Nincs rizsporos paróka, nincs krinolin, nincs holdfényes lugas, sem palotabelső. Csak mozarti zene van és eleven, érző emberek a színen. A Budapesti Tavaszi Fesztivál első előadásai között szerepelt a Da Ponte-‧librettóra készült három remekmű bemutatása a Millenáris Teátrumban. A Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit Kovalik Balázs rendezte a tőle megszokott, tehetséges újragondolással. A szereplők jobbára fiatal, pályakezdő énekesek, akik a Zeneművészeti Egyetemen a rendező ‧tanítványai voltak. Meg is érezni az együtt gondolkodást, azt a bizonyos csapatszellemet!
A Millenáris kétfelé osztott, meredeken emelkedő nézőtere fogja közre a színpad széles sávját, ahol néhány széken kívül pusztán egy jókora faláda és egy fából készült, nyersszínű kapu van. A MÁV Szimfonikus Zenekar többméternyi magasságban, a színpad mellé emelt pódiumon helyezkedik el, az énekesek pedig a nézőtér első sorában ülnek, a többitől különböző, fából készült, egyszerű székeken. Ha nagy ritkán valamit jelezni akarnak, a ládából időnként előkerül egy-‧egy kellék, vívótőr, lepedő, levél, ruhadarab. A tér üres, és fokról fokra mégis kibomlik a Mozart-‧opera világa, semmi sem vonja el a figyelmet a zenéről.
A rendező a primer emberi érzésekre épít: a fájdalom, a szerelmi vonzalom, a bánat, az öröm az alap, amit a zene és a történet sugall, s ezen túlmenően, veszi rá énekeseit a bonyolultabb, árnyaltabb érzelmek természetes módon való kifejezésére (csalódás, féltékenység, kudarcérzet, diadalmaskodás stb.). Nincs kellemkedés, megjátszás, mesterkéltség, ami már-‧már örök kísérője a konvencionális operajátszásnak. A művész belülről érzi a mozarti ‧figura megannyi hangulatváltozását. Így válik minden mozdulata, szerepformálása hitelessé. Az operaházi konvenciókhoz szoktatott néző számára ez persze szokatlan (jóllehet az Ybl-‧palotában épp Kovalik Balázs „szoktatta néhány nagy sikerű produk‧ció‧jával a közönséget az ilyesfajta megközelítéshez), de ha átadja ‧magát a látottaknak, hallottaknak, s nyitottan fogadja őket, jobban‧ elmélyülhet a történtekben, mintha az agyoncicomázott, gesztikuláló, hősként ágáló, természetellenes szereplők játékát kellene nyomon követnie.
A Figaro házasságában mintha egy csapat nagy gyerek játszaná el a felnőttet, görcsösség, merevség, erőltetettség nélkül belegabalyodva szerepébe. Mintha megannyi kis Mozartot látnánk megelevenedni, hisz köztudott, ő maga is gyermek tudott maradni mindhalálig, már ami az őszinteséget, közvetlenséget, belső tisz‧taságot illeti. Persze csodagyermek. Ilyen varázslatos, mesésen tiszta, mennyei harmóniát, rövid életéhez képest ilyen hatalmas oeuvre-t (mint ismeretes, javítatlan kéziratokkal) senki sem tudott komponálni a zenetörténelem folyamán.
A Da Ponte-‧librettókat a pontos megértés kedvéért magyarul és nem a eredeti olasz nyelven éneklik a szereplők. Kovalik Balázs a műsorfüzetben ehhez hozzáteszi azt is, hogy helyenként fölfrissítették, az eredeti szöveghez közelítették a fordítást. Szerencsére, s ez ritka nagy erény, az énekesek tökéletesen érthetően artiku‧lálnak, mindent érteni, pedig hányszor örvendezünk az Operaházban, ha magyar felirat fut az idegen nyelven énekelt művek előadásain, mert a magyart rendszerint nem érteni. Kovalik a dikcióra, az érthetőségre igen nagy gondot fordított. Az sem titok, hogy nem sztárokkal dolgozott, nem a páratlan hangi teljesítmény volt a cél, hanem a mozarti operák világának varázslatába akarta a nézőt beleszédíteni – ami, megítélésem szerint, sikerült is. Csupa ígéretes, vagy máris elsőrangú fiatal művésszel találkoztunk a színen, jóllehet előfordult, hogy a felső hangfekvésben már nem ívelt tökéletesen az énekszólam, vagy az intenzitása nem elegendő, de az összbenyomás messze nem ez. A Figaro házasságának női főszereplői remekelnek: Geszthy Veronika Suzanna, Fodor Gabriella a Grófné képmásában nemcsak hangi adottságaival kelt meglepetést, hanem (kivált a szubrett) színészi játékának elevenségével is. Cseh Antal Figarója ugyan kissé „mackós külsejű, a fondorlatos eszű borbélylegényt intenzíven eleveníti meg. A többi férfi játék, átélés dolgában teszi a dolgát, de (meglehet, túl messzire ültem a játéktértől), hangjuk nemegyszer belevész a zenekari kíséretbe. Oberfrank Péter nagy beleélő képességgel te‧remtette meg az énekesek és zenekar közti harmóniát, tette egyértelművé a művészek szerepformálását, segítette az intonálást, némelykor ugyan előfordult, hogy megszakadt a kontaktus az énekes és a zenekar között, egyik vagy másik előrefutott, de hamarosan korrigáltak.
A Cosi fan tutte már a mélyebb, bonyolultabb, szövevényesebb emberi kapcsolatokra villantott. A maga puritánságában, ám a rokokó zene pazar gazdagságában mutatta föl Kovalik csapata a mozarti univerzumot. (A Don Giovannit csak lapzártánk után mutatják be.) A szerepcserékkel rajtacsípett, hűtlenné vált menyasszo‧nyok és az álruhába bujtatott vőlegények „harca a lelkek csatamezején zajlott, s ugyanakkor szépségesen érvénye‧sültek a szereplők fájdalmának hangot adó, pazar áriák is. Wierdl Eszter (Fiordigili), Mester Viktória (Dorabella) megrázó élményt nyújtott, amiként Megyesi Zoltán (Ferrando) és Fátrai János (Guglielmo) is kiváló énekesi adottságokról tett bizonyságot. A játékból szorongó-‧csalódott szerelmesek történetét bonyolító Don Alfonso (Bátki Fazekas Zoltán) és a szobalány-‧szubrett Despina (Farkasréti Mária) szerepükhöz ‧híven szóltak bele a cselekménybe, és természetes játékukkal egészítették ki a kamaraopera pompás életre keltését. Mélyen átélt, őszinte szerelmi konfliktusok, iróniával kezelt, groteszk-‧játékos helyzetek, jelenetek részesei lettünk a mozarti zene bűvöletében.
|
