2006 őszén nem látjuk sokkal világosabb a magyar társadalom és gazdaság jövőjét, mint a választások idején, hiszen az új elnevezés alatt közzétett hangzatos programok (Új Magyarország, Új egyensúly) és az Országgyűlés nyári ülésén elfogadott új adótörvények az eddigi szocialista rutint követték. Korunk PR-technikái ugyan formájukban eltérnek a kádári egypártrendszer alattiaktól, de tartalmilag bizony régről ismert megoldásokat látunk. De tekintsünk inkább arra, ami valóban világosabbá vált: s ez az, hogy a forinttól jó ideig nem leszünk képesek megválni. Gondolhatná a naiv lélek: jó hír az, hogy megmarad a zsebünkben a forint, legfeljebb az a rossz, hogy ősztől kevesebb lesz belőle. De sajnos a valóságban a rossz hír az, hogy megmarad a forint, és az is rossz hír, hogy akár több is lehet majd belőle valakik zsebében, mivel a forintinfláció ismét növekedésnek indul.
Ezt az új bizonyosságot az államháztartás valós állapotának fokozatos megismeréséből nyerhetjük, de az uniós fejlemények is megerősítenek minket abban, hogy marad a forint. Éppen hatvan éve van annak, hogy megszületett a forintvaluta. Egy évtizede sokan még úgy véltük, hogy a forint nyugállományba megy a hivatalos nyugdíjkorhatár körül. Nem így lett, pedig az ügy végét illetően nincs kétség: nemzeti fizetőeszközünk meg fog szűnni. Európai uniós tagságunkból következik a közös valuta átvételének kötelezettsége; bár annak idején, 1991-ben, a britek kimaradási jogot szereztek, majd a dánok is szert tettek ilyenre, utána a közösség kimondta: amint a Maastrichti szerződéses feltételeknek megfelel egy tagország, köteles belépni az eurózónába.
A baj az, hogy hazánk 2006 őszén a referenciaértékek egyikének sem tesz eleget. Ellenkezőleg, távol áll azok teljesítésétől, sőt az idén és jövőre még távolodik is. Az Új egyensúly becenevű állami megszorító csomag – ami a szükségesnél többet közszereplő miniszterelnök nevéhez kapcsolódik immár, Gyurcsány-csomagként – alapvetően az adók és az államilag szabályozott árak emeléséből áll, azaz inflációs hatású. A csomag valamit javít az államháztartási hiányon, ám ugyanannyit ront is az infláción, holott a fogyasztói árindex és a kamatszint mértéke is szerepel a maastrichti ismérvek között.
Kiigazításra szükség van. Idén nálunk lesz a 25-ös Európában messze a legnagyobb arányú államháztartási hiány: a nemzeti össztermék 10 százalékát is meghaladja. A második legrosszabb a lengyeleké, 5 százalékos deficittel; a maximálisan megengedett uniós érték 3 százalék. Vezetünk a kamatszint terén is, ami nagy baj az államra magára nézve: az összes többi tagországnál drágábban finanszírozzuk tekintélyes államháztartási hiányunkat. A magas kamatszint minden gazdasági szereplőt hátrányba hoz az európai versenytársaihoz képest a finanszírozási költségek terén.
Ha van ország, amelynek leginkább érdekében áll az euróra való áttérés, az Magyarország, nem pedig mondjuk az államadósság nélkül fejlődő Észtország – és mégis a mai tudásunk szerint nálunk marad meg legtovább a nemzeti valuta, kényszerűségből. Pedig még a közvélemény is elismeri az euróra való áttérés előnyeit, sőt: személyesen több százezren autó- és lakásvásárlásuknál, vállalkozásaik hiteleinél a szerződéskötéskor golyóstollukkal már szavaztak az euró mellett.
A referenciaértékek teljesítése egyébként megoldható feladat, ezt mutatja a szlovén példa. Szomszédunk idénre teljesített minden előfeltételt, és most már a hatóságok és a cégek a tollár zökkenőmentes megszüntetésén dolgoznak. Több ország másfél évre van az áttéréstől, egyetlen referenciaérték teljesítése hiányzik. A lettek, litvánok, észtek gondja az, hogy a 8–10 százalékos éves gazdasági növekedés mellett az uniós referenciaértéknél némileg nagyobb az infláció, noha a többi mutató terén minden rendben van. Bár lehetnénk a helyükben! Vagy a csehek helyzetében: a maastrichti mutatók többségét ugyan képesek teljesíteni, és az évi hatszázalékos növekedés mellett az államháztartási deficit gondja is ésszerűen megoldható, de a közös európai valuta elégtelen lakossági támogatottsága miatt a kormány nem siet bekerülni az eurózónába 2010 előtt.
Nem ez a mi helyzetünk. Az embereket ugyan nem világosították fel az uniós belépéskor, hogy az eurót muszáj átvenni. A hivatalosság máig nem mondta el érthetően, hogy konvergenciaprogramot nem az euróért kell átadni Brüsszel számára, és a 3 százalékos deficitszint alá eljutás sem az euró oltárán bemutatott áldozat: minden uniós tag köteles (lenne) 3 százalék alatt tartani a deficit mértékét, függetlenül attól, hogy euróövezet tagja, avagy még egy ideig nemzeti valutát használ. A hiánynak a 3 százalékos érték alatt tartása így is, úgy is követelmény. A pénzügyi fegyelem ugyanis közös európai érdek, noha a költségvetési ügyek jórészt megmaradnak a tagállami szuverenitás körében. Ezen a konvergenciafeladaton túl az új tagországoknak majd még az ennél szigorúbb euró-csatlakozási (Maastrichti) vizsgán is át kell esniük. A csatlakozási sebesség megválasztása viszont a tagország kormányától függ. Vannak, akik sietnek, és vannak, akik nem. Az MSZP–SZDSZ kormány nem siet.
Sokan eleve nem sürgetnék a nemzeti valuta – és ezzel a nemzeti monetáris politikai autonómia – gyors feladását. Jöhetne a lassítás igénye a nemzeti ügyek iránt fogékony jobboldalról (mely a legtöbb nyugat-európai polgári párttól eltérően nemcsak az unióra, a külföldi tőkekapcsolatokra, hanem úgy általában a polgári társadalom alapját képező piacgazdaságra is gyanakodva néz). De az euróval szembeni szkepszisnél másként húzódnak a politikai frontvonalak. A lassabb áttérés hívei között van üzletember (aki talán a valutaleértékelés kivitelsegítő hatására gondol); amerikai-magyar befektető, aki az egész euróüggyel szemben szkeptikus; volt magyar jegybankelnök, aki utódjának minden cselekedetét fumigálja. Sőt maga az európai központi bank sem látszik lelkesnek az új tagok felvételét illetően, és azt üzeni: ne siessetek. A gyors vagy lassú magyar áttérés vitáját azonban sajnálatosan lezárta az élet, hiszen hazánk a tíz új tag között ma a mutatók szerint a tizedik helyen található. Sietségről szó sincs. A forint a nyakunkon marad.
Pedig a Magyar Nemzeti Bank tanulmányai régóta kimutatták, hogy a közös valutára való áttérés nagymértékben emelné hazánk középtávú növekedési képességét. Most már csak azt lehetne forintosítani, hogy a késői áttérés mekkora GDP-növekedéstől fosztja meg a magyar társadalmat; a magyar választási kampányokból ismert PR-fogással azt is kiszámíthatnák az elemzők, hogy a késés miatti veszteségből hány ezer műtőasztal jönne ki…. Növekedési veszteségünk függ attól is, hogy a többi új tagország mikor tér át az euróra. Ha előbb, mint mi – ami bizonyos –, hazánk telephelyként, befektetési célpontként hátrább szorul a versenyképességi sorrendben. Romlását legfeljebb a többieknél olcsóbb béreinkkel ellensúlyozhatnánk – holott minden politikai erő éppen ennek ellenkezőjét ígérte, amikor a gyors európai bérkonvergenciáról szólt.
A forint tehát marad, mert a hazai viszonyok és másodsorban a nemzetközi körülmények így hozzák. Egyébként a pengővaluta teljes összeomlását és a világrekordot felállító 1946-os inflációnkat is determinálták a külpolitikai, külgazdasági, meg persze a hatalompolitikai körülmények. A front átvonulását követő súlyos helyzetben, devizatartalékoktól megfosztva, rekvirálásnak kitéve, majd a győztes Szovjetuniónak, Jugoszláviának, Csehszlovákiának fizetendő hatalmas jóvátételre kényszerítve kezdett Magyarország új életnek. Ilyen helyzetben szabadult el az infláció. Az amerikaiak által visszaadott (noha nem érintetlen) nemzeti banki aranytartalék, jóvátételi szállításainknak a szovjetek kegyének betudható átütemezése megkönnyítette a pénzcserét. A forint azonban nem válhatott független jegybanki irányítása alatt álló stabil pénzzé. A szovjetizálás minden területre kiterjedt: a pénzrendszer autonómiáját az elsők között számolták fel. Hamarosan neki is lódult az infláció, bár a tervgazdasággal sokkal súlyosabb bajokat hozott ránk, mint maga az infláció. A hiánygazdaságban nem magával a pénzzel, annak hanyatló vásárlóerejével volt gond, mint inkább a fogyasztási cikkek hiányával, a minőségromlással, az igénytelenséggel, az általános szervezetlenséggel, az intézményesített trehánysággal és korrupcióval.
A pénz megtörése és a középosztály megtörése ugyanazon stratégia része volt. A szocialista gazdaságfelfogásban mindig is benne volt az inflációval szembeni tolerancia. A magyar uralkodó párt egyébként a térség többi rendszeréhez képest toleránsabbnak bizonyult az eladósodással szemben is. A politikailag ortodox rezsimek (az NDK, vagy az 1968 utáni Csehszlovákia) a gyűlölt nyugati demokráciáktól a hitelt sem fogadták el; Jugoszlávia, Lengyelország vagy a Magyar Népköztársaság e téren valóban liberálisabb volt.
Magyarország csak úgy kerülhette el a lengyel típusú nyílt pénzügyi válságot, hogy gyorsan belépett a Nemzetközi Valutaalapba 1982-ban. A tagság első 8 éve alatt megduplázódott az ország devizaadóssága; igaz, a növekedés nem annyira a friss pénzek beáramlása, mint inkább a kamatfizetési kötelezettségek felhalmozódása és a kedvezőtlen keresztárfolyam-mozgások miatt következett be. Az akkori nemzeti bankos vezetés azt tette, amit ma is ezrek: a kisebb kamatozású valutákban adósodott el. E valuták azonban a visszafizetési időszakra felértékelődtek, több milliárd dollárral növelve meg hazánk külső adósságának állományát. Gyakori hiba ez. Mint minden hibából, érdemes tanulni. Nálunk azonban Állami-díj és sajtóelismerés övezte a bankári teljesítményt.
A forintvaluta életét végigkíséri a nemzetközi szervezetek figyelme, megszűnése is integrációs fórumok döntéseitől függ majd. Ezen szervezetek szakmai kultúrájához és etikájához nem jól illik a szocialista szakmaiság. Jól mutatja ezt múltunk egyik hallgatással övezett epizódja: a magyar IMF-tagság alatti adatmanipuláció. Az adathamisítás 1989 novemberében vált ismertté, amikor a kormány és az MNB a Parlamentben nyilvánosságra hozta az ország valós adóssághelyzetét. Az adósság keletkezését így magyarázta meg Németh Miklós: miközben a költségvetés hatalmas kiadásokkal védte meg a vállalatokat és a lakosságot a külső hatásoktól, a gazdaság nem termelte meg az ehhez szükséges jövedelmet.
Mintha a minap is hallottunk volna hasonlót. Nincs új a nap alatt? És miért nem ismerhette meg a világ az első szabad választást megelőző hónapokig a valós adóssághelyzetet? A miniszterelnöki magyarázat: „a vezetés megriadt: ha bevalljuk a valós helyzetet – ami alapvetően a költségvetés évek óta felhalmozódott hiányának tényleges és publikált összege közötti különbség feltárását igényelte volna – olyan rossz képet festünk magunkról, hogy nem vesznek fel (mármint az IMF-be). A megoldás: „A szakemberek úgy ítélték meg, hogy ez a különbség pár év alatt a belépést követően felszámolható, és azután már nem érheti szó a ház elejét. (Idézet Németh Miklós 1989. november 21-i beszédéből.
A közelgő kormányváltásra tekintettel már nem követhették a „szakemberek eszes tanácsát: be kellett jelenteni a hozzávetőleges valóságot. Következményként a Valutaalap visszahívta a hamis adatok alapján folyósított hitel egy részét; mivel semmi devizatartalék nem maradt addigra, a visszafizetendő összegre hitelt kellett felvenni – ki mástól, mint az IMF-től. Az új hitel folyósításának feltételeként 1990-re egyensúlyi államháztartási hiányt és egy sor régóta halogatott megszorító intézkedést irányoztak elő. A Németh-kormány a kondíciókat 1990 márciusában elfogadta. A teljesítés az új kormányra maradt – az Antall-kormány nagy erőfeszítéssel teljesített is, ezzel visszaállított valamit az odaveszett renoméból. Így lett 1990 az egyetlen olyan esztendő emberemlékezet óta, amikor az államháztartás szuficittel zárt; se előtte, sem utána ilyen nem fordult elő.
A hajlam láthatóan máig megmaradt, hogy csak végszükség esetén adjanak valós képet. Persze nem hazánk az egyetlen ország, ahol a kreatív könyvelés fogásaival próbálkoznak. Azonban az unió mára érzékenyebbé vált az ilyenre. A görög kormány téves adatszolgáltatását követően minden hozzáértő megmondta, hogy a magyar közpénzekből építtetett autópályák nem minősíthetők jogszerűen államháztartáson kívüli tételnek. Mégis az utolsó percig manipulálta a Gyurcsány-kormány az adatokat, késleltetve a hozzávetőlegesen valós költségvetési helyzet bevallását. Nem csoda: a nemzeti össztermék 10 százalékát meghaladó deficit békeidőben roppant ritka.
A forint tehát egy jó darabig még megmarad. Most már sokkal inkább azon kell gondolkoznunk, hogy miként is alakul a forint értéke a hátralévő hosszas időszak során. Fel kell készülni a gazdaság gyorsuló spontán euróizációjára is: vagyis arra, hogy a cégek, boltok, családok mindinkább eurót használnak a mindennapokban, miközben hivatalosan megmarad a forint törvényes fizetési eszközként. Kicsit úgy, mint a jugóknál a német márka a hivatalos, de senki által nem becsült dinár idején; mint az 1980-as évek Lengyelországában, ahol a zlotyval sok mindent lehetett kezdeni, de árut venni csak dollárral sikerült. Be kell rendezkedni az árfolyam nagymértékű ingadozására. Ismét érzékelhetően növekszenek az árak, és ilyenkor nem csökkenhet a kamatszint sem.
Valamiben mi is kitűnünk az unióban. Nem gondoltuk volna ezt akár öt éve sem.
|
