Rendszerváltás és demokrácia | |
| Egedy Gergely | |
ára már igen tekintélyes nemzetközi szakirodalma alakult ki a „tranzitológiának”, vagyis azon folyamatok elemzésének, amelyek során a korábban diktatórikus rezsimekbe kényszerített társadalmak a demokráciába „mennek át”. Az elméletileg feldolgozandó tapasztalat a legtöbb helyen ugyanaz: a diktatúrától való megszabadulás bizony még egyáltalán nem jelenti a valódi demokrácia kiépülését. Sőt, az is kétséges, hogy az átmenetet egyáltalán szabad- e egyirányú – a kezdettől a véghez mintegy automatikusan, elkerülhetetlenül vezető – útként értelmezni. A tranzitológia klasszikus dramaturgiai szabályainak zöme – az illúziók kergetésétől kezdve a múlttól kapott örökség súlyának a lebecsüléséig – hazánkban is érvényesült, számos egyedi sajátossággal együtt. Az általános és a specifikus jelenségek, a régiónk egészét és a csak Magyarországot jellemző vonások összjátékának rendkívüli mélységű elemzését adja Fricz Tamás új könyve, amely a magyar demokrácia természetrajzának a vizsgálatára vállalkozott, ám ennek kapcsán széles körű képet festett a magyar átmenetről is. (Vagy transzformációról – ha inkább az „egyirányúság” látszatát is kerülő átalakulás fogalmát akarjuk használni.) S nemcsak a szűkebb értelemben vett átmenetről, hanem arról is, ami utána következett, az elmúlt másfél évtizedről. Amihez a recenzens csak egyetlen gondolatot fűz hozzá, a bevett periodizáció vitatása nélkül: nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig nem zárult le a rendszerváltás, hisz oly sok vonatkozásban még mindig a régi problémákkal küszködünk… E megközelítésből kiindulva pedig bátran megfogalmazható, hogy Fricz Tamás munkája nemcsak a hazai demokráciakutatást gazdagította, hanem a magyar tranzitológiai irodalmat is. Méghozzá egy kiemelkedő alkotással – rögtön meg is előlegezve a recenzens véleményét. A szerző által középpontba állított kérdés tehát az, hogy milyen is az a demokrácia, amelyben 1990 óta élünk. Hová jutottunk, s miért tartunk ott, ahol vagyunk? A válasz erre természetesen nem adható meg történeti visszatekintés nélkül, s ennek során a szerző először is a Közép- és Kelet-Európában lezajlott rendszerváltásokra tekint ki. Megállapítja, hogy régiónkban a „békésnek” mondott átmenetek között is különbséget lehet tenni: az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a balti országokban a rendszerváltások a társadalom intenzív részvételével zajlottak le – Magyarországon viszont az átmenet a tömegek kikapcsolásával, az elitek szintjén kötött megállapodásokkal valósult meg. Emiatt azután társadalmunk többsége nem is tudott azonosulni az új politikai rendszerrel. Mi kellett volna ahhoz, hogy a békés átmenet el tudja nyerni a társadalom zömének a támogatását? A munka három kulcstényezőt emel ki: 1. a társadalom részvétele az átmenet fontos eseményeiben; 2. olyan szimbolikus események, amelyek lehetővé teszik a polgárok számára, hogy ne csak racionálisan, hanem érzelmileg is azonosuljanak a változásokkal; 3. a régi rendszer elitjének az elszámoltatása s ezzel összefüggésben bizonyos mértékű elitcsere. Magyarország mindegyik tekintetben „lemaradt” – jellemző, hogy nálunk a legtöbb embert megmozgató „demonstrációra” 1988. november 7-én került sor, amikor is hatalmas tömegek indultak Bécsbe Gorenje hűtőgépekért. Jó néhány szociológiai vizsgálat is alátámasztja a szerző következtetését: hazánkban „a rendszerváltás döntően a jólét lehetőségeiben értelmeződött.” Más szavakkal: a demokráciával kapcsolatos elvárások nem politikai tartalmúak voltak, hanem kifejezetten a jólétre irányultak. A „miért”-re a választ a Kádár-korszak sajátosságaiban találjuk meg, s a könyv ezek elemzésével sem marad adós. A sokszor emlegetett „kádári kompromisszum” eredményeképp a magyar társadalom arra szocializálódott, hogy a legbölcsebb dolog a politikától való távolmaradás, ennek pedig az lett a következménye, hogy míg az emberek közömbössé váltak a politika iránt, gazdasági-szociális szempontból túlságosan is kötődtek az államhoz. Ez a magatartás épp az ellenkezője annak, ami a demokrácia szempontjából szükséges lenne. Teljesen megalapozott tehát Fricz Tamás következtetése: a régiónkban a Kádár-rendszer kínálta a legkevésbé kedvező feltételeket egy sikeres rendszerváltás számára. Régi tapasztalat: egy drasztikus diktatúrától könnyebb megszabadulni, mint egy „igazi arculatát rejtegető” rendszertől. Ilyen körülmények között a rendszerváltás folyamatában, melynek időbeli terjedelmét a munka az általános megközelítésnél (1989–1990), igen helyesen, tágabban értelmezi, (1987–88 – 1992–93), a kulcsszerepet az elit játszotta. Mennyire sikerült a rendszerváltó elitnek a kádári örökséggel megbirkóznia? A munka világos választ ad erre: csak felettébb korlátozott mértékben, mivel az új ellenzéki elit elsősorban a fő ellenségre, a régi pártállam elitjére koncentrált – nem pedig a társadalomra. Az új elitet pedig igen gyorsan megosztotta a „népi-urbánus” ellentét nyílt kiújulása, aminek a tartalmát a szerző joggal határozza meg „nemzeti–kozmopolita” ellentétként. E fejlemény nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon a kívánatosnál sokkal hamarabb szembefordultak egymással az antikommunista ellenzéki elitcsoportok – még azelőtt, hogy „a rendszerváltás szempontjából lényeges közös lépéseket megtették volna”. Összegezve: a rendszerváltás alkotmányos céljait megvalósította ugyan az ellenzéki elit, de úgy, hogy eközben nem sikerült világosan elhatárolni egymástól a diktatúra és a demokrácia korszakát.
A kontinuitás megőrzésében döntő szerep jutott a régi „káderelitet” gazdasági hatalomhoz juttató „spontán privatizációnak”, amelynek a következményeit a szerző – igen szellemes megoldásként – Bokros Lajos már 1990-ben megfogalmazott véleményével érzékelteti. „Bizonyítható – írja a későbbi pénzügyminiszter, a hazai neoliberalizmus egyik apostola –, hogy ez a folyamat a mai monopolisztikus összefonódások megrögzítésével kifejezetten a piac- és társadalomellenes tulajdonszerkezet kialakulásához járul hozzá.” S egy olyan szerkezethez, fűzhetjük hozzá, amely épp a stabil demokrácia társadalmi alapjait ásta alá. A demokratizálódás folyamatát vizsgálva Fricz Tamás joggal hangsúlyozza, hogy sosem elég pusztán a jogi-intézményi feltételekre összpontosítani: nélkülözhetetlen az a fajta „endogén”, belső megközelítés is, amely a demokratikus politikai kultúra alakulására fordítja a figyelmet. Gyakori jelenség ugyanis a diktatúráktól szabaduló országok körében, hogy a demokrácia formális keretei létrejönnek ugyan, ám hiányoznak a stabil normák, és persze a demokratikus mentalitás is. Miért nem tud a demokrácia intézményi struktúrája tartalommal telítődni? Ennek elemzése kapcsán eljut a szerző a magyar rendszerváltozás egyik legkritikusabb kérdéséig, az elitváltás problémájáig. A szociológiai szakirodalomban ezzel kapcsolatban két fő megközelítés alakult ki: az „elitcirkulációs”, amely szerint a régi elitet egy új váltotta fel, s az „elitreprodukciós”, amely viszont abból indul ki, hogy a régi elit sikerrel őrizte meg egykori privilegizált pozícióit, politikai tőkéjét gazdasági hatalomra „konvertálva”. Fricz Tamás álláspontja (a recenzenséhez hasonlóan) az utóbbi felfogáshoz áll közelebb. A demokratikus magatartásformák és normák stabilizálódását mindenekelőtt az gátolta, hogy „egyetlen erőcentrum politikai és társadalmi túlsúlya” érvényesült, ez az „erőcentrum” pedig a bukott diktatúra elitjének tagjaiból került ki. Ez pedig óhatatlanul felveti a kérdést: vajon ez törvényszerűen alakult-e így? Nem lett volna-e lehetősége a rendszerváltó elitnek arra, hogy azonnal más arculatot adjon a kialakuló magyar demokráciának a nómenklatúra-elit hatalmának a megtörésével? Azon elitének, amely az MDF 1990-es választási győzelmével csak részlegesen és ideiglenesen szorult háttérbe. Mint köztudomású, ez a dilemma a mai napig éles viták tárgya a történeti és politológiai szakirodalomban, s a választ számos szubjektív tényező is befolyásolja. A szerző, mint oly sokan az utóbbi években, az Antall-kormány „mérsékelt konzervatív szemléletmódját”, jog- és erkölcsfelfogását hibáztatja. A recenzens természetesen egyetért azzal a megállapítással, hogy egy „diktatúra jogrendje nem lehet szent és sérthetetlen”, s azzal is, hogy bizonyára többet lehetett – és kellett – volna tenni e tekintetben, ám úgy véli, az elmarasztaló vélemény mégis kissé egyoldalú. Nem veszi ugyanis kellőképp figyelembe, hogy az első szabadon választott kormányunk mozgásterét nemcsak a joguralomhoz való túlzott „dogmatikus” ragaszkodás korlátozta, hanem a politikai és gazdasági erőviszonyok realitása is. A szerző által is érzékletesen vázolt kádári örökségnek, valamint az SZDSZ-közeli „közvélemény-formálók” példátlanul agresszív propagandájának s az átalakulás objektív nehézségeinek a hatására sajnálatos módon gyorsan elfogyott a társadalmi támogatás a kormányzó MDF mögül. Ami drasztikusan korlátozta cselekvési lehetőségeit. Enélkül nem érthető meg a történelmi igazságtételnek, azaz a régi elit elszámoltatásának tragikus elmaradása sem. A tárgyilagosság megkívánja, hogy megjegyezzük: az MDF csak az első, ám nem az egyetlen konzervatív politikai erő volt, amely vereséget szenvedett a posztkommunizmus szervezeti hálózatával szemben. Ahogy azonban Fricz Tamás maga is írja, igen találóan, másutt a könyvében: „a kártyákat már azelőtt leosztották, mielőtt az új játékosok az asztalhoz ültek volna.” Nincs tehát vitája a recenzensnek a szerző azon konklúziójával, hogy a magyar rendszerváltás végső mérlege igen sok kívánnivalót hagy maga után – s regionális összehasonlításban ez különösen áll, de az okok tekintetében egynémely vonatkozásban máshová tenné a hangsúlyokat. A rendszerváltás felemás jellege jól megmutatkozott alkotmányos berendezkedésünkben is. Joggal emeli ki a szerző, hogy egy új alkotmány létrehozása nemcsak politikai okokból, hanem szimbolikus tekintetben is roppant fontos lett volna – a politikai elit egészének a kudarca, hogy az 1989-ben átmenetinek szánt alkotmánymódosítást a mai napig nem követte a demokratikus jogállam végleges alkotmánya. A Magyar Nemzet publicisztikai rovatának rendszeres olvasóit nem lepi meg, hogy Fricz Tamás alkotmányjogi struktúránk merevségének egyik ékes bizonyítékát látja abban a válságban is, amely Medgyessy Péter 2004 nyarán történt puccsszerű leváltását kísérte. Megítélése szerint a táborok közötti merev szembenállás hallgatólagos kiegyezéshez vezetett: mindkét tábor elfogadta, hogy „a négyéves ciklusokat hol az egyikük, hol a másikuk szabad vadászmezőnek tartja” – s így e gyakorlaton nem is kívántak változtatni. A magyar demokráciát – egyebek mellett – egy negatív konszenzus, a „konszenzusképtelenség beismerésének konszenzusa” bénítja. A magyar pártrendszer kialakulásának sajátosságait és „bebetonozódását” vizsgálva a szerző az „elitpártosodás” fogalmát használja – mindenféle értékítélet nélkül, azt a cáfolhatatlan szociológiai tényt hangsúlyozva, hogy pártjaink az elitcsoportok alkotásai voltak. Politológiai szakirodalmunk sokat foglalkozott a 90-es években azzal a kérdéssel, hogy a magyar pártok a társadalom felett „lebegnek”-e; Fricz Tamás igen lényegretörően úgy fogalmaz, hogy pártrendszerünk – mivel társadalmunknak „nem is igazán volt politikailag értelmezhető tagoltsága” – az ellenzéki értelmiségi csoportok közötti ellentéteket tükrözte. E fontos megállapítás figyelembevétele nélkül nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért alakult ki napjainkra igazi szakadék az ún. „választási modell” elmélete és valósága között, miért nőtt oly hatalmasra a politikai elit és a társadalom közötti távolság. A recenzens messzemenően egyetért a szerző azon meggyőződésével, hogy a demokrácia szempontjából a kétpártrendszer uralomra jutása egyértelműen hátrányos lenne. Érveléséhez csak annyit fűzne hozzá, hogy a magyar társadalom eleve túlságosan sokszínű és „plurális” ahhoz, hogy két párt adekvát módon kifejezésre tudja juttatni érdekeit és szempontjait.
A politikai megosztottság okait vizsgáló – a munka gondolatmenete szempontjából kulcsfontosságú – fejezetben a szerző hangsúlyozza, hogy a demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen az autoritás megléte. S. M. Lipset klasszikus művére (Political Man, magyarul Homo politicus címmel adták ki) támaszkodva abból indul ki, hogy a demokráciában külön kell választani az autoritás forrását és hordozóját: az előbbi maga a rendszer és annak valamilyen szimbóluma, az utóbbi pedig a kormányzat. Az amerikai politológus két potenciális forrást említ, a koronát és az alkotmányt – ezt Fricz Tamás három másikkal is kiegészíti, a demokratikus értékek tiszteletével, a nemzettel és a demokratikus kiegyezéssel. A demokrácia akkor működik jól, ha a forrás és a hordozó elkülönül egymástól, azaz ha a hordozó nem kíván forrásként is fellépni. Ennek esélyei összefüggnek az országban uralkodó politikai törésvonalak jellegével – amivel ugyancsak részletesen foglalkozik a fejezet. Mint köztudomású, a magyar politikában a két fő törésvonal egyike a kommunista múlthoz való viszonyra alapozódik, a másik pedig a nemzeti irányultságú („népi”) és a kozmopolita, globalizációs („urbánus”) pártokat választja el – a szerző kifejező terminológiájával mindkettő „rendszerértékű”, nem pedig „részértékű” törésvonal. A politikai táborok, a kádárista és a polgári „résztársadalmak” szembenállásának élességét nagymértékben fokozza e két törésvonal egybeesése, egymásra torlódása, ami a rivális elitcsoportokat „tartósan és szinte reflexszerűen konszenzusképtelenné formálta”. A munka finom politológiai disztinkcióval arra is rámutat: a megegyezési képtelenség oka abban keresendő, hogy az elit csoportjait nem kompromisszummal jól áthidalható érdekalapú, hanem kifejezetten értékalapú, ideológiai jellegű ellentétek választják el – kibékíthetetlenül. A politikai megosztottság vizsgálata kapcsán e sorok – eszmetörténettel foglalkozó – szerzője úgy véli, tovább gazdagíthatta volna a munkát, ha az valamivel részletesebben is utal a politikai táborok világképének, demokráciafelfogásának főbb elvi vonásaira – és módosulásaira – is. No de a teljesség egyetlen monográfiától sem várható el – e hiányérzet egyébként is talán csak a recenzens szubjektív elfogultságából származik… Hogy mit lehet tenni azért, hogy a „kiszorítós” magyar demokráciát kivezessük e zsákutcából? A válasz, a demokratikus kiegyezés elméletileg könnyen adja magát, Fricz Tamás azonban figyelmeztet: a pártállami diktatúrából sarjadt posztkommunizmussal aligha lehet kiegyezni: „történelmileg és a rendszerváltás értelme alapján csak az indokolható, hogy a posztkommunizmus végre-valahára háttérbe szoruljon”. A polgári-konzervatív oldal ugyanis ma nem egy nyugati típusú szociáldemokrata párttal áll szemben, hanem egy diktatórikus rendszer örökösével. (Egy sajátos „életérzéssel” – Lánczi András találó kifejezését idézve.) Az állampolgárok tudatában a demokrácia forrása és hordozója csak akkor fog végleg elkülönülni – vonhatjuk le a következtetést az érvelésből –, ha a magyar baloldal teljesen leszámol a posztkommunista hagyományokkal; ha viszont erre sor kerül, akkor ezt – hangsúlyozza nyomatékosan és joggal Fricz Tamás – a jobboldalnak is „értékelnie” kell, azaz szakítania kell a konfrontációs politikával. A zárófejezetben a szerző – a magyar demokrácia sajátosságainak érzékeltetésére – egy új demokráciatipológia megalkotására tesz kísérletet. A nyugati kutatók sémái ugyanis csak a mienkétől jelentősen eltérő nyugat-európai viszonyok közepette értelmezhetők, s nem számolnak a posztkommunista országok realitásaival. Fricz Tamás kiindulópontja az, hogy a demokráciák vizsgálata során el kell választani egymástól a jogi intézményeket és a politikai cselekvést, hiszen „semmilyen intézmény sem létezhet az intézmény működtetésére irányuló szándék nélkül.” Nyugaton, a „demokratizáció első nagy hullámában” (Huntington terminológiáját idézve), az intézmények és a magatartások egymással szoros kapcsolatban fejlődtek, a posztkommunista világban viszont az intézmények és a motivációk nem állnak összhangban; az előbbiek ugyanis kellő belső motiváció nélkül születtek meg. A magyar politikai rendszerről írott könyvben a Körösényi–Tóth–Török szerzőtriász – Lijphart holland politológus kritériumai alapján – arra a következtetésre jutott, hogy a magyar demokrácia nem a „többségi”, hanem a „konszenzusos” demokrácia modelljéhez áll közelebb, ám a szerzők maguk is utalnak arra, hogy ezt az eredményt aligha erősítik meg mindennapi tapasztalataink – s ennek oka a modell hiányosságaiban keresendő. Fricz Tamás azt tette meg az általa javasolt demokráciafelosztás alapjává, ami a Lijphart-modellből hiányzott, a politikai elit motivációit és lélektanát – és így különböztet meg „befogadó” és „kiszorító” demokráciákat. Az egyikben a kormányon levő csoportok teret adnak az ellenzéknek, s alapkérdésekben konszenzusos döntésekre törekednek, a másikban viszont erről szó sincs: az ellenzék teljes kiszorítása a cél. Tizenkét kritériumot dolgozott ki a politikai elit beállítottságának a meghatározásához – részletezésük túllépné a recenzió terjedelmi kereteit. Az ilyenfajta felsorolások kapcsán persze mindig felvethető, hogy vajon épp ezek-e a legfontosabbak, s nem maradt-e ki valami – a recenzens azonban úgy találja, hogy a javasolt kritériumok igen jól alkalmazhatók a posztkommunista társadalmakra. Ezek fényében a magyar demokrácia egyértelműen a „kiszorító” típusba esik – s az, hogy e besorolás egybevág mindennapi tapasztalatainkkal, már önmagában is a modell értékére utal. Bár e tipológiát nyilván tovább lehet majd finomítani, megalkotásával Fricz Tamás igen jelentős eredménnyel gazdagította a hazai demokráciakutatás irodalmát.
S ez utóbbi megállapítás nemcsak az említett tipológiára áll, hanem valójában a kötet egészére is; a komparatív politológia eszközeivel végzett remek elemzés a hazai politikatudomány nagy nyeresége. És sok olvasót érdemel. „Az árok két oldalán” valamennyiünknek segíthet abban, hogy árnyaltabban és mélyebben értsük meg közelmúltunk történelmét. Enélkül pedig esélyünk sincs arra, hogy ép bőrrel átkelhessünk azon a roppant keskeny függőhídon, amelyet a kötet szerencsésen megválasztott borítóján láthatunk – amely a végzetesen szétszakadó ország két részét köti össze. (Fricz Tamás: Az árok két oldalán. A magyar demokrácia természetrajza, XXI. Századi Intézet, 2006.) |
