2004 óta négy nagy nyugati demokráciában voltak a miénkhez hasonló választások. Bush elnököt 51 százalékkal választották újra Kerryvel szemben, Tony Blair 37 százalékot kapott a 33 százalékos konzervatívok ellen (ami Blair eddigi legszorosabb eredménye). Németországban az előrehozott választásokon Angela Merkel olyan kis arányban győzött, hogy nagykoalícióra kényszerült, Romano Prodi Olaszországban 0,1 százalékos többséggel nyert Berlusconi ellen. Minthogy ezek az országok meghatározó szerepet játszanak Magyarország jelenlegi szövetségi rendszerében, ami náluk történik, annak részben közvetlen következményei lehetnek saját helyzetünkre, részben olyan tanulságokat mutatnak, amelyekkel párhuzamba lehet állítani az itthoniakat.
Látni lehet, másutt is szorosak voltak a győzelmek, és a résztvevők aránya szintén magas volt. A kampányokban vezető szerepet játszó politikusok között a személyes tulajdonságok, az egyéni versengés döntő szerepet kapott a győzelemben, az összevetés ebben is hasonlóságokat mutat. Jellemző volt a választók mély megosztottsága és polarizáltsága is.
Ilyen körülmények között a szavazók magas aránya két okból is fontos. Egyrészt azért, mert a nagy részvétel úgy következett be, hogy a küzdelemben az ideológiák, programok kisebb szerepet játszottak. Másrészt felvetődik: a szoros eredmény miatt korlátozott a kormány legitimitása és nehéz végig vinni a reformokat. Az említett választásokat megelőző kampányküzdelmek, programjavaslatok ismeretében olyan következtetéseket lehet levonni, amelyeket mérlegelni kell a hazai helyzet értelmezésekor is.
A nyugati világ vezető demokráciái nehezen alkalmazkodnak a globális kihívásokhoz. Fogyatékosságuk az is (a választási kampányok jól mutatják), hogy a szovjet rendszer felbomlásának tanulságait nem képesek levonni, és az iszlám világból érkező veszélyekkel sem tudnak mit kezdeni. Az első tanulságnál maradva azt látjuk, hogy Németország, Itália jóformán alig fog hozzá a gazdasági-társadalmi modell megreformálásához. A német nagykoalíció igen óvatosan halad, az olasz helyzet áttekinthetetlen, s ebben a vonatkozásban bénultság jellemzi Franciaországot is (ahol 2007-?ben lesz elnökválasztás). Az Európai Uniót meghatározó nagy országok többségében tehát bizonytalanság van, mondhatni saját tehetetlenségüket exportálják az Unió intézményeinek működésébe.
Ha a gazdasági-?társadalmi modell körüli súlyos bizonytalanságokat, tisztázatlanságokat és ellentéteket a mostani magyarországi választási küzdelmekben is meghatározóknak tekintjük, akkor talán jobban érthető, miért a sok hasonlóság az említett választásokkal, miért olyan heves, túlfűtött a küzdelem és miért kötődik annyira a szemben álló ?táborok vezetőinek személyéhez itthon is, és hogy miért mentek el sokan szavazni. A média által keltett indulatok különösen a városi szavazók számottevő részét aktivizálták. De a mostani magyar tanulságok mérlegeléséhez az indulatok nem adnak anyagot. Sok egyéb mellett azért sem, mert a vezető demokráciák említett alkalmazkodási gondjai fel sem vetődnek a hazai politikai közbeszédekben, nemhogy töprengene felettük a politikai elit. Az Európai Unió pénzügyi biztosának, más intézményeinek megnyilvánulásai, az Unión belüli jelentős pozícióvesztésünk tényei sem keltettek olyan hatást, amelyet megérdemeltek volna. Az elmúlt évek és a mostani választások tanulságainak mérlegelésekor a magyar baloldali felfogás változásából kell kiindulni.
Ki ellenőrzi a gazdaságot, kinek a tulajdonában vannak a termelési eszközök – ez volt mindig a marxisták, így a magyar marxisták első kérdése. Miközben az igazi marxista baloldali gondolkodó számára ma is ez a problémák magja, mégis nálunk, már a Kádár-korszak folyamán új megközelítés lépett a helyére. Ez a jövedelmek újraelosztását és a szegénység csökkentését helyezte a középpontba. A hiteles baloldaliság számára ez a két szempont a meghatározó ma is. Az előbbi alapelvként, a másik erkölcsi törekvésként. Megkockáztatható a feltevés, hogy a bruttó nemzeti össztermék több mint felét kitevő, azaz végzetesen magas mostani magyar közkiadás, közpénz arány ennek a tisztelet?reméltó baloldali politikai hagyománynak a folyománya. A harmadik problémaköteg a hazai baloldali gondolkodásban a következő kérdéssel jellemezhető: Hogyan lehet az adóból, az állami, azaz közbeavatkozás eredményeként fizetni az egészségügyet, az oktatást és a nyugdíjakat? Ami, másként kifejezve, mindhárom szektorban az egyéni felelősség és a társadalmi kötelezettségvállalás közti ellentétet jelenti.
Nálunk az 1990-es fordulatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ráébredjünk, a marxista, szocialista, baloldali gondolkodásban egységbe rendeződő elemek leválaszthatóak, sőt akár szembe is állíthatóak egymással. Különösen akkor, ha a baloldal, miként az nálunk történt, nyitott az ultraliberalizmus irányába. Régen teljesen világosnak éreztük az ellentétet baloldal és jobboldal között, s eszerint azt hittük, hogy 1990-ig baloldali világban éltünk. Majd kiderült, hogy sok a nehezen értelmezhető, szürke övezet: más a híres skandináv modell, más az angol vagy a francia megoldás az egészségügyben és az oktatásban. A francia és az angol rendszerben például ezek állami kézben maradtak, és az ún. újraelosztás csak igen csekély mértékű. Általában véve legfeljebb annyit lehet biztosan állítani, hogy az egyszerű jobboldal–baloldal szembeállítás ma már sehol sem alkalmazható.
E sorok írásakor még nem ismert az új kormány programja. A magyar választásokon győztes „baloldalról (valójában a szocialista baloldaliságot az ultraliberalizmussal keverő koalícióról) most, az új hatalmi ciklus kezdetén, az eddig hallottak és a tapasztalatok alapján azt lehet elmondani, hogy gondolkodásának fő elemei három tengely körül helyezkednek el. Mindhárom tengelyt a jobb- és a baloldal ellentétével szokták jellemezni. A gazdaság ellenőrzése tengelyen a régi-új koalíció felfogása inkább az amerikai szabad verseny, mint a szociális piacgazdaság irányába, a jövedelem-újraelosztás vonatkozásában inkább a segély-? és támogatáspolitika, mint az aktív munkaerő arányát növelő politika mellett áll ki, az állam szerepe tengelyen viszont ismét inkább jobbra áll, hiszen az oktatásban, az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben egyaránt annak szerepét csökkenteni szeretné.
Az előbb sorolt nagy demokráciákban, miként szinte minden európai demokráciában a viták e három dimenzióban zajlanak, igaz, a jobb- és baloldal közti szembenállás esetenként alapvető különbségeket is mutathat a magyar helyzethez képest. Nálunk (az egymás után kétszer is győztes) baloldalon két vonatkozásban is a hagyományos baloldalisággal szöges ellentétben álló koncepciókat vállalnak, miközben a magyar jobboldal programjaiban több jellegzetesen baloldali elképzelés figyelhető meg.
A mostani választás tartalmi jellegzetességei, mint láttuk, összehasonlíthatóak a felsorolt külföldiek jellegzetességeivel. A választók nagymérvű mozgósítása ugyanúgy megvalósult, mint az, hogy a küzdelmet sikerült két személy ellentétére kihegyezni. Szinte patthelyzet alakult ki a szemben álló felek között. Nálunk is nagy a bizonytalanság, ellentét, értetlenség a gazdasági-?társadalmi modellel kapcsolatban, sőt a közvélemény figyelmét sikerült el is terelni róla, ami kommunikációs bravúr.
Ebből két következtetés is adódik. Egyrészt Magyarországon nincs meg a lehetősége annak a vitának, amely képes lenne mozgósítani az országot az igazi reform, a lényeges átalakítás céljából. Sőt, még az is tisztázandó, hogyan lehet eljutni a fontos változtatnivalók számbavételéhez. Másrészt a helyzetet nehezíti, de össze is függ vele, hogy a leadership sincsen meg mindehhez. A reformok megvalósításához ui. jelentős többségre, nemzeti egyetértésre lenne szükség, ami a vezetés iránti általános bizalom nélkül lehetetlen. A jobboldal és a baloldal közti megosztottság ma hiszterizált és áthidalhatatlan, bármelyik erő hetven-?nyolcvan százalékos támogatottsága álom.
A „reform kifejezés ma egy csőd közeli helyzet kezelését jelenti, semmi köze sincs ahhoz a problémához, amely a gazdasági-társadalmi modell megértéséhez fűződik. A „reform most az ikerdeficit csökkentését, az euró bevezeté?séhez szükséges feltételek megvalósítását, a segélyező-?el?osztó-?jutalmazó mechanizmusok fenntartását, a közszféra bontását, a restrikciót és a munkahelyteremtést jelenti úgy, hogy közben a társadalom, valamint a politika kedvezményezettjeinek érdekei ne sérüljenek számottevően. Mindez káoszt sejtet a társadalom építésében, olyan káoszt, amely emlékeztet a gazdasági-?társadalmi modell körüli zavarodottságra.
A magyar jobboldal több okból is sajátos, átmeneti helyzetben van. Minden eddigi választáson megtapasztalhatta, hogy a kiépült ellátó- és támogatórendszereket, az elért és védendőnek tartott életkörülményeket biztosítani kell, mert a szavazók többsége erre érzékeny. Már a fenyegetés árnyéka is komoly mozgásokat indíthat el közöttük. A jobboldal felől nézve a jelenlegi koalíciót látszik támogatni a gazdaság és a bürokratikus apparátusok nagyobbik része, az ún. erőszak?szervezetek, nagy a túlsúlya a médiában, a kultúra több területén; és az igazságszolgáltatás működését illetően is sok a panasz az egyoldalúságra. Ehhez járul, hogy jelentős külföldi befektetői, tulajdonosi körök gyanakodva tekintenek a jobboldali „populistákra. Az efféle okfejtések megalapozottságát persze nehéz bizonyítani, mégis hozzátartoznak a valósághoz, mert az ilyen, széles körben elterjedt ítéletek formálják is azt, hiába próbálnak ellene védekezni az érintettek. A vesztes jobboldal gondolkodásmódját ma a bekerítettség és a gyanakvás ?érzése jóval jelentősebb mértékben befolyásolja, mint az a demokrácia viszonyai között indokolt lenne. Szakadásról, két országról, karanténról esik szó több-?kevesebb in?dulattal, ami aláássa a demokratikus intézmények hitelét.
A jobboldal átmeneti helyzetben van azért is, mert nem ismeri el, hogy az imént jellemzett bal-?jobb ellentét egyik szereplője lenne. Nem igazán ismer magára az efféle ellentétek esetében. A szembeállítások alól mégsem képes kivonni magát, hiszen azokban súlyos problémák fejeződnek ki, továbbá lehetséges válaszok is találhatók a kiolvasott problémákra. Lehet ugyan bírálni azokat az információkat közvetítő eszközöket és módszereket, amelyek az ún. olvasatot nyújtják a szemlélőnek, bírálhatók a szakértők, elméletalkotók is, akiknek a jobboldal szemében csekély a hitele, de egységes rendbe illeszkedő alternatív információk nem léteznek.
Mindezt azért kell megemlíteni, mert az ellentmondás jól érzékelteti, hogy akár tetszik, akár nem, a jobboldal része a magyar politikum?nak, amelyben az említett szakadás közös terepen áll elő, vagyis a teljes elkülönülés, a másik ország felépítése természetesen lehetetlen. Másrészt tény, sőt törvényszerű még az is, hogy minden, a politikumban tevékenykedő politika szeretné a terepet kisajá?títani és a hatalmat tartósan megszerezni. Demokratikus intézmények keretei között azonban ez elvileg lehetetlen, hiszen éppen az intézmények hivatottak az ilyen törekvéseknek gátat állítani.
A jobboldal mostani vereségéről megjelent nagyszámú elemzés közös vonásának látom, hogy elsősorban makro méretben, politikai, hatalomszerzési-?hatalomvesztési szempontból vizsgálják a harcmezőn történteket, mondhatni, a la Clausewitz. Ennek jelentősége van a politika művelői, szereplői számára, és a politikáról gondolkodók számára is. Tölgyessy Péter Orbán Viktor felett gyakorolt megsemmisítő célzatú kritikája például igen sok ellenvetést és elutasítást vált ki. Egy vonatkozást mindenképpen hiányoltam nála is és bírálóinál is. Éppen Tölgyessy játszott jelentős alkotmányjogászi-?politikai szerepet az ún. kerekasztal mellett annak idején, a mai magyar politikai rendszer, ha úgy tetszik a terep kialakításában. (Egykamarás parlament, „gyenge köztársasági elnök, a pártlistán megszerezhető képviselői helyek túlsúlya, erős miniszterelnök, konstruktív bizalmatlansági indítvány, bejutási küszöb és az elveszett szavazatok hasznosítása stb.). Saját dolgozata a személyeskedés körénél (amit ellenfelei rendre szemére is vetnek) akkor léphetett volna magasabb szintre, ha volt képviselőként is azt elemzi, hogy mennyiben kényszeríti ki a Tölgyessy közreműködésével létrehozott rendszer az erős vezető politikus színrelépését és tartós ?jelenlétét. A rendszer működésének súlyos következményei, a rendszer lényeges reformjának indokai és lehetőségei azonban a mai politikai elit körében semmilyen formában sem vetődnek fel. Most tehát, például Orbán Viktor visszavonulása a körülmények súlya alatt még akkor sem valósulhat meg, ha erre környezete törekedne, vagy neki kifejezetten erős egyéni késztetése lenne rá. A 42 száza?lékos siker, amelyet a jobboldal Orbán személyéhez köt, a politikai életbenmaradás záloga a magyar jobboldal által dzsihádként megélt pártharcokban. Persze, az minden túlfűtött feltevéssel ellentétben vitathatatlan, hogy a magyar alkotmányos rendszer már mai állapotában is a po?litikum demokratikus szabályozásának a lényegét bizto?sítja. Továbbá tény az is, hogy ez a rendszer szorosan kapcsolódik az európai rendszerekhez. A dilemma másutt található.
A választások után megjelent elemzések közül több is felvetette, nem világos, mi adja a mai magyar jobboldal gondolati hátterét. Véleményem szerint egyebek között a tisztázatlanságból fakad, hogy 1990 óta a magyar jobboldal nem volt képes összefüggő és tartósan vállalható gazdasági koncepciójának megfogalmazására. Érthető, ha dacból, igényességtől vezetve, vagy más okból egy politikai felfogás nem akarja elfogadni a kívülről reá kényszerített sablonokat. Az imént jellemzett ún. jobb–bal ellentét képzete azonban napjaink közgondolkodásában határozottan jelen van és hat is. Ezért valamilyen módon viszonyulni kell hozzá. Ellenben „az egész nemzet érdekében folytatott, patetikus »nemzetvédő« élet?halál-küzdelem radikalizmusa nem számíthat tömeges elfogadottságra akkor sem, ha nemes szándékaiban egyébként megkérdőjelezhetetlen. Aktualitását veszítette el.
Meggyőződésem szerint a magyar jobboldal eszmei bizonytalanságait illusztrálja a „munka, otthon, család jelszó használata, mely a Fidesz választási plakátjainak vezető motívuma volt. Két rövid megjegyzéssel szeretnék rámutatni a bizonytalanság természetére. Mindenekelőtt a három szó közül kettő egymásnak majdnem megfelel, hiszen a családot otthon nélkül nehezen lehet elképzelni, inkább kivételes eset, mintsem gyakori. Másrészt sokan vannak, akiknek az otthon nagyon fontos, de a családdal lehet, hogy gondjaik vannak. Három szó. Ritmusuk van, bonyolult tartal?makat egyszerűen és röviden fejeznek ki. A program tisztessége vitathatatlan. Ám ez a sorrend mintha időbeliséget, a haladás lépcsőfokait fejezné ki és így, akarva-?akaratlanul szűkíti a megszólítandók körét. Nem zárható ki, hogy a társadalom, a szavazók számottevő része ugyan dolgozni akar, otthont is szeretne, de a családot túl nagy kötöttségnek érzi, netán már széthullott a családja, körülményei pedig átmenetiek. Sokan lehetnek, akik nem akarnak azonosulni azokkal, akik a munka-?otthon-?család-ot hirdetik, pedig egyébként szimpatizálnának vele.
Orbán Viktor a kampány elejétől hangoztatta a szolidaritás jelentőségét. Másik megjegyzésem, hogy a szolidaritás tartalmának tisztázása hosszabb időt igényelt volna. A gondolat beemelése a mai magyar jobboldal politikai gondolkodásába Orbán részéről jelentős tett, sőt meggyőződésem ?szerint fordulat. Többek között azért, mert valóban, napjainkban, Magyarországon a jobboldali elvek és a programok igazán a munka, otthon, összetartás dimenzióiban fejt?hetők ki logikusan és hatásosan. E három hívószó nem időbeliséget és fokozatosságot fejez ki, nem szenved a logikai megbicsaklástól sem, mint az előbbi változat, hanem három kiterjedést fejez ki. Ebben, az általuk kijelölt térben találja meg a helyét a család és a nemzet, csakúgy, mint a polgár értelmezése, ha a citizen, citoyen jelentésében fogják fel, nem bourgeois-?ként. Továbbá ebből a hármasból kiindulva lehet összefüggő válaszokat adni azokra a kérdésekre is, amelyek természetét imént az ún. „jobb–bal ellentéttel kapcsolatban láthattuk. A szolidaritás végiggondolása át kell íveljen a kam?pányidőszakon. Munka-?otthon-?összetartás lehetséges kapcsolatai adják meg a fogódzókat a társadalmi szakadás csökkentését szorgalmazó törekvésnek is. Minthogy a társadalmi szakadás jelentősen nőtt az elmúlt négy évben, a jobboldal nem kerülheti meg az ezzel kapcsolatos állásfoglalást, sőt politikája középpontjába kell állítania. A jobboldal identitásának tisztázása immár halaszthatatlan. A két megjegyzéssel magát a problémát szándékoztam illusztrálni.
Zárásként a közéleti cselekvés lehetséges módjait is szóba kell hozni. Az újabb ellenzékben töltendő időszak az építkezés ideje. A jobboldali identitás felépítésével párhuzamosan irányulhat a figyelem a másik, műveletlen területre. A politika makroszintjein a választások győztes és vesztes formációi állnak szemben: a politikai élet és a közélet középső és alsó szintjein kuszább a helyzet. A lengyel Szolidaritás sikerét jórészt annak köszönhette egykor, hogy érdekvédő és jogsegélyszolgálatot működtetett egész Lengyelországban, amely nyitva állott minden bajba jutott embernek. Ez a lehetőség nyitva áll az építkezni akaró jobboldal különféle szintű, rangú szervezetei előtt. A munkahelyi problémák, a helyi anomáliák, a környezetvédelem, a szakmai érdekvédelem, a kisvállalkozások, a gazdák gondjainak közvetlen, helyszíni és hétköznapi kezelése most, egy ugyancsak válságosnak ígérkező korszak kezdetén aktuálisabb, mint valaha.
|
