Ő mondja meg, ki voltál?

Megkerülhetetlen a kérdés, vajon a költő 56 utáni lírájának csúcsai elérik-e azt a magaslatot, amit az Egy mondat… eszmeisége, poétikuma és művészi hitelessége jelez. Ha tisztán esztétikai problémáról lenne szó, az egyértelműen igenlő válaszunkat tucatnyi nagy vers címével dokumentálhatnánk. A közéleti líra esztétikuma azonban éppúgy nem függetleníthető a költő ars poeticájától, mint politikai helyzetétől, ezért kérdésünk nem dönthető el Illyés költészetfelfogásának, illetőleg – ezzel szoros összefüggésben – 56 utáni történelmi szerepének értelmezése nélkül. A két „komponens” merőben elméleti szempontból is kölcsönösen feltételezi egymást, de a magyar irodalomtörténetnek különös érdeke is fűződik ahhoz, hogy a „szoros összefüggést” ne hagyja figyelmen kívül. Szétválasztásuk ugyanis vagy üres, formalista esztétizáláshoz vezet, vagy – Illyés és a népi írók hiteltelenítésének eszközeként – a hatalommal való paktálás vádjához szolgáltat védhetetlennek látszó érveket.

Lássunk hát néhány példát, hogyan vélekedik lírikusunk a forradalom leverése után a költészet – és önmaga – feladatáról. „Keresd hát, te tudod hol, / – biztatja magát a Séta az árnyékommal című versben (Új versek, 1961.) – és használd bátran azt, / mi enyhet ad s vigaszt / s ne félj sem undorodtól, / / sem a világtól”… „Aranymosó, ne félj, / kezed ha szennyet is váj”… Velence „tág s poros” utcáin járván a művészet értelmén töpreng: „Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék! / Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé. / Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé, / hol nyugalom vár, rend, ősléti egység!” (Velencében; Új versek, 1961.) Talán nem lesz elhamarkodott az Új versekre (1961) támaszkodó konklúzió: ha a költészetnek az a rendeltetése, hogy „enyhet” s „vigaszt” nyújtson, s hogy hajtson „mélyebb üdv felé”, akkor a költőnek nem lehet más dolga, mint hogy – „undorát” legyőzve, értsd: személye kompromittálódása árán is – szolgálja ezt a célt. Ami a konklúzió első elemét illeti: a „vigaszt” és „üdvöt” kínáló művészet eszménye nem új keletű; jelen van már a 18. századi újklasszika esztétikai filozófiájában, majd szigorú doktrínává érik a népnemzeti iskola művészetelméleti gondolkodásában – nem kisebb tekintélyű teoretikus, mint Erdélyi János, s nem jelentéktelenebb költő, mint Arany János munkássága nyomán. Hogy mennyire eleven volt ez a „doktrína” az úgynevezett népi írók irodalomszemléletében, annak illusztrálására legyen itt elég Németh Lászlóra hivatkoznunk. Ezúttal ne is az irodalom pedagógiai hasznát gyakran bizonygató érveit idézzük, hanem annak a levélnek egy részletét, amelyet Tamási Áronhoz írt 1957. január 1-jén. Egy „író-sztrájk”, azaz egy írói bojkott tervéről van szó, amit az Írószövetség használna fegyverként a Kádár-kormánnyal szemben, ha az nem járulna hozzá független – cenzúrázatlan – lapok indításához. „Én tizenkét éven át egyetlen ajánlatot sem utasítottam el – ami az olvasók felé utat kínált; legyen más bűne, hogy amit írtam, nem jut el hozzájuk. Az írónak annyiféle módja van rá, hogy olvasóiban a lelket tartsa, ezt mind föladni, mert bizonyos lapengedélyeket nem kapunk meg: nem tudom, nem veszélyes elzárkózás, a bűn magunkra vevése-e.” Magyarán: az olvasókban „a lelket tartani” előbbre való mindennemű politikai célnál! Ha üldöznek egy írót, a másik legyen vele szolidáris, ha az orosz tankokkal érkezett kormány együttműködést kér, el kell utasítani, de kerülendő bárminemű konfrontáció az erőhatalommal, mert az irodalomnak, a művészetnek a politika fölött teljesítendő küldetése (is) van. Tamásihoz íródott az a – még 56 novemberében keltezett – levél is, amelyben az itt ajánlott passzív rezisztencia indoklása is megfogalmazódik: „Ilyen időben, érzésem szerint, hallgatásra, az elszenvedés készségére s a megmaradt erők csendes sündisznóállásba zárására van szükség. Erre tér át imponáló erejével a munkásság is, mi se handabandázzunk hát, hanem zárkózzunk fel mellé, s érjük be a képzett támogató szerepével.”

Németh László az „elszenvedés készségéről”, Illyés „vigasz”-ról beszél, nincs tehát lényegi különbség az irodalom feladatáról vallott felfogásuk között. Ám 56 /57 telén Németh László még nem tudhatja, amit az Új versek költőjének már tudnia kell: az új hatalom – és tegyük hozzá: az új történelmi helyzet – nemcsak a szembenállást (a cenzúrázatlan lapokat), hanem a passzív rezisztenciát sem tűri. S ezzel a fentebb említett konklúzió másik eleméhez érkeztünk. Az író nem szólíthatja meg olvasóit a hatalom által ellenőrzött fórumok megkerülésével, nem „vigasztalhat” tehát másképp, csak ha úrrá lesz „undorán”, s elviseli, hogy „keze beszennyeződik”. A zsarnoksággal szembeni néma tiltakozásnak a magyar történelmi köztudatban morális eszménnyé mitizálódott mintája, az 1848/49-es szabadságharc vérbefojtása után mintegy mozgalommá bontakozó passzív rezisztenciának a (maga idején is kétes értékű) technikája nem alkalmazható a magyar kultúra és az idegen hatalom 20. századi konfliktusának kezelésére. Nem alkalmazható – két okmiatt sem. Részint azért, mert a modern diktatúrák – elődjeik kárán okulva – nem hagynak fehér foltokat, melyeken „annyiféle módja” kínálkozhatna, hogy az író „tartsa a lelket” olvasóiban, részint pedig azért, mert a konkrét helyzetben többet árthat a magyar szellemi élet egységének a népi írók hallgatása, mint a hatalommal kezdeményezendő párbeszéd miatti diszkreditálódásuk veszélye. A konkrét helyzet olyan robbanószerkezetet jelent, amelynek gyújtózsinórja a hatalom kezében van. A modern magyar kultúra legterhesebb öröksége a népi–urbánus polarizáció, s most Illyéséken múlik, hogy a két szekértábor újra egymással szemben szerveződik-e, vagy rátalál-e arra az útra, amely egy közös erkölcsi-szellemi platform felé vezet. Miután Déry Tibor és Zelk Zoltán börtönben ül, s mert ügyükről Kádár és Aczél csak Németh Lászlóval és Illyés Gyulával hajlandó tárgyalni, a két „népi” erkölcsi kötelességének tekinti, hogy a két „urbánus” érdekében szóba álljon a hatalom képviselőivel. „Illyés csaknem húsz évvel később írt arról, hogy 1957 tavaszán a »fő városdöntő Németh Lászlóval a legfelsőbb helyen« sürgették az »urbánus« Déry és Zelk szabadon bocsátását, s »keserves leckét« kaptak.” (Ld. Németh László élete levelekben; I. 458. Domokos Mátyás jegyzete.) Hangsúlyoznunk kell a „képviselő” szót, mert nem mindegy, hogy az első találkozó író résztvevői Kádár személyét a hatalom szubjektumának vagy csupán médiumának tekintik-e. A szóba állás az első esetben egyértelműen behódolást, az utóbbiban az egyezkedés, az érdekérvényesítés kísérletét jelenti. Németh László Tamásihoz írott novemberi levele e tekintetben perdöntőnek tekinthető. Így szól e levél 4. pontja. „Kétségtelen, hogy a Kádár-kormány vállalta, hogy ő hozta be az oroszokat, olyan percben, amikor a nyugalom teljesen helyreállt. Ez lehetetlenné teszi, hogy támogassuk. De azért vegyük tekintetbe valódi szerepét is. Az oroszokat nem hívta be, azok rakták oda, s ha nem akarta egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat. Azóta is adja, golyószóróval a hátában, a kacsintó jeleket; nyilvánvaló például, hogy nem a szovjet, hanem jugoszláv politikát próbál folytatni, ami miatt, ha meg nem tér, el is kergetik előbb-utóbb. Ha románok vagy csehek lennénk, rögtön tudnánk, milyen álláspontot kell elfoglalni egy ilyen kormánnyal szemben: mennyire támadni, szorongatni s mennyire pajzsul használni sötétebb erők ellen. Egyik barátunk szavaiból azt látom, hogy bennünk nincs meg ez az érzék…” Nem itt kell eldöntenünk: vajon az írói mozgástér (a szellemi autonómia) megőrzésének vágya sugallja-e Kádár szerepének pragmatikus értelmezését, avagy a Kádár személye iránti gyanútlan bizalom éleszti-e a cselekvés lehetőségének reményét. A tényt kell tudomásul vennünk, hogy Németh László helyzetértékelésében már körvonalazódik a szellemi életnek az új történelmi helyzethez igazodó státusa. Eszerint a magyar kormányhatalmat olyan ütközőzónának kell felfogni, amelyben az irodalom (a kultúra) által képviselt nemzeti érdekek legalábbis artikulálhatók az „orosz” hatalmi törekvésekkel szemben. Más kérdés, hogy Kádár miért kényszerül éppen a népi írókkal kapcsolatot teremteni, s miért lesz később érdekelt abban, hogy párthatározatban „tisztázza” az azokhoz való viszonyát. Nyilvánvaló, hogy a „szocializmus” ügyének védelmezőiként nem térhetnek ki a párbeszéd elől azokkal, akik – persze az övékétől lényegesen eltérő értékelvek alapján – szintén „szocialistáknak” vallják magukat, másfelől meg kell nyugtatniuk moszkvai megbízóikat, hogy a népiek szerephez juttatása nem jelenti a nemzeti elv felértékelését az „internacionalizmussal” szemben.

Ilyen előzmények után és ilyen feltételek között kezdődik meg tehát az a diskurzus Illyésék és a hatalom képviselői között, melynek a magyar politikában és kultúrában tárgyiasuló következményei a „kádári–aczéli konszolidáció” néven kerültek be a történetírásba, s melynek értelmezése ezek után is a történészek feladata marad. Az irodalomtörténetnek ez ügyben egyetlen tennivalója van: vizsgálni az életműveket, s megítélni, vajon a „szennyet is vájó kéz” talált-e aranyat. Tárgyunkhoz visszatérve arra keressük továbbra is a választ: a lírikus Illyés hű maradt-e az Egy mondat…szelleméhez. Más szóval: abban a „meghitt” kapcsolatban, amely majd a későbbiekben Illyés és Aczél viszonyát jellemzi, vajon Aczélnak sikerül-e „udvari költővé” manipulálnia Illyést, avagy az Egy mondat… írója lesz-e képes az aczéli kultúrpolitika hírhedt liberalizmusát saját szuverenitásának, művészi programjának szolgálatába állítani.

„Úgy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: / az lesz a mű, mit néped lelke diktál.” A Dőlt vitorlában olvasható Levél című versnek ez a két sora a modern lírai személyesség programszerű elfojtásaként is értelmezhető, s látszólag ugyanazt az ars poeticát eleveníti fel, amely már száz évvel korábban, az „öregedő” Arany János költészetében is anakronisztikusnak bizonyult. Csakhogy míg Aranynál egy születő-formálódó modern szubjektivitás fogja áttörni a klasszicista-népnemzeti tradíciót, Illyés esetében egy már érett, nagyra nőtt modern alanyiság húzódik vissza a közösségi költő maszkja mögé. Anakronizmus? Igen, ha a magyar s a világlíra legújabb kori irányaihoz viszonyítjuk. De lássuk be: nem a költői magatartás válik itt korszerűtlenné, hanem a magyar történelem: a hatalmi-politikai állapotok zuhannak vissza, s rekednek meg egy olyan szakadékban, amelyben a modernség sem igazolhatja korszerűségét. Nem a líra 20. század végi fejlődése igényli a közösségi szerepvállalás reneszánszát, hanem a magyar társadalom forradalom utáni közérzete termeli újra e szerep iránti szükségletet. Illyés akkor lenne korszerűtlen, ha nem érzékelné azt. A szerep ugyanakkor mérhetetlenül bonyolultabb, ellentmondásosabb, mint volt egy évszázada. Beszélni kell azok nevében, akik nem tudnak, vagy nem mernek megnyilatkozni, mert „lent egy egész nép szót sem ejt” (García Lorca síremléke; Dőlt vitorla, 1965.), de nem szabad provokálni a túlerőt maga mögött tudó győzteseket. Éppen a „szót sem ejtők” érdekében nem szabad a mártírsorsba menekülni, olyan körülmények között, amikor „volt elvégzendő olyan, mi alól börtön, síri bolt, / kudarc, mellőzés, száműzés nem mentesít és föl nem old”. (Aki úgy is él, hogy túlél; Közügy, 1981.) Az „elvégzendő” nem feltétlenül írói feladatot jelent. A már idézett Levél szerint „Vár a világ, – de rég nem szavakat! / Tettet adj, író, élő magadat! / / Mit a betüid! Tetteid, keményen, / azokat ide, s fekete-fehéren!” Nemes cél, de anakronisztikus ez is. Mert ha az új éra tökéletesen megfosztotta valamitől a szellem emberét, az éppen az egyértelmű cselekvés lehetősége volt. A helytartókkal való érintkezés minden szintje és minden formája a behódolás, az árulás, a kollaborálás látszatát keltheti, s e látszat morális terhét mégis csak a költői szó: a jelképes beszéd talányossága mérsékelheti.

Illyésnek nincs kétsége afelől, hogy közérdeket szolgál kényszerű szerepvállalásával, de költészete tárgyául most nem a közügyet, hanem a kényszerűség kedély- és személyiségromboló hatását választja. Költői önarcképeire a vállalt feladat miatti meghasonlottság érzése s az erre reflektáló kíméletlen önirónia nyomja rá bélyegét. „Magam gazdája, magamat / rabszolgaként én adtam el /… / Így nem maradt belőlem semmi, látod” – vallja a Rossz lakásban (Fekete-fehér, 1968.), máshol a sátánt imádó Reviczkyre emlékeztető mímelt cinizmussal dicséri a szadisták és genocidák hatalmát: „Alj-buta vallja s fő-eszes: / ahhoz fuss, aki ostoroz, / azt imádd, hogy legyen kegyes, / a fő gonosz!” (Szadisták és genocidák; Minden lehet; 1973.) Az uralkodó közállapotok miatti robbanó indulat sugárzik verseiből: „Rendjén úgy lett volna, hogy amikor / szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak: / az hátrál meg. A bűn! Az a konok-vak / világ fröccsen szét: a pokol! / S nem ami lett. Hogy a sakál dalol / S a pacsirták vonítnak.” (Búcsú L. Z.-tól /Latinovits Zoltán/; Közügy, 1981.) Ez a tehetetlen indulat feszül a Zsilinszky emlékében is („Szíve dacában, mint a láng / egy nép dühe. Azt hagyta ránk.” Közügy, 1981.), s ezt panaszolja a Düh című költemény is (Dőlt vitorla, 1965.): „Hatalmas bár a gépkocsi, / a libanép megsziszegi, / megsziszegi, bár utat enged – / Minden düh ismerős szivemnek.” / / Fut a nyúl, ha az ölyv lecsap, / de veszve is visszaharap, / visszavág, bár nem menekedhet – / Minden düh ismerős szivemnek.” Politikai értelemben sehol nem válik konkréttá, pontosan beazonosíthatóvá Illyés közérdekű dühe, de a költői szerepmaszkok mögött feljajduló sérelmek és szikrát vető vádak nem igazodnak mindig a jelképes beszéd szabályaihoz. Ránk bízza a szereposztást, döntsük el, kikhez szólhatnak ezek a sorok: „Gyermekeitek, a lányok, fiuk, / ha ti nem is, megszégyenlik maguk: / gyomrukig érzik át már ők a bűnt, / mit tettetek velünk. // Számra, anyám hangjára lakatot, / civilizált fegyelmet raktatok. / De zord a csönd, ha lentről rab-düh néz / föl úgy: hallgatni kész. / Nos, némaság. De lám csak: él a jog, / S a hit; s a megvetés, // Fegyelmezem műveltre szivemet. / Hallgat a ház. De Kezdetek és /Végek fölmorgó légvonata vad- /állat hangokat ad. / Mindnyájunkat egyaránt fenyeget. / Zord figyelmeztetés.” (Ha ti nem is; Közügy, 1981.) Nem a hatalommal szembeforduló, lázadó-lázító forradalmár hangja ez, hanem a saját szerepének terhével is birkózó írástudó vészjósló intelme. Figyelmeztetés azoknak, akik bűnt követtek el mindannyiunkkal szemben, de akikkel – mert ez volt a kisebbik rossz – maga vállalta az együttműködést. A költő Illyés nem próbál úgy tenni, mintha nem felelős döntése nyomán vett volna részt a közügyekben, de elvitathatatlan jogának tekinti, hogy „írástudói” felelősségét megkülönböztesse azokétól, akik a hatalmat képviselték. A kétfajta felelősség elhatárolásának szándéka és szétválaszthatatlanságának kínzó tudata diktálja a Hatalmas, nagy korszak… s a költők című versét:, „Labirint-rejtette Dögök / itt köztünk, férfiak között / faltak eleven szűzet s gyermeket. // Csupán mivel az elme engedett, / s kiszálltak mind az istenek és szellemek /, azok is, kik még ördögök. / S Arion – néma lett. // Tántorogtunk. Így nevelődtünk / ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál? / Mint a hinár. / Lengtünk. S minél föntebb, / Annál ijesztőbben: iszonytatón. / Mint más bitón. // Hatalmát időknek s erőknek / Így mértük, helyt állva, ahogy / megszavaztatott. // Kik által, ha nem általatok?” – Az utolsó két sor itt sem a felelősség áthárítását jelenti, csupán emlékeztet: ebben a felelősségben a hatalommal kötött alku csendes támogatóinak is része van!

A lírikus dilemmájának a lényege ugyanaz, mint A különcé s a Tisztáké: sem az elzárkózó szembenállás, sem a közéletben való részvétel nem igazolható morálisan egy éppen berendezkedni készülő diktatúra feltételei között. Mégsem arról van csupán szó, hogy Illyés versben is feldolgozza a drámai konfliktust. A lírikus pozíciója kényesebb és nehezebben megjelölhető, mint a drámaíróé. A tragédiák szerzője a politikai racionalitás és az erkölcsi eszmények kollízióját ábrázolva olyan magatartásmintákat idézhet fel, amelyeknek morális értékét a kulturális tradíció tekintélye, mondhatnánk, a nemzeti konszenzus ereje hitelesíti. A költő – bármennyire is rejtőzködő – személyessége azonban nem támaszkodhat semmiféle konszenzusra. Hiába idézi fel a magyar líra történetében oly különösen nagy múltú „paraklétoszi” attitűdöt, azaz a nemzet-képviseleti szerephagyományt, egyéni szerepvállalásának etikai kockázatával végletesen magára marad. Nincs ugyanis olyan koherens értékrend, melynek jegyében egy spirituálisan egyébként létező – éppen 56 októberének próbáját kiálló – nemzeti közösség megszólítható lenne, s nincs olyan szerepminta, amely e spirituális közösségen kívül rekedt tömegekre hatni tudna. A közös értékrend hiánya önmagában is indokolná a közszerepléssel szembeni erkölcsi aggályokat. A nemzeti katasztrófák túlélésének, feldolgozásának a magyar történelemben két magatartásmodellje formálódott ki, s a szovjet csapatok invázióját követően mindkettő újraéledt. Az egyik a külső vagy belső emigrációban megőrizhető egyéni vagy kisközösségi autonómia lehetőségeibe kapaszkodik, a másik, a helyben maradók sokasága – vagy mert nincs hova hátrálnia, vagy nincs mit őriznie – a gyors alkalmazkodástól reméli sorsa jobbra fordulását. Hangsúlyoznunk kell, hogy a két magatartástípus eredendően nem morális minősége, csupán társadalomtörténeti gyökérzete, szociológiai meghatározottsága tekintetében különbözik egymástól. Az előbbi – az érték- és identitásőrző – mentalitás a polgáriasult rétegeket jellemzi, az utóbbi a paraszti vagy proletársorban élő többség sajátja. Esztétikailag megformált magatartáseszményt mindkettő számára a magyar nemzeti érzület reformkori változatai kínálnak. Akik idegen földön próbálnak hűek maradni egykori önmagukhoz, Kölcseyvel vigasztalhatják magukat, aki szerint a „hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához”, mert a haza ott van, ahol – ha csak „ketten-hárman” is, de – „tiszta nemzeti lélekkel összegyűltök”; akik pedig alkalmazkodni kényszerülnek, az „itt élned, halnod kell!” parancsának pátoszával élik meg magyarságukat. Már amennyiben megélik. Illyés és a „népi” írók közéleti aktivizálódását főképpen az attól való félelem motiválja, hogy kivonulásukkal csak gátlástalanabbá válna a kommunista diktatúra agressziója a nemzeti érzület még életképes szerveződéseivel szemben.

Mint ahogyan a lírikus pályaíve nem rajzolható meg a költő közéleti szerepvállalásának értékelése nélkül, Illyés politikai szempontú minősítése sem kerülheti meg közösségi lírájának értelmezését. Van ennek a költészetnek ugyanis egy olyan rétege, amelyiknek – szerzőjük és a hatalom képviselői közötti kapcsolattól függetlenül is – fontos szerepe van a Kádár-rendszer konszolidálásában. Gyakran ez a tény is vádként fogalmazódik meg az Egy mondat… írójával szemben, holott alapvetően más természetű összefüggésről van itt szó politika és irodalom között, mint ami pusztán morális megközelítéssel feltárható lenne. Attól a pillanattól kezdve tudniillik, hogy a népi írók a Kádár-kormány működését egy világhatalmi konstellációból adódó, tehát erővel meg nem változtatható realitásként fogják fel, s magát Kádárt „használható” médiumnak tekintik, érdekeltté válnak abban, hogy a fennálló hatalom ne csak a biztonság, a gazdaság és a politika szférájában, hanem pszichológiailag is konszolidálni tudja a közállapotokat. Ez az érdekeltség elvileg többfajta motiváltságot jelenthet. Fakadhat hatalomvágyból, egzisztenciális függésből, „puszta” becsvágyból, de fakadhat tisztán eszmei okokból is. Fogadjuk el – az itt nem részletezett életrajz ismeretére alapozva –, hogy Illyés esetében döntően ez utóbbiról van szó. Nemzeti érzelmű, baloldali gondolkodó lévén éppúgy írói kötelességének tartja, hogy nyugtázza, ha a szociális problémák kezelésében bármi eredményt tapasztal, mint ahogy kötelességének érzi azt is, hogy nemzetpolitikai kérdésekben folytonosan konfrontálódjék a hatalommal. Ne a népi értelmiségiek megtéveszthetőségének és „megvehetőségének” bizonyítékát lássuk a „fejlődést” üdvözlő verseiben, (Mozgó világ, Orsók ürügyén), hanem fogadjuk el, hogy a pusztai nyomorból érkezvén más látószögből és érzékenyebben ítélte meg az anyagi javak világában történő gyarapodást, mint a polgáriasultabb környezetben felnőtt kortársai. Nem elsősorban Illyéssel szemben vagyunk értetlenek (igaztalanok), ha nem vesszük tudomásul a Kádár-kori sajátos modernizáció pozitív társadalom-lélektani hatását, hanem a mai magyar társadalom kulturális és politikai megosztottságának történeti okait hagyjuk figyelmen kívül.

Azáltal, hogy számos vers regisztrálja az egyes tájegységek, foglalkozási csoportok, egyének életében történő kedvező változásokat, Illyés nem vállal ideológusi szerepet a rendszer védelmében. Mi több: nem érzi illojalitásnak, hogy a „fejlődés” jeleivel nem egyeztethető tünetekre is kitüntetett figyelmet fordítson. Ha elvi kritika érheti ezt a fajta közösségi lírát, azt az indokolja, hogy költőnk nem látja meg: a gyarapodás tényei és az anómia mutatói között nem logikai ellentmondás, hanem ok-okozati viszony áll fenn. Ez a kritika azonban az egész kortárs magyar irodalommal – tegyük hozzá: a társadalomtudományok művelőivel és a publicistákkal is – szembefordítható. Néhány ellenzékinek minősített szociológuson és közgazdászon kívül az egész magyar szellemi életet megtévesztik az életszínvonal-emelkedés mutatói s a közhangulat javulásának jelei. Egy nemzedék fizikai, lelki és erkölcsi megroppanásának tünetei fogják csak nyilvánvalóvá tenni az összefüggést a „létező szocializmus” polgárosulási folyamatainak végletesen ellentmondó tényei között. Az egyik oldalon a gyarapodás, az egzisztenciális biztonság, a modernizálódás kétségbevonhatatlan bizonyítékai, a másikon az aggasztó demográfiai fejlemények: élre jutás az öngyilkossági statisztikában, a morbiditás és a mortalitás riasztó adatai, a családok szétesése, a deviáns magatartásformák járványszerű terjedése, a közösség ügyeivel szembeni politikai közöny. Későn fogalmazódik meg a felismerés, hogy a gazdasági és a szociális konszolidáció csak azon az áron történhetett meg, hogy a magyar táradalom rablógazdálkodást folytatott saját biológiai, lelki és erkölcsi tőkéjével, s még később tudatosul, hogy az egyéni és közösségi humán erőforrások gondatlan felélésével a gyarapodás árának csak kisebbik részét törlesztettük, a fennmaradó törlesztőrészleteket – államadósság címén – pedig meg kell majd osztanunk gyermekeinkkel és unokáinkkal is.

Illyés és nemzedéke nem látja még ezt az összefüggést, s hogy nem látja, azért bizonyára az irodalom és a politika viszonyának, s az egész szellemi élet szerkezetének 56 utáni átalakulása is okolható. Míg a két világháború közötti népi írói mozgalom jeles képviselői nemcsak érdeklődnek a társadalomtudományok iránt, de lelkes autodidakta szociológusok, közgazdászok, szociográfusok is egyszersmind, a „szocializmus” korszakában óvakodnak attól, hogy a politika által közvetlenebbül ellenőrzött ideologikus diszciplínák nyelvén is megszólaljanak. Területátadás? Visszavonulás ez a politikum szférájából? Kétségtelenül az, ám nem stratégiai, hanem taktikai megfontolásból. Illyés kedvenc metaforája a kétkerekű kordéról fejezi ki e megfontolás értelmét. Az irodalom, a kultúra kereke nélkül éppúgy nem halad a kocsi, mint ha a politika abroncsával vagy küllőivel történne valami baj. S a két kerék csak ugyanolyan sebességgel, s csak egy irányba haladhat. A kultúra, az irodalom autonómiájának igényét, öntörvényűségének védelmét jelenti ez a metafora egy olyan történelmi helyzetben, amikor a tényleges hatalom: a diktatúra minden eszköze a politikusok kezében van. Úgy is mondhatjuk: az irodalom az ideológia – s az általa ellenőrzött társadalomtudományok – felségterületéről való kivonulással fizet esztétikai birodalmának viszonylagos függetlenségéért. Ami persze nem jelenti azt, hogy az író, a költő kitérhetne a saját szociális érzékenysége által diktált feladatok elől.

Illyés – noha a fentebb vázolt okokból fakadóan előtte is rejtve maradnak a kor hétköznapjainak és társadalmi, gazdasági világfolyamatainak mélyebb összefüggései – pontosan érzékeli a materiális fejlődés tényeinek és a nemzeti közösség kórtüneteinek disszonanciáját. Ám éppen azért, mert a közösségi költészet felvilágosító-értelmező és nevelő-mozgósító hagyományos poétikája nem kínál eszközöket e disszonancia feloldására, alanyi lírikusként éli meg és „dolgozza fel” a tettvágyának és politikai tehetetlenségének feszültségéből adódó, drámaian romló közérzetét. Lehet-e remélni, hogy a szétesés, a hanyatlás, a romlás látható jelei mögött az életnek, a történelemnek még láthatatlan teremtő és megtartó erői is munkálnak? Lehet-e bízni abban, hogy a lélek minden megpróbáltatáson képes úrrá lenni, s hogy minden kudarcnak, vereségnek lehet győzni tudásra nevelő szerepe a saját kárán okuló ember és közösségei szenvedéstörténetében? Egyáltalán hihetünk-e abban, hogy a Rossznak nem lehet végzetes, abszolút hatalma a Jó oly gyakran néma és mozdulatlan erőivel szemben? Az etikát, a pszichológiát, a történetfilozófiát és a teológiát egyaránt érdeklő „örök” kérdések foglalkoztatják az idősödő Illyés Gyulát, s az e kérdések fölötti töprengései ihletik öregkori költészetének remekeit. Ezek a töprengések olykor közösségi lírájának tárgykörét gazdagítják, máskor az egzisztencialista létbölcselet problémáit feszegetik. „Népem, trágyával megdobáltatásod / törli ragyogóra az orcád. // A pusztulás, a pusztulás: emelkedés. / Föltámadás szárny-erejével / feszül elő csontburkából a mag / s a jog. / Népem, jelened romjain / fetrengve vívod ki magad – / Váltsd ki magad! // Stigmaként égnek sebeink / Világítják az ember éjszakáját.” Így meditál az „anakronisztikus” nemzeti költő szerepében az Eretnek ima írója (Minden lehet; 1973.). A történelmi végzet okát nyomozó A fecske és a falevél olvasója nem tud nem ötvenhatra asszociálni: „Mária hava, Párizs, / 1968, de éppúgy / 1848 – fructidor! – vagy / 1789 vagy – / lehetett volna újra amiképp / a fecske fölírta az égre? // … // Fölkelt a város: mint a rokkant, / megvetve hátát kolduló falához, / tenyerével segítve magát /Fölkelt az ifjúság / egy teljes hétre, nem először, /de tán utolszor… //… // Egy fecske nem csinált tavaszt, de / az első falevél a ház fölött / cikázva sárgán, mint a / már repülőkről leszórt hadparancsok, / az első falevél azonnal / megcsinálta az őszt, / a véglegest, / az általános visszavonulással. / Fát vág, burgonyát vermel ismét / nagybátyánk, a paraszt; a férgek föld alá huzódnak; / aztán a waterloo-i pánik; / aztán a Szent Szövetség hómezői. / »Most tél van és csönd és hó és halál«. Megírom ezt a levelet még / Pathmoszból, testvéreim, mialatt / a ködből még kihallani / »vak ügetését eltévedt lovasnak« / S emlékezem, / nyáron fehéren, télen vörösen / világolt az estben a szülőház ablaka – / Télen volt igazibb, / télen, kezdődő hóviharban.” (Minden lehet, 1973.) Ez a verszáró kép – ismételjük meg! –: „a kezdődő hóviharban vörösen világló szülőház ablaka” (a költő avantgárd korszakának legbravúrosabb technikáját is felújító versben) az otthon-mítosz varázsával, a személyiséget óvó erő szimbolikus megjelenítésével enyhíti a történelme által űzött ember pokoli szenvedését. A Jó és a Rossz harcát szemlélő költő itt – A fecske és a falevélben – mélylélektani titokra bukkan, máshol a reménytelennek látszó küzdelem értelmét villantja fel nagyon is racionális érveléssel. Miként a – talán legsikeresebb – Dőlt vitorla című kötetének (1965.) címadó versében: „Árboc, s vitorla, nézd előre / mikor repül / leggyőztesebben? Amikor leg- / mélyebbre dül.” Más logikával, de ugyancsak a Jó–Rossz racionális dialektikáját illusztrálja a még 1947-ben írott, és befejezetlenül maradt, s végül is 1968-ban publikált Vár a vízen című költeménye (Fekete – fehér című kötet.) „Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély? / Mert – küzd létéért, kit nem les halál? / Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár? Nem pusztulástól él, ami él? // Kitől függ, hogy e tenger törmelék / ne legyen százegyszerte is – alap / s hogy e romokból ne kezdjen e nép / rakni magának új falat?” Hogy nem pusztán a vigaszt kereső, s közösségét is vigasztalni akaró költő pedagógiai használatra kimunkált történelemértelmezését közvetítik ezek a versek, azt ugyanennek a létbölcseletnek az önportrékban megfigyelhető feltűnése bizonyítja. Az „Összeomlás” Ady hangját idéző strófái pszichológiai tanulmányként is értelmezhetők: „Nem is volt oly rossz, / midőn nem tudtam szót se szólni / a torokfogó fájdalomtól, / nem is volt rossz összeomolni. // A szenvedésnek, / a csigázásnak is lett egy csúcsa, / amikor úgy rándult a szív, úgy / szökkent föl – mintha szabadulna.” De nemcsak a lélektan tanúsítja a Rossz erőinek Jóra fordíthatóságát. A Ti, kalauzaim!… (Dőlt vitorla, 1965.) filozófiája cseppet sem ironikus hangszerelésben cseng össze a keresztény teológiák kegyelem-tanával. „Vád, rágalom, gyanú, – s többi: karmos szavak, / ragadozók, gyors dögevők, / utam vége felől hátratekintve hadd / köszöntselek fejem fölött! / Vád, pletyka, ferdítés, – s ti mind, ölyük, lecsapni / kész ádáz – védangyalaim! / Mert hányszor óvtatok – vijjogva – meg ti, csak ti / utam kanyarain! // … // Hányszor nem láttam egy jeled sem, Tiszta Nap! / Előttem semmi fény. / Fekete nyilait csak a Rossz Akarat / lövellte mögülem elém. / Mennyi útmutató, bár mind azt mondja: Nem! / Köszönöm igy is, köszönöm, / hogy ennyi legalább kijutott kegyelem / – most és mindörökkön.”

(Folytatjuk)