Egykoron bizonyára különös pillanatként tekintünk majd vissza 2006 tavaszára-?nyarára. 2006 egyébként is különleges év: két teljesen eltérő karakterű fél esztendőből áll a közügyeket illetően. Egy olyan ország közügyeiről van szó, amely két nemzetrészre szakadt, és most sem érte olyan katarzis, mely az ellentéteket feloldaná, és a meghasonlottakat összebékítené, de nagyon is érheti még az év során gazdasági megrázkódtatás, amely – mint általában – kevés nyertest és sok vesztest produkál. Olyan gazdaság áll előttünk, amely tartósan több, két, sőt három részre ?oszlik, és idén a választóvonalak tovább mélyülhetnek a külföldi tulajdonú nagy cégek, a hazai közepesek és a százezernyi mikrovállalat között. Az ország gazdasági és társadalmi mélyfolyamatairól az elvileg európaizálódó és modernebb adatfeldolgozás ellenére kevés biztosat mondhatunk. Látunk bizonyos mutatókat, de rejtve marad az, ami igazán számít: mit gondolnak, terveznek és tesznek az emberek, a társadalmat alkotó szereplők.
Nem az országgyűlési választás jelöli ki az elsődleges cezúrát 2006-?ban a két ellentétes félév között. Minálunk a választási kampány egyébként sem áll le a szavazatok leadásával, két okból. Az egyik lélektani: akiknek a közügyekről határozott álláspontjuk alakult ki (alapuljon az politikai meggyőződésen, ígéretekbe vetett hiten, illetve valami vagy valaki iránti ellenérzésen, gyűlöleten), azok aligha képesek rögtön másnap lezárni magukban az izgalmi időszakot. Mivel nálunk meglehetősen érzelmi a politizálás, és kevésbé a kialakult, családból öröklött pártpreferencián vagy az önérdek józan mérlegelésén alapul, így eleve nehezebben nyugszik meg a közélet mifelénk, mint sok más országban. És van még egy hazai komponense az elnyúló kampányidőszaknak: a pártok nem engedhetik meg, hogy a nagy nehezen mozgásba hozott apparátusok teljesen leálljanak nyári üzemszünetre, mert az 1990-?ben (elég szerencsétlenül) kialakult ritmus szerint ősszel önkormányzati választások jönnek. A győztes ilyenkor meg akarja őrizni megszerzett előnyét, a vesztes oldal pedig érthetően arra törekszik, hogy minél többet megkaparintson a helyhatóságok feletti ellenőrzésből, némi ellensúlyt képezve a túloldali főhatalommal szemben.
Ezért nálunk a politikai év nem tud lezárulni nyáron, hogy azután a kormányerők valóban munkába álljanak, a civil többség pedig a kánikula után visszatérjen a szokásos teendői közé. Az elnyúló kampány lassan szabállyá rögzül. 1990-?ben az Antall-?kormány semmi türelmi időt nem kapott, sem a hazai politikai és közvélemény-?formáló erőktől, sem a külső gazdasági és pénzügyi köröktől. A taxisblokád, a köztársasági elnök politikai aktivizálódása, az imaginárius veszélyekre apelláló ellenzéki sajtónyomás, hamarosan a kormányzó pártokon belüli radikalizálódás (a la Csurka), elszakadási manőver (Torgyán), majd a valamikor harcos antikommunista retorikájú SZDSZ és a volt állampárt utódjának politikai kiegyezése permanens politikai harcot hozott, így meg sem tudott nyílni valamiféle „business? as usual időszak.
A második kormányciklusban sem egykönnyen ért véget a kampány: 1993 végétől 1995 márciusáig tartott a választási és kormányalakítási rugdalózás, és csak onnantól, az ún. Bokros-?csomag bevezetésétől kezdődött el az első szocialista–szabaddemokrata koalíció tényleges kormányzati tevékenysége. 1998-?ban a némileg meglepetésszerű ellenzéki győzelmet követően hirtelen gazdasági gondok léptek fel (alapvetően külső okokból: az ún. feltörekvő piacok felőli zavarok és az orosz piac összeomlása miatti piaci és pénzügyi megrázkódtatás következményeként), és ez különös módon egy időre elterelte a szereplők figyelmét a szimbolikus politizálásról – talán még ebben a ciklusban mutatkozott viszonylagos határvonal a kampány és a nem-?kampány időszaka között. De már 2002-?ben a kormányrúdhoz sokak meglepetésére odakerülő Medgyessy – az elemzők csöndes hüledezése mellett – választási gazdaságpolitikáját nemcsak őszig, a helyi választásokig folytatta, hanem a rákövetkező évben is, majd az európai parlamenti választásokig, és nyilván ugyanezt folytatta volna, ha le nem váltják.
Utódja pedig – a maga és pártja szempontjából talán ésszerűen, az ország előtt tornyosuló stratégiai teendőket illetően azonban igen felelőtlenül – úgy döntött, hogy arra a kis hátralevő időre már nem kezd a kormányzásba, hanem maga is kampányol. Előkampánya során előbb stabilizálta a baloldali erőket, 2005 őszén pedig szabályos (noha nem hivatalos) választási kampányt indított, amellyel kiegyenlítette az addig erős hátrányban lévő kormányoldal választói támogatottságát. Majd jött a hivatalos kampány; a választási eredményt ismerjük.
Idáig tehát azt mondhatnánk, hogy van egy magyar politikai ciklus, ami eltér a legtöbb nyugati gyakorlattól: máshol inkább a ciklus közepén tartanak újabb választási eseményt, ami alkalom a választóknak, hogy immár kétéves tapasztalat birtokában informált visszajelzést küldjenek a kormányhatalmat gyakorlóknak. Mi ezt (is) magyarosan intézzük, de eddig így intéztük. Most azonban még különösebb idők járnak felénk. Gyurcsány az elődjétől üres kasszát és betarthatatlan ígéreteket vett át: a költekezést nem kívánván leállítani, további adósságokat halmozott fel, és közzétette a maga ígéreteit. Saját ígéreteinek zömét a fényes jövőre alapozta: ez ugyan kockázatos egy olyan országban, amelynek panaszkodós kultúrája van, az emberek nagy része könnyen leragad a múltnál, más része az aznapi jelenben él, maximum a következő fizetésig (nyugdíjig) képes tervezni. De a választásokig nem bukott meg a stratégia.
Ebben bizonnyal nagy segítségére volt az a különös ?ellenzéki kampány, amely a látható és széles körben ér?zékelhető életszínvonal-?emelkedés ellenére a „rosszabbul élünk, mint négy éve szlogen köré épült. Ne legyen kétségünk: minden pillanatban sokan vannak, akik valóban rosszabbul élnek, mint korábban, és még többen, akik így érzik (ezek között sokaknak objektív mércével mérve nem csökkent az életszínvonala). Ha valaki szándéka ellenére nyugdíjba ment, állását vesztette, családi viszonyai rosszul alakultak, joggal mondhatja el, hogy rosszabb neki. Általában persze a visszacsúszó rétegek politikailag kevésbé aktívak, és ha már aktivizálódnak, akkor oda fordulnak, ahol hatalmat, erőt és pénzt éreznek. A nagy többség, főleg az államból élők, azonban 2002 után kétségkívül nagyobb reálbérhez jutottak, és hála az uniós tagságból fakadó erősebb piaci versenynek, pénzüket most az infláció sem csapolta meg. Az sajnos igaz, hogy ez a viszonylagos jólét elég nagy részben az állam gyorsuló eladósodása mellett ment végbe. Ezt lehetett volna kritizálni ellenzéki oldalról. A kampánystáb azonban feltehetően azt hitette el a polgári oldal reprezentatív politikusaival, hogy az embereket nem érdekli a jövő, s különösen nem az adósság ügye.
Ebben sok igazság lehet. Amerikában a büdzsé hiánya eldöntheti a választást, mert a piacgazdaság alapösszefüggéseiről sokaknak van világos elgondolásuk. Nálunk a közgazdasági és államjogi jártasság igen gyenge. Ámbátor éppen az adósság ügyében 1990 tájt elég komoly leckét kapott társadalmunk. Éppen ezért személyesen nem vagyok abban biztos, hogy egyéb programelemek között nem lett volna sikeres a jövőt felélő kormánykoalíció megtámadása – a felelősség és a nemzeti érdek alapjáról. A ?Fidesz kampányának alaptónusa azonban nem ez volt, ?hanem a biztonság ígérete a piac, a külvilág és a helyi hatalmasok túlkapásaival szemben. Biztonságot azonban ellenzéki pozícióból nehéz hitelesen ígérni; inkább illik ez a póz a hatalmat gyakorlóknak. Az pedig különösen vitatható, hogy mondjuk a gáz árának kézben tartását miként ígérheti egy polgári párt. A természeti kincsek elkerülhetetlen kimerülése és a környezet védelme miatt nem az árak befagyasztását, hanem a takarékosság módozatait hirdethetné egy valóban polgári, azaz piacpárti, vállalkozáselvű alakulat. Vagy azt állíthatná, hogy az ellenzéktől elvárható sikeres jövőbeli gazdaságpolitika és következésképpen erőteljes gazdasági fejlődés mellett a polgárok olyan anyagi helyzetbe jutnak majd, hogy kacagva kifizetik a dráguló gázt, áramot és egyebeket.
De nem a kampányt akarom itt elemezni, mert most sokkal fontosabbak a jelenre nehezedő következmények. Az áprilisig tartó, háromnegyed éves szakadatlan ígéretlicit miatt talán soha nem nyílt ekkora szakadék a választói várakozások és a valóság között. Még 1990-?ben sem: akkor ugyanis a társadalom nagyobb fele tudta, hogy ren?geteg minden meg fog változni, legfeljebb sok ember azt gondolta, hogy a munkahely elvesztése, a verseny?pozíciók romlása valaki mással, és nem vele fog megesni. Akkor persze objektív mérce szerint mérve is milliók ke?rültek rosszabb közvetlen anyagi feltételek közé, és ehhez képest kevesen gazdagodtak meg. Az utóbbiak saját ügyességüknek és erőfeszítéseiknek tudták be meggazdagodásukat, az előbbi milliók viszont az államot, a kormányt, a „fejeseket okolták. Kormány nyerni ilyenkor nem tud, vagy csakis gazdaságon kívüli üggyel: nemzeti függetlenséggel, sikeres honvédő háborúval – volt is néhány kivételnek számító példa a balti vagy a balkáni nemzeteknél.
Most, az EU tagjaként, szolid, három-?négy százalékos gazdasági növekedés mellett objektíve milliók kerülnek, kerülhetnek valamivel jobb anyagi körülmények közé. Ha jól kormányozzák e milliókat, akkor nem a na?pi ügyekről, hanem inkább a kívánatos jövőképek kö?zötti választásról szól a politikai kampány. Minket 2002 után rosszul, az eddigi kormányzatokat sorra véve a legrosszabbul kormányoztak (illetve nem kormányoztak); ezért volt roppant különös a múlt felé forduló Fidesz-?kampány, amely átengedte a jövőről való diskurzus irányítását Gyurcsánynak, sőt a sikeres politikai pályára nem igazán predesztinált Kóka János gazdasági miniszternek. A szóban forgó gazdasági növekedési ütem ahhoz azonban nem elég, hogy a sodródó és sokat hezitáló baloldali kormány a nemzeti jövedelem növekményéből kifizesse összes kliensét. Ezért tértek át az államadósság terhére folytatott osztogatás útjára.
Az eladósítás stratégiája viszont mindig csak rövid távra szól. Előbb-?utóbb a tettes a tett helyszínéről elme?nekül: ez történt 1990-?ben, amikor az új politikai erőkre hagyták az érlelődő pénzügyi válság menedzselését. Most azonban a politika forgandósága (és az ellenzéki oldal po?litizálási teljesítményhiánya) következtében ugyanazok kapták meg (vissza) a stabilizálás teendőit, mint akik a baj előidézésében korábban jeleskedtek. Az immár harmadszor kohabitáló szocialista–szabaddemokrata koalíció ezúttal kénytelen lesz azonnal kormányozni. 1994 májusa után bizony egy darabig ez nem ment, majd importált fősze?replőkkel (Bokros–Surányi) előadták a nemzetmegmentési drámát, és saját programjukat csak ezt követően, a hátralevő két évben követték – jól-?rosszul. 2002 után pedig egyszerűen nem kormányoztak a kormánypártok (hiszen a „jóléti rendszerváltás programja gyakorlatilag kimerült abban, hogy a változatlan struktúrákba jórészt hitelből állami pénzeket öntöttek). Az egyetlen reformértékű változtatást a felsőoktatás szenvedte el: az is olyan lett, hogy a ?szocialisták nem szívesen látnák még egyszer SZDSZ-es kézben az oktatási tárcát…
Gyurcsány nyilván továbbra is folytatná azt, amiben a jelek szerint igazán otthon érzi magát: a kampányolást. De előbb-?utóbb kormányozni is kell. És csodák nincsenek: a véges időt és energiát úgy kell megosztani a reggeli (és déli és esti) médiaszereplések és a kormányfői teendők között, hogy az utóbbiakra jusson annyi, amennyit az élet megkövetel. Most elég sokat követel meg. Miközben nálunk a jóléti intézkedések és a további kedvezmények körül zajlott a politika, addig az EU tíz új tagországából hét már megkezdte az euró átvételéhez szükséges árfolyamrezsimbe való belépéssel és a makrogazdasági stabilizálással az új tagok előtt álló kötelező feladat teljesítését. Ők belátható idő belül átveszik az eurót, miközben teljesítik a szigorú pénzügyi feltételeket, egyben az inflációjuk, a kamatok mértéke és az államadósságuk terjedelme mélyre csökken, és ezzel a további gazdasági növekedés feltételei jelentősen megjavulnak.
Amíg a nemzeti önépítkezés programját követő balti államok, az önálló állami léttel korábban nemigen bíró Szlovénia és Szlovákia képes lett az euróra való áttérés és életszínvonal-?emelés közötti logikus sorrendet megállapítani és az államháztartás rendbetételéhez hozzáfogni, addig a valaha élenjáró „visegrádi országokban elakadtak a változások. De hagyjuk a lengyel és a cseh ügyet, beszéljünk csak saját magunkról. Nálunk 2001-?től megnőtt az ?állam eladósodása, minden esztendőben komoly deficittel zárt az államháztartás. A 2006-ra elfogadott állami költségvetés is 1550 milliárd forint hiányt irányoz elő. A deficit finanszírozásához nagyrészt külföldi megtakarítókra számít a kormány. 2006 első három hónapjában 800 milliárd forint lett a kimutatott hiány (amely nem fedi le a teljes államháztartás deficitjét, mivel nem terjed ki a helyi önkormányzatok hiányára, sem az állami vállalatok hitelfelvételeire, a félállami konstrukciókban képződő adósságra).
Ezzel mostanra csapdahelyzet állt elő nálunk: a közös valutára való áttérés egyik feltételét sem teljesíti hazánk, és már csak a legtöbb sorstárs (és versenytárs) új tagország után juthatunk olyan állapotba, hogy felvételünket kérjük az eurózónába. Ugyanakkor a mai pénzügyi bajainkon leginkább éppen az eurózónabeli tagságunk segíthetne. A térségben máshol az átállási erőfeszítések zömét megtették. E vállalkozás jelentőségét az érintett országok nagyközönsége és politikai elitje megértette, vagy legalábbis elkerülhetetlen feladatként elfogadta. Nálunk ugyan elégséges az euró ismertsége és jelentős az elfogadottsága, de a közös valuta ügye nem tudott meghatározó érvvé válni politikai vitáinkban.
A helyzet kialakulásában szerepet játszott az, hogy a 2005–2006-os permanens választási kampány leginkább a jövedelmekről, nyugdíjakról, szociális ellátásokról szólt, semmint nemzetstratégiai kérdésekről. Az euróra való áttéréssel persze a kis jövedelmű alkalmazott vagy nyugdíjas nem válna tehetősebbé, igaz, szegényebbé sem. Viszont a kereskedéstől és turizmustól nagymértékben függő magyar gazdaság a pénzváltási veszteségek és költségek megszűnése, az áruk könnyebb számlázása és egy sor gazdasági feltétel javulása következtében az elemzői számítások szerint érezhetően gyorsabban növekedne, mint az áttérés nélkül. Minél később tér át hazánk az euróra, annál később jutunk hozzá e növekedési előnyökhöz, így egyebek közt a fizetések és a nyugdíjak emelését szavatoló gazdasági erőhöz.
De nemcsak e növekedési előnyök megszerzése a tét: az euró átvételéig hátra levő idő sokféle kockázatot hordoz. A forint árfolyamára – hiszen gazdaságunk mérete nem számít nagynak a pénzpiac hatalmas tőkéihez viszonyítva – minden külső hír, gazdasági vagy bármilyen politikai ?izgalom hatni képes. A forint hirtelen gyengülése viszont nem csak a gazdasági szakemberek szűk körére tartozó ügy. 2004-?től családok százezrei vettek fel devizahitelt autó vagy lakás vásárlására, és a magyar vállalatok is nagy arányban fordultak a bankokhoz euróhitelért. Mint ahogy a magyar állam is 2005-?ban 3 milliárd euró értékben vett fel devizahitelt. Mindezen hitelek törlesztése azonnal megdrágulna a forint gyengülése esetén. És minél távolabbra tolódik belépésünk, annál inkább ki vagyunk téve a pénzpiaci kockázatoknak, s egyidejűleg megnő versenyhátrányunk azon szomszédjainkkal szemben, akiknél az euró a hazai fizetőeszköz: a schillinget feladó Ausztria mellett 2007 elejétől áttér Szlovénia, és a mai állás szerint Szlovákia is eurót használ 2009-?től.
2007-?től életbe lép az Európai Unió középtávú költségvetési terve. A forrásokhoz való hozzáférést és a szabályok értelmezését illetően mindig volt és most is lesz vita a tagállamok között. A Stabilitási Paktum 2005. tavaszi módosításánál láthattuk, hogy ha elfogadott szabályoknak több (és főleg befolyásos) tagállam nem képes eleget tenni, akkor az Unió hajlik a módosításra, könnyítésre. Bizony, elég valószínű, hogy mi is rászorulunk bizonyos könnyítő értelmezésre, egyfelől a felzárkóztató alapokhoz való hozzáférés ügyében, másfelől a csak minket szorító államadósság-?ráta miatt (ami az euróbelépéshez kell, és amelynek a GDP 60 százalékban való maximálásának a volt tervgazdaságok közül csak mi nem tudunk eleget tenni). Ma azonban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a belépési feltételek mesterkélt és túl szigorú mértékeiről meggyőzően vitázzunk, hiszen azokat az új EU-?tagok zöme képes és hajlandó teljesíteni. Mi nem. Ebből következően nem lenne súlya fellépésünknek az uniós fórumokon a feltételek újratárgyalását illetően, mivel előbb a magyar kormánynak be kellene tartania a saját maga által vállalt, de rendszeresen megszegett teljesítési menetrendet.
Mindezek miatt most valóban itt az ideje, hogy a régi-új kormány mielőbb elkezdjen kormányozni. „Független közgazdászok és különféle szakmai műhelyek azonnal előálltak gazdaságpolitikai javaslatokkal, és a média is megkezdte a fejek átállítását: a baloldaltól biztonságot és további jólétet váró nagyközönséget most arról kell meggyőzniük, hogy a választások igazából a bátor (értsd: a kisemberre nézve fájdalmas) és mélyreható (értsd: ma még bizonytalan kihatású) változások igenléséről szóltak. Szép médiafeladat: biztosak lehetünk, hogy a közvélemény-?formálók mindent meg fognak tenni a sikerük érdekében.
|
