Igaz, a történelem tréfaként ismétli önmagát, ennek el- lenére elgondolkodtató, hogy az unió „régi demokrá?ciáinak többségében meglehetős virulenciával működnek jobbol?dali radikális politikai alakzatok, némelyikük akár kormánykoalíció tagjaként is képes hallatni a hangját. A német Die Republikaner, a Nazionaldemokratische Partei Deutschland, az osztrák Freiheitliche Partei Österreichs, a belga Vlaams Blok, a dán Fremskridtspartiet, Dansk Folkeparti, a brit British National Party, az olasz Movimento Sociale Italiano, az Allienza Nazionale, a Lega Nord, a norvég Fremskrittpartiet, a holland Centrumpartij, Centrumdemokraten, Centrumpartij ’86, Lijst Pim Fortuyn, a svéd Ny Demokrati, a francia Front National, vagy az abból ?kiszakadt Mouvement National Républicain több-?ke?ve?sebb sikerrel igyekszik meríteni a jobboldali radikális, vagy akár a szélsőjobboldali populizmus elfeledettnek hitt örökségéből. A hajdani, súlyosan kompromittált gondolatok új erőre kaptak, s posztindusztriális korunkban igyekeznek alternatívát kínálni a parlamenti demokráciával szemben, mely utóbbi – ha egyáltalán – csak nagy nehézségekkel ?képes válaszolni a globalizáció, a munkanélküliség, a delokalizáció, a piac mindenhatósága, a hazai gazdasági tevékenység védelmének eltűnése, a szociális háló szövetének ritkulása, a szegénység, vagy éppen a bevándorlás jelentette kihívásokra.
A demokratikus politikai pártok nehézségeit fokozza a programjaik és a tevékenységük közötti növekvő távolság miatti hitelvesztésük, továbbá az, hogy a tömbösödő parlamenti rendszerek kialakulása következtében szinte ellehetetlenült a képviselethez nem jutó társadalmi érdekcsoportok parlamenti megjelenítése. A „politikacsinálás szakmává, életpályává alakulása nehezen eltávolítható ékeket vert a politikai elit és a választók tömegei közé. A jobboldali radikalizmus térnyeréséhez az is hozzájárult, hogy a társadalmi ?nehézségekre hagyományosan konszenzusos megoldást kereső, önmagukat a baloldalon meghatározó pártok a piac logikáját elfogadva, rendszerkritikájuk jelentős részét feladva a „vesztesek képviseletének az oldaláról az establishment oldalára kerültek. E miatt hagyományos szavazóbázisuk nem elhanyagolható része ismét a jobboldali radikalizmus oldaláról érkezett rendszerkritika befogadójává vált.
Bár a nyugat-?európai demokratikus parlamenti pártok megfelelően tudták kezelni a különböző radikális irányzatokat, ez utóbbiak időről időre mégis letagadhatatlan, a közvéleményt megrázó sikereket értek el. A legutóbbi ezeknek a sorában a Jean-?Marie Le Pen alapította Front nationalnak a 2002-es francia elnökválasztáson elért ered?ménye volt, mikor is mozgalmának elnökjelöltjeként Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába, s ott 19,2%-ot ért el. Attól függetlenül, hogy ez a senki által nem várt fordulat legfőképpen a francia baloldal átgondolatlan taktikájának volt az eredménye, és semmiképpen nem fenyegette az ország demokratikus berendezkedését, újabb jelzése volt annak, hogy a jobboldali radikalizmus Fran?ciaországban is komoly bázissal rendelkezik. Olyannyira, hogy ha a kétfordulós többségi választási rendszer nem távolítaná el rendre a politikai döntéshozatal lehetőségétől, komoly – akár kormány- – erőként kellene számolni vele. Annál is inkább, mivel különböző közvélemény-?kutatási adatok szerint a megkérdezettek harminc százaléka osztja Le Pennek a nemzeti értékek védelméről szóló nézeteit, huszonöt százaléka ért egyet a bevándorlás jelentős szigorítására vonatkozó véleményével.
Magának a Front nationalnak a története csak 1972-?ig tekint vissza. A köztársaság-? és demokráciaellenes ?fran?cia jobboldali radikalizmus gyökerei azonban sokkal messzebb nyúlnak, egészen a Harmadik Köztársaság születéséig. Az 1871-?ben Poroszországtól elszenvedett vereséget követően négy évnek kellett eltelnie, míg a francia nemzetgyűlés 1875. január 30-án 353 szavazattal 352 ellenében a köztársasági államforma mellett foglalt állást. Az 1876 elején lezajlott parlamenti választások a republikánusoknak elsöprő többséget adtak, de az ultrakonzervatív köztársasági elnök, McMahon marsall nem volt hajlandó ennek megfelelően kijelölni a miniszterelnököt. A beállt válsághelyzetben a monarchista ellenzéki erők katonai puccsal akarták megdönteni a köztársaságot, és az első erőpróba végkicsengéseként McMahon 1877. május 16-án lemondott, ami egyúttal az antirepublikánus erők súlyos vereségét is jelentette. A köztársaság helyzete annak ellenére megszilárdult, hogy az 1789-et eleven emlékezetében tartó klérus, a hadsereg vezető körei, a monarchisták káoszt, összeomlást jósoltak a népakaratot megtestesítő, veszélyesen radikálisnak tartott rezsim tevékenységének következményeként.
(A „veszélyesen radikális III. Köztársaság a sajtószabadságot 1881-?ben, a szakszervezetek létrehozását 1884-?ben, míg a gyülekezési szabadságot 1907-?ben engedélyezte.) A köztársaság győztesen került ki az erőpróbából, de ?ellenségei továbbra is domináns szerepet játszottak a fegyveres erőknél, az adminisztrációban, a pénz-? és üzleti világban, a sajtóban, és élvezték a katolikus egyház támogatását is. Az elkövetkező három évtizedben a köztársaság még több alkalommal csapott össze ellenfeleivel.
Nem utolsósorban Georges Clémenceau sürgetésére a francia tábornoki kar legrepublikánusabbnak tartott tagja, Georges Boulanger 1886 januárjában megkapta a hadügyminiszteri tárcát. A tábornok részt vett a krími háborúban, megjárta Észak-?Afrikát, Indokínát, s a francia–porosz háborúban is szerzett érdemeket. Miniszterként az volt a ?feladata, hogy a Második Császárság hivatásos hadseregét leváltó, sorozáson alapuló, köztársasági népi hadsereget újjászervezze, megerősítse, és képessé tegye arra, hogy szembenézzen a poroszoktól elszenvedett vereség kö?vetkezményeivel. Nagy energiával látott tennivalóihoz. El?távolította a hadseregből a legreakciósabb monarchista ?főtiszteket, gyors intézkedésekkel javított a tisztikar és a ?legénység életkörülményein, a kiképzést, a fegyverzetet a kor követelményeinek megfelelően alakította át. Népszerűsége meredeken emelkedett, annál is inkább, mivel a közvélemény úgy látta, hogy tevékenysége révén a hadsereg képessé válik a poroszok elleni sikeres visszavágásra. Fél évvel később, a július 14-i katonai parádén éjfekete harci ménjén, festői egyenruhába bújtatott szpáhi különítménnyel körbevéve jelent meg, emlékeztetve a századelő egy másik, diktátori hatalomra szert tett tábornokára. A kormány és a képviselőház gyorsan megvonta a bizalmát a túlságosan népszerű és túlságosan harcias tábornoktól (az évnek a tavaszán Boulanger általános mozgósítást akart elrendelni, mivel a németek a határon letartóztattak egy francia fináncot), majd felhasználva az 1887. májusi kormányátalakítás kínálta lehetőséget, ejtették a kormányból, s egy vidéki garnizonba vezényelték. Boulanger azonban nem adta fel, s annak ?ellenére, hogy tényleges állományban volt, egy északi választókerületben indult, ahol a bányászok és a parasztok voksaival simán képviselői mandátumot nyert. Sikeréhez hozzájárult a III. Köztársaság sok-?sok botrányának egyike, mely magával rántotta nemcsak a kormányt, hanem a köztársasági elnököt is. A tábornok most már képviselőként folytatta rohamait a köztársaság ellen, maga köré gyűjtve az antirepublikánus, illetőleg kormányellenes erők meg?lehetősen vegyes konglomerátumát. Jelmondata („Olyan köztársaságot akarok, amelyik megvédi a gyengét, a megalázottat, a kisembert.) mellé állította mindazokat a tömegeket, kisegzisztenciákat, amelyek úgy érezték, hogy a köztársaság minden védelem nélkül kitette őket a szabad verseny megannyi, életkörülményeiket elviselhetetlenül megnehezítő következményének. (Csupán 1900-?ban szabályozták a gyermekek és a nők munkanapjának a hosszát tíz órára, a férfiak továbbra is tizenkét órát dolgoztak, 1906-?tól biztosította a törvény a heti egy pihenőnapot, míg a társadalom?biztosításnak nyoma sem volt.) A különböző, köztársaság-?ellenes vagyonos köröktől kapott anyagi támogatásnak köszönhetően Boulanger lapot alapított, s bőségesen tudta finanszírozni választási kampányát. Ekkor jelent meg mellette a francia–porosz háborút megjárt, a párizsi kommün leverésében tevőlegesen részt vállaló költő, Paul ?Déroulede alapította Ligue des patriotes, mely valóságos rohamosztagként működött közre a Boulanger melletti megmozdulásokban. A ligát néhány évvel korábban ?Déroulede azzal a céllal alapította, hogy hazafias neveléssel készítse fel az ifjúságot a poroszok elleni visszavágásra. Később Déroulede hazafiságról kőkemény nacionalizmusra váltott, köztársaságpár?tiból a parlament esküdt ellenségévé vált. Boulanger 1889. január 27-én hatalmas többséggel nyert Párizsban, ami gyakorlatilag megnyitotta számára az utat a hatalomátvétel felé. Azon az estén ő volt Párizs ura. Mint később írták, mellette állt a tömeg, a rendőrség, a köztársasági gárda és a hadsereg? egy része. Ő azonban az Elysée-?palota helyett a barátnőjéhez ment, és így a köztársaság szerencséjére a hatalom?átvétel komédiába fulladt. A jobboldal radikális, köztársaság-?ellenes erői (különösen a monarchista restauráció hívei) súlyos vereséget szenvedtek. A Ligue des patriotes-ot feloszlatták, Déroulede-et bíróság elé állították.
1894. szeptember 26-án a francia katonai kémelhárítás vezetőjének asztalára került dokumentumok szerint a francia vezérkar egyik tisztje a németek javára kémkedett. Alig három hónappal később a hadbíróság az Ördög-?szigeten töltendő életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte a hazaárulással vádolt Alfred Dreyfus századost. Tizenkét évvel később (a büntetéséből addig már öt évet letöltött és szabadlábra helyezett) Dreyfus századost rehabilitálták, őrnaggyá léptették elő, s megkapta a Becsületrendet. „Az ügy addig soha nem látott méretekben osztotta meg a francia társadalmat – családok mentek szét, kormányok buktak meg, az utcán tömegverekedések robbantak ki. A Dreyfus-?pártiak és a Dreyfus-?elleniek közötti választóvonal nagyjából a jobb-? és a baloldal között húzódott, s ennek az ároknak a mélyítéséhez nagymértékben járult hozzá a hatalmas, „antidreyfusard-ok által támasztott antiszemita hullám. Ez utóbbiak azzal érveltek, hogy Dreyfus bűnössége nyilvánvaló, mivel a százados a Franciaország elpusztítására törekvő nemzetközi zsidóság tagja. Az antiszemita ár sodrában a jobboldali radikalizmus újabb és újabb formációi jelentek meg. Paul Déroulede 1896-?ban újjáalakította ligáját, antiszemita programmal mozgósítva megválasztatta magát képviselőnek, s ezt követően a parlamentből zsidózva támadta a köztársaságot, és magát a parlamentet. 1899-?ben kellőképpen erősnek érezte magát ahhoz, hogy a hadseregben szövetségest keresve államcsínyt kíséreljen meg. A puccs elbukott, Déroulede-et tíz évre eltiltották a közügyektől. Ligája – mely magában hordta a parlament gyűlöletét, a „kozmopolita dekadencia elutasítását, az antiszemitizmust, a populizmust, végletekig vitt nacionalizmust, a tömegdemonstrációkat és az autoriter politikai rendszer tiszteletét – nem élte túl vezetőjének közéleti halálát.
A korában ismert antiszemita szerző, Edouard Drumont 1889-?ben alakította meg a Ligue antisémitique nevű szervezetét, melynek programja „Rotschild hatalmának a lerombolása volt. A nyíltan antiszemita szervezet Boulanger tábornok támogatói közé tartozott, s annak bukását követően rövid időre kiszorult a közéletből. Drumont a napi politizálás helyett zsidófaló lapjának, a La libre pa?role-?nak szentelte tevékenységét egészen 1898-ig, mikor is a Dreyfus-?ügy kínálta lehetőséget megragadva feltámasztotta antiszemita szervezetét, s programként azt hirdette, hogy „társadalmi osztálykülönbségre való tekintet nélkül kell megvédeni a munkát az idegen konkurencia erőfeszítései ellen, és „fel kell szabadítani a franciákat és a nemzetet a zsidó iga alól. Nem sokkal később (1902-?ben) azonban a vezetői között dúló belháború és néhány jogerős bírósági ítélet következtében a nyíltan antiszemita liga megszűnt.
1899 januárjában újabb liga jelent meg a francia közélet porondján, a Ligue de la patrie française. Fő felada?tának a Dreyfus-?párti Ligue des droit de l’Homme elleni küzdelmet tekintette parlament-? és szocialistaellenes nacionalizmus alapján. Népszerűsége rohamosan nőtt, különösen értelmiségi körökben, s taglétszáma rövid időn belül a félmilliót is elérte. Ennek ellenére sikere tiszavirág-?éle?tűnek bizonyult, mivel az 1902-es parlamenti választásokon vereséget szenvedett, és az ezt követő belső nézeteltérések következtében megszűnt tényező lenni.
A századvég Franciaországának zaklatott légkörében alapított jobboldali radikális ligák közül a legnagyobb hatásúnak, a legjelentősebbnek és a leghosszabb életűnek az Action? française bizonyult. Kezdetben folyóiratuk, a Revue de l’Action française hasábjain terjesztették az „integráns nacionalizmus, vagyis a monarchia visszaállítását sürgető eszméiket. A folyóirat néhány évvel később (1908-?ban) napilappá alakult, s a lap militáns terjesztői (Les camelots du roy (sic!) – a király rikkancsai) valóságos rohamosztagosokként vettek részt a köztársaság elleni akciókban. A liga meg?kérdőjelezhetetlen tekintélyű spiritus rectora jó fél évszázadig a süket költő Charles Maurras volt, aki gyűlöletbeszédével az 1789-es forradalmat, a köztársaságot, a demokráciát, a parlamentet, a népoktatást, az emberi jogokat vette célba. Gyűlölete kiváltképpen a „haza négy idegen méregkeverője: a protestánsok, a zsidók, a szabadkőművesek és az idegenek ellen irányult. A ligák közül egyedül az AF fordult ?rövid időre a munkások felé, mivel Maurras meggyőződése szerint az egyenlősdi individualizmus váltotta ki a modern társadalmak anarchiáját, amire az egyetlen elfogadható megoldás a munka és a tőke közötti összhang megteremtése, az igazi keresztény korporációk létrehozása révén. A kísérlet annak ellenére nem sikerült, hogy az AF égisze alatt létrejött egy „sárga szakszervezeti kezdeményezés és egy önmagát „nemzeti szocialista-?ként meghatározó mozgalom is. Az első világháború idején nacionalizmusát a haza védelmének a szolgálatába állította. A húszas-?harmincas években a jobboldali radikalizmus meghatározó erejévé vált, bár befolyását katolikus körökben nagymértékben csökkentette konfliktusa a Vatikánnal. XI. Pius 1926. december 29-én kiadott dekrétummal indexre tetette Maurras műveit (ezek némelyike már előzőleg indexre került). Néhány hónappal később a Vatikán tovább ment, és megtiltotta, hogy az AF tagjainak kiszolgálják a szentségeket.
Az első világháború nehéz évei nem adtak helyt a parlamenti demokráciát radikálisan opponáló politikai mozgalmaknak Franciaországban. A következő két évtized azonban a radikális rendszerkritika szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő széles sávját nyitotta meg egész Európában. Franciaországban is a jobboldali radikalizmus gomba módra szaporodó szervezetei indultak rohamra a parlamenti demokrácia, a köztársaság ellen, de most már nem a rendszer átalakítása, hanem a megsemmisítése volt a cél, és nyíltan hívtak fel arra, hogy „bottal verjék ki a parlamentből a „gyenge és rohadt rezsim képviselőit, s kövessék az olasz meg német példát.
Az Action française-?től disszidált Georges Valois (miután 1920-?ban sikertelen mozgalmat indított az olasz típusú korporációk franciaországi meggyökereztetése érdekében) 1925-?ben megalapította az Itálián kívüli első fasiszta pártot Le Faisceau néven, s nemcsak az olasz fasizmus stí?lusát kölcsönözte egyenruhája, felvonulásai, tömeggyűlései révén, hanem annak gondolatiságát is. A Mussolinihoz hasonlóan balról – valahonnan az anarcho-?szindikalizmus tájáról – induló Valois valamennyi osztály érdekeit szol?gáló nemzeti államot akart létrehozni a burzsoá vagy egy esetleges szocialista-?kommunista állam helyett (bár úgy vélte, hogy fasizmus és szocializmus egyet akar), autoriter ?vezetővel. A célja elérése érdekében diktátort hatalomra ?juttató puccstól sem riadt volna vissza. Bár félkatonai ala?kulatokkal is rendelkezett, a gyakorlatba nem ültette át a mozgalom államcsínyről alkotott elképzeléseit. Nagytőkés pénzügyi támogatói (pl. François Coty, aki később a szélsőjobboldali mozgalmakat is pénzelte) is az olasz mintára létrehozandó korporatív állam ábrándját kergették. Három évvel később, miután Valois kilépett, a párt új néven – Forradalmi Fasiszta Párt – vegetált. Maga Valois a megszállás alatt részt vett az ellenállásban, és letartóztatását követően a bergen-?belseni haláltáborban pusztult el.
A ligák is új erőre kaptak a háborút követő években. Az 1924-es francia pénzügyi válság idején alapította Pierre Taittinger párizsi képviselő a Déroulede-?féle Ligue des patriotes utódszervezeteként a Jeunesses patriotes-ot. Céljai között nem szerepelt ugyan a köztársaság megbuktatása, inkább annak egy autoriter rezsimmé átalakítása, melynek révén a parlament szerepe csökken, s a nagytőke is korlátok közé szorul. Eléggé zavaros ideológiájukban ?keveredett a bonapartizmus, Maurras gondolatisága és Déroulede nacionalizmusa. A Desofy (csak nem Dezsőfy?) ?tábornok felügyelte ötvenfős rohamkülönítményei kék eső?kabátot, beret-t hordtak. A rendőrség szerint kilencvenezer tagot voltak képesek mozgósítani.
Az 1933-?ban François Coty alapította Solidarité française vezetője egy, a gyarmati csapatoknál töltött tényleges szolgálatból visszavonult őrnagy, Jean Renaud volt. Jelszavukon – „Franciaország a franciáké – kívül harcos antikommunizmus, baloldalellenesség és antiszemitizmus volt zászlajukra tűzve. Rohamosztagosaik kék inget, fekete beret-t és fűzős csizmát viseltek. Miután Coty a következő évben tönkrement és meghalt, a liga tagjainak a többsége a nyíltan fasiszta „Francisme-?hoz csatlakozott.
A köztársaság-?ellenes ligák legjelentősebbje az 1927-?ben alapított, Coty által finanszírozott, s eredeti célja szerint kitüntetett frontharcosokat tömörítő, kezdetben apolitikus Croix du feu volt, amely rendkívül széles támogatásnak ?örvendett. A helyzet 1931-?ben megváltozott, amikor a tény?leges szolgálatból visszavonult François de La Rocque ez?redes került a liga élére. A Croix du feu-t gyorsan félkatonai, parlamentellenes szervezetté alakította, amelynek célja a kommunizmus és pacifizmus eliminálása, a parlament megtörése volt. Nagy szervezettségének köszönhetően egy óra alatt képes volt utcai tüntetésre mozgósítani tagjait. Első fegyvertényére 1931 novemberében került sor, mikor az Action Française és a Jeunesses patriotes rohamoszta?gosaival együtt szétverte a Nemzetközi Leszerelési Kongresszust, a védelmére kirendelt rendőrséggel egyetemben. Amikor a ligák az akkori Front national-?ban átmenetileg tömörülve 1934. február 6-án megrohamozták a parlamentet, s csak egy hajszál választotta el a köztársaságot a bukástól, de La Rocque nem volt hajlandó rohamosztagosait odavezényelni. A ligák 1936-os feloszlatását követően de La Rocque megalakította a Parti social français-t (francia szociális párt), melynek több mint négyszázezer tagja volt, de elsöpörte a háború. De La Rocque a megszállás során részt vett az ellenállási mozgalomban, a németek deportálták.
Az antiparlamentáris jobboldali radikális erők széléről verbuválódott az önmagát is fasiszta pártként megha?tározó, kék inges „Francisme. 1933-?ban alapította egy ?Marcel Bucard nevű politikai kalandor Mussolini pénzén. Bucard 1946-?ban kivégzőosztag előtt végezte kollaborációs tevékenységéért, hazaárulásért. Meglehetősen zavaros, misztikus programjában a valódi nemzeti forradalmat hirdette meg a hatalom meghódításának a céljával. Jelszava a béke, igazság, rend volt. A köztársaságból és nem a köztársaságért élő hivatásos politikusoktól elvett hatalmat Verdun örököseinek kell odaadni – hirdette. A parlamentarizmust le kell rombolni. Rá kell támadni a társadalmi igazságtalanságra, amely utóbbi az oka a bolsevizmus, marxizmus és anarchia doktrínájának. A pénz hatalmasaitól meg kell szabadítani a munkát, és szembe kell állítani az individualista kapitalizmus egoizmusával a korporatív szerveződés szolidaritásának az eszméjét. A párt két évvel később a Nemzeti és szocialista akció francia egységpártja nevet vette fel, majd ezt követően, már a megszállás alatt Parti franciste-tá alakult. Néhány ezer tagnál többje soha nem volt, akik között ragyogó, fiatal intellektuelek is megtalálhatóak voltak, mint Paul Ferdonnet, aki a háború alatt francia nyelvű náci rádiópropagandát adott Stuttgartból.
A nyílt fasizmusig és a nácikkal folytatott legszorosabb együttműködésig jutott a Francia Kommunista Pártból 1934-?ben frakciózásért kizárt Jacques Doriot is. A legmagasabb párttisztségekig emelkedett Doriot (még a Moszkvában székelő Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának elnökségébe is beválasztották) kizárása után megtartotta képviselői mandátumát, Parti populaire français (Francia Néppárt) néven 1936-?ban pártot alapított, lapot adott ki La liberté és Le cri du peuple (A nép jajszava) címen, s a legádázabb támadásokat intézte a köztársaság, a parlament, a demokrácia s korábbi társai ellen. Jelszavát: „Sem a jobboldal, sem a baloldal! később Jean-?Marie Le Pen is a zászlajára tűzte. A háborúig hátralévő két-?három évben az olasz fasizmust dicsőítette, és együttműködést sürgetett a náci Németországgal. A megszállást követően a német egyenruhába bújt „bolsevizmus elleni önkéntes francia légióval a keleti fronton harcolt (amely alakulat a Waffen SS „Charlemagne francia hadosztályaként semmisült meg Berlin védelmében), s a háború végén tisztázatlan körülmények között Németországban vesztette életét.
A Léon Blum vezette népfront-?kormány ligákat betiltó lépésére válaszul hívták életre a „Csuklyások titkos társaságát a hadsereg, a „király rikkancsai, és más szélsőségesen demokráciaellenes szervezetek legradikálisabb tagjai. A legütőképesebb formáció a Comité secret d’action révolutionnaire (a forradalmi akció titkos bizottsága) volt, azzal a céllal, hogy megbuktassa a köztársaságot, eltüntesse a „szovjet forradalomnak szállást csináló Népfrontot. A legnagyobb titokban szervezett CSAR – mely halállal büntette az „árulókat – a hadsereg mintájára szerveződött, és komoly kapcsolatokkal is rendelkezett a hadseregen belüli titkos, köztársaság-?ellenes társasággal, a Corvignolles-?hálózattal. Harci csoportjait a hadsereg velük szimpatizáló elemei segítségével fegyverezték fel. A köztársaság megdöntésére tervük az volt, hogy fegyveres puccsot kísérelnek meg, erre fegyveres kommunista válasz érkezik, s a hadsereg átveszi a hatalmat a polgárháború megelőzésére. A rendőrség azonban 1937-re a társaságot szétrobbantotta, s a belügyminiszter 1937. november 18-án tájékoztatta a közvéleményt a köztársaság elleni széles körű összeesküvés felszámolásáról. A háború megakadályozta a vizsgálat befejezését, arra majd csak a felszabadulást követően került sor, kiderítve, hogy kevés szervezet rendelkezett a Csuklyások-?éhoz hasonló, a parlamenti rendszer felszámolására képes struktúrával. Tagjait a háború, a megszállás forgószele szét?sodorta. Egyesek a gaulle-?ista ellenállás hősei, irányítói lettek, míg mások fasiszta mozgalmakat létrehozva a nácikkal történő kollaboráció útjára léptek.
A Pétain marsall vezette Francia Állam Vichyben történt kikiáltásával megvalósult a köztársaság porba döntése, az autoriter, fajvédő rezsim megteremtése. Az elért cél azonban olyan mértékben diszkreditálta a különböző jobboldali radikális, populista mozgalmakat, szélsőjobboldali pártokat, hogy a felszabadulást követően jó ideig szó sem lehetett arról, hogy bármilyen formában megjelenjenek a francia politikai életben.
1953-?ban bukkant fel a teljes ismeretlenségből a Dordogne megyei papír-? és írószerboltos Pierre Poujade, aki néhány évig – egészen De Gaulle 1958-as hatalomra jutásáig – maga köré gyűjtötte a jobboldal antiparlamentáris, radikális populista erőit. A villámgyors siker előzménye az volt, hogy az akkori miniszterelnök Pierre Mendes-?France szigorított az adórendszeren, s adócsalásért börtönbüntetést helyezett kilátásba. Poujade a boltjában megjelenő adóellenőröket erőszakkal eltávolította, s ezzel valóságos népi mozgalmat indított el, hatalmas népszerűségre téve szert a „gestapós adórendszer elleni lázadásával. Rövid idő alatt felállította érdekvédelmi szervezetét az Union de Défense des Commerçants et des Artisans-t (Kereskedők és kézművesek védelmi uniója). Az unióból 1956-ra Union et fraternité française (Francia unió és testvériség) néven parlamenti frakció is lett, miután a választásokon 52 parlamenti mandátumot szerzett. Mozgalma a „sem jobboldal, sem baloldal jelszóval a jobboldali radikalizmus akkor megengedett határáig elment, élesen támadta a Római Szerződés Európáját, a parlamentet, a „vámpír államot, az idegeneket, s maga köré gyűjtötte mindazokat az elégedetlen kisegzisztenciákat, amelyek létükben érezték fenyegetve magukat. Hatalmas tömeggyűlésein rendvédelmi osztagai a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza. Rendkívüli, establishment-?ellenességén alapuló népszerűségét látva egy ideig a francia kommunisták is szimpatizáltak vele, de aztán a „Poujadolf nevet ragasztva rá, eltávolodtak tőle. Kifejezetten a korporatista állam megteremtésére vonatkozó elképzelését tükrözte az a törvényjavaslata, hogy a parlament helyett Rendi Gyűlést hívjanak össze, ahol a nép közvetlenül hallatja hangját a polgárok napi gond?jaitól eltávolodott politikai elit helyében. Jean-?Marie Le Pen is Poujade védőszárnyai alatt kezdte politikusi pályáját, 1956-?ban ő is a parlamentbe került az UFF képviselőjeként. A parlament legfiatalabb tagja volt. Mesterét azonban úgy túlszárnyalta az állam, a „korrupt képviselők, a francia nemzeti identitást gyengítő bevándorlók, Európa elleni támadásaival, hogy Poujade végül kizárta az UFF tagjai közül.
Az 1928-?ban született Jean-?Marie Le Pen mögött ekkorra már meglehetősen változatos múlt állt. A politikatudományokat és jogot tanuló jövendő pártvezér a franciák Dien-?Bien-?Phunál elszenvedett vereségét követően beállt az idegenlégió ejtőernyősei közé, és kitüntette magát Indokínában, a szuezi beavatkozásnál és Algériában is. Az ejtőernyős tisztből politikussá avanzsált Le Pent a poujade-i intermezzót követően 1958-?ban ismét megválasztották képviselővé, s ezt követően csatlakozott Antoine Pinay pártjához, a Centre National des Indépendants et Paysans-?hoz (Függetlenek és parasztok nemzeti központja). A de Gaulle tábornok nevéhez fűződő alkotmányreform, az V. Köztársaság megteremtése nyomán kialakuló politikai stabilitás, amely véget vetett a „strandkormányok korszakának, a tábornok konzervatív nacionalizmusa, továbbá a francia modernizáció hatalmas üteme elszívta a levegőt a jobboldali radikalizmus elől. Ez utóbbi az algériai események felkorbácsolta indulatok (pl. a „feketelábúak tömeges hazatele?pedése, az OAS tevékenysége stb) felhajtóerejét kihasználva igyekezett még egy politikai esélyt teremteni a maga számára. Az 1965-ös elnökválasztáson Jean-?Louis Tixier-?Vignancourt személyében ezek az erők külön jelöltet állítottak. Tixier-?Vignancourt a vichyi kormányban államtitkárként működött, majd Pétain hazaárulási perében az agg marsall védője volt, és később ellátta az algériai rendezés ellen terrorcselekményekkel tiltakozó OAS-?aktivisták védelmét is. A francia Algéria és a vichy rendszer után sóvárgó hívei a választások első fordulójában 5,2%-ot adtak neki, ami természetesen nem volt elég a második fordu?lóba kerüléshez. Tixier-?Vignancourt választási kampányának vezetője az akkor parlamenti mandátummal már nem rendelkező Jean-?Marie Le Pen volt.
Jean-?Marie Le Pen a sikertelen választási kampányt követően eltűnt a francia politikai élet fősodrából, s évekig egy lemezkiadó vállalat igazgatójaként kereste kenyerét. A hetvenes évek kezdetére a téli álmukat alvó különböző jobboldali radikális, szélsőjobboldali csoportocskák (pétainisták, az OAS volt aktivistái, poujade-?isták, antigaulle-?isták, a francia Algéria hívei stb.) vezetői úgy látták, hogy megérett a helyzet egy egységes mozgalom életre hívására. Viszonylag rövid előkészítő munka után az 1972. október 5-én tartott alakuló ülésen útnak indították a Front nationalt. Az új szervezet élére a kétségkívüli karizmával és vezetői képességekkel rendelkező Jean-?Marie Le Pen került. Vezetőségében olyan személyiségek foglaltak helyet, mint Pierre Bousquet, az FN lapjának kiadója, akit később háborús bűnök elkövetéséért elítéltek, vagy a Nemzeti Front napilapjának („Présent – „Jelen) kiadója, François Brigneau, aki a gyászos emlékű vichyi milícia tagja volt, továbbá Jean Castrillo, aki a második világháborúban a Waffen SS tagjaként harcolt.
A remények azonban a hetvenes évek elején korainak bizonyultak, a választási eredmények nem igazolták vissza a párt vezetőinek várakozásait. Az 1973-as parlamenti ?vá?lasztásokon a Front national 0,5%-ot, 1978-?ban 0%-ot, 1981-?ben 0,3%-ot ért el. A nyolcvanas évek közepétől viszont jelentős sikerekről adhatott számot. 1986-?ban (amikor is Mitterrand a választási rendszert belpolitikai taktikai okokból megváltoztatta, s ennek révén a FN 35 képviselői helyet nyert a Nemzetgyűlésben) és 1988-?ban 9,8%, 1993-?ban 12,6%, 1997-?ben 15,1%, 2002-?ben 12,4% volt az eredménye, sőt 1984-?ben és 1999-?ben Le Pen európai parlamenti képviselői mandátumot is nyert. A francia elnökválasz?tásokon 1974-?ben az első fordulóban a választók 0,8%-a, 1988-?ban 14,4%-a, 1995-?ben 15,2%-a, majd a 2002-es elnökválasztás második fordulójában 19,2%-a szavazott Jean-?Marie Le Penre.
A Front national ma már olyan, honlapján is közzétett politikai programmal rendelkezik, amely pontos irányokat szab meg cselekvése valamennyi, fontosnak ítélt területe számára. A Jean-?Marie Le Pen bevezetőjével ellátott program hat fejezetből áll, s az egyes fejezetcímek – úgymint identitás, szuverenitás, biztonság, jólét, testvériség, szabadság – jelzik azokat a nagy kérdéseket, amik körül a mai Franciaország gondjai csomósodnak, az alfejezetek ezeket elemzik, s azt követően a párt által – hatalomra kerülése esetén – kínált megoldásokat ismertetik.
Bár a pártvezér nyílt rasszimusa és antiszemitizmusa (mellyel szavazóinak csak 4%-a ért egyet) taszító, politikai programjának jó néhány állandó elemére támaszkodva nem kis sikerrel igyekszik „átlépni a hamis jobb-? és az ósdi baloldal között húzódó régóta meglévő árkot azért, hogy egybegyűjtse a francia népet. Vonzerejét növeli, hogy rendszerkritikájának néhány pontjában vitán felül helyesen mutat rá a francia társadalom krónikus, már-?már kezelhetetlennek tűnő gondjaira. Folyamatosan támadja a „korrupt parlamenti pártokat, a baloldali politikai formációkat, szakszervezeteket, melyek hozzájárultak a francia nemzet „degenerálódásához. Ellenséges nézeteket vall az EU-?ról és a „brüsszeli bürokratákról. Fő célpontjai közé tartoznak a bevándorlók, a kisebbségek, melyeket a bűnözésért és a francia nemzeti identitás aláaknázásáért tesz felelőssé. „Rendpártiságát támasztanák alá a különböző drasztikus intézkedések a bevándorlók ellen, vagy különleges „nemzeti gárda létrehozása, amit adott esetben társadalmi jellegű zavargások ellen is mozgósítani lehetne. A Front national jobboldali radikalizmusa vezére megnyilvánulásai révén oly sokszor érintkezik szélsőjobboldali, náci nézetekkel, hogy a francia tradicionális jobboldal visszautasít vele minden választási együttműködést, akár annak az árán is, hogy érzékeny választási veszteségeket könyveljen el, és keményen szankcionálja azokat a politikusait, akik a kétfordulós többségi választási rendszerben a második fordulót FN támogatással megnyerve jutnak mandátumhoz. Annak ellenére, hogy a jobbközép pártok elvi álláspontjának a hiba nélküli érvényesülése a parlamenten kívül tartja a Front nationalt, a munkanélküliség, a bevándorlás, a mindennapok biztonságának megingása, a külvárosokban jelentkező szociális gondokhoz is fűződő bűnözés következményeire a közvélemény részéről elvárt kormányzati reakciók hiánya egyre inkább „beágyazza, tényezővé teszik a pártot az ország politikai életében.
A társadalmi és gazdasági nehézségek e tényt csak részben indokolják, ezen túlmenően több-?kevesebb egyetértéssel találkozik elemzők részéről az a felfogás, hogy a Nemzeti Front felemelkedése az egyik szimptómája a posztindusztriális, posztkoloniális, posztnemzeti társadalomba való átmenet, illetve az ahhoz történő adaptáció nehézségeinek. További szerepet játszik az, hogy a szociális piacgazdaság újraelosztó szolidaritásra alapuló rendszere meggyengült az elmúlt évek során, s a neoliberális, a nemzetközi versenyben kétségkívüli sikereket felmutató gazdaságpolitika szociális érzéketlensége sokakban (elsősorban a bérből-?fizetésből élők körében) kelti a deklasszálódás, a társadalom peremére kerülés érzését.
A Nemzeti Front e folyamatok által keltett félelmekből táplálkozik, s mindazok felé fordul, akik úgy érzik, hogy a leginkább őket fenyegeti az EU-n belül lezajló, a szociális piacgazdaságból a neoliberális rendszerek felé vezető társadalmi modellváltás, illetőleg a globalizáció gerjesztette szédületes ütemű, sokak számára érthetetlen változások sora. A Front national „nemzeti argumentumának sikeréhez legalább részben hozzájárulnak továbbá azok a nemzeti identitás elvesztésétől való félelmek, amiket az egyre erősödő, különböző integrációk váltanak ki Európában. A tradicionális pártok „nemzeti beszédének a gyengülése miatt kiürült térben sokszorosára erősödik a Le Pen-i argumentumok visszhangja – nem véletlenül követelte a francia jobbközép pártok egyik prominens személyisége, hogy „vegyük vissza (a Nemzeti Fronttól) a haza, az erkölcs, az erény fogalmait.
A Front national programjában (amely program mintegy sűrítménye az előző jobboldali radikális, szélsőjobboldali mozgalmak programjainak) megfogalmazott rendszerkritika számos rész-?igazságot tartalmaz, és joggal mutat rá a mai európai társadalmak jó néhány területen jelen lévő diszfunkciójára, amelyek kétségkívül válságjelenségekként értékelhetők. E válságjelenségek a korunkban zajló, világméretű paradigmaváltásnak a kísérői. A régi, megszokott rendszerek már nem, a helyükbe lépő új rendszerek még nem működnek, s ennek a köztes állapotnak a feloldására, a társadalmi feszültségek levezetésére a politika különböző megoldásokat javasol. A Jean-?Marie Le Pen nevével fém?jelzett program természetesen nem jobboldalisága vagy ?radikalizmusa miatt elfogadhatatlan, hanem azért, mert rendkívül összetett társadalmi folyamatok által generált problémákra egymondatos, autoriter megoldásokat javasol. Összességében egy olyan rendszert kínál alternatívaként, amelyről már az elmúlt század során bebizonyosodott, hogy nem működik. A jobboldali radikalizmus szélére sodródott mozgalom társadalmi modelljével összefüggésben az egyik legárulkodóbb javaslat az, hogy „meg kell teremteni a munka szabad képviseletét, s olyan paritásos alapon működő szakmai képviseleti szerveket kell létrehozni, amelyekben a munkavállalók és a munkaadók egyforma súllyal vannak jelen. Ez a társadalomszervezésnek egy olyan totalitárius modellje, amelynek bevezetésére a húszas évek Olaszországában került sor.
A „sem jobb, sem bal – francia jelszó kínosan emlékeztet Jacques Doriot náci pártjára, és mai hangoztatói nem vesznek tudomást a modern társadalmak rendkívül összetett szövetéről, amely alkotóelemei érdekeinek a megjelenítését az önmagukat a jobb-? vagy a baloldalon meghatározó pártok látják el a köztársaság intézményrendszerén belül. Ennek a gyakorlatnak a megszüntetése a „pártokrácia felszámolása révén ismét csak a totális államhoz vezet, mint arról az elmúlt század történelme bőségesen szolgáltat példákkal. (A baloldal és az „oligarchák elleni kirohanások nem állnak messze a megszállást követően erőre kapott francia nácik Népi nemzeti milíciájának a „bolsevizmus és a kapitalizmus elleni mozgósításától sem.) A program alapjaiban kérdőjelezi meg a modern demokráciák társadalmi szerződés eszméjén nyugvó gyakorlatát. Az antiparlamentarizmussal, demokráciaellenességgel, idegengyűlölettel, an?tiszemitizmussal vegyített hívószavai elsősorban azt hivatottak sugallni, hogy lehetséges egy új, a parlamenti demokrácia elmúlt évtizedek során meghonosodott politikai gyakorlatán kívüli praxis megteremtése. A cél eléréséhez az út a hatalmon lévő politikai elitnek a társadalom működészavaraiért viselt „bűnössége és felelőssége hangoztatásán, a „hamis – baloldal és jobboldal közötti – politikai választás és a társadalom sokszínűsége mentén artikulálódó politikai pártok elutasításán, a parlament demokratikus törvényhozó szerepének meggyengítését célzó, népszavazásos „közvetlen népi demokrácia intézményének idealizálásán keresztül vezet.
Az Európai Unió tagországaiban – főként a nagy államokban – ténykedő jobboldali radikális pártok további sorsa, úgy tűnik, attól függ, hogy a szociális piacgazdaságból a neoliberális, elsősorban a versenyre hangsúlyt helyező és egyre izmosodó gazdaságpolitika hajlandó lesz-e az előző modell szociális értékeit felvállalni. Amennyiben erre nem kerül sor, annyiban tág tér nyílik a különböző – nemcsak jobboldali – radikális politikai mozgalmak számára.
|
