hátrálást sem, / függetlenül, hogy / jő-e vagy nem a császár fölmentő hada, / van-e had egyáltalán, van-e császár, / legyen magadé a halálod, / az legalább a lenti locsogások, / a fenti árulások közepette.” (Hódolat a szigeti Zrínyinek; Különös testamentum, 1977.) A valóság megrendítő felismerése a csalódással kezdődik. A kiábrándulással azokból, akik ingatag sikereikre hivatkozva messzire tekintő államférfiak pózában tetszelegtek, s akiknek most lelepleződött tehetetlenségük és törpeségük. „Nagy szobortalapzatukról a nagy nemzetek büszke fiai / nem tudnak – mikor is tudtak? – messzibb előre pillantani, / el az időbe addig, ahol – mert a szemük is szobor-vak – / paloták, házak, erős várak, városok elromolnak / /… egyszerre / voltatok s vagytok / dermesztők, mint a tigrisek s pukkasztók, mint a majmok. / / Mert mi, magas körötökön kívüliek, idelenn / csak mi nyujthatjuk föl a kezünket: vértelen! / Mert alulnézetből, ahogy a kis-iskolások és a szolgák, / mi láthattuk csak világi pódiumi-nagyságotoknak / emberileg be törpe mivoltát! / / … Volt helyetek, piedesztálon! Kivilágítva, iránymutatónak, / fényesen attól is már, hogy milyen éjeken át / nézte milyen bizalom! De ti vakon arra, hol a holnap, / – hova sakkoztátok a mát?” (A nagy nemzetek büszke fiai; Különös testamentum, 1977.) Az indulat, amit itt még „csak” a tehetetlen ember felháborodása gerjeszt, csakhamar szikrázó gyűlöletet érlel, s a végsőkig kitartó ellenállásra bátorít. „Nem érdekelnek, csak az öregek: / a csatárlánc a tunya had előtt; / az ellenséggel összegomolyultak, ők, / a kényszer-hősök, veszni kérkedők; / / az elesők, fetrengők, már csak ők, / a tébolyultan küzdők vonzanak, / kik – védeni bár semmi nem maradt – / kitartanak, kitartanak. / / Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot / vert belétek, belénk, is, társaim, / hogy kívül király s Isten gondjain – / álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot / várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi, / egy jó bömböléssel a mélybe hullni!” (Dugovicsok; Különös testamentum, 1977.) Nem arról van szó, hogy a hetvenes évek költőjét vonzaná a mártíromság példája, s különösen nem arról, hogy biztatna e példa követésére. A „tébolyultan küzdőkkel” való együttérzés mégis többet jelent, mint a tisztelgés gesztusát a nemzeti múlt tragikus sorsú hőseinek. Illyés nem az idegen hatalommal való végső összecsapást, hanem a mindenkor megtörténhetőre való erkölcsi-szellemi készenlétet tartja időszerűnek. Mert csak ez a készenlét óvhatja meg az embert attól, hogy – jellemét is foglyul ejtve – megtévessze az összeomláshoz közelgő jelen csalóka békéje. A legszebben talán a háborús emlékeket időző verse, az Ágyúzó idő szólaltatja meg a sérülékeny idillt összezúzó tragédia előérzetét. „Forrt, villámolt a világ odalenn: / ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen, / ha szóltak az ágyúk a parton. / / Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok / gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék- / s bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog / végleg a ház. / De ma még – örömünkre ragyog / az alkony s ez a balkon is áll még. / / (…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!…És az örök / Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se! / Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt / dallal mámorosodtak – nem hajtani főt: nézni fölénnyel a vészbe.) / / Tiz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul / emlékünket is ámító lövedékeivel ez az ostrom, / hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul / itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szívből! S ugyanúgy tovamúl / mint a Dunában a fények a fodron!” Ez a költemény – a magyar líra egyik legszebb elégiája – éppúgy nem engedi magát a tematikus osztályozás valamely címszava alá besorolni (táj, szerelem, közügy, létbölcselet) , miként „tiltakozna” az ellen is, hogy pusztán a műfaji tradíció poétikai ismérvei alapján értelmezzük. Illyés verse – s ebben a legnagyobb eszménykép, Petőfi 1847/48-as elégiáira emlékeztet – egyszerre viseli magán közössége konkrét történelmi léthelyzetének jegyeit s azokat az archetipikus sajátosságokat is, melyek az emberi létezés esztétikai szemléletét jellemzik. Nem egyfajta politikai közérzet extrapolációja teszi ezt. Nem a romló közállapotok miatti csalódottság árnyékolja be a magánember boldogságát, hanem az egyetemes léttörvények lírai-lírikusi felfogásának kivételes képessége tárja fel a történelmi világ lényegi természetét. Azt a kikerülhetetlen végzetszerűséget tudniillik, hogy minden létező romlékony és múlékony, s hogy az idill, a béke s a harmónia gyönyörű illúzióinak csak e végzet tudatában lehet igazi értéke. Ahhoz, hogy a lélek képes legyen fenntartani magát a romlás erőivel szemben („sortűz előtt is dallal mámorosodni”, „nem hajtani főt”, „nézni fölénnyel a vészbe”), éppoly bátor kiállás, felelősségtudat, s olykor heroikus küzdelem kívántatik a közügyek emberétől, mint az önmaga és társa boldogságát óvó szerelmestől. Illyés nem irodalmi és filozófiai hatásokból lepárolt „ontológiai szkepszist” vetít rá politikai közérzetére, hanem a magyar valóságot formáló világfolyamatok felismerése nyomán jut el a történelem illúziótlan szemléletéig. E felismerés szerint nincs olyan hatalom, nem lehet olyan rendszer, amely átvállalhatná a közössége iránti felelősséget az egyes embertől, s amely – miután, mint minden létező, magában hordja a Rossz szellemét – felmenthetne a szembenállásra való készenlét erkölcsi kötelezettsége alól.

Elemzésünk kiindulópontjához visszakanyarodva magát a kérdésünket is pontosítani kell. Mert nem csak az érdekelheti figyelmünket, hogy költőnk „hű maradt-e az Egy mondat… szelleméhez”, s későbbi költészetében eljutott-e annak „eszmei, erkölcsi és poétikai magaslatára”, hanem az is, hogy Illyés időskori lírájának sikerült-e olyan mélységben megragadni a forradalom utáni korszak „természetét”, miként sikerült azt az előző korszak esetében a zsarnokság ellen írott litániájában. Belátjuk, hogy ez a pontosítási kísérlet talán túlzottan nagyravágyónak tűnhet, hiszen azt feltételezi, hogy eleve tudjuk, milyen volt e korszak természete. Nos, egzakt és részletekbe menő elemzésre természetesen nem vállalkozhatunk, de ha csupán a magyar 20. század hatalmi struktúráira vetünk is egy pillantást, azok összevetéséből mégiscsak fölvázolhatók a „létező szocializmusnak” Illyés költői-közéleti pozíciójából kitapintható körvonalai. Mielőtt a költő és a politikai hatalom képviselői közötti különös partneri viszony problémájára visszatérnénk, azt kell látnunk, hogy Illyés – ha akarta, ha nem – belül volt a hatalmi struktúrán. Félreértés ne essék: nem a proletárdiktatúra erőszakrendszerének gépezetében, hanem abban a „transzmissziós mechanizmusban”, amely a szabadságharc leverését lehetővé – mi több: elkerülhetetlenné – tévő világhatalmi erőviszonyokat a zsarnokság mindenre kiterjedő hatálya nélkül is képes volt működtetni. Szögezzük le: Illyés, Németh László, s még néhány szellemi tekintély, illetőleg a Kádár-rezsim vezetői közötti együttműködés nem a nemzeti függetlenség esélyét feladó különalku következtében, hanem a totális kiszolgáltatottság állapotában felvetődő ultima ratióként jött létre. S miután létrejött, ennek a szerepvállalásnak nem az a kérdés volt a tétje, hogy kivívható-e a nemzetállami függetlenség egy nagyhatalmi konstelláció ellenében, „csupán” az, hogy érvényt lehet-e szerezni az emberi méltóság, a nemzeti identitásigény és a társadalmi igazságosság deklarált elveinek a katonai és gazdasági kiszolgáltatottság adottságain belül. Egy hasonlattal élve: Illyésék számára nem olyan játékteret kínált fel a történelem, amelyet erejük, tehetségük szerint akár ki is tágíthattak volna, csak olyat, amelyben – olykor-olykor – részt vehettek a játékszabályok betartatásában.

Azok a változások, amelyek a puha diktatúra hatalomtechnikai működésének elveit is érintik – nevezzük néven: a proletárdiktatúrának a piaci szocializmus mechanizmusaival való egyeztetésére irányulnak –, Illyés pozícióján nem változtatnak lényegesen. Miután a rendszer gazdasági-politikai szerkezetének – 1968-cal kezdődő, 1974-ben, majd 1981-ben felgyorsuló – átalakulása sem a társadalmi feszültségek, sem a nemzeti problémák kezelhetőségét illetően nem ígér fordulatot, a költő világképében végképp elveszíti egykor oly meghatározó szerepét a történelmi lét politikai dimenziója. E világkép-formálódásnak kettős következmé­nye lesz. Egyfelől erős morális késztetést érez, hogy a szellemi élet prominens szereplőjeként elhárítsa a rossz döntések felelősségét, s költőként legalább az ellenállókkal rokonszenvezzen; másfelől felértékelődik létszemléletében a hétköznapi élet, a közvetlen emberi kapcsolatok, a mikroközösségek, azaz a kultúra politikán inneni és túli szféráinak jelentősége. A költő, akit a sorsa – kéretlenül – egy politikai dráma szereplőjévé kényszerített, az erő- és érdekviszonyok mindenekfölöttiségét tagadó erkölcsiségben, s a szabad, kontrollálatlan közösségek értelmes öncélúságában keresi az emberhez méltó létezés feltételeit.

„Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak: / nem „hőstett” – napi mersz, köznapi, percnyi courage / ment embert s honokat.” – vélekedik a Hunyadi keze (Fekete-fehér, 1968.) költője, megütve azt a hangot, amely majd a Ditirambus a nőkhöz című oratorikus költeményében a természettel szimbiózisban fejlődő kultúra és a civil erények apoteózisává erősödik. „Nem a kövek és nem a fémek. / Az első szót, a gügyögőt, / az első tanácsot a létnek, ők kezdték szájba rágni, a / gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia. / A közlékenyek, a serények. / Ők, nem az égnek, / hanem a sári világnak védangyal-kara, / ők, az örökre többrekészek. / / Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt: / aki pedig kész elveszteni is, megtartja. / Nem a kövek és nem a fémek. Nem a bronzpajzsok, a porfiredények, / a hivalgók, a haszonélvezők. / Hanem a pálmalomb kötények, / a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. / Nem a katakombák, nem a tornyok. / Mert mit tudnak a csontok, ha kifolyt közülük az élet? / / Nem a szögletek, nem az élek, / nem a fegyverek, a szúrók s lövők, / nem a királyok s hadvezérek, / hanem az ebnél hamarabb / megokosult vályog-iszap, / a szőrme, az irha / lett vezető, – nem is a férfiak, / hanem ők / a minden tagukban szem-viselők, / a nők kezeit idomítva. / / […] Nem a zablák, nem a zengések, / hanem a kosáron a fül; / nem az ostromok, a bekerítések; / hanem a korall-sor a nyak körül, / meg a tűzhely körüli székek; / nem a viharok, a mének, a diadalzengések, / hanem a szitaszél-veregetések / ha a liszt megtömörül, / / hanem a néma kitekintések / a téli ablak függönye mögül; / nem a havasok, a jeges meredélyek, / hanem a kézimunkázó vetések, / a vasárnap is orsópörgetők, / hanem a csecsemő lebegtetések, / hanem a csermelyek, a csevegők, / nem a vezényszó, Rohamra! S Imához! / Hanem a megforditott vánkos.” (Fekete-fehér, 1968.)

A Ditirambus a nőkhöz az 1967-ben született Az éden elvesztése című lírai oratórium alapeszméjét viszi tovább, anélkül, hogy felidézné a legrosszabb esélyt: az atomháború réméhez kapcsolódó apokaliptikus víziót. Az alapeszme lényege két mondatba belefér: legyenek bármily csodálatra méltóak is a modern civilizáció vívmányai, ezek nem létfeltételei az emberiségnek. Sem a megszerzésükre, sem a védelmükre berendezkedő politikai rendszerek és hatalmi struktúrák nem hivatkozhatnak tehát a köz érdekére, ha közben tehetetlenek a közösségeket fenyegető bomlasztó erőkkel szemben. Márpedig az emberiséget elsősorban nem a fizikai megsemmisülés veszélye, „nem az öngyilkosság, hanem az elemberietlenedés” fenyegeti. Illyés, aki a 20. század minden technikai csodájának lelkes híve, s valamennyi erkölcsi-politikai katasztrófájának megrendült tanúja volt, arra a következtetésre jut, hogy a modern kor e két – végletesen ellentétes – „terméke” elválaszthatatlanul egybetartozik: a civilizációs csodákért vívott hatalmi versengések okozzák az emberiség katasztrófáit. E diagnózisnak – Rousseau kultúrakritikájától kezdődően a 20. század hanyatláselméleteiig – vannak természetesen eszmetörténeti előzményei és kortárs rokonai, de van olyan gondolati magva is, amely csak a magyar irodalom mikroklímájában érhetett meg, és – közelebbről – csak a népi kultúra, s az arra támaszkodó népi írói mozgalom széljárásának köszönhetően találhatott termőtalajra.

Az Egy mondat a zsarnokságról költőjével hasonló dolog történik, mint ami történt a Vanitatum Vanitast író Kölcseyvel, s Az embereket író Vörösmartyval. Az egyszer már kimondott verdikt, hogy „minden hiábavaló”, s a kétségbeesés bevallása, hogy „nincsen remény”, éppúgy nem fogja vissza a Himnusz költőjének tollát, hogy majd még ódát írjon A szabadsághoz, s Husztnak romvárán megállva „Messze jövendővel komolyan vess(en) öszve jelenkort”, mint ahogyan nem fojtja el „az ész és a rossz akarat istentelen frigyét” ismerő Vén cigány felszakadó sóhaját sem: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Ha az Egy mondatot Illyés nem versben, hanem filozófiai esszében írta volna meg, csak egy módon lehetett volna következetes: ha utána egyetlen sort sem ír le egész életében. De verset írt: költői igazságot mondott ki, s ez az igazság másfajta következetességet kíván. Ha a zsarnokságnak az a természete, hogy mindent bekebelez, mindent elsajátít, mindent magához hasonít, hogy végül „magad is zsarnokság vagy”, hát szegezd vele szembe a saját természetedet, mondd ki ellenében a saját igazságodat, s állj az útjába, ha kell, az életed árán is. Ezt kívánja a költői következetesség. Illyés olyan korban gyakorolja ezt, amelyben a zsarnoki hatalom jelmezt, eszközöket és taktikát váltott, azzal a megfontolással, hogy megkockáztathatja a diskurzust a szelleméhez asszimilálódott alattvalóival. Az Egy mondat szerzője elfogadta a diskurzus feltételeit, de a tollat fogó jobb keze megmaradt – partizánnak. Mi köze van ennek a magatartásnak a népiséghez? A válasz legyen egy külön tanulmány tárgya…