Már a nyár sem az igazi. Az idén sem volt például nyári politi- kai szünet. Persze a politikai uborkaszezon olyan országokban köszönthet be, ahol a parlament az elsődleges színtere a közéletnek, és így a nyári parlamenti szünetben megáll a politikai élet. Nálunk azonban az Országgyűlés szerepének csökkenésével és a permanens kampány miatt valójában már egy ideje nincs nyári leállás, noha a vezető politikusok ugyanúgy igyekeznek kivenni szabadságukat a forró hetekben, mintha még mindig civilek lennének, átadva a teret a kisebb rangú, fiatalabb, és ezért még zajosabb politikusi garnitúrának.
De azért sem volt az igazi a nyár, mert magával a nyárral volt gond: áradást hozó esők, szélsőséges időjárás sokfelé. És ez már a politikai uborkaszezon elmaradásánál sokkal komolyabb kérdéseket vet fel: trend nélküli véletlenek sorával van dolgunk, vagy valóban a klímaváltozás mindennapi megnyilvánulását tapasztaljuk most? És ez utóbbi esetben vajon képes lesz-e az új körülményekhez igazodni a gazdasági élet? Vagy éppen ellenkezőleg: a gazdaság az oka és elmélyítője annak, ami mindinkább válságként tűnik fel a világban: hol az Elba mellett, hol Ázsia partjainál, most Romániában, majd legutóbb New Orleansban?
Ebből a súlyos problematikából egy elemet érdemes kiemelni, mert eminens világgazdasági jelentőségén túl közvetlen magyar vonatkozása is van, s ez az olaj ára. Amikor a hurrikán és a védintézkedések elhanyagolásának közös következményeként víz alá kerültek fontos amerikai olajlétesítmények, 2005 szeptemberére a nyersolaj hordónkénti ára a 60 dolláros szint fölé szökkent, egy újabb olajválsággal fenyegetve a világot. A tét bizony nagy: amikor 1973-?ban, majd 1979/80-?ban a korábbi szint többszörösére ugrott a nyersolaj világpiaci ára, a világgazdaságban gyors szétfejlődés és számos piacgazdaságban súlyos válság lépett fel. Máshol – nevezetesen a tervgazdaságokban – a politikai rendszer merev, zárt rendszere és ideologikus természete miatt az áremelkedés nem nyilvánulhatott meg azonnali gazdasági krízisben, ám éppen a nem-?változás, a folyamatok és struktúrák tehetetlensége vezetett el később a gazdasági és társadalmi rendszer kríziséhez.
Az olaj ügye (de felhozhatnánk egyéb természeti kincseket, a termőföldet, az ivóvizet, a teljes természeti környezetet) alkalmas arra, hogy általános érvénnyel kérdőjelezzük meg a gazdasági rend, a természeti környezet és a társadalom kölcsönkapcsolatainak fenntarthatóságát. Ez a kifejezés a tudomány és a közbeszéd divatos fordulatává vált: ha beütjük a Google keresőjében a fenntartható növekedés kifejezést, akkor 21 ezer említést kapunk, a fenntartható fejlődés 51 ezerszer található. A sustainable growth már csaknem 14 millió, a sustainable development 37 millió találatot kap. Ha divat lett is a fenntarthatóság, nem üres divat, hiszen a kor egyik legnagyobb ügye, hogy a gazdasági élet miként, milyen ütemben és milyen következményekkel használja fel a természeti erőforrásokat, és mit tehet a társadalom a bajok és káros következmények elkerülésére vagy mérséklésére.
Láthattuk: nagyon is sokféle módon reagálnak a társadalmak az olyan jelenségre, mint amilyen a nyersolaj hirtelen szűkössé válása volt a múlt század hetvenes éveiben. A piacgazdasá?gokban az olaj, az olajtermékek és (kisebb mértékben) a helyettesítő javak ára felment; ami egyfelől gazdasági romlást hozott a sok energiát használó piaci szereplőkre és rajtuk keresztül az érintett nemzetgazdaságokra, ám másfelől felgyorsította és ?kikényszerítette az energiatakarékosabb termelési eljárások és életformák terjedését. Amikor 1980-?ban még a korábbinál is magasabbra tört az olaj világpiaci ára, a nyugati világ vezető gazdaságai már egy fokkal rezisztensebbnek bizonyultak, és amikor egyedi okok miatt 1990-?ben hasonló magasságokba szökött fel egy időre az olajár, a fejlett piacgazdaságok már nem szenvedtek tartós károkat. Nem úgy, mint a szocialista tervgazdaságok és a romjaikon létrejövő „átalakuló gazdaságok, amelyek éppen 1990-?ben és azt követően szembesültek az eltagadott, elfojtott, de később mégis felszínre törő energiaválság következményeivel.
A gazdag országokat azért mondjuk gazdagnak, mert az egy főre jutó nemzeti jövedelem vagy össztermék (a sokat emlegetett GDP) náluk sokkalta nagyobb, mint a szemérmesen fejlődőnek nevezett országcsoportban. A nagyobb össztermék előállításához és elfogyasztásához pedig sok anyag és energia kell. Igaz, a gazdagabb országokban megvannak a technikai és szervezési eszközök az anyagok hatékony felhasználásához, így mondjuk tízszer akkora GDP-?hez nem tízszer annyi energiát, vizet, termőföldet használnak fel, mint egy fejlődő országban. De nem kell nekünk a fejlődő világgal példálóznunk: a szocialista iparosítással létrehozott társadalmi szerkezet hatalmas mennyiségű erőforrást emésztett fel – így rengeteg energiát és más természeti kincset –, miközben a létrehozott nemzeti termék töredéke volt a fejlett világ szintjének. Ez a szerkezet maradt ránk a politikai rendszer megváltozásakor, és ennek keserves átalakításaként is leírható a rendszerváltozás.
Ha nem lehet is egyetlen mutatóba sűríteni a probléma lényegét, mégis sokat mond az európai statisztikai szolgálat adatsora, amely a különféle országok és országcsoportok fajlagos energiaigényességét és annak alakulását mutatja (EUROSTAT: Energy intensity of the economy, 2004).
Gazdaságok energiaigényessége1000 euró termelésre jutó olajérték, kilogrammban
Országok1991199519992003EU–15216207198191Japán115122122119USA388369338331Csehország11601020922890Magyarország801739642582Lengyelország1075962726663Szlovákia–1123946939Az adatok szerint a magyar energia-?fajlagos sokat javult az évek során, noha mai energiaigényességünk csak cseh vagy szlovák összehasonlításban tekinthető dicséretesnek, ám még az energiafalónak ismert Egyesült Államokhoz képest is komoly a lemaradásunk, és egyenesen szakadék választ el a fejlett nyugat-?európai s különösen a japán színvonaltól. Minden ilyen mutató értékelésénél egyaránt figyelemmel kell lenni a számláló és a hányados alakulására; esetünkben arra, hogy a nemzetgazdaságok jövedelemtermelő képessége (amelyet a nevező mutat) az energiafelhasználáson messze túlmenő társadalmi és gazdasági tényezőktől függ. Számítanak a statisztikai mérés eljárásai is; ha hazánk valutaárfolyama erősödik, akkor a nevező növekedése miatt azonnal mérséklődne az energiaigény fajlagosan, minden reáljavulástól függetlenül; de ugyanúgy javulna a mutató, ha a szokásos GDP-?számítás helyett a vásárlóerőt beszámító jövedelmi mutatót (PPP) alkalmazzuk. A még mindig jóval alacsonyabb magyar árszint miatt a nyugat-?európaihoz mért vásárlóerő-?arányok alapján csaknem kétszer akkorára tehető tényleges nemzeti jövedelmünk, ám ekkor a táblázatban már nem két-?háromszoros fajlagos energiaigényünk mutatkozna, csupán másfél-?kétszeres a Nyugathoz képest.
De a statisztikai finomságoktól függetlenül nyilvánvaló, hogy hazánkban ma a rendszerváltozás előttiekhez mérve azonos gazdasági eredményhez sokkal kevesebb energia szükséges, és így kisebb a természet igénybevétele. Főleg az ipar hatásfoka és szerkezete javult nagyot 1990-et követően, nem utolsósorban az energiaárak növekedése miatt, míg a háztartások életében kisebb volt a javulás (de volt, hiszen vízből is – a vízdíj radikális emeléseinek hatására – egyharmaddal kevesebbet használunk fel, mint egy évtizede).
A valóságos viszonyoktól elrugaszkodott lakossági és ipari, kommunális energiaárak korrigálása nélkül remélni sem lehetett a piacgazdaság rendszerén belül az energiával, nyersanyaggal való takarékosabb bánásmódot. Az árak korrekciója – vagyis a rendszerváltozás kontextusában: nagyméretű emelése – azonban széles körű azonnali érdeksérelemmel jár. Az Antall-?kormány már 1990-?ben kétszer is emelt energiaárat, de hamarosan felszínre kerültek a hazai viszonyokból fakadó gyengeségek: erőteljes és versenyképes középosztály hiányában nem teremthető társadalmi támogatás a természeti környezet felhasználását valósan tükröző és közgazdaságilag is racionális árak érvényesítéséhez, ha az a közvetlen anyagi életszínvonal érezhető csökkenéséhez vezet.
Az 1990-es őszi taxisblokád nyomán a magyar politikában mintha axiómaként rögzült volna, hogy az energiaárakkal csínján kell bánni, legalábbis a lakosságot közvetlenül érintő tarifák esetén. A benzinár, az áramdíj és később különösen a gázár politikai cikké vált, átvéve a Kádár-?korszak kenyér-? és sörárának politikai jelentőségét. Hogy mi válik politikai cikké, az csak részben függ a lakossági fogyasztói kosárban elfoglalt súlytól: telefonálásra többet költünk, mint földgázra, a telefontarifa mégsem számít rázósnak. A benzin esetében az 1990 őszi konfliktust feloldó gyors piacosítás mérsékelte e cikkcsoport közvetlen politikai jellegét; igaz, az is kellett, hogy emellett a magyar autópark korszerűbb lett, kezdtek eltűnni a rossz fogyasztású masinák, és mindezek következtében a fajlagos benzinfogyasztás mérséklődött. Ugyanakkor az áram- ?és gáztarifa vagy a távfűtési díj emelése a lakossági körben a kereslet ár-?rugalmatlansága miatt sokkal inkább egyszerű adóemelésként hat. A magyar kormányzatok mindenesetre könnyebben nyúlnak az üzleti felhasználók megterhelésének eszközeihez, mint a lakossági energiaárakhoz. Holott – és ez az elmondottak alapján nem is meglepő – a hazai energia-?felhasználáson belül a lakosság aránya nagy és növekvő: az országos felhasználásból a háztartásokra jut a földgáz-?és a villamosenergia-?felhasználás harmada.
A magyar energiaárak az érvényes árfolyamokon számítva az elmúlt időszakban a nyugat-?európai szint alatt maradtak, de nagy eltéréssel. A nagyfogyasztói árak már az átmenet első éveit követően hozzámérhetők lettek a nyugatiakhoz: az áramtarifák 1994 elején a viszonyításnak tekintett „régi Európa átlagának felét, az ipari gázárak 86%-át tették ki, és innen nőttek fel máig az európai szintre (vagy afölé). A lakossági energiaárak azonban kezdettől fogva sokkal lejjebb álltak: az 1990-es évek elején a lakossági áramár csupán harmada az akkori nyugati áraknak, bár máig annak 80 százalékára nőtt fel; a lakossági gázár szintén az akkori nyugati szint 30%-a volt, és ma is csak az európai átlag 60 százalékán áll.
Az 1990-es évek elejének komoly árkorrekciói ellenére tehát energiaáraink még mindig jelentősen elmaradnak a nyugat-?európai szinttől, de kormányaink a nagykereskedelmi árak esetében sokkal könnyebben érvényesítik az európai trendeket, mint a lakosságnál. Ez egyébként valamilyen fokig más kelet-?közép-?európai országokban is így van, jó okból. Az alacsonyabb általános árszint és a nyugatinál jóval kisebb jövedelmek mellett az osztrák vagy német háztartási tarifa vásárlóerő-?paritáson számolva akkor is jóval nagyobb a magyar vagy a cseh fogyasztó számára, ha eurócentben megadva a keleti tarifák elmaradnak az uniós átlagtól.
A hosszú idő óta követett magyar kormányzati politika éppen a lakossági jövedelemszintre tekintettel az energiaárakat – és különösen a lakossági gáz-? és áramtarifákat – legalább annyira szociálpolitikai kérdésnek tekintette, mint gazdasági ügynek. Emellett azonban a környezetvédelem, a véges mértékben rendelkezésre álló természeti erőforrások kérdése szükségszerűen csak harmadlagos jelentőségű lett.
Hogy jól van-e ez, és lehetne-e valamit tenni a fenntarthatóság érdekében a jövőben, önmagában is izgalmas kérdés, ám most csupán azt érdemes exponálni, hogy a mostani olajár-?megugrás miatt a közepesen fejlett országok csoportjával együtt hazánk is ki van téve egy kellemetlen azonnali sokknak: tartósan drága olaj mellett romlanak külkereskedelmi cserearányaink, többletinfláció lép fel. A cserearányokkal utoljára az 1980-as években riogatták a magyar nagyközönséget, annak előnytelen alakulására fogva rá a gazdasági helyzet romlását: de azért a fogalom létezik és jelentőséggel bír. Ha a behozott olaj, gázolaj és vegyi termékek árszintje nő, a kivitt áruink árszintje pedig nem, akkor romlanak a cserearányok. Ilyenkor egyéb következmények mellett az is igaz, hogy a bruttó hazai termék (GDP) és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) nem azonos mértékben nő. Gyurcsány Ferenc és a médiát szintén igen aktívan használó gazdasági minisztere az előző adat alakulásával szokott dicsekedni, de az utóbbi (GNI) méri jobban a hazai gazdasági szereplők elkölthető jövedelmét; e mutatóval mérve 2005 sem lesz kiemelkedő év, és 2006 is gyengébb évnek bizonyulhat, mint amilyen képet a kormánypropaganda fest.
Az energiaárak mostani hirtelen emelkedését jelenleg egyedi tényezők okozták, de több fundamentális tényező az olaj, a földgáz és más nyersanyag drágulási trendjét indokolja. Minden energiahatásfok-?javulás ellenére a fejlett világ rengeteg olajat és földgázt fogyaszt, a gyorsan növekvő szegényebb országok (India, Kína) pedig ráadásul nagy ütemben másolják azt a fogyasztási szerkezetet, amely náluk, az ő fejlettségi szintjükön fajlagosan még energiaigényesebb, mint Európában. 2005 őszéig különös módon nem dobta meg a jóval magasabb olajár a fejlett világban az inflációt, és a gazdasági növekedést sem fékezte, de ami nem hat 50 dolláros barrelenkénti árszint mellett, az nagyon is hathat tartósan efeletti áraknál. Az árdrágulást tekinthetjük a piacgazdaság alkalmazkodási metódusának (még ha részleges, gyakran megkésett és manipulálható is ez a módszer).
Ám ugyanez lefordítható úgy is, hogy a drágább üzemanyag az európai konjunktúra gyengülését okozhatja, és a mi viszonyaink között elég nagy arányú növekedési veszteséggel járhat. Elkerülhetetlen lesz ezért nálunk annak nyilvános társadalmi megvitatása, hogy mit kell mást tennie a kormányzatnak, az iparnak, a kommunális felhasználóknak és a lakosságnak a mainál sokkal takarékosabb, természetkímélőbb és egyben hatékonyabb működési módért. Ilyen érdemi vitára ma nem állnak készen a politika meghatározó szereplői, és a jelek szerint a mostani zavaros, felszínes és elég közönségesen materialista választási harc lezajlásáig már nem is számíthatunk figyelmükre. De talán a harcok után az informált vita ideje is eljöhet; egy kínos gazdasági válság kitörése persze előbbre hozhatja a fenntarthatóság nagy ügyeinek megvitatását. Nem kívánhatjuk a krízist, de láthattuk: a növekedés határain és a gazdasági folyamatok fenntarthatóságán a piacgazdaságokban akkor kezdtek töprengeni, amikor a gazdasági nehézségek kikényszerítették az árak és nyereségráták újrakalkulálását (a tervgazdaságokban még akkor sem…).
|
