Ez még nem a célegyenes, de a versenyzők már jócskán benne vannak az utolsó körben. A feszültség fokozódik, a gyorsuló tempó közepette egyre élesebb a pozícióharc. A túl korán megnyitott hajrá éppen úgy megbosszulhatja magát, mint a késlekedés. Aki hibázik, lemondhat a győzelemről, de ha nem, akkor is lehet jobb az ellenfele.
Természetesen a politikáról és a közeledő választási harcról van szó. 1990 óta megszokhattuk volna, hogy a demokráciában a pártpolitika formálja meg és kínálja fel a politikai alternatívákat, s ebben az erőtérben a társadalmi elvárásoknak, az értelmiségi útkeresésnek a valaha reméltnél jóval kisebb a szerepe. Ezt természetesen „csak a társadalom (illetve annak közéleti elkötelezettségét, de a pártpolitikától való elhatárolódását a civil jelzővel meghatározó része), illetve a pártpolitikában is szerepet játszó, de autonómiájukra – elkötelezettségük ellenére is – kényes értelmiségiek nehezményezik. A közélet formálásában részt venni kívánó, de ettől a lehetőségtől a rendszerváltás kegyelmi pillanatait követő másfél évtizedben távolodó csoportok sértettsége azonban aligha fogja eldönteni a választásokat. Ebből következően nem várható, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is puhuljon a politika „diktatúrája (amit még véletlenül sem szabad összetéveszteni a politikai diktatúrával), amely a közélet formálásából, az ország életének alakításából lehetőleg kizárja a maga világán kívülről érkezett kezdeményezéseket.
Pedig ezekre egyre nagyobb szükség lenne, noha a változás útjában áll egy olyan paradoxon, ami a közeljövőben aligha oldható fel. Az ugyanis, hogy a politikát nem lehet politikamentesen befolyásolni, hiszen e szándék megjelenése önmagában és automatikusan politikai jelentést kap.
A probléma talán nem is ez, hanem a politikának kizárólagosan a pártpolitika körére szűkülése, általános távlatvesztése. Mára talán már az is közhely, hogy ez idő tájt a kormányzás legfőbb célja igen gyakran nem az ország működtetése, nem a közelebbi és távlati problémák megoldása, nem közös célok kijelölése és a többi, hanem a hatalom megtartása. Egyébként még ez sem lenne feltétlenül bűnös vagy elítélendő magatartás. Az ugyanis aligha vitatható, hogy bármely szervezetnek természet adta joga, hogy életben akarjon maradni, és természetes igény az is, hogy egy-‧egy kormány a megkezdett, négy évnél hosszabb idő alatt végigvihető programjait be szeretné fejezni. Azt már többször is láthattuk, hogy új kormányok első lépéseit kifejezetten áthatja az a törekvés, hogy elődjük még folyamatban lévő programjait leállítsák. Ami ugyancsak nem gonoszság, hanem nagyon határozott politikai racionalitás: a kormányzás lehetővé teszi a nagy pénzmozgások áramlási iránya fölötti rendelkezést, s egy választási győzelem egyúttal azt is jelzi, hogy maga a társadalom is azt kívánja, hogy más prioritások szerint folyjanak a továbbiakban a dolgok – ide értve az anyagi erők elosztását is. A baj az, ha az ilyen változásokat nem a társadalmi szükségletek, hanem szűkebb, elkülönült csoportérdekek határozzák meg.
Az elmúlt másfél évtizedben a magasabb szempontok szerinti elvárásokat a leginkább a politikai idealizmusa, a tisztességes és részérdekeken túlmutató magatartást feltételező, s utóbb emiatt elsősorban hívei által elmarasztalt Antall-‧kormány teljesítette. Antall József és vezetőtársainak széles köre hitt abban, hogy a rendszerváltás és a rendszerváltozás jelentős erkölcsi energiákat, a közéleti morál megújulási készségét is képes mozgósítani. Ez a gyakorlatban sajnálatos tévedésnek bizonyult. A panaszok oka máig az, hogy túlságosan is magasra tekintve, és kevésbé a politikai racionalitás vagy pragmatizmus jegyében alakult például a privatizáció vagy a médiapolitika, s az akkori nemes idealizmusnak súlyos következményei azóta is deformálják a magyar társadalom változásait.
Hiba lenne azonban azt mondanunk, hogy másként kellett volna cselekedniük. Az őket követő kormányok működése arra irányította a figyelmet, hogy az 1990 és 1994 közötti kormányzás értelmiségi attitűdje, esetenként az akkori kormányokkal szemben bevetett hatalom-‧és pozíciószerzési technikák veszélyeit nem érzékelő naivitása mégiscsak fölmutatott valami, azóta már nosztalgikusan emlegetett közéleti normát. Nos, ha van még valami tőkéje a mai magyar politikai életnek, azt ennek az időszaknak köszönheti.
Antall József talán 1991 karácsonya körül mondta egy televíziós beszélgetés során, hogy ő nem azért lett az ország miniszterelnöke, hogy a „közvéleménynek hercigeskedjen. A helyzet nagyot változott. A mai képlet szerint az Antall József által „hercigeskedésnek nevezett, egyébként sajnos megkerülhetetlen feladatra való alkalmasság a miniszterelnöki poszt betöltésében döntő szempont. A politika mindennapi hadgyakorlatai közepette úgy tűnik, hogy a permanens kampány (ad notam „permanens forradalom) mellett maga a kormányzás már csak szükséges rossz. Maga a hercigeskedés szó stiláris értéke is kifejezte azt az elutasítást, amely a médiának és a közvéleménynek való udvarlásra, a közönség olcsó eszközökkel való manipulálására, a kampánypolitizálásra irányulhatott volna olyankor, amikor minden pátosz nélkül is tisztában kellett lenni azzal, hogy a kormány előtt „egy nemzet sorsa áll. Másfél évtized azonban nagy változásokat hozott, a politikai kultúra sokat hanyatlott, a demokrácia a gyakorlatban nem elmélyült, hanem felszínessé vált és sok vonásában hitelét veszítette. Erre gondolva állapíthatjuk meg, hogy ha a rendszerváltás egészében nem is bukott meg, a hozzá fűzött és kibontakoztatásához nélkülözhetetlen illúziók és megalapozott reménységek sajnos elvesztek.
A mára kialakult helyzetre a közvélemény nem tud érvényes és gyakorlati eredményeket ígérő válaszokat adni. Elsősorban azért, mert az évek során elveszítette közérzete artikulációjának lehetőségét. Nagyon sokan érzik úgy, hogy a pártok parlamentje nem alkalmas arra, hogy ott megfogalmazódjanak a társadalom elvárásai, a legégetőbb kérdésekre adható válaszok.
Ezt a körülményt szükségképpen inkább az ellenzék érzékeli.
A Fidesz stratégái számára evidencia, hogy pártjuk politikai tevékenységének centruma nem lehet a parlament, ahol a kisebbségi helyzetből adódóan az érdek-‧ és akaratnyilvánításnál többre nem lehetnek képesek. Ezzel szemben azok a szerveződések, amelyek az elveszített 2002-es választások óta ellenzékbe szorult párt körül kibontakoztak, azt a megerősítést kínálták és kínálják, amelynek révén a párt struktúrája a vesztesség periódusában is fejlődhetett. (Más, és amúgy roppant súlyos kérdés, hogy ezért mekkora árat kellett fizetnie.) 2002-es tapasztalataik közé tartozik az is, hogy a sikerhez a támogatottság önmagában nem elegendő, a választási győzelem elengedhetetlen feltétele a szimpatizánsok mozgósítására való készség. A Fidesz rendkívüli tudatossággal dolgozik azon, hogy a civil szerveződéseknél céltudatosabb és feszesebb, de a pártszerű szervezeteknél lazább organizációkat működtessen, s ezeken keresztül holdudvarát bővítse, beágyazottságát javítsa. Az így létrejött szatellitszervezetek a párthoz való kötődést erősítik, de működésük nem oldja meg a párt előtt álló összes feladatot.
A politizálásnak a parlamenten kívüli dinamikája korántsem, de legalábbis nem feltétlenül a parlamentarizmus tagadása. Sokkal inkább válasz a közvélemény kiábrándulására, a rendszerváltozás folyamatának elakadására, a torzult parlamentarizmusra. Hiányzik azonban belőle az a törekvés, amelynek jegyében a legkézenfekvőbb módon kellene megkísérelnie a parlament becsületének visszaállítását: vagyis a parlamenti munka eszközeivel. Amit eddig láttunk, az azt mutatja, hogy a pártpolitikával való általános elégedetlenség ugyan beépíthető magába a pártpolitikai játszmába, de ettől a túlságosan pártosodott közélet még nem fog megújulni! És ennek a problémának a kezelésére a Fidesz eddig nem tett lépéseket – pedig ahhoz, hogy valóban biztosra menjen, hogy a közvélemény-‧kutatási adatokban megmutatkozó előnyt a választásokon realizálhassa, ezt is meg kellene tennie. Ez a manőver egyébként természetesen illeszkedhetne a középről való szavazatszerzés technikái közé, ami a párt jól érzékelhető célja is.
A választás közeledtével tapasztalható: 2002-‧ből a győztesek is tanultak, s nem akarják az akkori vesztes kormányoldal hibáját elkövetni. Azt ugyanis, hogy a Fidesz annak idején elhanyagolta a kampányt.
Az MSZP a múlt év őszén kifejezetten a kampányra gondolva cserélte le Medgyessy Pétert, s tette fel jövőjét a hasonlíthatatlanul jobban kommunikáló Gyurcsány Ferenc szerepeltetésére, aki a kezdeti szárnyalás után elődjéhez hasonló szintre esett vissza, pedig szereplése gyakoriságára, tematizációs készségére nem lehet panasz. Az új vezetés kommunikációs buzgólkodása mögött azonban nem áll teljesítmény, s az a pl. Gyurcsány által is kedvtelve ismételgetett tétel, mely szerint az ország sikerei mögött az ezeket kivívó emberek, s nem a kormány áll – kivételesen igaz. Az MSZP kárára sokan érzékelik azt a szakadékot, amely a társadalom és a kormány teljesítménye között tátong. Ezért a Száz lépés programok, SMS kampányok eredménytelenek, sőt sokakat kifejezetten irritálnak. De nemcsak a kétféle teljesítmény közti különbség okoz gondot a baloldalnak.
A nyári holtszezont követően megnyitott hosszú hajrá során az MSZP-‧nek arra kell választ keresnie, amire valójában nem nagyon találhat. A magát baloldaliként azonosító párt másfél évtized során alapjában egyetlen politikailag kreatív cselekedete a Bokros-‧csomag volt: brutális tagadása bármiféle baloldaliságnak. Az MSZP azóta sem tud (láthatóan nem is akar) mit kezdeni azzal a helyzettel, amelynek lényege, hogy a késő Kádár-‧kor ‧apparátusában helyet kapott (akkor) fiatal technokratáiból szerveződött újgazdagok vezényelte liberális gazdaságpolitikát a modern baloldaliság társadalompolitikájával kellene összebékítenie. A tüzet a vízzel.
Ezt a skizoid állapotot jól mutatja, hogy évadnyitó kampányuk programja szerint ők a biztonság és a bátorság politikájával, költségvetésével fognak kirukkolni. A szavak persze szépek, de nem kell ahhoz különösebben gyanakvó természet, hogy észrevegyük: bizony, ellentmondanak egymásnak. A biztonság ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy nincs kockázat. S ha valóban így van, akkor mihez kell a bátorság? Ezzel szemben a bátorság éppen a kockázatok vállalását jelenti, s ha valóban van kockázat, akkor mit jelent a biztonság?
Hogy ilyen nyilvánvaló ellentmondás felett az MSZP programformálói a jelek szerint könnyedén átsiklanak, nem jelent mást, mint hogy üres szavakkal van dolgunk, amelyeknek semmi más szerepük nincs, mint hogy a választók szimpátiáját elnyerjék. Eközben ürességük azt is jelzi, hogy akik e jelszavakat kiadják, mérhetetlenül lebecsülik azokat, akiknek támogatását meg akarják nyerni. Mármost: mit jelent ez tágabb és mélyebb értelemben? Sajnos azt, hogy az így politizáló párt gondolkodásában a parlamentarizmusnak nincs valós helye. A parlament e szempontból csak annyit jelent, hogy a választásokon ott elérhető számszerű többség jegyében a hatalmat megszerző csoport megszerezheti döntéseihez a legitimitás formális kellékeit.
Hogy ez a szisztéma miként működik, azt láthattuk a Bokros-‧csomag elfogadásakor, s láthattuk a magyar költségvetést tartósan szétverő Medgyessy-‧féle pénzügyi ámokfutás idején is. Talán nem kell mondani, hogy a pénzügyi oldalát tekintve sarkosan szemben álló két kabinet-‧alakításban az MSZP ugyanannak a politikai gondolkodásmódnak, viselkedésnek, reflexeknek megfelelően működött. Mindkét esetben egy-‧egy célcsoport kegyét keresve akarta hatalmi pozícióját stabilizálni, miközben figyelmen kívül hagyta, hogy higgadtabb és felelősebb döntésekkel, a parlamentarizmus szellemét kifejező konszenzusteremtéssel a közjó szempontjából eredményesebben kormányozhatna. Meg kell jegyezni, hogy a konszenzusteremtés igazából nem azt jelenti, hogy a kormány és az ellenzék álláspontja találkozik. Egy jól működő parlamentnek először azt kell lehetővé tennie, hogy a döntések mögött álló pártokon belül legyen meg a kívánatos konszenzus… Így nem fordulhatna elő, hogy a meghatározó kormánypárt legnagyobb hatású döntéseiben a kisebbik koalíciós partner zártkörű elitjének szava dönt, s ezzel a társadalom (kormánypárti és ellenzéki szimpatizánsok, közömbösök és szkep‧tikusok) túlnyomó többsége ellenére, de legalábbis egységesen nélkülük születnek döntések. Ha van merénylet a parlamentarizmus ellen, akkor ez az.
|
