Tőkés püspök az Európai Parlamentben?

Mostanában Kelet-Közép-Európában nem ekleziológiai jellegű kérdésként fogalmazódnak meg az egyházak közéleti szerepvállalásával kapcsolatos fölvetések, jóllehet a jó szándékú — vagy annak álcázott —, döntően a történelmi egyházakat érő bírálatok jelentős része biblikus teológiai alapon fogalmazódnak meg. Kicsit furcsán hangzik ugyan, amikor magukat hívőként definiáló emberek rendre megfogalmazzák azon nézetüket, hogy az egyházaknak semmi keresnivalójuk nincs a társadalomban, hiszen Jézus megmondta, hogy az ő országa nem e világból való, és hívei mindennap azért imádkoznak: „jöjjön el a te országod”, tehát Isten országa egyelőre még várat magára. Furcsán hangzik, de az állítás önmagában igaz, ezt a történelmi egyházak sem vitatják, az egyetlen probléma vele, hogy önkényesen ragadott ki valamit a tanítás egészéből. Hiszen az Újszövetségben több helyen olvashatunk arról is, hogy az Írás beteljesedett, és Isten országa közöttünk van. Teológiailag ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy az egyháznak kettős természete van, amit jól szemléltet a Szent Pálnál előforduló „Krisztus titokzatos teste” hasonlat is. Az egyházakat visszaszorítani szándékozó érvelés tehát nem ab ovo hamis, hanem azért, mert részigazság.

És ennek belátásához még teológiai képzettség sem szükséges, hiszen az egyházak mi mást is akarnának, mint híveik számát gyarapítani, ha lehetséges, oly módon, hogy minél nagyobb fordulatot érjenek el az emberek életében. Ez lenne a megtérés, enélkül nem is egyház az egyház, hanem valamilyen társulat, egylet, közösség.

Persze kár lenne naivan eltekinteni a bírálatok valódi, politikai tartalmától, hiszen végső soron nem teológiai kérdésről van szó, hanem arról, hogy joguk van-e az egyházaknak befolyásolni az embereket, elsősorban életviteli kérdésekben, ebből következően pedig politikailag. Ez a befolyásolás ugyanis sokkal hatékonyabb lehet, mint bármelyik párt, bármelyik fogyasztási termék reklámhadjárata, sőt, fönnáll annak a veszélye is, hogy a történelmi egyházak épp a tömegbefolyásolás hatékony eszközeivel szemben immunizálják híveiket.

Nyíltan nemet mondani az egyházak társadalmi szerepvállalására persze egyelőre nem túl divatos dolog, a bírálatok jelentős része inkább indirekt, és az egyházak hatásának korlátozására törekszik. Ilyenek a „hinni a templomban kell” és az „egyház szempontjából nem is olyan rossz hely a sekrestye” típusú felvetések, melyek a kereszténység egyetemességigényét igyekeznek tagadni, s megelégednének azzal, ha az emberi élet jól szeparálható kis részletére redukálnák befolyásukat.

Hogy ez mekkora képtelenség, ahhoz érdemes egy-két lépést hátrálni a „hazai tűzfészektől”, és futó pillantást vetni a trianoni határon kívül szorult magyarságra. Aligha vitatható, hogy Erdély, Bácska, Kárpátalja, Felvidék magyarságát nem kis mértékben éppen az volt képes identitásában megőrizni, hogy a történelmi egyházak – nagyon helyesen és küldetésüknek megfelelően – a lehetőségekhez képest minél teljesebb társadalmi szerepvállalásra törekedtek. Ha az anyaország el is felejtkezett a határon kívül rekedt polgárairól, az egyházak nem. Túl sok köszönetet nem kaptak tevékenységükért, sem a 89–90-es fordulat előtt, sem utána, de azt talán még a történelmi egyházak minél tökéletesebb elszigetelésének hívei sem vitatják, hogy tevékenységük nélkül sokkal nagyobb arányú lett volna az asszimiláció.

Ennek fényében különleges jelentősége van Tőkés László Királyhágó menti református püspök döntésének, melyet februárban jelentett be: elfogadja az Egyeztető Kerekasztal felkérését, és megméretteti magát az európai parlamenti választásokon. Tőkést különleges helyzetéből és jelentős társadalomformáló hatásából adódóan nem is nagyon támadták a szokott módon, jelesül azzal, hogy miért politizál az egyház.

Ezen a szinten ugyanis a kérdés felvetése értelmetlen. Tőkés nagy magabiztossággal vesz részt a közéletben, személyiségének talán éppen az legrokonszenvesebb vonása, hogy teljes emberként igyekszik élni, és ha döntéseit sokan vitatják is, az megkérdőjelezhetetlen, hogy jelentős szerepe van az erdélyi magyarság megmaradásában és érdekérvényesítő képességének javításában.

Az európai parlamenti választásokon való részvétel is ezt a lehetőséget javíthatja. Persze kérdéses, hogy ismertsége és elfogadottsága elegendő-e ahhoz, hogy független jelöltként mandátumhoz jusson. Markó Béla március 12-én tartott sajtótájékoztatóján úgy vélte, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás ismeretében Tőkés kudarca biztosra vehető, hiszen Románia 35 képviselői helyet kap az EP-ben, és ahhoz, hogy valaki bejusson, körülbelül a szavazatok 3 százalékát kellene megkapnia. A Tőkéssel szemben nem különösebben barátságos Transindex internetes hírportál szerint 43–45%-os részvétel mellett 230–240 ezer szavazatra lenne szüksége. Ez soknak tűnik, ugyanakkor Markó mellett Tőkés a legismertebb erdélyi magyar politikus (a Transindex megfogalmazásában „rommagyar”!), és Markó 2004-ben 533 ezer szavazatot kapott az államelnök-választáson, tehát elvileg nem lehetetlen, hogy Tőkés is megszerezze a bizalmat.

A helyzet tehát nem teljesen reménytelen, legföljebb kétséges. Mindenesetre mind az erdélyi magyarság, mind a református egyház különleges helyzetbe kerülne, ha Tőkés Brüsszelben folytatná pályafutását. Kár lenne túlságos reményeket táplálni tevékenységének lehetséges eredményeivel kapcsolatban, hiszen az EU apparátusának működése valószínűleg lehetetlenné tenné a látványos csodákat. De a csoda már akkor is megtörténne, ha Tőkés László mandátumhoz jutna az Európai Parlamentben, s akár csak a puszta jelenlétével is nyomatékkal képviselné a vallási és/vagy nemzeti kisebbségek ügyét.