A 27 uniós orzságból csak 26 áll jobban nálunk...

 2007-es esztendő gazdasági karakterét ugyanúgy a belpolitika szabja meg, mint tavaly. Akkor választási év volt, és a hivatalban lévő kormány rekordméretű adóssággal terhelte meg az államháztartást, hogy átmeneti adómérsékléssel és kiadásnöveléssel kedvezzen a feltételezett választói igényeknek. A számítás bevált: kicsi, de vitathatatlan többséget szerzett a szocialista–szabaddemokrata koalíció. A győzelmet követően nem sokkal nyilvánosságra kerültek (igaz, nemzetközi adatszolgáltatási követelmények miatt) a tényleges gazdasági mutatók, majd kiigazítási programot hirdettek meg (igaz, nyugati nyomásra).

Idáig ebben nincs sok meglepetés, hiszen a fentiek elmondhatók lennének a glóbusz tucatnyi országáról – noha a 2006-os magyar deficit mértéke még a harmadik világ legfejletlenebb országai között is kiemelkedett. Mondhatnánk: közhelyes lecsúszási történet. Ami nekünk sokkoló ebben a tucatsztoriban: hogy velünk esett meg.

Lapunk hasábjain másokkal együtt több írásban kerestem a sajátos magyar okokat és körülményeket. Az bizonyos, hogy e szomorú tucattörténet lényege nem a közgazdasági történésekben rejlik, noha gazdasági növekedési ütemünk lassúsága, államháztartásunk méretes eladósodása némileg összefügg azzal az ismert ténnyel, hogy hazánk már a rendszerváltozás szakaszába súlyos adósságokkal lépett be.

„Útvonalfüggőség” – ez a szakszó arra a kézenfekvő összefüggésre, hogy egy nemzetgazdaság későbbi állapotát erősen befolyásolja a korábbi helyzet: ha például a múltban nagy volt az adósság, akkor annak finanszírozási terhei hosszú időre ránehezednek az országra, és így egy későbbi időpontban nagy valószínűséggel jelentős marad az adósság. Nagy valószínűséggel, de nem szükségszerűen. A korábbi útról le lehet térni, mint ahogy bizonyos függőségektől és káros szokásoktól meg lehet szabadulni.

Sőt azt is gondolhatnánk, hogy egy országban, ahol 1980-ban csaknem beállt a nemzetközi fizetésképtelenség, majd 1990-ben óriási erőfeszítéssel lehetett csak elhárítani a pénzügyi krachot, ott csupán tizenkét évre rá, válságmentes időben, nem vállalja politikai erő és felelős személyiség az újabb eladósodást, és ilyen programhoz nem is lehet társadalmi támogatást nyerni. Mégis így lett; a társadalmi okokat és összetevőket sokáig elemezzünk még.

Egy másik vonatkozást is érdemes kiemelni itt, mert nem magától értetődik, s ha esettanulmányként, száraz tudományossággal tekintenénk a magyar ügyre, azt megkülönböztetné a kolumbiai, argentin vagy zimbabwei hasonló esetektől. Minálunk az a sajátosság, hogy a makrogazdasági megcsúszási folyamat egy olyan (európai) országban indult be, amely éppen európai uniós tagságra aspirált, a gyorsuló eladósodás pedig az elnyert tagság első két évére jutott. Holott az EU jogrendje mind a belépéshez, mint a bentléthez mérhető közgazdasági feltételeket rendel, a nagyszámú jogi és politikai ismérv mellett. Sőt: a közgazdasági előfeltételek között – szerencsénkre, mondhatnánk – a gazdasági fejlettségi szintre, a jövedelmi viszonyokra vagy a gazdaság szerkezetére, azaz a reálgazdaságra vonatkozó mutató nem található, így kevésbé tehetős ország is beléphet a közösségbe; viszont világosan meghatározott mutatószámok vonatkoznak a tolerált államháztartási hiányra, adóssághányadra, azaz a pénzügyi fegyelmet leíró indikátorokra.

Ennek ismeretében van valami különös abban, hogy egy nem túl nagy (semmiképpen sem geopolitikai jelentőségű) és nem túl jelentéktelenül kicsi tagország ilyen mértékben és ilyen sokáig függetlenedjék az EU játékszabályaitól. Amikor ugyanis azt mondjuk ki, hogy nálunk 2002, 2006 és most 2007 közgazdasági karakterét a belpolitika határozta meg, azzal implicite azt is kimondtuk, hogy ezekben és a többi, nem említett években a magyar gazdasági fejlődés (vagy visszafejlődés) nagyrészt független volt a külső tényezőktől. Durvábban: esetünkben az EU-tagság nem működött fegyelmező erőként, vagy legalábbis 2006 őszéig nem. Onnantól lépett csupán mozgásba az uniós ellenőrző és (potenciálisan) fegyelmező szabályrendszer, amely ha nem vetett is véget az ország eladósodásának, de azt a korábbiaknál szűkebb keretek közé szorította.

Meglepő fejlemény? Azoknak, akik a magyar belépéstől a nemzeti szuverenitás zömének elvesztését, a felelős magyar kormányzat mozgásterének szűkülését féltették, talán az. Akik az európai uniós tagságtól a fegyelmezettebb makrogazdasági felfogás megerősödését, a gazdasági életet illetően a napi politikának való kitettség mérséklődését prognosztizálták, bizonyosan meglepőnek találták az elmúlt néhány évet.

Bár ha megnézzük, hogy mi történt mondjuk a NATO keretein belül a magyar vállalásokkal, már kevés meglepetés érhet minket a nemzetközi kötelékek mai szorosságát illetően. Védelmi kiadásaink aránya szisztematikusan alatta van a NATO normáinak és a magyar kormányok hivatalos vállalásainak, de máig igazi következmény e tényből nem fakadt. Azt látni, legalábbis az EU és a NATO esetében, hogy a magyar tagság eddigi éveiben a külső befolyásolás sem pozitív, sem negatív értelemben nem vonta el a szuverenitást, a népfenség nevében kormányzók felelősségét. Ebben a vonatkozásban nyer jelentőséget a szinte közhelyszerű nyitómondat, mely szerint a magyar gazdaságpolitika karakterét a belpolitika határozza meg.

Következésképpen a 2007-es év makrogazdasági mozgatóit nem elsősorban a kül- és belföldi piacok világában kell keresnünk. Ha gondban vagyunk, és ma gazdasági kilátásaink problémáiról kell szólnunk, első helyen nem par excellence gazdasági tényezőket említünk. Az esztendő ugyan a nemzetközi kamatszintek folytatódó emelkedése, az európai energiaellátás kockázatainak növekedése jegyében indult, de az elemzők zöme hazánk szempontjából kedvező-semleges jelzővel illeti az évet.

Szükségünk is van az egészében véve kedvező nemzetközi gazdasági környezetre, mert a 2007-re elfogadott költségvetési törvény továbbra is rekordmértékű hiányt irányoz elő. Igazából a tervezett államháztartási hiány a hazai össztermék százalékában hajszálpontosan akkora, mint amennyit hivatalosan beterveztek 2006-ra. „Csupán” az a különbség, hogy míg a 2006-os költségvetési évre az Országgyűlés által jóváhagyott deficit a várható hazai össztermék (GDP) százalékában 6,8% volt, de a valóságos hiány csaknem 10 százalékra rúg, most az elemzők nagy többsége tarthatónak véli a központi költségvetés és az egyéb államháztartási tételek összesítve 6,9% körüli deficitarányának tényleges teljesülését.

Ezzel persze továbbra is nálunk lesz a legnagyobb arányú deficit az EU-ban; immár a 27 tagországból álló közösségben. Románia és Bulgária felvétele nem változtatott utolsó helyünkön; a módosulás csupán annyi, hogy nem 24, hanem 26 ország áll előttünk a hiány mértékét illetően.

Ha viszont a deficitünk továbbra is ilyen mértékű, akkor az állam eladósodása csak akkor nem folytatódhatna, ha a gazdaság gyorsan nőne. 2007 azonban nem lesz dinamikus esztendő. Nem is lehet az, hiszen a költségvetési kiigazítások rendszerint azzal járnak, hogy rövid távon, azaz egy- vagy kétéves horizonton a GDP növekedési üteme mérséklődik.

Ámbátor arra is van példa, hogy a pénzügyi rendbetétel hatására nem esik vissza a gazdasági aktivitás, sőt még az addigi üteme sem csökken. Ezek a példák ugyan ellentmondanak a Keynes nevéhez fűződő hagyományos elméletek előrejelzéseinek: azok szerint ugyanis az állam költekezése fakadhat ugyan hitelfelvételből, de végső soron az állami kiadás növeli a gazdaságban fellépő teljes keresletet, amire a piacgazdaság megfelelő kínálattal reagál, így végül a GDP növekedése nagyobb lesz (átmenetileg), mint lett volna a költségvetés többletkiadásai nélkül. A keynesiánus elmélet előrejelzése szerint amikor viszont a deficit mértéke csökken, akkor a korábbi többletköltekezés egy része elmarad: többen hoppon maradnak azok közül, akik állami megrendelésekre számítottak, így kereslet híján többlettermelés sem lesz. Hasonlóan visszafogja rövid távon a gazdasági növekedést az állam működési kiadásainak mérséklése: az elbocsátott tisztviselők egy része a munkanélküliek számát növeli; a kisebb folyó kiadás azt vonja magával, hogy a helyiségbérletre, fűtésre, papirosra kevesebb költ az állami bürokrácia.

Röviden: e teória szerint a pénzügyi stabilizálás irányában tett minden lépés egy időre visszafogja a piacgazdaság bővülését. Hogyan tapasztalhatták mégis több országban is azt, hogy változatlan, sőt akár élénkülő gazdasági konjunktúra lett a válasz a megszorító költségvetési lépésekre? Úgy, hogy a korábbinál kisebb állami költekezésnek már a híre is ösztönzően hatott a beruházásokra, melyek korábban annak ellenére álltak le, hogy maga az állam sokat költött különféle címeken. A kisebb állami költés mérsékeltebb eladósodást hozott; abból pedig mérséklődő pénzpiaci kamatok következtek; a csökkenő kamatszint viszont jót tesz a fejlesztésnek, beruházásnak és általában a gazdasági aktivitásnak.

Lehetséges tehát nem-keynesiánus reakció is, bizonyos társadalom-lélektani és gazdaság-intézményi feltételek mellett. Jól működő pénz- és tőkepiac, megjavuló beruházási klíma, visszatérő üzleti bizalom, fogyasztói optimizmus és munkavállalási kedv esetén a „szigorú, ám igazságos” gazdasági megszorítás járhat váratlanul kedvező végeredménnyel – miközben persze az utcára tett tisztviselők és a visszavont állami kiadások kárvallottjai joggal romlásként élik meg a változásokat.

Vajon nálunk van-e esélye a növekedést megtartó kiigazításnak? Nem meglepően a válasz nemleges. Már maga a kormányzati program is az eddigi növekedési ütem megfeleződésével számol az EU-nak átadott középtávú gazdasági tervben 2007-et és részben 2008-at illetően. De azért sem lenne indokolt a megszorítások szokásostól eltérő következményeire várnunk, mivel a magyar kiigazítás fő eszköze adóemelés és állami bevételnövelés lesz (vizitdíj, drágább távfűtés és tömegközlekedés, illetékek emelése). Ilyen esetekben a modellek is csak a hagyományos keynesi hatást valószínűsítik: az adóval megterhelt gazdaság lassabb fokozatba esik vissza.

És a lélektani tényezők? A helyrehozott bizalom? A fogyasztói és beruházási optimizmus? A külföld respektjének visszaszerzése?

Bizalom és társadalmi párbeszéd helyett a jó öreg kádári össznépi játék folytatódása látszik. Tömény kormányzati propaganda mellett szigorító, jogvisszavevő lépések a hatóságok részéről; ügyeskedés és kiskapukeresés a társadalom részéről. Az állam felemeli a gázárakat – a családok bejelentik tartós lakónak a nagymamát, az egy főre jutó családi jövedelemszint leszállítása érdekében. A hatóságok megszigorítják a gyógyszerek felírásának szabályait – a betegek gyorsan felhalmoznak a patikaszerekből. Az államhatalom adót vet ki a megtakarításokra, és kilátásba helyezi a vagyonosodások vizsgálatát – a tehetőseknek nyújtott magánbanki szolgáltatások iránti kereslet megugrik, és a bankok ismét nagyokat kerestek a hatálybalépés előtt elhelyezett betétek révén.

Ez bizony nem az a társadalmi képlet, amely mellett reménykednünk lehetne a gazdasági lassulás kikerülhetőségében. Így viszont marad az év karaktere: kedvező-semleges külső feltételek és belenyugvó-ügyeskedő társadalmi fogadtatás esetén is csak az várható, hogy a megszorítások hatására lelassul a gazdaság, kisebb mértékben folytatódik az eladósodás, mint a választási évben, de továbbra is rekordméretű deficitet mutat fel az ország.

És miért csak ekkora a kiigazító megszorítás? Mert ennyire kalibrálták a kormánypártok a társadalom belenyugvó képességét. Itt nem a gazdasági kalkulációé a fő szerep: íme, ismét egy példa a politika primátusára. S ha a társadalom ellenáll, avagy a külső környezet előnytelenebbre fordul? Akkor jöhetnek a még ennél is rosszabb szcenáriók.