(Gondolatok Vizi E. Szilveszter írása nyomán)
Az ember egészsége, testi és szellemi jóléte a társadalmi, gazdasági haladás alapvető tényezője. A megtermelt nemzeti javak emberi szükségleteket figyelembe vevő okos újraelosztása az életminőség javulását, a humán erőforrás jó kondícióját, végső soron a gazdasági prosperitás fenntarthatóságát eredményezi. A vissza-‧visszacsatoló körforgás a jóléti rendszerek kiteljesedését segíti. Mindezekből következik, hogy a humán reprodukciós rend‧szereket nem a gazdaság határozza meg. Az összefüggés ennél a még ma is sokak által hangoztatott tételnél bonyolultabb.
Létező világunk két nagy rendszerre osztható. Egyik maga az ember, a másik pedig a környezete. Az ember az egészséges léte fenntartásához nélkülözhetetlen szükségleteit a környezetéből kell, hogy biztosítsa. Táplálkoznia kell, fűtenie kell a lakását, információkra van szüksége, például az egészsége megőrzéséhez, fejlesztéséhez, vagy ha éppen megbetegszik gyógyító szolgáltatásokat kell igénybe vennie. Mindezen szükségleteit lehetőleg úgy kell az őt körülvevő világból kinyernie, hogy közben a környezetét fenntarthatóság állapotában tartsa. A két rendszer közötti okos kommunikációval elérhető, hogy az emberi szükségletek kielégítése a folyamatosan fejlődő, gazdagodó környezetből egyre magasabb szinten történjék. Ennek eredménye az életminőség folyamatos javulása lehet.
Napjaink igazi válsága magában az emberben van. Minden további társadalmi, gazdasági, morális zavar innen eredeztethető. A politikának is be kell látnia, hogy a jelenlegi bajok a hagyományos módszerekkel már alig kezelhetők. Az egyre növekvő leszakadt embertömegek hovatovább a jó szándékú, szerencsétlen élethelyzetük javítására irányuló intézkedéseket sem képesek fogadni. Hiába nyílik a térségben, mondjuk egy új foglalkoztatási hivatal, a több éve munka nélkül tengődő ember a segíteni akaró hívásra sem megy oda. Lelki energiája annyira megcsappant, hogy a felkínált segítség igénybevétele is viselhetetlen stresszt okoz. Ha az embernek túl alacsony a frusztrációs toleranciaszintje, romboló hatásúnak élheti meg a normális körülmények között a személyiséget építő külső hatásokat, stresszhelyzeteket is. A jelenleg globalizálódó válság kezeléséhez tehát új, az emberi lélek mélységéig hatoló megközelítésre, társadalmi szinten paradigmaszerű politikai szemléletváltásra van szükség.
Átgondolt orvoslás, oki terápia alkalmazása előtt a diagnózist fel kell állítani. A bökvers igaz: „Mielőtt megbotránkoznál a kokainistán, gondolkozz el az okain is tán! Ez az anamnézis, a kórelőzmény tisztázása nélkül nem megy. Meg kell tudnunk állapítani a mára tömegessé vált frusztráció, a lelki és testi bajok tobzódása, a katasztrofális mére‧teket öltő nemzetfogyás, vagyis az élet kultúrájából egyre inkább a halál kultúrájába váltó állapotok történelmi, tár‧sadalmi, politikai eredőit. A magyarság történelme során Mohácstól Trianonig és Trianontól 2005. december 5-‧éig olyan traumákat szenvedett el, melyek elapasztották a pszichés energiáit, s ez súlyos helyzetet okoz a nemzeti kollektív tudattalanban. És mivel ez utóbbit amíg nem tudjuk pozitívra váltani, addig nincs lehetőség új tudat – ennek részeként új egészségtudatosság – kialakítására. Marad a depresszió, a kicsinyhitűség, a kívülállóság érzése, a pesszimizmus, a „merjünk kicsik lenni életérzés elfogadása. „A magyar agora mítoszai rendíthetetlennek tűnnek – ahogy Kodolányi Gyula mondja. A modern egészségtudományok már képesek analizálni a kollektív tudattalant, direkt terápiás beavatkozásra azonban ezen a szinten nincs lehetőség. De tudjuk kezelni az egyén frusztrációját, melynek háttere az egyéni tudattalan nemzeti tudattalanból származtatható energiadeficitje. Beavatkozni az egyénnél lehet és kell.
A tudomány ma az elvesztett pszichés energia pótlására négy forrást ismer. Ezek: a nemzeti identitás, a társadalmi identitás, a család és a hit. A nemzeti együvé tartozás megélése, a tömeges kockázatvállalásra épülő társadalmi szolidaritás, a család intézményének sokoldalú védelme és támogatása, a jövőbe vetett offenzív optimista irányultság, az egyén létén túlmutató hit kialakítása mind életvédő program is egyben. Ezen rendszerek működtetése nélkül nincs új tudatformálás, nincs kilábalási lehetőség bajainkból. Az ember felelőssége generációs felelősség. A közösség, így a nemzet valójában a már elhunytak, az élők és a még meg sem születettek közössége. Az ember különleges, önmagát, mint cselekvő személyt észlelni képes biológiai lény. Felelős azért, amit tesz, így felelősséget visel a saját testi és lelki épségének a megőrzéséért is. De ha ez így van, akkor az embertársáért is felelősséget kell vállalnia, hiszen az „én-t csak a „te definiálhatja. Éppen ezért a közösségépítés, az identitás életvédő program. Az ember, mint komplex biológiai, szellemi, érzelmi és szociális lény élőhelye a család. Sajnálatos, hogy napjainkban az egyre jobban piacosodó külvilág, a korábban szinte tökéletes önellátásra és bővített ön‧reprodukcióra képes komplex „család-‧üzem egyre több funkcióját ragadja magához. A család hagyományos, mára háttérbe szoruló gazdasági, oktató, nevelő funkcióinak piacosítása, illetve állami hatókörbe vonása vissza aligha fordítható folyamat. A család sajnos egyre kevesebb szerepet kap a gyermekek képzésében, nevelésében. Szekularizálódó társadalmunkban fontos hangsúlyozni a hit népegészségi jelentőségét. A hívő embereknek általában jobbak a népegészségügyi (megbetegedési, halálozási, születéskor várható élettartam) mutatói, mint a nem hívőknek. A fohász, az ima ugyanakkor – újabb stresszvizsgálatok mérhetően is bizonyítják – a sokszor megváltoztathatatlannak vélt egyéni válságokban, sőt világfolyamatokba való beavatkozás lehetősége is.
A népegészségi és népesedési negatív trendek megfordításához politikai szemléletváltásra, új kormányzati módszerekre, új kormányzati struktúrára van szükség. Nem fogadható el az a napjainkban sokszor hangoztatott vélemény, miszerint a kibontakozó gazdasági, társadalmi, morális válság végképp lehetetlenné teszi a nagy léptékű, mélyreható változtatásokat. Sőt éppen a csődközeli helyzet teremt kényszert és egyben nagy mozgásteret az átalakításokkal kapcsolatban. Ilyenkor lehet szakítani korábbi beidegződésekkel, hagyományos struktúrákkal, módszerekkel. Itt az ideje a kormányzati szemléletváltásnak, a hagyományos magyarországi kormányzati beidegződések újragondolásának.
Az egészségügy helyzete a hagyományos kormányzati rendszerekben nemzetközi kitekintésben is reménytelen. A tár‧sadalmi, gazdasági bajok olyan mértékben „medikalizá‧lódnak, azaz válnak orvosi problémává, hogy az izolált ágazat ezt nem tudja kezelni. Gondoljunk csak a foglalkoztatási gondokra. Aki néhány évig munkanélküli, az előbb lelki, majd testi betegségekkel megjelenik az orvosi rendelőkben. A gyógyítás pedig nagyon nehéz, mert magunk a kiváltó okot nem tudjuk megszüntetni. A szocializációs problémák tömegével szülik a különböző, már-‧már klinikai entitásul szolgáló magatartászavarokat. Túl élénk a gyerek az iskolában? Hiperaktivitás szindróma, nyugtatót kell adni neki. Túl lusta? Egy kis pszichostimuláns segítene. Lassan ott tartunk, hogy a dysgráfia is orvosi diagnózissá avanzsál. És akkor még nem szóltunk a terjedő „szingli életformáról, az embert nagyon sérülékennyé tévő ‧ön‧megvalósító, lélekhámozott életstílusról, vagy éppen a „másság vadhajtásairól, a közt sértő és az önromboló ma‧gatartásformákról. A nem mérséklődő drog-, alkohol-, cigarettaélvezet pedig egyenesen prolongált öngyilkosságnak minősül, és óriási mértékben terheli az egészségügyi ellátórendszert.
De baj van Magyarországon a közteherviseléssel is. Egyre kevesebb ember fizet egészségbiztosítási járulékot, az igazán jómódúak gyakran minimálbér után fizetgetnek, vállalkozások százezrei élnek a sokszor bravúrként elismert költség‧elszámolási technikák szolidaritást csorbító ügyeskedéseivel. A politikai pártok egymással versengve csökkentenék a biztosítási járulékok mértékét, eltörölni igyekeznek az egészségügyi hozzájárulást. A végeredmény: az egészségügyi ágazatnak csökkenő forrásokból egyre nagyobb terheket kell viselnie.
A világ és ezen belül Európa egyre inkább szembesül a kihívással: hogyan kezelje a humán erőforrás jó kondíciójának biztosításához szükséges ágazatokat, a mindent elborító pénzügyi-‧gazdasági globalizáció és a politikai váltógazdaság sokszor hektikus fordulatai közepette. Hogyan képezzen közös nevezőket, egységes értékelési módszereket a politikai ciklusok időtartamait jócskán meghaladó nagy rendszerekben, amelyek egyrészről a szociális biztonság, másrészről a gazdasági prosperitás garanciáit jelentik. A fejlett világban terjed az irányzat, miszerint egy kormányzat teljesítménye leginkább azzal mérhető, mit és mennyit tett a népegészségügyi helyzet javításáért. A ciklusidőben nőtt-e a születéskor várható átlagos élettartam, csökkent-e a csecsemőhalandóság, javultak-e a megbetegedési és halálozási mutatók. Ma már léteznek indikátorrendszerek, melyek az epidemiológiai adatok, trendek alakulásával képesek követni és értékelni egy adott kormányzat teljesítményét. Sőt napjainkban szerez polgárjogot az új tudományág, az „egészséghatás becslés, mely az ember egészségének biztosításában megállapítja a multiszektoriális felelősséget, és előírja, hogy a magas szintű szabályozási, jogszabály-alkotási munkában érvényesíteni kell azt az elvárást, miszerint minden új kodifikációt, mielőtt hatályossá válnék, meg kell méretni a várható népegészségügyi hozadék, a népességi szintű egészséggyarapodás szempontjából.
A népegészség javítása, a romló megbetegedési és halálozási trendek megváltoztatása Magyarországon prioritást kell élvezzen a kormányzati munkában. Az emberek testi és lelki egészségének megőrzése, javítása és fejlesztése multiszektoriális, összkormányzati feladat. A polgári kormány 2001-‧ben elkészítette az Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Programot, melyet a mostani kormány – más néven – folytat. Ennek végrehajtása esetén áttörést vihetünk végbe, és tíz év távlatában az Európai Unió sokkal jobb népegészségügyi mutatói közelébe kerülhetünk. Fentiek értelmében ennek gazdasági multiplikatív hatása is jelentős lenne. Ezt nagyban segítené egy olyan új kormányzati struktúra, ahol mindazok a hagyományos tárcák, melyek végső soron az ember kiteljesedését, egészségét, műveltségét szolgálják, egy nagy közös szerkezeti egységben állnának fel. A hagyományos határvonalak elmosásával válna lehetségessé például az iskolákban az egészségtan kötelező tantárgyként való oktatásának újra bevezetése, az identitás erősítése, az egymás iránti szolidaritás elmélyítése, a családok egészségének, szociális biztonságának védelme, az önpusztító káros szokások visszaszorítása. Ha egységes és erős egy kormányzat humán erőforrás pólusa, akkor nyer igazán nagy mozgásteret a másik nagy kormányzati tényező, a gazdasági-‧pénzügyi ágazatok képezte csúcsszerv. Így lehetne leginkább kamatoztatni az emberi erőfeszítéseket a józan gazdasági patriotizmus eszközeivel a nemzeti piacterek fejlesztésére és védelmére. Ilyen kétpólusú kormányzati struktúra kialakítására napjainkban számos törekvést láthatunk a nemzetközi gyakorlatban.
A hazai egészségügyi ellátórendszer folyamatos megújításra szorul. A fentebb említett komplex humán erő‧forrás rendszerben a határterületek átjárhatósága új távlatokat nyit, a szociálpolitikával, az oktatás-‧ és kultúrpolitikával sokszoros hatékonyságú szinergikus együttműködést tesz lehetővé. A magyar polgárok egészségügyi gyógyító-‧megelőző szolgáltatásokhoz való hozzájutásáról az államnak kell gondoskodnia. Ez az alkotmányos kötelezettség felhatalmazza, de felelőssé is teszi az államot a tényekre és adatokra alapozott egészségpolitika kialakítására, művelésére. Téves, hamis minden fanyalgás, ellenvetés, mely azt sugallja, hogy az ‧állam eleve nem jó gazda, eleve nem képes racionálisan tervezni és működtetni egy olyan nagy rendszert, mint az egészségügy, hogy nem ért a piachoz, beleavatkozik a ‧szabad verseny önszabályozó mechanizmusaiba, és ezzel ‧lerontja a hatékonyságot. Nem támasztják alá az összeha‧sonlító nemzetközi példák, és gyakran önző anyagi érdekek, illetve számítások miatt hangzik el. Az egészségügyi ‧ellátórendszerben az állami felelősségvállalást igenis erősíteni kell.
Ma már nincs és nem is lesz többé a világon olyan nemzetgazdaság, mely minden polgára számára a modern orvostudomány minden lehetőségét korlátozások nélkül, ráadásul az egyenlő hozzáférés esélyével nyújtani tudná. Az orvostudományok rakétasebességgel fejlődnek, sokszorosra nőtt kutatási és gyártási költséggel, a nemzetgazdaságok ugyanakkor jó esetben is csak lineáris fejlődési pályát írnak. Az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között nő a feszültség, az olló nyílik. Egy új állami egészségpolitikának a népesség megbetegedési, halálozási adatait elemezve olyan prioritásrendet, fontossági sorrendet kell felállítania, mely a rendelkezésre álló forrásokból a maximális népegészségügyi hozadékot, populációs szintű egészséggyarapodást biztosíthat. Tekintettel arra, hogy országon belül térségenként igen eltérőek a népegészségügyi mutatók, ezt a tényekre, adatokra alapozott egészségpolitikát regionális szinten kell felépíteni.
Meg kell őriznünk és tovább kell fejlesztenünk a szolidaritási elven alapuló egységes társadalombiztosítási rendszert. Ez ma Magyarországon a szociális biztonság bástyája. Ugyanakkor el kell érni, hogy minden biztosított mögött legyen a társadalombiztosítás egészségbiztosítási pénztárában járulékfedezet. Ebből működtethető a kötelező általános egészségbiztosítási szolgáltatásokat nyújtó intézményrendszer. Persze csak akkor, ha sikerül végre a működtetési forrásba beépítenünk az eszközvisszapótlás, az amortizáció fedezetét. Ez ugyanis a rendszer fenntartható működtetésének közgazdasági alapja, és a feltétele a rendszer piacgazdasági illeszkedésének, így a közhasznú típusú gazdasági társasági átalakulásnak feltétele. A kötelező gyógyító ellátásokat nyújtó állami és önkormányzati törzsvagyon nyereségérdekelt privatizációja nem engedhető meg, ezért ezeket a vagyontárgyakat „célvagyonná kell nyilvánítani, és meg kell tiltani az elidegenítésüket.
Az egészségügyi szolgáltatásokkal szemben, mint minden más szolgáltatással szemben is, differenciált igények, elvárások mutatkoznak. Éppen ezért lehetőséget kell teremteni arra, hogy ha valaki a társadalmi közmegegyezésben rögzített szükségletalapú társadalombiztosítási ellátáson felül extra szolgáltatásokat akar igénybe venni, kiegészítő biztosításokon keresztül, vagy akár direkt fizetés mellett ezt is megtehesse.
Az Európai Unió országaihoz képest Magyarország keveset költ az egészségügyre. Az ágazat súlyosan forráshiányos. A jelenlegi rendszer folyamatos megújításához bővülő forrásokra van szükség. Az ágazat GDP-‧ből történő részesedését a következő kormányzati ciklusban fokozatosan, legalább arányaiban európai mértékűre, 7–8%-ra kell növelni. Ezzel párhuzamosan célszerű átgondolni a finanszírozás jelenlegi technikáit. Mára kimondható, hogy a belső tagoltságában átjárhatatlanul heterogén, a direkt ráfordításoktól sokszor elrugaszkodott, indokolatlan többletteljesítési kényszert és így a díjtételek folyamatos devalvációját okozó, az epidemiológiai adatokat eltorzító un. „teljesítményelvű finanszírozás tarthatatlan, és mára az önálló intézeti gazdálkodás gátjává vált.
Mindezekre tekintettel be kell látnunk, hogy a népegészségi és népesedési helyzet javításához nem elég a jelenlegi struktúrák, szabályozások toldozgatása, foldozgatása. Mélyreható, az emberlélekig nyúló változtatásokra, újraépítkezésre, vagyis egy végigvitt „rendszerváltozásra van szükség.
|
