A magyar virtus: fél lábon kihúzni a nehéz éveket |
| Bod Péter Ákos |
Egy minapi nemzetközi felmérés a magyar társadalom innová ciós képességét a szokásos mutatók alapján az európai uniós országok sorrendjének a végére helyezte. Sosem egyszerű az olyan bonyolult jelenség mérése, mint amilyen a megújítási és újat alkotási (innovációs) képesség, vagy a műszaki haladás, vagy a tudásalapú gazdaság; az adatok többféle módon értelmezhetők, különféle következtetések levonását engedik meg. E felmérés alapos módszertanon és sokrétű tényadatokon nyugodott, így a ránk nézve nem hízelgő sorrenddel nehéz lenne vitázni. A helyezésünkből levonható végső következtetést azonban árnyalni lehetne, mert bár az újítások, találmányok számát vagy a kutatásra és fejlesztésre szánt állami és vállalati ráfordítások nemzetgazdasági arányát tekintve nem állunk jól, másrészt viszont gyors ütemben honosodott meg nálunk egy sor vadonatúj technológia, és gazdaságunk termelési és kiviteli szerkezetében nagy arányt tesz ki a „high tech”, gyorsan nőtt az elmúlt másfél évtizedben a termelékenység. Mindezek jórészt annak tudhatók be, hogy a rendszerváltozás kezdete óta nagy arányban jött a külföldi tőke gazdaságunkba.
Ellentmondó adatok és tények citálhatók tehát, melyek alapul szolgálhatnak tisztázó vitáknak. Olyan értelmes vitáknak, amelyek során remélhetőleg nem vész oda a nemzetközi felmérés üzenete: többet és mást kellene tenni gazdaságfejlesztésben, társadalomépítésben, mint jelenleg. Másfelől viszont az a gyakori reagálás nem segítene, ha magunk ostorozására szinte vadásznánk a reánk nézve előnytelen mutatókra és jelenségekre. Amúgy is hazánk a legpesszimistább ország az unión belül (ismét egy friss felmérés szerint): mintha a sérelmek gyűjtögetése, a panaszkodás és a borús világszemlélet valóban nemzeti jellegzetességünkké vált volna. Inkább foglalkozunk az idézett felmérésből (és napi ismereteinkből) kivilágló üggyel: jelenleg kétségkívül gyenge a magyar társadalom megújító készsége. Már az is elemzésre vár, hogy milyen okok következtében kerülhettünk egy ilyen lista végére, nem pedig mondjuk az egy főre jutó nemzeti összterméket illetően. Az sem lenne öröm, de az anyagi gazdaságot illető lemaradásunk magyarázható az 1945 utáni zsákutcás négy évtizeddel. Ám a megújulási képesség más; mai gyenge helyezésünk igazi meglepetés. Eltér külső megítélésünktől is. Hiszen eddig az volt a rólunk alkotott kép (és a mi belső önképük is), hogy a magyar alkotó, találékony, mozgékony nemzet. Magyar az – szól az Amerikából visszaimportált mondás –, aki a forgóajtóba mögötted lép be, de valahogy előtted lép ki. Ennek a sztereotípiának egyébként nyilván megvolt az alapja, mégpedig jórészt a második világháborút követő, majd pedig az 56-os emigráció teljesítménye. Ám a kommunizmus elől 1945 és 47 között, majd a forradalom alatt és után kivándorló százezrek társadalmi jellemzői nagyon mások voltak, mint az otthon maradó s az azóta felnövő hazai többségé. Az előző hullámban sok polgár és vállalkozó emigrált, 56-ban pedig a menekülők közt komoly hányadot tett ki a mozgékony, fiatal, nyelvet tudó vagy nyelvtanulásra kész, illetve az olyan ép értékrendű, akit taszított a hazánkra rátelepedő totális rezsim. Mindez azonban régen volt. „A magyar mint ügyes és innovátor” sztereotípiája (mint általában minden ilyen) támaszkodik ugyan történelmi tényanyagra, de ma már nem írja le hűen a valóságot. Mindenesetre éppen ennek a sztereotípiának ismeretében még különösebb az idézett összehasonlító felmérés eredménye. A nemzetközi komparatív elemzések más téren is az önértékelésünktől eltérő képet mutatnak. Ilyen a képzettségi és tudásszintünk ügye is: emlékünkben még él a valamikori sok magyar Nobel-díjas, majd a sikeres diákolimpiai szereplések sora, a magyar matematikai iskola renoméja, a Rubik-kocka, és még folytathatnánk. Tényleg, folytathatnánk? Hiszen éppen itt van a gond: a nagyobb nemzetekkel való szellemi lépéstartás és a szomszédokkal szembeni „kultúrfölény” talán korábban is inkább csak illúzió volt, de mára relatív helyzetünk radikálisan megváltozott, azaz a legtöbb területen romlott. Az olvasási, szövegmegértési képesség terén, a szakiskolákban megszerzett tudásanyagot illetően rossz a helyzet, és romló tendenciák mutatkoznak. A felsőoktatás pedig a maga eltömegesedésével, szerkezeti bajaival eleve a gondokat szaporítja. De akkor honnan a gyors termelékenységemelkedés, a „high tech” nagy aránya a kivitelünkben? A térségben másokhoz képest miért ide jött – főleg a rendszerváltozást követő időszak első felében – olyan sok működőtőke? Nos, itt valójában nincs semmi ellentmondás, pláne rejtély. Az adatok és események alapján a magyar gazdaság (és társadalom) máig megtapasztalt erősségét nem a tudásalapú gazdaság adja, sem az innovációs fejlődés, hanem az alkalmazkodóképesség. Van gyors termelékenységnövekedés, gazdaságunk legtöbb ágában megújult a termelési és technológiai szerkezet. Igaz, eközben újításból és találmányból a korábbinak csupán töredéke születik. Bár az újítási adataink romlásánál be kell számítani, hogy a tervgazdasági korszakban az újítások és találmányok részben máshol már ismert megoldások újrafeltalálása volt, sőt megesett, hogy újítás címen valójában prémiumot fizettek ki. De bárhogy volt is a régi rezsimben, kimondható, hogy a mögöttünk hagyott két évtizedre nem az innováció nyomta rá a bélyegét. Inkább az alkalmazkodás: adaptálódás az új viszonyokhoz, a gyorsan változó szabályokhoz, a külföldi tulajdonoshoz. Aki itt vállalkozásra adta fejét (akár már a régi rezsim végső szakaszában, az 1980-as években, akár 1990-et követően), gyorsan változó adókörnyezetben élt, nehezen kiszámítható viszonyok között. A munkavállalók százezreinek a rendszerváltozás részeként a magánszektorban az új tulajdonosok elvárásait, irányítási stílusát kellett megismerniük. Az állam pedig mint munkaadó ugyan sokat (túl sokat) megőrzött korábbi énjéből, de alkalmazottait számos sokknak tette ki eddig is; kényszerből most a megszorítások keretében ismét túlélési próbának teszi ki tisztviselőit. A gazdaság irányítójaként államunk gyakran a húzd meg-ereszd meg politikáját követi: a legdurvább példát az utóbbi két esztendő szolgáltatta a maga választások előtti adócsökkentésével és a generózus jóléti intézkedéseivel, majd a választás utáni adóemeléssel, megszorításokkal. Meglepő-e hát, ha az előző korból, az értelmetlen szabályokkal teli tervgazdasági évtizedekből, sőt az azt megelőző korszakokból magunkkal hozott túlélési, alkalmazkodási, ügyeskedési képességünk inkább érvényesül, mint az újat alkotás géniusza? Az alkalmazkodási képességet persze nem kell lebecsülni: vannak figyelemre méltó eredményei és tényleges gazdasági hozamai. Ismert multinacionális cég vezetőitől hallottam, hogy a legújabb technológia bevezetése a magyarországi cégüknél gyorsabb és sikeresebb volt, mint például az angliai gyárukban, ahol a helyi mérnökök vonakodtak elsajátítani az amerikai módit, míg a magyar műszakiak a valóban hatékonyabb módszereket nem elsősorban konformizmusból vagy munkahelyi kényszerből, hanem őszinte tanulási vágyból vették át. De a magyar magántulajdonú cégeknél is sokat tanultak a vezetők, alkalmazottak és maguk a tulajdonosok a rendszerváltozás során. Beleszoktunk, beletörődtünk (beletörtünk) a piacgazdaságba. Eközben az adatok egyértelműen mutatják, hogy a kis és közepes méretű cégeknél (márpedig a magyar tulajdonú vállalkozások ilyenek vagy még kisebbek: mikroméretűek) alig történik innováció. Pénzük se nagyon van, szakemberük sem arra, hogy vadonatúj terméket, eljárást fejlesszenek ki. A kis és még kisebb cégek nem is műszaki vagy szervezési nagyszerűségükkel, hanem inkább csak a megpróbáltatások elviselésével maradnak talpon. Alkalmazkodással persze sokáig gyorsan lehet fejlődni, amint arra számtalan ázsiai példa van, bár a japán és a dél-koreai esetek azt is megmutatták, hogy az imitáció korszakát idővel fel kell váltania az innovációénak egy bizonyos fejlettségi szint (és bérköltség) fölött. A magyar viszonyok persze messze vannak a távol-keletiekétől, de mégsem vitatható, hogy csak másolással, átvétellel, alkalmazkodással (és napi ügyeskedéssel) meg hosszú munkanappal és két-három mellékállással, azaz a magyar társadalomban ismert egyéni és csoportos technikákkal nem lehet sokáig boldogulni. A nemzetközi innovációs adatok üzenete számomra legalább ez. Mai helyzetünknek nyilvánvaló okai és előidézői vannak. A külföldi tulajdonban álló magyarországi nagyvállalatokat lehet okolni (noha a multi-kártya gyakori kijátszását politikai osztályunk részéről jórészt pótcselekvésnek és bűnbakkeresésnek tartom), hiszen nekik éppen ez a magyar alkalmazkodóképesség kellett az elmúlt időszakban. Ők maguk itt viszonylag keveset innováltak, mivel a kutatási, fejlesztési, kísérleti gyártási tevékenységek döntő hányadát a vállalatközpontban végzik. De hát a magyar tulajdonú cégeknél is ritka az innováció. Az állam pedig költ ugyan pénzt a kutatásra és fejlesztésre (K+F-re), de csak szerényen. Holott költségtakarékossági alapon éppen a K+F terén lenne hazánknak komparatív előnye sok nagy és gazdag országgal, illetve kis bérű harmadik világbeli országgal szemben: a magyar mérnök, kutató, matematikus jóval kevesebbe van, mint az amerikai, németországi vagy hollandiai vállalati kutatóközpontok kutatói, miközben minden relatív romlás ellenére szakmai színvonala meglehetősen jó. Mégis alig települt ide fontos kutatási kapacitás a nagy tőkebeáramlás kezdetén. Mielőtt oda konkludálnék, hogy lám, ismét egy bizonyíték a multik fondorlataira, érdemes gyorsan közbevetni, hogy e téren érdekes dinamika, időbeliség figyelhető meg. Eleinte valóban leginkább csak a legjobban ellenőrizhető, szemmel tartható gyártási folyamatokat telepítették ide a nagy külföldi cégek, és éppen a K&F terén voltak bántóan tartózkodók a befogadó országgal szemben. De az idő múlásával (bizony ez néhány cégnél évtizedet jelent) lassan felfedezik a magyarországi (és általában: kelet-közép-európai) szellemi erőforrások rendelkezésre állását. Friss élményem nyugat-magyarországi innovációs társaság tagvállalatainak eszmecseréjén, hogy szerszámtervezőt, műszaki fejlesztőt és hasonló tudásigényes szakembert a kezdet kezdetén egyáltalán nem igényeltek a külföldi tulajdonú cégek, és csak a legutób időkben gyorsult fel a magyar mérnökök, fejlesztők alkalmazása, most viszont a növekedés tekintélyes. Igaz, mindebből ez idáig sem sokat rögzítenek a foglalkoztatási és ipari adatok, de azok rendre késve tükrözik a folyamatokat (meg persze a pannon térség e téren is előtte járhat a magyar átlagnak). Mit tehetne a kormányzat a helyzet javításáért és a kialakult állapotok helyrehozataláért? Éppen a multiknál nem sokat; amit eddig tett a külföldi nagytőke idecsábításáért és a nagyvállalati kutatóközpontok letelepítéséért, az mérsékelt eredményt hozott, és valószínűleg sokba került. Az árat nem ismerjük; részben mert üzleti titokra hivatkozva nem kapnak a támogatási szerződések nyilvánosságot, és talán a döntéshozók maguk sem ismerik a valóságot. Az adókedvezmény ugyanúgy állami támogatás, mint például a földművelőnek nyújtott szubvenció, csak éppen az utóbbi megtalálható az állami költségvetésben, míg a be nem folyt adónak talán a létezéséről sem tud az országgyűlési képviselő, aki gombnyomásával jóváhagyta a büdzsét. A magyar költségvetés eddig is bőven nyújtott támogatást a külföldi nagy cégek hazai beszállítóinak, hogy javuljon versenyképességük, de ez a program is csak félsiker lett. A hazai cégek nagy többsége sok ok miatt nem folytat innovációs tevékenységet, és ezen okok részben a kormányzati gazdaságpolitikával (vagy annak hiányával) kapcsolatosak. Másrészt azonban itt van maga az alapprobléma: a reméltnél, vártnál és elvárhatónál gyengébb a társadalmunk innováló képessége. Aki csupán rövid távra képes vagy hajlandó előre tervezni, az nem fog bele vadonatúj eljárás vagy termék kifejlesztésébe. Aki nem bízik a jövőben, az óvakodik beruházásba fogni, legfeljebb csak a kereslet alakulása szerint bővíti üzemét. De akkor mitől várjuk a gazdasági felemelkedést? Bizony, ismét csak kintről: emlékezetes módon a 2006-os választási kampányban az Uniótól remélt százmilliárdok képzeletbeli szétosztogatásával igyekezett hangulatot javítani a kormányoldal. 2007 közepére a közügyek iránt kevésbé érdeklődőknek is kezd derengeni, hogy nincs és nem is lesz uniós pénzeső. Ígérhettek a hiszékeny szavazópolgárnak újabb metróvonalat és elővárosi vasutat, különféle nagyberuházásokat, de mára mindjobban látszanak a valóság körvonalai. Kevesebb tervre jut pénz, és úgy gyanítja a közvélemény, hogy már régen döntöttek odafent a kedvezményezettekről. Marad viszont a nagyobb adó, a drágább hatósági ár, a csökkenő állami ellátás. Amire a több évtizede begyakorlott védekezési technika a válasz: alkalmazkodás. Alkalmazkodás: jobb esetben visszafogott családi és üzleti beruházás, rosszabb esetben hitelfelvétel „lesz, ami lesz” alapon. Sokaknál visszahúzódás a fekete és szürke gazdaságba, a mozgékonyak pedig mégis előveszik az uniós munkavállalásról szóló prospektusokat. Ami biztos: egy-két évre lassul a magyar gazdasági növekedési ütem, miközben minden szomszédunknál dübörög a gazdaság. Nálunk azonban most nem jut sok pénz állami beruházásra és fejlesztésre, a hazai magáncégeknél pedig éppen a piacbővülés leállása miatt nincs mire fel beruházni. A külföldi tulajdonú és központú vállalatoktól pedig eleve sok nem várható el ezen a téren; ami fejlődés mutatkozik, az örömteli, de alig változtat helyezésünkön. Amelynek jövőbeli alakulásáról nem lehet illúziónk, már csak azért sem, mert a mai kormánypolitika nem az építést, a modernizálást, a megújítást szolgálja. Ezekről mind csak beszél, míg valójában azt teszi, amit a társadalom nagyobb fele is: igyekszik valahogy kihúzni ezeket az éveket. Igen, ebben a műfajban bőven szerzett gyakorlatot a magyar társadalom. Talpon is maradt. Csak éppen ezért (is) találtatunk az innovációt illetően az uniós sorrend végén.
|
