Alkotmányos totalitarizmus?

agyarország közönségdíjas politikusasszonya 2006 karácsonyán azt mondta, hogy az elmúlt év a demokrácia nagy próbatételét hozta. Fejtegetéseiből az sejlett föl, hogy ez a próbatétel sikeres volt, de igazán határozottan azért ezt még ő sem állította.

A visszafogottság indokolt volt. A magam részéről azt is indokoltnak tartottam, hogy csöppet sem visszafogottan azt gondoljam: a demokrácia ezen a próbatételen elbukott. Nem úgy, hogy most diktatúra lenne. Megtapasztalhattuk a rendszerváltáskor: a diktatúra hiánya még nem demokrácia. 2006 ősze után azzal vigasztalhatjuk magunkat: a demokrácia hiánya sem diktatúra. De a mai állapot mégis azt jelenti, hogy az elmúlt majd két évtized (az 1990 előtti utolsó éveket is beleértve) demokratikus törekvései mára kisiklottak, elhaltak vagy legalábbis dinamikájukat vesztették. A társadalom mostanra belefáradt a várakozásba, közömbössé vált a demokrácia kérdésében, szeretné már lezárni magában, annál is inkább, mert úgy érzi, eddig sok jót nem hozott neki. Ezért nem mutatkoznak olyan értelmiségi vagy politikai (erő)csoportok, amelyek valamiféle új modellt, vagy legalább a mai befulladt és befülledt állapotokból kifelé vezető utat, utakat mutatnának.

Sokak szerint a magyar gazdaság, politika, társadalom, közhangulat 2006-ban mélyebbre zuhant, mint ahonnan a rendszerváltáskor kiemelkedni akart. Ezt az ítéletet sok tényező cáfolja, mindenekelőtt az, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. (Hogy ez az egy hajdani marxista ideológusnak a szocializmus és a kapitalizmus relációjában született tézisének parafrázisaként megfogalmazott tétel igaz-e, arról napjainkban szerezhetünk tapasztalatokat.) Sorolhatjuk a vívmányokat: működik a demokratikus intézményrendszer, kiépült a piacgazdaság, Magyarország integrálódott az EU számos intézményi és más szerkezetébe, érvényesül a sajtószabadság stb. stb. Mindez igaz. Kétségtelen, hogy van előrelépés a pártállam végnapjaihoz, csődjéhez képest. De mit gondoljunk arról a parlamentáris demokráciáról, amelyben a képviselőt a pártfegyelem erősebben köti, mint a választóktól kapott megbízatás, és elöljárói pénzbüntetéssel sújthatják (nem az összeg, a gesztus a lényeg!), ha él a lelkiismerete szerinti szavazás alkotmányos jogával? (Mi több: pártját senki sem támadja meg az Alkotmánybíróságon…) Mit ér az a piacgazdaság, amelyben a többség elszegényedik, amelyben gazdasági kiszolgáltatottsága fokozódik? Mit jelent az az EU-tagság, amelyben a nemzeti szuverenitás megőrzése azt jelenti, hogy alkalmasint egy kétes legitimitású politikai hatalom retorziók nélkül sérthet meg olyan közéleti normákat, amelyeket az európaiság elengedhetetlen részének tekintünk? Mit ér az olyan sajtószabadság, amelyben a médiaszerkezet döntő mértékben különbözik a közélet, közgondolkodás szerkezetétől, ahol az orgánumok többsége valójában az egykori pártsajtó működését idéző hatalmi függésben működik?

Vagyis a mai magyar társadalom kudarcát éppen az jelzi, hogy csak a pártállamhoz viszonyítva hivatkozhatunk valamicske eredményekre. De nem érezzük, hogy közelebb kerültünk volna azokhoz az ideálokhoz, amelyek jegyében a rendszerváltás kalandjához kezdtünk. És még a diktatúrával való összevetésben is csak akkor láthatunk előrelépést, ha a vizsgált metszeteket önmagukban, statikus állapotukban nézzük. Egy társadalom azonban élő szervezet, nem alkotható vélemény róla dinamikájának, vitalitásának figyelembevétele nélkül. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor látnunk kell: Magyarország alig jutott előbbre azon az úton, amelyet választott magának. Nem a formai elemeket tekintve, hanem tudati állapotát, eltökéltségét, szándékait tekintve rosszabbul áll, mint valaha. A nyolcvanas évek végén teli volt (részben persze illúziónak bizonyult) reménységgel, bizakodással, tenni akarással, mozgásba lendülő alkotóerővel.

Ha valaki beleolvas az 1989-90-es hetilapokba és folyóiratokba, bámulatos szellemi pezsgést lát, nyitottságot, egy új Magyarország fölépítésének szándékát. Ma azonban az „Új Magyarország” kifejezés csak a kormány rövid ideig aktuális politikai szlogenje, a 100 napos programokhoz, 100 lépésekhez hasonló PR-elem, olyan, amilyenek semmibe hullását az elmúlt években többször láthattuk.

2006 végére a közhangulatot a teljes kiábrándulás jellemezte. A ma értelmisége nem változtatni-építeni akar, hanem elmenni. Nem azért, mert annyival nyitottabbá vált, hanem azért, mert az itteni helyzetet reménytelennek tartja. Orvosként egy hétvégi brit ügyeletért többet kap, mint itthoni havi fizetése, pedagógusként nemcsak családja fenntartására nem elegendő a bére, hanem totálisan kiszolgáltatott is. Mérnökként legfeljebb termelésirányító lehet egy multinál, mezőgazdászként abban érdekelt, hogy ügyesen vigye végbe a termeléskorlátozást. A közigazgatásban azt kapja biztatásul, hogy miatta nem működik az ország, kutatóként pedig eleve külföldre küldik, hogy itt ne kerüljön pénzbe. Alapjában véve a magyar értelmiségi azt tapasztalhatja, hogy értelmiségiként (mármint olyan emberként, aki az egészre is figyel, és valamit hozzá is akar adni a világhoz) valójában fölösleges: legfeljebb mint szakalkalmazottra van rá szükség.

Egy nemzet életében nemcsak a mérhető vagy konkrétan megnevezhető változások játszanak szerepet. Vannak pillanatok, amikor a társadalom-lélektani folyamatok mindennél fontosabbak. Vagy ha nem is: pontosabban jelzik a mélyben zajló változásokat, mint az objektívnak mondott mutatók. A magyar társadalomra, gazdaságra vonatkozó mérőszámok alapján rosszul állunk. A hangulati elemek, a magyarság vitalitása, jövőbe vetett hite még ijesztőbb képletet mutat. E közéleti naplójegyzet jellegű írásokban általában a nem, vagy csak igen nehezen mérhető tényezőkről szokott szó esni, most sem a jól leírható gazdasági gondok összefoglalása lesz, azok taglalására e lap hasábjain is sor került már.

Melyek tehát azok az okok, amelyek miatt legalább nekünk, magyaroknak, mégiscsak meg kellene vitatnunk a „magyar kérdést”?

Voltaképpen bárhol kezdhetnénk ezeknek a felsorolását. Kezdjük azonban a legmegfoghatatlanabbal, a közhangulattal. Ezt a sajtó és a politikai diskurzus leggyakrabban a megosztottság szóval jellemzi, abban látva a jelenlegi helyzet legsúlyosabb tehertételét. A helyzet ennél súlyosabb: a közvélemény megosztott volt 1990-ben vagy 1994-ben is, ez a politikai elkötelezettségeket figyelembe véve természetes állapot. A megosztottság miatti panaszok egyik oka azonban az, hogy a hatalom birtokosai nehezen viselik, ha vannak, akik ellentmondanak nekik.

Középkorúak még jól emlékezhetnek azokra az időkre, amikor a pártállam korifeusai a leheletnyi ellenzéket disszidenseknek, másként gondolkozóknak titulálták, és miközben jelentéktelenségüket bizonygatták, krokodilkönnyeket hullajtottak amiatt, hogy jelenlétükkel megbontják az egységet. Emlékezhetünk arra is, ahogyan Aczél György, a pártállam legfőbb kulturális hadura neki tudott keseredni, ha valami véletlen folytán az általa meghatározott hivatalos vonalvezetéstől eltérő vélemény nyilvánosságra került. A néhányan „felelőtlenül megbontják a konszenzust” kitétel valóságos ideológiai tűzparancsot jelentett, és azt, hogy a III/III-as ügyosztálynak nemcsak az átkos egységbontót, hanem annak minden rendű és rangú ismerősét is fokozott megfigyelés alá kell vonni.

Erre gondolva a megosztottság ténye nem jelent mást, mint hogy az országban még mindig vannak, akik nem ugyanazt akarják, mint az éppen regnáló hatalom. Sőt, ennek a véleményüknek hangot is adnak. Mindközönségesen azonban csak az olyan társadalmakat szokás a demokrácia megnevezéssel illetni, ahol ez természetesnek számít. Azokat a rendszereket pedig, ahol az egység ellenvélemény hiányában teljes, diktatúrának, totális államnak, totalitarizmusnak nevezik.

És itt kerülünk közel annak a válságnak a tartalmához, amibe belecsúsztunk.

A demokráciának csak szükséges, de nem elegendő feltétele a demokratikus intézményrendszer. Emlékezhetünk arra, hogy a sztálini típusú alkotmányok is bőven tartalmazták a különböző szabadságjogokat, a lelkiismereti és szólásszabadságról, a sztrájk- és gyülekezési jogról szóló szép szavakat. Csak éppen ezeknek a gyakorlati megvalósítása volt lehetetlen. Vagyis a demokrácia gyakorlatához nemcsak intézményrendszerre van szükség. Ahogyan nem demokrácia, ha a társadalomnak négyévente úgy nyílik alkalma véleménye kinyilvánítására, hogy közben senki sem kíváncsi rá, hogy nem kapja meg a tájékozódáshoz szükséges információkat, hogy a hatalomnak módja nyílik arra, hogy büntetlenül állíthasson valótlanságot politikai ellenfeleiről, hogy meghamisítsa működésének eredményeit-következményeit. A demokráciához demokraták, demokratikus közvélemény, a mindenkori vezetők működésének tényleges társadalmi kontrollja és más effélék is kellenek – és ezekből már 1990-ben sem álltunk jól. 2006 pedig bebizonyította, hogy a helyzet nem javult, hanem romlott, és mindattól, ami egy működő demokráciát jellemez, inkább távolodtunk, mintsem közeledtünk hozzá. A demokrácia 2006-os próbatétele ezt bizonyítja, s azért állíthatjuk ezt határozottan, mert van mihez mérni Magyarország demokratikus teljesítményét. Az egykori szocializmust szívesen illették a „létező” jelzővel, mert tudható volt, hogy az nem tekinthető valóságosnak. Valóságos demokráciák azonban vannak – még akkor is, ha azok sem tekinthetők minden szempontból ideá­lisnak. Aggodalmunk azon alapul, hogy ezektől is távolodunk.

Magyarországon lassanként politikai népszokássá válik Bibó István híres passzusának idézgetése, mely szerint demokrata az, aki nem fél. De ritkán szokták a gondolat egészét idézni! Az adott szövegrészben Bibó a politikai jobboldal némely híveihez szól, és arról próbálja meggyőzni őket, hogy nem szabad félniük a baloldal térnyerésétől. Hogy mennyire volt igaza a konkrét helyzetet tekintve, arról kevés szó esik. E tételének papírra vetése után igen hamar kiderült, hogy az általa nyugtatottak aggodalma nagyon is indokolt volt. Nem arról volt szó, hogy féltek: a demokráciát féltették.

A később fölösen is rendelkezésre álló tapasztalatai nyomán bizonyára Bibó is mást gondolt az egykori helyzetről. Munkásságából éppenséggel leszűrhető egy általa soha le nem írt tétel: „demokrata az, aki nem fél az igazságtól”. 2006-ban azzal kellett szembesülnünk, amit a diktatúra éveiben megtapasztaltunk: hogy a hatalom irtózik az igazságtól. Ennek nyomán kijelenthetjük: a demokrácia 2006-os válságának meghatározó eleme éppen ez, az igazságtól való félelem.

A dolgok természetéből fakadóan egy ország sorsáért, belső (és részben külső) viszonyainak alakulásáért a legfőbb felelősség mindig azokat terheli, akik kormányoznak. Ez a politika egyik természeti törvénye, nem függ attól, hogy éppen kié a hatalom. 2002 májusától szocialista–szabaddemokrata koalíció vezeti az országot. Ebből adódóan a kialakult válságért a felelősség is az övék: így azért is, hogy kormányzásuk alatt a valóság a magyar politikai stabilitás legfőbb ellensége lett. A gazdaság valós számainak meghamisítása Brüsszelben bélyegezte meg Magyarországot, annak elmaszatolhatatlan nyilvánossá válása, hogy a politikai hazudozás a kormányzat hatalomgyakorlási technikai repertoárjához tartozik, belpolitikai krízishelyzetet idézett elő.

Ám az úgymond kiszivárgott (valójában a közvéleményre erőszakolt) őszödi Gyurcsány-beszéd önmagában, puszta tényként nem sokat jelentett. Mégis, nagyon fontos jelzés volt. Ahogyan egy súlyos betegségnek csak tünete a láz, amit esetenként nem árt csökkenteni. Magát a kórt azonban a lázcsillapító nem gyógyíthatja meg. Ezért téves a gyurcsányi hazugságbeszédet magát betegségnek, és nem tünetnek tekinteni. A problémának ugyan aligha elhanyagolható része, hogy a miniszterelnök bevallja, hogy szisztematikusan hazudott, de a demokrácia szempontjából az igazi baj az, hogy úgy gondolja és támogatói is úgy gondolják, gondolhatják, hogy ezt meg kellett tennie ahhoz, hogy hatalmát a választásokon megőrizze. Nem a hatalmi logikáról van ugyanis itt szó, hanem arról, hogy ez azt jelenti: a magyar politikai élet egyik meghatározó pártjának demokráciaértelmezésébe belefér az, hogy önmagát azonosítja a demokráciával. (Megtörtént ez a Horn-érában, amikor ugyanez a párt, és vele az államfő is, arról beszélt, hogy Magyarország előtt csak egyetlen alternatíva áll.)

Egy rendszer azonban csak addig demokratikus, ha vannak előtte alternatívák. Ha egy párt vagy egy pártvezető csakis önmagát tekinti alternatívának, akkor a demokrácia súlyos veszélyben van. Ha ez a párt vagy pártvezető erőszakot tesz az igazságon, hogy ezt az általa vélelmezett egyetlen alternatívát hatalmon tartsa, akkor hatalmát a választási eredmény csak formálisan legitimálja. A demokrácia azonban több, mint a demokratikus formációk megléte. Hazugsággal nyerni többpárti választásokat éppen csak formálisan különbözik a hazugság jegyében lebonyolított egypárti választásoktól, amelyeken a Hazafias Népfront jelöltjei rendre elsöprő győzelmeket arattak.

És miben bízik az, aki – hiszen hamis adatokra épült a sikere – nem bízhat meg saját választóiban? Miben bízhat az, aki a sajátjaitól is fél (hiszen ezért hazudott nekik)?

Ez 2006 ősze után már nem szónoki kérdés. Valóságos választ kaptunk rá. Bízhat ilyen-olyan manipulációs technikájában, bízhat abban, hogy újabb hazugságokkal fedheti el a régieket, bízhat a rendőrségben, a kormánypárt szakértői szerint is pártcélok és személyes ambíciók jegyében működtetett titkosszolgálati hátterében, az erőszakban, a centralizációban, az elszavazó frakciótagok megbüntetésében, az ellenvélemények elnémításában, abban, hogy mindennemű ellenfelét szükség esetén akár aránytalan erőszakkal is el tudja hallgattatni, ki tudja szorítani a nyilvánosságból.

Ez azonban már nyomokban sem demokratikus logika. E szerint bármit „műveleti terület”-nek lehet minősíteni, nemcsak a Kossuth teret, hanem magát a parlamentet, a saját pártot, az ellenzéket, a sajtót. Így az erőszak sem csak a karhatalom bevetése lehet, hanem a – máskülönben legitim – parlamenti többség szavazógépként való működtetése, szavazati súlyának mechanikus érvényesítése. Az így működő hatalom abban bízik, hogy a demokrácia technikáját sikeresen használhatja a demokrácia tartalma ellenében.

Általában véve minden hatalmi csoport arra épít, amije van. A mai kormány számára döntő a maga gazdasági hátországa, a politikai szerepre törése előtti időkben kialakított üzleti kapcsolatai, környezete.

A Gyurcsány-kormány hatalomra kerülése nyílt korszakváltást jelentett a gazdaság és a politika kapcsolatában. Korábban a politikai hatalomtól függött a gazdasági klientúra, később az úgynevezett politikai elit a gazdasági hatalom birtokosainak klienseként működött. A Gyurcsány-éra újdonságaként a gazdaság hatalmasai közvetlenül, klientúra közbeiktatása nélkül jelennek meg, mint a politika döntő tényezői. Számukra az üzleti világban szokásos technikák alkalmazása a politikában teljesen logikus lépés, nincs mit értetlenkedni azon, hogy az ott szokásos brutális érdekérvényesítés, a csak pénzügyi szempontokat figyelembe vevő költség/haszon számítás szemlélete a mai kormánypolitika bevett gyakorlatává vált.

Az üzleti élettől idegen a demokrácia: ezért az üzleti élet normáit követő politikai gyakorlat sem lehet demokratikus. Vagyis az elmúlt évek változásaiból közvetlenül következik, hogy az amúgy is igen törékeny magyar politikai demokrácia szerény fejlődése elakadt, sőt visszájára fordult.

Ezt a visszaesést súlyosbítja, és a valós folyamatoktól különböző látszatot ad neki, hogy a pártállam ideológiaformáló közegében szocializálódott vezetők regnálása idején történik. Különös interferenciajelenség tanúi lettünk így: a totalitárius rendszer egykori politikai kiskirályainak gátlástalansága összekapcsolódott a piacgazdaság nagymoguljainak arroganciájával.

Így aztán az önérvényesítésben nem ismernek akadályt – mert ilyennel nem szoktak találkozni. Ha mégis: keresztülhazudják magukat rajta. Nemcsak az őszödi beszéd példája áll előttünk. Az is jellemző, ahogyan a kancelláriaminiszter az augusztus 20-i tűzijáték idején lecsapó vihar áldozataiért való felelősségét kezeli. Nem egyszerűen azzal, ahogy az ügyben a jog szerinti felelősre bízza a kormányfő a felelősség kivizsgálását, és az ártatlannak találja magát. Hanem azzal, ahogyan kerek-perec letagadja, hogy ezt a felelősséget az ombudsmani vizsgálat egyértelműen kimondta. Egy demokráciában önmagában is botrány a felelősség nem vállalása, de az még inkább, ha a felelősség tényének megállapítását mint újabb terhelő tényt is letagadja valaki. Praktikusan úgy jár el, mintha – ahogyan ez a vállalati életben természetes – cégvezetőként utasítaná a titkárnőjét arra, hogy bizonyos ügyfelek előtt tagadja le.

Látnunk kell: a demokráciát ma nem egyszerűen valamelyes diktatúrára törő erőcsoportok, antidemokratikus ideológiák harcosai fenyegetik. Nem arról van szó, hogy az egykori állampárt gazdasági elitté rendszerváltódott prominensei a kommunizmust akarnák visszahozni. A demokráciával szembeni ellenérdekeltség azonban ennek ellenére áthatja ezt a kört.

A diktatúrára való hajlam nem ideológiafüggő, annak több fajtája lehet, és nemcsak a korábbi típusai születhetnek újjá, hanem új mutánsok is jelentkezhetnek. Ezekkel szemben a társadalom eddig semmiféle ellenszert nem keresett, mert föl sem ismerte a veszély természetét.

Nem véletlenül írtam az előbb társadalmat, használtam egy olyan fogalmat, amelynek ma már talán nincs is jogosultsága a Magyar Köztársaság területén élő populáció leírásakor. Még csak nem is a politikai jobb- versus baloldalakra gondoltam, hanem mindkettőre. Az antidemokratikus veszélyek természetével szembeni vakság ugyanis nem politikai szimpátiák és ellenszenvek függvénye. Szögezzük le: a demokráciát nemcsak a jobb-, hanem a baloldalon is sokan féltik (hogy e sorok szerzője szerint honnan fenyegeti nagyobb veszély, az az eddigiekből vélhetően már kiderült). Mai fenyegetettségérzetüket azonban rendszeresen a múltból vezetik le, valódi sérelmeik vizsgálatakor gyakran fantomfájdalmakra hivatkoznak.

A demokráciaellenes mai erők viszont nem kommunisták és nem is fasiszták. Bizonyos stiláris elemek, önmagukat túlélt ideológiai klisék, nyelvi-gondolati rekvizitumok esetleg alá is támasztanak ilyen képzeteket. De ha rosszul megtanult történelemleckék olykor stréberkedő fölidézése helyett egy kicsit a történelemre is nézünk, látnunk kell, hogy azért az igazi demokrácia – anélkül hogy az osztályharc kizárólagos történelemformáló erejére vonatkozó tant elfogadnánk – a „lent” sikeres érdekvédelmi harca a „fönt” ellen.

Ezért a hatalom birtokosai, a hatalmi logika számára a demokrácia alapvetően korlát, amelyet vagy elvi okokból tiszteletben tart (előbbi közismerten elismert politikus példája Antall József volt), vagy amelyet csupán igazgatástechnikai szabálygyűjteményként fogad el. Csakhogy azt a rendszert, amely a demokratikus jogokat, intézményrendszereket a maga autoriter törekvéseinek kontextusába illesztve működteti, már nem nevezhetjük demokráciának – még akkor sem, ha alkotmányában formálisan biztosítja az emberi jogokat, és államformájában, politikai rendszerében fenntartja a demokrácia attribútumaiként ismert szervezeteket. Ha azonban az emberi együttélés alapvető szabályaival, erkölcsi elveivel szembekerül, a többségi akaratot félrevezetésekkel, hazugságokkal manipulálja, alapvető információkat eltitkol vagy meghamisít, a közösséget érintő döntéseket önkényesen hozza, az ellenvéleményeket figyelmen kívül hagyja vagy erőszakosan fojtja el – akkor tényleges demokráciáról már nem, hanem csupán alkotmányos totalitarizmusról beszélhetünk.

Ezért olyan aggasztó a mai magyar közélet állapota. A kormányzati hatalom birtokosai 2006 végén elégedetten állapíthatják meg, hogy sikerült megvédeniük a demokráciát – az alulról induló támadásokkal szemben. A maguk logikája szerint tán még igazuk is van. De a demokráciát alulról megdönteni fogalmi ellentmondás, és a magyar demokráciát fölülről fenyegető veszélyek ellen senki sem védte meg az országot.

A kialakult súlyos helyzetet világszerte egy látványos, nagyon valóságos és jelképes akciósorozat illusztrálta. Az, amit máskülönben az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján megrendezett ünnepségsorozatnak tekinthettünk volna.

A magyar baloldal 1989 óta azon fáradozik, hogy a jogelődjének tekintett állampárt által kiépített rendszert elsöprő forradalmat a maga legitimációjának megerősítésére használja fel. Nem kis feladat ez: 1956-tól 1989-ig a forradalom tagadására épült ugyanez a legitimáció, ennek jegyében indult a mai baloldali pártelit karrierje. Ezért az évfordulós ünnepekre a mai körülmények között horribilis összegeket fordítottak, meghívták emlékezni a fél világot, s rövid ideig úgy tűnt, hogy a nagy manőver sikerül.

Mégsem így történt. A magát modern európai szociáldemokrata pártként definiálni akaró szocialisták kormánya a kritikus pillanatokban úgy viselkedett, mint elődei: az 1956-os vagy az 1989-ig uralkodó állampárt.

A helyzet tehát változatlan: a forradalom örökségét a gyurcsányi MSZP nem tudta a maga javára privatizálni. Igaz, 2006-nak még így sem lett valódi nyertese, a történtek a jobboldalt sem erősíthették meg. De ez már egy másik történet, és éppen azt jelzi, hogy a demokrácia a 2006-os próbatételekből súlyosan meggyöngülve került ki.