1956. október 23-ára emlékezni sohasem lehetett megrendültség nélkül. Így volt ez a kényszerű hallgatás éveiben, amikor az ember csak lélekben vagy családi körben emlékezhetett, és így maradt akkor is, amikor már nemzeti ünnepként tekinthettünk vissza e drámai napra.
1956 forradalma a magyar történelem kiemelkedő eseménye volt, hőseinek, mártírjainak minden lehető alkalommal le kell rónunk hálánkat. Ezt a legteljesebben akkor tehetjük, ha felmutatjuk a forradalom és szabadságharc értékeit, a magyar és az egyetemes történelemben betöltött szerepét, ha mindent megteszünk, hogy sokáig eltagadott emlékét visszaültessük a nemzet tudatába.
Az idő múltával egyre többen vélik úgy: a forradalom ma már csak inkább legenda, a nemzeti mitológia része. Ez, ami önmagában talán nem is lenne baj, különösen ha valóban így lenne, csak részigazság. Bár fogyó számban, de sokan élnek még a résztvevők és tanúk közül, akiknek máig életük legszebb emléke az a néhány nap. Számukra a forradalom nem mitológia, hanem valóság. És szerencsére ma már vannak olyan könyvek, filmek, amelyek mindennapjainkhoz is közelebb hozzák ezt a valahai valóságot. Az emlékek és az emlékezés révén 1956 nemcsak egy dátum: öröksége sokunk személyiségének is része.
Egy forradalom akkor sem fejeződik be, ha a harctereken vereséget szenved. Így volt ez 1848–49-et követően, és így 1956 után is. A megtorlás és az önkényuralom látszólag a forradalom vereségét bizonyította. De ahogyan a kiegyezésben a forradalom legfőbb törekvései megvalósultak, úgy 1989–90-‧ben ’56 forradalma is céljához ért.
Azóta a forradalom emléknapja hivatalosan is nemzeti ünnep lehet. Ez a hivatalossá és nyilvánossá válás nemcsak az ünnep szabadságát hozta, hanem feszültséget, zavart, összeütközéseket is.
1956-‧ban a forradalom nem légüres térben, hanem súlyos bűnök rendszere ellen robbant ki. Amikor idegen fegyverek igénybevételével vérbe fojtották, hosszú időre visszatért mindaz, amitől a nemzet meg akart szabadulni. Azok között, akik a szabadságukért és nemzetükért fegyvert fogtak, a legkülönbözőbb szellemi, politikai elkötelezettségű emberek voltak. Köztük, a gondolkodásuk különbözősége ellenére, egység volt. De ez az összefogás az egyik meghatározója lett annak, hogy a forradalom már kibontakozása pillanatában legendává vált. Véres leverése után még inkább.
Miért történhetett ez így? Elsősorban azért, mert 1956. október 23-án robbanásszerűen tört fel az emberi létezés tartalmát jelentő értékek megmentéséért való cselekvés elemi kényszere. Egy nemzet közvetlen biztonságának szempontját elfeledve harcba szállt mindazért, ami az ember számára alapvetően fontos: önbecsüléséért, méltósága visszaszerzéséért, a szabadságért, önmagáért, családjáért, nemzetéért.
Ezért gondolom úgy, hogy a forradalomnak a morális tartalom a legátfogóbb, legegyetemesebb üzenete. Minden egyéb jelentése, történelmi, politikai jelentősége csak ezután következhet – és sokszor fájdalmas látni, hogy a szónoklatok árnyékában éppen ez halványul el oly gyakran. Ez az erkölcsi örökség akkor is eleven, ha nem mindig szembeötlő. Azt hiszem, végül ez tör elő azokban a vitákban, amelyek ’56 emlékezetének sokféle jelentéséről szólnak.
1956 forradalma egyebek közt azért tört ki, hogy a szavak visszanyerjék jelentésüket. Hogy a haza azt jelentse: haza, és nem azt, hogy felvonulási terep. Hogy a szabadság szabadság, és ne parancsra bevezetett, üresen kongó köszöntési formula legyen. És a szeretet szülőt és gyermeket, szerelmeseket összekötő érzés legyen, és ne a nemzetük ellen cselekvő diktátorokat kelljen szeretniük az embereknek.
A forradalom leverése mindennek a tagadását jelentette, és ezzel azt, hogy az emberségnek ezt a szent életakaratát kellett a továbbiakban elrejteni.
A magyarságnak van történelmi tapasztalata a legyőzetésről. 1848–1849 is – ahogyan egy évszázad múlva 1956 – eleve mitologikus jelentést kapott. Győzelmeivel és legyőzetésével egyaránt. A harctereken az erő gyorsan felülkerekedhet, de a lélek győzelmét elvenni jóval nehezebb.
1848–49 emlékét nem akarták elvenni a nemzettől. 1956-ét igen. Az egykori győzteseknek elég volt az, hogy visszaszerezték megtépázott hatalmukat. 1956-‧ban a visszatérő diktatúra a lelkek fölött is hatalmat akart nyerni, mert megvalósítói és kiszolgálói lelkük mélyén érezték, hogy nincs igazuk.
Az igazi legitimitás csakis az igazságra épülhet, és ezt azok is tudják, akik hazudnak, így tudták azok is, akik az idegen fegyverek támogatásával kerültek vissza pozíciójukba. Az emiatt érzett szorongásuk határozta meg az ‧elkövetkező évtizedeket. Másokat fenyegettek, mert az igazság ‧fenyegetésének érzésétől nem tudtak szabadulni. Ezért ‧kellett még három évtized múlva is forradalom helyett ellenforradalmat mondani, ezért nevezték demokráciának a diktatúrát, szabadságnak a rabságot, hazafiságnak a nemzetárulást.
A mai magyarság többsége még nem élt, vagy nagyon fiatal volt 1956-‧ban. Ők a forradalomra nem, vagy alig emlékezhetnek. De azt a kort már megélték, amelyben a hatalom működésének legfontosabb meghatározója 1956 forradalmának tagadása volt.
Ma mindenki egyetért abban, hogy ez a forradalom a magyar nemzet legdicsőségesebb, legigazabb, legeurópaibb pillanatai közé tartozik. De alig két évtizede még rendőri tortúra, munkahelyvesztés, megbélyegzés járt annak, aki így gondolkodott és ennek a véleményének nyilvánosan is hangot adott. Ezért 1956-ra emlékezve nemcsak magára a forradalomra kell gondolnunk, hanem a rá következő korszak hazugságával való szembenállásra is. Erre is emlékeznünk kell, mert másként beszélni 1956-‧ról súlyos félreértés, még inkább: történelemhamisítás volna.
„A történelem ítélkezik felettem – mondta a vérbírák előtt Nagy Imre, a mártír miniszterelnök. És hasonlóan gondolkoztak a forradalom közismert és névtelen hősei. Példájukat az egész világ megismerhette, áldozatuk nem volt hiábavaló. Ez a nagyhatalmak részéről gyorsan elfelejtett forradalom a maga erkölcsi erejével hosszabb távon halálos sebnek bizonyult a világot meghódítani akaró kommunista diktatúra rendszerén, mert bebizonyította, hogy hazugság mindaz, amire épül. Ennek a hazugságrendszernek a leleplezése a forradalom legfontosabb eredménye.
1956 csodájának tehát sokféle olvasata marad nekünk: eszmei, erkölcsi, lélektani, politika‧történeti és annyi más. Mindenkinek megvan a maga sokszínű forradalmi legendáriuma, aki megélte azokat a napokat, szinte minden pilla‧natát föl tudja idézni. Ez is azoknak a napoknak kivételes ‧sugárzását bizonyítja. Ennek fényességét kell ma is felidéznünk, hogy világosabbá tegyük a jelent és a jövőt.
|
