Sokan és sokszor elmondták a túlzott remények lehűtésére az Európai Unióba való belépésünkkor: egy ilyen határvonal átlépése sem az egyén, sem a társadalom életében nem hoz azonnali, közvetlenül érzékelhető változást; folyamatokat indít el, amelyek azután idővel valóban hatással lesznek életünkre. Ám azért csak feltehetjük a kérdést: mit is hozott a magyar társadalom életében az uniós tagság? Vagy másfelől: a 2004. májusi elseji közjogi változást követően miként értékelhető társadalmunk teljesítménye?
Az olvasó itt fennakadhat: a társadalom teljesítménye? Hát nem az államé, a kormányzaté? Közvetlenül és elsősorban persze a kormányzati működésben hozott változást a tagság, hiszen a csatlakozás napjától minisztereink egyenjogú tagjai lettek a Tanácsnak, tisztviselőink a számtalan bizottságban tevékenykednek, a pályázók egy része állást kapott az uniós szervezetekben. Ugyanakkor valóban sokkal több változott meg, mint csupán a tagállam apparátusa és az integrációs szervezet közötti együttműködés rendje; például az addiginál is erőteljesebb élelmiszer-‧piaci versenyt hozott a csatlakozás, és ez eminens módon érinti a magyar lakosságot, gazdaságot. Érinti, de vajon minősíti-e? Magánbeszélgetésben, szakmai fórumokon a csatlakozás első (csonka), majd második esztendejének tapasztalatai kapcsán a legtöbb szó arról esik, hogy miként hatott ránk a változás. Nem arról tehát, hogy mi magyarok (állattartó, külügyminiszter, kisvárosi kórházigazgató, statisztikai hivatali referens) mit teszünk másként, hanem hogy mit tesznek velünk mások.
Például: mennyi pénzt adnak? Ugyancsak sokan és sokszor elmondták pedagógiai éllel: az uniós tagságot tekintve nem az a legfontosabb kérdés, hogy többet kapunk-e vissza, és mennyivel, mint amennyit befizet az ország a közös európai büdzsébe. Lám, az osztrákok, svédek is beléptek, holott tudták: relatív jólétük okán bizonyosan nettó befizetők lesznek. De azért ne tagadjuk: az újabb bővítési körbe lépő országok azért elvárták, hogy a kötelező befizetéseknél többet kaphassanak a kasszából.
És sikerült? Még erre az elvileg egzakt módon eldönthető kérdésre sincs megnyugtató válasz minálunk. A kormányoldal több tízmilliárd forintos többletünkkel büszkélkedik, az ellenzék szerint viszont az a csúfság esett meg velünk, hogy nettó befizetők lettünk 2004-‧ben, holott nem élünk sem svéd, sem osztrák nívón. Belebonyolódhatunk a technikai vonatkozások pókhálójába: az uniótól ide átutalt, de az állam vagy az ügyfélkör felkészületlen‧sége miatt ki nem utalt pénzt hova számítsuk? Nos, a költség‧vetésből finanszírozott, de szakmailag korrekt Kopint-‧Datorg ‧ku‧tatóintézet adatai szerint az EU-‧alapokkal szembeni „operatív költségvetési egyenleg a bruttó nemzeti jövedelem százalé‧kában valamennyi új országban pozitív: hazánk esetében ez 0,25 százalék 2004-‧ben. A nálunk jóval tehetősebb Szlovénia esetében 0,43%, Lengyelország adata 0,75%, Észtországé 1,79%, a valóban szegény Litvánia esetében 2,13%. Kellő emelkedettséggel örülnünk kell, hogy a magyar életnívó kétharmadán élő litvánok fajlagosan tízszer akkora többletet értek el az unióval szemben, és még nagyobb eleganciával gratulálhatunk a nálunk tehetősebb szlovénoknak, cseheknek, hogy ügyesebben üzleteltek az unióval. Egyben bizonyos választ kaptunk kérdésünkre, hogy a magyar társadalom és benne a magyar államapparátus milyen mértékben állta meg a helyét az új viszonyok között.
Más ügyekben is érződnek a tagságból fakadó új viszonyok. Az unió Bizottsága, majd a tagállamok minisztereiből álló Tanács immár másodszor marasztalta el a magyar kormányt, mert a saját maga által kidolgozott és az uniónak átadott úgynevezett konvergencia‧programot nem tartja be. A program mindkétszer a túlzott méretű költségvetési hiányon siklott ki.
Ami azért nem meglepő, mert 2002 óta minden egyes évben nagyobb lett a deficit, mint amekkorát a Tisztelt Ház a költségvetési törvényben elfogadott. Parlamentünk kormányoldala ebben különösebb kivetnivalót nyilván nem talált, hiszen egyszer sem igényelt pótköltségvetést, és a kormány sem állt elő ilyennel. Az unióban azonban az adott szónak nagyobb a becsülete, főleg a figyelem középpontjában álló közös érdekű ügy esetében, mint amilyen az államháztartás hiánya. Mivel mind Németország, mind Francia‧ország ha csak néhány ezrelékkel is, de rendszeresen túllépi a szerződés szerinti 3 százalékos referenciaértéket, ami heves vitákhoz vezetett, egy új tagország különösen nem veheti félvállról az elszámolási szabályokat, sem a vállalt mértékek betartását.
De miért is ilyen nehéz nálunk betartani a költségvetési fegyelmet? Miért van az, hogy 2002 óta minden esztendőben a nemzeti össztermék 2–4 százalékával nagyobbnak bizonyult a tényszám, mint a költségvetési törvényben elfogadott előirányzat? Ennyire rosszul terveznek a pénzügyminisztériumban? Követik a kormánypártok instrukcióit, amelyek eleve teljesíthetetlen ígéretekkel kampányoltak a 2002-es választás előtt és azt követően?
Talán ez mind igaz. De miért tekinthetik a pártok politikailag hatékony eszköznek a nyilvánvalóan túlzó ígérgetést? Hiszen egy felnőtt országban a közügyekben és a pénzügyekben minimálisan jártas nagyközönség rögtön visszakérdez, ha költséges állami programok tervéről hall: miből lesz mindez?
Érdemes ezért egy pillantásra kitekinteni a magyar társadalom mai értékrendjére, az állammal szembeni elvárásaira, a közügyekben való jártasságára.
A pénzügyminiszter a vitában büszkén elmondta: 2006-‧ban minden egyes állampolgárra az előző évinél 6 százalékkal többet – havonta 90 ezer forintot – fordít majd az állam. Ebből is látható szociális érzékenysége. De folytassuk érvelését: mindenkire – csecsemőtől aggastyánig – havi 77 ezer forint befizetés jut, hiszen az állami bevételek túlnyomó része adók, járulékok és illetékek formájában a nagyközönségtől származik (az állami vállalatok, mint a MÁV, Malév és a Volán, nem hoznak, hanem visznek költségvetési pénzt). Eközben a költségvetési terv szerint az államháztartás hiánya havi 13 191 forint: csecsemőre és aggastyánra egyaránt.
A hiány növeli az államadósságot, amit persze kamatostul vissza kell majd fizetni, ha az aggastyánnak nem, hát a mai csecsemőnek és munkában álló szüleinek. 2001-‧től nagy ütemben nő az állam adóssága; gyorsabban, mint a gazdaság, tehát folytatódik az állam eladósodása. A már rendszeresnek mondható deficittúllépés annak a jele, hogy az államot valami erő a saját maga által még megfelelőnek ítéltnél is nagyobb kiadásokba kényszeríti. Ne kerülgessük: ez az erő a magyar közvélemény, amelynek többségi vonulata még a mainál is nagyobb aktivitást várna el az államtól.
A Medián 2005 szeptemberében végzett országos reprezentatív felmérése szerint a válaszadók nagyobb része elveti a piacgazdaság olyan evidenciáit, mint hogy a munkavállalók fizetését a munkaerőpiac és ne az állam határozza meg, vagy hogy piacgazdaságban a nagyvállalatok magántulajdonban legyenek (lásd a táblázatot).
Feltűnő a többség államszocialista beállítódása: a megkérdezettek nagyobb része gondolja, hogy az államnak kell megszabnia a béreket, a nagyvállalatok helye az állami szektorban van. Immár a többség szerint nincs rendben az, hogy a piaci versenyben a rátermettség hiányában lemaradók elveszítsék az állásukat. Márpedig ők csak akkor maradhatnak állásukban, ha a tulajdonos elfogadja az elégtelen teljesítményt, ami viszont nyilvánvalóan ellentmond a piacgazdasági logikának. (Sőt, már a szocialista tervgazdaság utolsó szakaszában megszűnt a teljes foglalkoztatottság: a némi nyereségérdekeltségnek kitett vállalatvezetők igyekeztek felszámolni a teljesítménytől független állások gyakorlatát!)
Nem az a fura, hogy vannak, nem is kevesen, akik mindennek ellenére az államtól igénylik a foglalkoztatást, vagy hogy állami tulajdonban tudják csak elképzelni a nagyvállalatokat, és a bérek megállapítását is a hatóságoktól várják, hanem hogy ezek aránya 2005-‧ben nagyobb, mint a rendszerváltozás kezdetén. Hiszen az emberek látják maguk körül a piaci áralakulás mindennapos gyakorlatát; a foglalkoztatottak zöme pedig magáncégnél dolgozik, sokan nagyvállalatoknál. Amit tehát az ármegállapító és válla‧lattulajdonos állam kívánatosságáról gondolnak, az egyszerűen nem vág egybe mindennapjaik valóságával; hamis tudatnak is mondhatnánk.
Ráadásul a nagyvállalatok magántulajdona kérdésének kivételével a többiből az állami szerepvállalás igenlésének nem gyengülése, hanem erősödése látható. Van ebben persze bizonyos logika: a haverok kapitalizmusa vagy a külföldi tőke uralta kapitalizmus elfogadottságának elutasításából adódik az igény, hogy valaki védje meg a magukat gyengének érzőket a fennálló viszonyoktól. Láthatóan ez a „valaki leginkább az állam: a piacgazdaság utóbbi másfél évtizede alatt a gondoskodó államot igénylők aránya nem csökkent, hanem markánsan megnőtt.
A politikai pártok pedig elemzik a közvélemény alakulását, és az bármennyire is sajátos, sőt a viszonyokhoz mérve disszonáns, dönthetnek úgy, hogy kiszolgálják programjukkal, megszólalásaikkal, politikájukkal. Választhatnák viszont azt is, hogy az ország hosszabb távú érdekeiért szembemennek a közvélekedéssel. Maguk is alakítják a közvéleményt saját megszólalásaikkal, kormányzati helyzetben mutatott teljesítményeikkel, döntéseik indoklásával. Hogy a magyar nagyközönség mára ennyire elfordult a piacgazdaság elemi elveitől, és erőteljesen visszafordult a gondoskodó államhoz, az bizony az eddigi kormányzó erőkről nem állít ki jó bizonyítványt. Vagy inkább mondjuk azt, hogy a népnek végül is mindig igaza van, és hogy a népet „nem lehet leváltani? Leváltani demokráciában valóban nem lehet a népfelséget, de ettől még nincs szükségszerűen igaza a számbeli többségnek.
Más felmérések, más összefüggésben némileg kevésbé különös képet mutatnak polgártársaink nézetrendjéről: az euró bevezetéséről például elég sokan tudnak hazánkban, a többi sorstárs országénál legalábbis tájékozottabbak. Az Eurobarometer szerint a megkérdezettek 51%-a szerint az euró jó lesz az országnak (46% szerint személyesen magának is), és csak 35% szerint rossz az országnak (személyesen: 33%).
Ha most már a magyar pártok sajátos mozgásait, utóbbi években mutatott ideológiai, szóhasználatbeli, programbeli irányváltoztatásait nézzük, akkor bizony nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a nagypárti (néppárti) státusra aspirálók kiszolgálják és ezzel megerősítik a többségi értékrendet. A minimálbér-‧emelés a szociális érzékenység mércéjévé vált, noha az állam által meghatározott minimális bértarifa eleve olyan hatósági intervenció, amelyet nem mindegyik társadalom igényel; a nagymértékű bértarifa-‧emelés pedig ronthat a foglalkoztatási helyzeten. A lakossági gázáremelés állami visszafogása a felelős állami gondolkodás szinonimájává vált, holott a piacgazdaságban egy termék ára nem politikai akarat kérdése, és – mivel véges mennyiségben rendelkezésre álló természeti kincsről van szó – azt is tudjuk: nem tesz jót sem a mai, sem a következő generációval az, aki mesterségen alacsonyan tartja az árakat.
2002-‧ben a „jóléti fordulat meghirdetése, benne az állami alkalmazottak számának növelése, fizetésük – adóemeléssel alá nem ‧támasztott – megemelése joggal nevezhető populizmusnak; és mégis, vagy éppen ezért, egy ideig nagyfokú népszerűséghez vezetett a magyar társadalomban. Azóta is viseli államháztartásunk a 2002-es kiadásdömping súlyos következményeit: a költségvetési hiány döntő hányada az akkori „kisiklásra vezethető vissza.
Vagy nem kisiklás volt az, hanem józan (no jó: cinikus) politikai számítás? De lehet-e sikeres az a számítás, amely már rövid ‧távon fenntarthatatlan állami eladósodáshoz vehet? Szabad-e a túlzott költségvetési költekezéssel meggátolni vagy fölöslegesen késleltetni az euróra való áttérést? Az euró bevezetése ugyanis nagy segítséget jelentene a magyar államháztartásra, üzleti életre és hazánk térségbeli versenyképességi pozíciójára nézve. A tar‧tóssá vált államháztartási deficitszint, a nagy pártok utóbbi időben követett osztogatásos politikája, az állami gondoskodás iránti erős lakossági igény együtt jelenti az euróra való áttérés leg‧erősebb gátját. Holott a magyar gazdaság, amely a szomszédaihoz hasonlóan nagymértékben függ a kereskedéstől és turizmustól, a pénzváltási veszteségek és költségek megszűnése, az áruk könnyebb számlázása és egy sor gazdasági feltétel javulása következtében érezhetően gyorsabban növekedne, mint az áttérés nélkül. Minél később vesszük át a közös európai valutát, annál később jutunk hozzá e növekedési előnyökhöz.
De nemcsak az előnyök megszerzése a tét: az euró átvételéig hátra levő idő kockázatokat is hordoz. Gazdaságunk mérete kicsi a pénzpiac hatalmas tőkéihez viszonyítva, így a forint árfolyamára a külső hírek, gazdasági vagy politikai események erőteljesen hatnak. A külfölddel szemben fennálló mintegy 60 milliárd eurónyi adósságállományunk és a nem adósságjellegű tartozásokból fakadó további komoly terhek, a térségben legnagyobb arányú (a GDP kétharmada körüli) államadósságunk a forint fennmaradásáig súlyos kamat-‧ és árfolyamkockázatot jelent. E kockázatot nagyban mérsékelné az euróra való mielőbbi áttérés. Nagy államadósságunkból adódóan sokat költünk kamatokra, pedig a közös valuta átvételét követően (sőt már sikeres konvergenciafolyamat során) az országkockázat mérséklődése miatt sokat spórolhatnánk e tételeken. Hazánk befektetési telephelyként is profitálna a közös valuta használatából. Megfordítva: a szomszédokhoz képest későbbi, főleg a bizonytalan időbe kitolódó euróátvétel versenyhátrányt okoz, és minél távolabbi a belépésünk, annál nagyobb lesz hátrányunk azon szomszédainkkal szemben, akiknél az euró a hazai fizetőeszköz: a schillinget feladó Ausztria mellett hamarosan Szlovénia, és valószínűleg Szlovákia is eurót használ 2010 előtt.
Ma az unióba belépő tízes csoporton belül az utolsó vagy utolsó előtti helyen állunk e vonatkozásban. Ez a helyezés ellentmond a magyar gazdaság méretéből, nyitottságából és nem‧zetközi versenypozícióiból fakadó objektív nemzetgazdasági érdekeinknek. Politikai erőink nem látják, hogy önhibánkból ‧sérülnek stratégiai érdekeink? Látják talán, ám a fennálló pártszerkezet nem kedvez semmilyen határozott reformnak, táv‧latos irány‧kijelölésnek. A két nagy párt sikeresen képes blokkolni a másik kezdeményezéseit, ugyanakkor kerül bármi olyan lépést, amelyből népszerűség-‧csökkenés származhatna. Az Országgyűlés ellenőrző szerepe gyengült, a költségvetési folya‧matokat és az állami vagyon‧gazdálkodást érintő ügyeket nem ‧képes kontrollálni. Talán emiatt is van az, hogy elismertsége, társadalmi befolyása csökkent. A politika súlypontja minden korábbinál inkább a médiára tevődött át: ez önmagában a szakmai elem visszaszorulását és az egyszerű üzenetekre korlátozódó, gyakran populista politikai stílus térnyerését hozta.
A felelősséget nem kívánom egyenlően elosztani a két nagy erő között, hiszen a kormány felelőssége mindig nagyobb. Az uniós tagságból fakadó új esélyek és korlátok felismerésében 2002-‧től különösen gyenge kormányzati teljesítmény áll előttünk. A súlyos szakmai hibák mellett egy kulturális (kulturálatlansági) tényezőt sem hallgathatunk el. A kormánytagok az uniós kapcsolatrendszeren keresztül bizonyosan érzékelik az európai normák betartására irányuló nyomást, azonban rövid távú belpolitikai megfontolásaik rendre felülkerekedtek. A kormány szavahihetősége költségvetési ügyekben gyorsan odaveszett. Az uniós normák és a kormányzatunk stílusa közötti kulturális rés nyilvánul meg abban, hogy nálunk még mindig azt hiszik: a papír mindent kibír; elég most ígérni, azután majd csak lesz valami. Ez a viselkedés kárt okoz hazánk uniós kapcsolatrendszerében, és megnehezíti a következő kormány működését is.
|
