Az Európai Unióban jelenleg tapasztalható feszültségek, melyeket válságnak is szokás nevezni, elsőként azt a mondást juttatják az ember eszébe, hogy a belpolitikában mindent el lehet kenni, át lehet hidalni, de a külső változások, ha komolyak, akkor tartósak maradnak és nehéz ellenük tenni. Ma azonban Magyarországot illetően az a kérdés, hogy ez a válság belsőnek vagy külsőnek tekintendő-e. A kérdéssel, függetlenül a választól, el is érkeztünk a problémák sűrűjébe.
Az elmúlt hetek itthoni megnyilvánulásai, állásfoglalásai ismeretében egyrészt érezni lehet a bizonytalanságot, hogy a nemzeti létet érintőnek tekinthetőek-e a felmerült súlyos nehézségek, másrészt hamar kiváltak és felerősödtek azok a vélemények, amelyek az országnak járó előnyök, támogatások, netán az esedékes költségvetési átalakítások vonatkozásában járják körül a problémákat, befolyásolják ezáltal a közvéleményt az új jelenségek természetéről. Lesz pénz? Nem lesz pénz?
Az alábbiakban olyan gondolatokat szeretnék megfogalmazni, amelyek szándékom szerint általánosabbak. Talán ki lehet mutatni a „válságos pillanatokról, hogy történeti előzményeik a jövő felé mutatnak.
Az emberi társadalmak életében az igazi fordulatot általában a gondolkodás átalakulása hozza. Ami nem gyors, és sokáig nem is látványos. Jellegzetes mentalitástörténeti változás, fordulat például a következő: Egy korábbi meggyőződés – miszerint a világot, benne az embereket és minden élőlényt áthat egy magasrendű igazság – adott időszakban idejétmúlttá válik. Ilyesmi történt a 18. században. A vallásos transzcendenciát felváltotta a tapasztalat, a tudományos megismerés, az anyagi világ. Röviden, a felvilágosult modernség.
Közép-?Európából nézve most, a harmadik évezred küszöbén forrongásban van valami, ami eszünkbe juttatja, milyen fordulat zajlott le ezen a tájon mintegy háromszáz évvel ezelőtt. A felvilágosult abszolutizmushoz kapcsolódik a hatalom modern technológiáinak megszületése, továbbá az államszervezés, a bürokrácia, az államhatalmi erőszakszervezet olyan elvei, melyek több vonatkozásban is lényegében máig érvényesek. A felvilágosodás győzelme a barokk felett azután új folyamatot indított el. Meghozta az emberek röghöz kötöttségének megszüntetését, a rendi előjogok eltörlését, az általános adóterhek bevezetését. Ebben a korszakban honosodott meg a szabad munkavállalás, a szabad kereskedés, a közjó, a törvény előtti egyenlőség elve. A szabadság és a demokrácia modern eszményei és igényei fogalmazódtak meg, fokról fokra annak következtében, hogy az ember, előbb-?utóbb szabadon választhatta meg lakóhelyét, alapíthatott családot, taníttathatta gyermekét lehetősége és kedve szerint.
Miközben addig nem ismert sebességgel nőtt a lélekszám (kétszer duplázódott meg 1700 és 1900 között), általános lett a nem-?élő energiára alapozott ipari gazdaság. Ez a kor a nemzetállamok születésének és gyors megerősödésének kora is. Hajlamosak vagyunk átsiklani afölött, hogy az újfajta egyenlőség – hogy mindenki szabadon alakíthatja a sorsát a saját életének körülményei között, hogy öntudatosan fejtheti ki véleményét, vehet részt a köz dolgaiban – magától értetődően igényli az anyanyelv használatát. A nemzetállam a nép által beszélt nyelv kultúráján alapszik. A folyamat elején az osztrák monarchia felvilágosult uralkodóinak és az őket körülvevő befolyásos értelmiségnek, a kameralistáknak a figyelmét persze jó néhány dolog elkerülte, amikor kiengedték a szellemet a palackból. Nem gondolták például, hogy az általuk szorgalmazott modernizáció, mely egyébként kizárólag az udvar és a despotikus állam érdekeit szolgálta, feltartóztathatatlanul fog beleütközni az anyanyelv által támasztott akadályba.
II. József és környezete valószínűleg abban hitt, hogy a barokk univerzalizmusát felváltja majd a modernségé, amelynek jegyében az alattvalók németül fognak beszélni az egész birodalomban. Amit lehetett, meg is tettek érte. Mária Terézia nem hitt a fiának, mert a régi felfogást követve a nemességre és az egyházra alapozott katolicizmust tartotta a birodalmát összetartó szellemi köteléknek. A középkor óta létező keresztény univerzalizmus lényegéhez tartozott, hogy meghaladta a nyelvi, helyi, kulturális különállásokat, mert olyan lényeg felé tört, amely áthatva a különbségeket magába foglalta, egyesítette őket. Ez a felfogás uralkodott még a barokk idején is. II. József felvilágosult reformkísérletei, melyek egyébként több tekintetben csak ötven-?száz évvel bukásuk után valósultak meg, alapvetően más univerzalizmust képviseltek: modernségük lényegét a különbségek kiegyenlítésére való törekvés adta. Világiasságuk következményeként a barokkig jellemző transzcendecia eltűnt, de helyén maradt mindenki és mindaz, amit addig a hit hatott át. Csakhogy a felvilágosult, modern, központosított állam eszményét senki sem képes átélni, még kevésbé lelkesedni érte. Itt találjuk szembe magunkat a most zajló európai válság egyik fontos tanulságával. Ez a tanulság volt a magja már a modernséggel kapcsolatos, egykori ellentmondá?soknak is.
A hétköznapi ember a kézzelfogható, tapasztalható valóságot részesíti előnyben az elvontsággal szemben, mert a tapasztalat realitása átélhető. A logikusan hangzó fejtegetésekért azonban a többségnek nincs kedve kiállni. A jogaikat tekintve felszabadított emberek általában konzervatívok voltak és maradtak. A saját életük alapján ítéltek, mert a tények világában hittek, meglévő életkörülményeik és hagyományaik védelme érdekelte őket elsősorban. Ma sincsen ez másképpen. Hiába mondatta tehát a józan ész, különösen a felvilágosult államrezón, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki németül beszélne. Közép-?Európában a különböző nemzetiségek valós és konkrét világa, a cseheké, a szlovákoké, a magyaroké, a németajkúaké, a lengyeleké, a románoké és másoké szembeszegült ezzel. Nyugaton annyiban alakult másként a helyzet, hogy a nyelvi nacionalizmust is magában foglaló új kultúra, Közép-?Európával ellentétben, egyben az államok kultúrája is lett, melyek határai a német–?francia háború óta alig változtak. Hasonlóan alakult a helyzet az Amerikai Egyesült Államokban is.
A nyelvi-?kulturális alapon kibontakozó új nemzetek építésében a mi térségünkben egyrészt a felvilágosodás eszményei játszották a vezető szerepet, másrészt az, hogy a nemzeti ellenállás heves volt a monarchia központosító törekvéseivel szemben. Rousseau, Herder és a romantika hatása formálta az értelmiséget, rajtuk keresztül a nemzettel kapcsolatos közbeszédet. Erőteljes hasonlóság jellemezte a nemzeti kulturális értékek és a nemzettudatok képződését, miközben maguk a születő nemzetek vagy újfajta ellentétekbe bonyolódtak egymással, vagy a nemzetükről kialakított közbeszédben különállásukat hangsúlyozták a többiekhez képest.
„Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni! – az elmondottak aligha szolgálhatnak párhuzamként, vagy akár csak hasonlatként ahhoz, ami ma történik Európában. De azért emlékeztetnek egy-?két mozzanatra. Az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés preambuluma körüli hosszú és heves vitában újra és újra előkerült a kereszténység és a felvilágosodás, a francia forradalom kulturális öröksége, mint ösztönzés az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogainak forrása. Chirac elnök a francia népszavazást megelőző, leghangsúlyosabbnak szánt beszédében külön kiemelte, hogy az új Európa a felvilágosult francia állam modelljét fogja folytatni. De sajátosak azok a közkeletű magyarázatok is, amelyek a holland nemek és a francia nemek elsöprő győzelmét magyarázzák, és széles körben népszerűek. A hollandok esetében a nemzeti identitás elvesztése miatt érzett félelem, gyanakvás lett volna a fő motívum, a franciáknál a nem szavazatok nagy sikerével kapcsolatban a forradalom hangulatát újraélő jakobinus triumfalizmust emlegetik. Helytállóak-e vagy sem, ezek a vélemények a viszonyítási pontjaik miatt jellemzőek, mert a modernség születéséig nyúlnak vissza.
Nem párhuzamokról van szó, hanem folyamatokról, amelyek emlékeztetnek egymásra. Csakhogy nem azonos irányba mutatnak az egykori és a mostani folyamatok. Közép-?Európa 1990-?ben éppenséggel kikeveredett abból a világrendszerből, amely a nemzeti öntudatok kézzelfogható valóságát a kommunista ideológia elvontságával igyekezett maga alá gyűrni. Ami átmenetileg, úgy-?ahogy sikerült is, de a diktatúra is és az ideológia is vereséget szenvedett, megsemmisült. Az 1945 és 1990 közti időszak egyik tanulsága, új felismerése éppen az, hogy a nemzet elleni despotikus támadás a demokráciát veszélyezteti. Az elmúlt tizenöt évben Közép-, Kelet-? és Dél-?Európa országaira az is jellemző, hogy akár nemzeti szuverenitásuk csökkentése árán is csatlakozni akarnak az egyesült Európához. Milyen új univerzalizmust ígérhet az Európai Unió? A vallás transzcendenciáján, vagy az ideológia egységén alapuló európai szuperhatalom egyaránt elfogadhatatlan.
A mostani éles viták, az európai alkotmány körüli félreértések hátterében a jó kérdéssel és a helyes válasszal kapcsolatos bizonytalanság húzódik meg. Sloterdijk, napjaink divatos német filozófusa szerint „Európa a nagyság nélküli nagyság paradoxona. A napi harcok, a forradalmi hagyományok, a nemzeti hősiesség gondolatkörében élő, ezek mintáit követő hétköznapi ember számára, mondja, nehéz elmagyarázni, hogy az európai kalandnak ára van. Le kell mondani a romantikus hősiességről, a nemzeti pátoszról és a szónoki fordulatokról. Európa a szimplaság klubja, mert a jólét garanciája a szürkeség. Itt nincs helye a nemzeti retorikának.
Érdekes felvetés, melyet másképpen is meg lehet fogalmazni. A hétköznapi valóság átélhető kis világaiban, közösségeiben, szerte Európában egymásra hasonlító igények és értékek fogalmazódnak meg. Igaz ez akkor is, ha a közvélemény-kutatások bizonyos statisztikai eltéréseket mutatnak ki az egyes országok között. Ma Európában az emberek túlnyomó többsége irányított piacgazdaságot, a munkahelyek és az ott kivívott előnyök védelmét, a bevándorlás korláto?zását kívánja a „többet ér ma egy túzok, mint holnap egy ?veréb kifordított közmondás értelmében. A gondolkodásmód hasonlósága azonban nem vezet európai egységhez. Ez lényegbevágó és egyedülálló mozzanat.
Hiába hasonlóak tehát a nemzeti öntudatokat formáló értékválasztások, hiába emlékeztet mindez a kétszáz év előtt történtekre. Az Európai Unióban az egyes államokat szorongató kisebb közösségi érdekek és nemzettudatok kerülnek ellentétbe. Valóban, a jólétnek és a kivívott helyzet megőrzésének az ára a folytonos alkudozás, kiegyezés, amely azután minden nemesnek gondolt törekvést középszerűvé alakít. A demokrácia kontinensünkön ma még mindig a nemzeti kultúra keretei között működőképes elsősorban, és ennek egyedülállóak a következményei.
Mindez elvezet a mostani európai feszültségek mögött rejtőzködő mély ellentmondások egyikéhez. A nép és nemzeti elitje közti kapcsolathoz. A modern, képviseleti demokráciának ez a mindig meglévő feszültsége most tovább bonyolódik azzal, hogy nincs európai nép, de van európai elit. A feszültség, hogy nagy-e a távolság nép és elit között, mintha új értelmet kapna az Európai Unióban: az elérhetetlen brüsszeli elitek könnyen ábrázolhatóak a titokzatos és megfoghatatlan zsarnoki hatalom ügynök végrehajtóiként. A nemzeti elitekben pedig mindig akad bőven olyan személy, aki a kézzelfogható választási siker, hatalmi előny kedvéért hajlandó elfelejteni, amit az elit tagjaként egyébként tud, vagy legalábbis illene tudnia. Könnyű felidézni a nemzeti történelem színpadivá torzított fordulatait. Forradalmi rítusok segítségével lehet mozgósítani, mostanában a népszavazások eszközeivel lehet látványos, karneváli hangulatok keretében forradalmi tettek érzését kelteni, fejek hullását követelni. Minthogy a halálbüntetés eltörlése egyetemes európai érték, a lefejezést manapság a lemondás, az elmozdítás, a nyilvános megalázás pótolja. Demagógia, populizmus? A karnevál hozza a megoldást?
A jó kérdés és a helyes válasz az elitek feladata. Nem dőlt még el azonban, hogy ki lehet-e rukkolni például a következő, akár népszavazás elé bocsátható kérdéssel: Elfogad-e Ön egy olyan világot, amelyről tudja, hogy bizonyos számú baj továbbra is létezni fog benne?
Ha készek vagyunk arra, hogy tudomásul vegyük, szorosan kötődik az ország mindahhoz, ami körülötte zajlik, akkor felkészületlenül ér a hangzavar, amely a jelenlegi európai feszültségeket kíséri. Nagy lépés lenne előre, ha a politikai elitjeink meg lennének győződve, hogy a nép igent mondana erre a kérdésre. Nehéz feladat, kihívás. Egyrészt a kölcsönös bizalom légköre kell hozzá a nép és az elitje között. Másrészt a hit valamilyen közös jövőben. Persze nem abban, hogy egyszer majd mindenki németül fog beszélni.
Térjünk vissza a valóság földjére. Ma a zavar, a részleges ésszerű magyarázatok korában élünk. Nem hiszünk sem a transzcendencia, sem az ideológia által egyesített Európában. De a múlt annyit azért jelez, hogy a fordulat lehetséges. Hátha eljöhet, létezhet olyan világ, amelyben szerepe van az erénynek.
|
