Az egészségügy válsága1
Az egészségügy az egész világon válságban van. Ez te- ‧hát nem magyar jelenség: Európában, az Egyesült Államokban – ahol például már 4700 dollárt költenek fejenként az egészségügyi ellátásra – hatalmas problémák jelentkeztek. Ez abból adódik, hogy rendkívül gyorsan fejlődött az egészségügyi ellátás technikai háttere. Új módszerek, új noninvazív eljárások (műtéti vagy ahhoz hasonló beavatkozást nem igénylő diagnosztikai és gyógyítómódok), új diagnosztikai eszközök és eljárások, újabb és újabb gyógyszerek kerültek forgalomba, amelyek kifejlesztése hatalmas összegekbe került, és a piaci értékük, beszerzési áruk is magas. Ma már egy-‧egy gyógyszer kifejlesztésére 4–700 mil‧lió dollárt költenek. Ennek következtében a gyógyszerek átlagos ára jelentősen megemelkedett az egész világon. Tehát a kémia, fizika, általában a társtudományok rendkívül gyors fejlődése a biológia, az orvostudomány fejlődését is fel‧gyor‧sította, és az ezzel összefüggő egészségügyi ellátást is megdrágította. Ez viszont igen jelentős forráshiányt okozott. Ezzel majdnem egy időben a különböző országokban – mint például Magyar‧országon is – törvényekkel biztosították a betegek jogait. Az elmúlt évtizedekben a beteg, az ‧állampolgár igényesebb, öntudatosabb, tájékozottabb lett, ezzel párhuzamosan növekedtek a kártérítési perek és a biztosítási összegek.
Az Európai Unió egészségügye és a magyar helyzet
2004. október 6–9-én rendezték meg az ausztriai Bad Hofgasteinban Európa legnagyobb egészségpolitikai kongresszusát. A kongresszus témája „Az egészségügy globális kihívásai – európai megközelítések és felelősségi területek volt. A résztvevők magas rangú nemzetközi döntéshozók, egészségügyi szolgáltatók és fogyasztók képviselői, az Egészségügyi Világszervezet (WHO), a Világbank és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) képviselői voltak. Az egészségügyi ellátás közös európai értékeiről tanácskoztak. Olyan kérdésekről például, hogy miként lehet az egészségügyben az erkölcs és a racionalitás keretei között takarékoskodni, a költségek növekedését fékezni. Arról a fontos kérdésről is tárgyaltak, hogy miként tudják az unió polgárai valamennyi tagország egészségügyi ellátását igénybe venni, jogaikat érvényesíteni, ugyanis egyre több ember akarja magát egy másik tagországban kezeltetni. Ez az át‧járhatóság milyen következményekkel jár az egészségügyi szolgáltatásra, és azt ki finanszírozza? Ki ellenőrzi a minőségi előírásokat? Hogyan akadályozzák meg, hogy az egészségügyi szakmunkaerők a vonzóbb munkafeltételek miatt az új tagállamokból a régiekbe elvándoroljanak? Milyen válaszokat találnak olyan közös problémákra, mint a növekvő drogfogyasztás, vagy az egészségtelen táplálkozás miatti elhízás? Végül miként hat az európai társadalom elöregedése az egészségügyi rendszerekre, a nyugdíjrendszerre?
A European Quality of Life Survey szerint a megkérdezettek önmaguk által becsült egészségi állapota az új tagállamokban és a jelölt országokban rosszabb, mint az eddigi tagállamokban. Az új tagállamokban a megkérdezettek 2,5-‧szer gyakrabban számoltak be rossz egészségi állapotról, mint az eddigi tagállamokban megkérdezettek. A belépő országokban az embereknek nagyobb a kockázatuk, hogy szív-‧ és érbetegségekben, valamint rákban, mindenekelőtt tüdőrákban betegedjenek meg. Az új tagállamok polgárai többet dohányoznak és több alkoholt fogyasztanak, ugyanakkor viszont az államok kevesebbet fordítanak az egészségügyre. Az új tagállamokban az emberek szubjektív és objektív rosszabb egészségi állapota szoros összefüggésben van az alacsony jövedelemmel és életszínvonallal. Az anyagi szegénység többnyire egészségi problémákban csapódik le. A tagállamok állam-‧ és kormányfői azt a célt tűzték ki, hogy leküzdjék a szegénységet, biztosítsák a foglalkoztatást, és ezáltal csökkentsék a jóléti különbségeket, hogy az unió 2010-ig a világ legversenyképesebb, legdinamikusabb tudásalapú gazdasági térsége legyen, amely egyidejűleg képes egy magas szintű szociális-‧társadalmi összetartásra. Természetes, hogy e cél elérésében az egészségpolitika döntő szerepet játszik.
Napjaink egészségügyi ellátásának egyik sarkalatos kérdése, hogy miként lehet az európai bismarcki2 rendszer által biztosított egészségügyi ellátás színvonalát fenntartani, hogy az pénzügyileg finanszírozható, és erkölcsileg (orvosetikailag) elfogadható legyen. Az egészség elengedhetetlen feltétele az életminőségnek, ezért ez fontos kérdés egy olyan világban, ahol az átlagos életkor 80 év felett van vagy lesz. Egyébként az egészségügyi rendszer pénzügyi stabilitásának biztosítása olyan országokban is probléma, mint Belgium, Németország, Olaszország és Portugália. Ezt a jelenséget a pénzügyi szakemberek az egészségügyi költségrobbanással hozzák összefüggésbe. Ezért reformlépéseket jelentettek be, hogy a kiadási költségeket szinten tartsák. Ezzel szemben a skandináv országok, valamint Nagy-‧Britannia és Írország ezt úgy akarja megoldani, hogy többet akar befektetni az egészségügybe. De mi lesz Magyarországgal? Milyen problémák megoldatlanok Magyarországon (Európában):
(1) növekvő egészségügyi kiadások az új technológiák és gyógyszerterápiák megjelenése miatt,
(2) az egyre jobban informált betegek növekvő igényei kielégítésének hiánya és
(3) a társadalom öregedése, amely együtt jár a hosszú idejű ápolás problémájával is.
Lesz-e reform Magyarországon? Nem lesz, mert po‧litikai (választási) okok miatt nem meri a kormány ezt ‧vállalni. Illetőleg eddig egyetlen kormány sem tette meg a megfelelő lépéseket. A legtöbb országban a járulékok, biztosítási összegek már nem fedezik az ellátás költségeit. Az egész világon, beleértve Magyarországot is, súlyos válság előtt áll az egészségügy. Számos gazdasági szakember viszont azt állítja, hogy gazdaságilag rendbe lehetne hozni az ágazatot, ha itt is érvényesülnének a piaci törvények. Ezzel nem lehet teljesen mértékben egyetérteni. Tudniillik az egészségügy egy olyan „üzlethez hasonlítható, amelyben az eladó (az orvos), abban érdekelt, hogy minél jobb minőségű árut adjon el, amely természetszerűleg drágább is. Az orvost elsősorban orvosi esküje, etikai meggondolásai, szakmai érdekei késztetik vagy kényszerítik arra, hogy minél jobb ellátást nyújtson. Az orvosi ellátásban egyébként az egyre gyakoribb kártérítési műhibaperek is arra kényszerítik az orvostársadalmat, hogy nemegyszer feleslegesen, minél több diagnosztikai eljárást vegyen igénybe, hogy a szükségesnél is tovább tartsa a kórházban a beteget, hogy az orvos ezáltal is igazolja kezelésének helyességét. Ez is drágítja a rendszer működését.
A vevő (a beteg) természetszerűleg abban érdekelt, hogy minél jobb minőségű árut, azaz a legjobb ellátást kapja. Ez azt is jelenti, hogy a drágább ellátást igényli. Továbbá a beszállító, az orvosi műszert gyártó cég, a gyógy‧szergyár is abban érdekelt, hogy minél drágább eszközt, gyógyszert adjon el. Tehát, ez egy olyan ’piac’, ahol mindenki abban érdekelt, hogy minél jobb, ennek következtében az áru, az egészségügyi ellátás minél drágább legyen. Az egész világon az orvostudomány fejlődésének az lett az eredménye, hogy egy költségspirál jelentkezett az egészségügyben. Ezt csak akkor lehetne megállítani, ha az állampolgár is érdekelt és felelős lenne a saját egészségügyi állapotáért. Az állam részéről egészségre neveléssel (prevenció) lehetne ezt elősegíteni. Az állampolgárt pedig anyagilag is érdekeltté kell tenni, hogy mindent megtegyen egészségi állapotának megtartása érdekében (például Németországban ha valaki rendszeresen eljár megelőzést szolgáló szűrővizsgálatokra, akkor nem kell a későbbiek során kifizetnie az esetleges gyógykezelést).
A magyar lakosság az egészségügyi (1997. évi LXXXIII.) törvény szerint általános biztosítással rendelkezik, tehát minden „vevő szabadon bemehet a boltba és „ingyen vásárolhat. Akkor beszélhetnénk valódi piacról, ha a megvásárolt áruért, azaz az orvosi ellátásért annak valódi értékét meg is fizetné valaki. Ez azonban csak egy szűk réteg számára – és ez a réteg egyre kisebb lenne – biztosítana teljes ellátást. Ez viszont elfogadhatatlan, a bismarcki elvekkel nem egyeztethető össze. Akkor mi a megoldás?
Valakinek egyszer – vállalva a felelősséget és a politikai kockázatot – ki kellene jelentenie: a jelenlegi járulékon alapuló biztosítási rendszer forráshiány miatt csak egy bizonyos fokú ellátást tud nyújtani, azt viszont mindenkinek. Minden egyébért a magánbiztosítási rendszer biztosítaná – valódi értékben – a költségtérítést. Lehn professzor a ‧Klinik Management című lapban (2004, 91:25) azt írta: „A »gyógyító világ« amelyben mindenkinek igénye volt a legjobb ellátásra, visszavonhatatlanul elmúlt. El kell fogadnunk, hogy a finanszírozható felett a megtehetőnek a függönye van, ami kizárja, hogy minden betegnek a technika utolsó állása szerinti ellátást nyújtsuk. A korlátozott eszközöket tekintve egy szolidárisan finanszírozott ellátási rendszerben nem minden egyedül a betegek érdekei szerint történik, hanem „az egészséges biztosítottak érdekeit is figyelembe kell venni. Ezért lehet és kell az orvosnak nemcsak az individuális beteg lehetséges hasznát meggondolni, hanem az össztársadalmi hatásokat is néznie kell. Ebből következik az elvi felismerése annak, hogy az orvosi gondolkodásban a kockázatmérlegelés mellett a gazdasági meggondolásoknak is szerepet kell kapni.
A magyar egészségügyi rendszer jelenleg nem ismeri el az amortizációt, márpedig enélkül nemcsak nem lehet piacosítani, hanem a jelenlegi rendszert sem lehet fenntartani. Nem akad majd vevő, aki ilyen feltételekkel hajlandó lesz befektetni. Amit eddig privatizáltak, az a kalácsból a mazsola kivétele volt, és ezt az Egészségügyi Pénztár (OEP) valódi piaci értéken támogatja. Azaz a befektetőknek megtérül a tőke, sőt profitot is biztosít. Tehát nem a magánosítással van a baj, hanem az ellátás állami részének kizárása a versenyhelyzetből a piaci törvényszerűségek érvényesülését akadályozza meg.
Mi várható az Európai Unió egészségügyi ellátásában?
Az egészségpolitika jogi alapjait a jelenleg érvényes EU-‧szerződés 152. szakaszában fektették le. Az új alkotmányos szerződésben az egészségpolitika lényegét a III/179. szakaszban tüntették fel. A szakminiszterek határozatot hoztak (2004. június, Luxemburg), mely szerint a tagállamok között a kooperációt elsősorban a közegészségügy területén kell biztosítani, hogy ezzel is javuljon az egészségügyi rendszerek átjárhatósága.
Az Európai Bizottság a tagállamok egészségügyi rendszerei számára három fő célt tűzött ki:
1. az egészségügyi szolgáltatáshoz való általános hozzáférés, függetlenül a felhasználó korától és jövedelmi helyzetétől,
2. az egészségügyi ellátás magas minőségét kell biztosítani, és
3. az egészségügyi rendszerek hosszú távon is finanszírozhatóak legyenek.
Valamennyi tagállam egyetértett abban, hogy a fenti célok elérése érdekében mindenki számára biztosítani kell az egészségügyi rendszerhez való hozzáférést és a minőséget, ugyanakkor növelni kell az önrészesedést az egészségügyi költségekben.
A minőségbiztosítás kérdésében jelentős haladás van Skandináviában és Nagy-‧Britanniában, ahol az egészségügyi ellátás állami. A fekvőbeteg szektorban a minőségbiztosítás kérdésében Magyarországon is jelentős előrehaladás tapasztalható.
A magyar egészségügyi kiadások nemzetközi összehasonlításban
Magyarországon az egészségügyi kiadások 2002-‧ben a GDP 7,8%-át tették ki. Ez lényegében azonos a 90-es évek elején számított aránnyal: a közkiadások részesedésében bekövetkező jelentős csökkenést kompenzálta a magánkiadásokban bekövetkezett növekedés. Az egészségügyi közkiadások 1992-‧ben a GDP 6,8%-át, 2002-‧ben pedig már csak az 5,5%-át tették ki. Ebből az következik, hogy 1992 és 2002 között a magánkiadások, tehát a magyar állampolgárok hozzájárulása egészségügyi ellátásukhoz 10 év alatt a GDP 1,0%-áról 2,3%-ra növekedtek. Egyébként Magyarországon mind az összes egészségügyi kiadás, mind a közkiadások GDP-‧hez viszonyított aránya lényegesen alacsonyabb volt 2002-‧ben, mint az EU 15 tagállamának átlaga. (1. ábra)
Vásárlóerő-‧paritáson számítva, 2002-‧ben a magyar egészségügyi kiadások értéke egy főre számítva 1079 USD/PPP volt. A közkiadások értéke pedig 757 USD/PPP volt. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az egy főre jutó egészségügyi szolgáltatások értéke ke‧ve‧sebb mint a fele volt az EU-‧országok átlagának és kb. harmada‧ a legfejlettebb EU-‧országokénak. (Az EU-‧orszá‧gok átlaga 2326 USD/PPP, a közkiadások esetében pedig 1752 USD/PPP volt 2002-‧ben).
Az 1. táblázat mutatja a magyar egészségügyi kiadások alakulását, Csehországgal és Görögországgal összehasonlítva. Ebben a három országban 1992-‧ben közel azonos volt az egy főre jutó egészségügyi közkiadás értéke (800 USD/PPP). Az elmúlt tíz évben azonban jelentősen növekedett a különbség Magyarország és a másik két ország között: 2002-‧ben Görögország már 27%-‧kal, Csehország pedig 35%-‧kal költött többet (egy főre vetítve) közpénzekből egészségügyi ellátásra, mint Magyarország, annak ellenére, hogy 2000 és 2002 között jelentősen emelkedett Magyarországon a közkiadások hozzájárulása az egészségügyi ellátáshoz. Ennek oka az volt, hogy a Horn-‧kormány alatt, 1994 és 1998 között drámaian csökkent ez az összeg (l. 1. táblázat).
1. táblázatAz egy főre jutó közkiadások3 (reálértékének) éves átlagos növekedési üteme Csehországban, Görögországban és Magyarországon
1992–20021992–19971992–19991999–20022000–2002Csehország4,87,154,54,7Görögország4,14,44,53,21,9Magyarország1,1–1,5–0,65,38Forrás: OECD Health Data 2004
Mi a megoldás?
1993 végén az Európai Parlament Kulturális, Ifjúsági, Nevelési és Tömegkommunikációs Bizottsága elfogadta dr. Léon Schwartzenberg francia szocialista beszámolóját („Egészségnevelés az iskolában). A beszámoló megállapította, hogy az iskoláknak át kell venniük a vezető szerepet az egészség‧nevelési politika alkalmazásában. S ma Magyarországon a Nemzeti Alaptantervből hiányzik az önálló tanár oktatta Egészségtan. Abban az országban, ahol az átlagos életkor 8–10 évvel alacsonyabb, mint Európa más országaiban, ahol a katonaköteles fiatalok 40%-a „alkalmatlan egészségi okokból, nincs és nem is lesz önálló egészségtan óra. 4 Tehát megoldást jelenthet az egészségre nevelés, a megelőzés.
Mikola szerint: a modern egészségfejlesztés/népegészségügyi program ma az alábbi alapelvekre épülne:
1. Az egyén egészségét döntően környezete és életmódja határozza meg.
2. Az egészségi állapot meghatározó tényezői között komplex kapcsolatrendszer áll fenn, amelyben a meghatározó tényezők többnyire nem betegségspecifikusak, azaz több megbetegedés kialakulására is hatással vannak.
3. Az egyén életmódját (amely egészségi állapotát döntő mértékben meghatározza) hatékonyan közvetlen környezete (családi, munkahelyi, szabadidős stb.) képes befolyásolni, mivel az egyén természetes igénye a közösségbe tartozás és a közösség elvárásainak való megfelelés.
4. A lakosság egészségének fejlesztése össztársadalmi összefogást, interszektorális együttműködést és felelősségvállalást igényel, ugyanakkor partnerséget is a társadalmi élet szereplői (az állam, az önkormányzatok és a helyi közösségek) között. 5
Demográfiai6 krízis
Demográfia görög eredetű szó, demos „nép és graphó „leír szavakból tevődik össze. A magyar demográfiai kutatások már az 1950-es években kezdődtek, és folyamatosan emelkedtek arra a színvonalra, amely az utóbbi két évtizedben jellemzi a kutatásokat. A népességtudomány iránt egyre növekvő társadalmi igények tették szükségessé, hogy kutatóintézet is alakuljon.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Demográfiai Elnökségi Bizottságának kezdeményezésére a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnöke (akkor Péter György) alapította a Népességtudományi Kutatóintézet (NKI) jogelődjét, a Népességtudományi Kutató Csoportot. A kutatócsoport 1963-‧ban kezdte meg működését. A csoport 1967-‧ben kapott intézeti rangot, neve 1968. január 1-‧jétől KSH Népességtudományi Kutató Intézet. A demográfiai problémák Magyarországon már a 20. század elején a közéleti viták középpontjába kerültek. Az egyke, a paraszti társadalmon belül tapasztalható születéskorlátozás ténye a két világháború között élénken foglalkoztatta a közszereplőket. Az 1960-as években bekövetkezett – akkor világviszonylatban egyedülálló – termékenység-‧csökkenés. A „kicsi vagy kocsi problémája újra nagy vitákat váltott ki. Nem véletlen, hogy ez a tudományterület olyan, nemzetközileg is elismert szaktekintélyekkel rendelkezett, illetve rendelkezik, mint Andorka Rudolf, Cseh-‧Szombathy László, Dányi Dezső, Nemeskéri János, Valkovics Emil. A 70-es években Fekete Gyula „nemzethalál víziója és a népi írók írásai politikai viharokat okoztak, és ezzel végérvényesen az érdeklődés középpontjába állították e kérdést. Nem lehetett többé „a magyarság népességgyarapodási problémáiról nem beszélni. A kutatók munkájában, a szociológiai és politológiai irodalomban most már meghatározó szerepet játszottak olyan alapvető népesedési folyamatok, mint a termékenység, a házassági mozgalom, válások, halandóság, vándormozgalom, öregedés, család-‧ és háztartásszerkezet alakulása, területi elhelyezkedése, az isko‧lázottság kérdése és egyes speciális népességcsoportok demográfiai helyzete. Megállapították és igazolták, hogy Magyarországon a demográfiai helyzet tragikus. Itt ezen túlmenően azonban részben másról és többről volt és van szó. A termelőerő, az ember újratermelésének elmaradása miatt egy generáció szaporodásra képes lakosság reprodukciója maradt ki, valamint rossz egészségi állapotát kell figyelembe venni és annak gazdasági, politikai és kulturális következményeivel együtt.
A 21. századi kormányok politikájának döntéseinek alapjait kell, hogy képezze az ország demográfiai és egészségügyi helyzete. (2. ábra)
Amint az a termékenységi arányszámokat7 bemutató 2. ábrán látható, Magyarországon az elmúlt 25 évben folyamatosan csökkent a termékenységi arányszám. Ilyen helyzettel még soha nem szembesült az ország, és annak ellenére, hogy a halandóság is csökken, a magyar népesség egyre fogy. Még az EU25 országaival ezen adatokat összevetve (3. ábra) megállapítható, hogy Magyarországon a lakosság reprodukciója sürgős állami és társadalmi beavatkozást igényel; Magyarországon 100 nő 131 gyermeket szül. 210 gyermek biztosítaná a lakosság létszámának fennmaradását. (3. ábra)
Ez a szomorú tény több ismert, egymással összefüggő okra-okokra vezethető vissza. Nevezetesen a házasságkötési arányszámok folyamatos csökkenésére, a házasságkötési életkor kitolódására és a gyermekvállalási kor fokozatos emelkedésére. Egész Európára jellemző, hogy egyre kevesebb gyermek születik, illetve hogy a lakosság növekedésének üteme lelassult. Mégis, európai összehasonlításban a legriasztóbb adatok Magyarország vonatkozásában láthatók. Bár az átlagos élettartam jelentősen emelkedett 1950 óta (4. ábra).
A férfiak várható élettartama (2. táblázat) azonban jelentősen elmarad az európai átlagtól. Európai összehasonlításban riasztók a magyar adatok (5. ábra). A férfiak esetében közel 10 év különbség mutatkozik a várható élettartam tekintetében egyes régebbi tagországok és Magyarország között, a nők esetében ez a különbség kisebb, mégis igen jelentősnek mondható.
2. táblázatA férfiak várható élettartama az EU átlagához és legjobb értékéhez viszonyítva
Magyarország 19902002Születéskor várható élettartam (év)65,168,4EU(15)-‧től való eltérés–7,7–7,1EU max-‧tól való eltérés–9,7–9,340 éves korban várható élettartam28,830,5EU(15)-‧től való eltérés–6 3–6 8A várható népességszám alakulása Európában azt mutatja, fogy a lakosság. Jelentősen nő az idősebb, 65 év felettiek összlakosságra vetített számaránya, míg a fiataloké csökken. (A növekvő bevándorlás politikai vonatkozásai pedig rendkívül ellentmondásosak, kérdés, hogy valóban megoldást kínál-e Európa demográfiai válságára.). 2050-re a népesség fele 50 éven felüli, a 65 éves és idősebb korúak aránya az összlakosságban több mint kétszer akkora lesz, mint a 15 éven aluliaké. Az Európai Unióban 2000-‧ben minden 65 éven felüli korú lakosra 4,25 15 és 65 év közötti korú lakos jutott. 2050-re kevesebb mint felére, 1,85-re csökken. Gazdaságilag fejlett társadalmakban a 15 és 25 év közötti népesség részvétele az aktív munkában, a nemzeti jövedelem megtermelésében ma már igen alacsony, és a képzettségi igények emelkedésével párhuzamosan az arány egyre csökken. Ami a 65 évhez közeledő népességet illeti, e korcsoportokban a gazdaságilag már nem aktívak aránya szintén eléggé magas és az elmúlt évtizedekben növekvő tendenciát mutatott. Ez a demográfiai helyzet, az eltartottak arányának emelkedése súlyos következményekkel fog járni a jelenlegi nyugdíj-‧ és egészséggondozó rendszerekre.
A teljes eltartottság folyamatosan nő, 2025 jelenti a fordulópontot az eltartókra eső fiatalok és idősek arányában.
Az Indiától nyugatra fekvő 25 mohamedán ország (Afganisztán, Algéria, Bahrein, Dzsibuti, Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Eritrea, Irán, Irak, Jemen, Jordánia, Katar, Kuvait, Libanon, Líbia, Marokkó, Mauritánia, Omán, Pakisztán, Szaud-‧Arábia, Szíria, Szomália, Szudán, Törökország és Tunézia) lakossága egyre növekszik (3. táblázat). 2050-re Európa lakossága 400 millióra csökken, a nyugati iszlám országoké 1300 millióra emelkedik. Magyarország lakossága is lecsökken 8–9 millióra. Ez is azt mutatja, hogy Európa és civilizációja válságban van. A Kárpát-‧medence magyarságát, a kisebbségi sorsban élő magyarokat a magyarországinál még drasztikusabb népességfogyás jellemzi.
3. táblázatEU25 és a nyugati iszlám országok népességének alakulása 1950 és 2050 között (Demény Pál, Population Council, New York)
millió lakos195020002050EU25380450400Nyugati iszlám országok1636001300 Mi lesz veled, Európa? Mi lesz veled, Magyarország?
Magyarország és Európa nem tartotta be Mózes első könyvének parancsát „szaporodjatok és sokasodjatok, mint ahogy Alkotmányából is kifelejtette, hogy a zsidó-‧keresztény hagyományokon nevelkedett és lett sikeres. Netán változtatni kell a bevándorlási politikánkon? Tíz év alatt – 1991 és 2000 között – 142 000 ember jött be országunkba és telepedett le. Azonban nemcsak az anyaor‧szági, hanem a kisebbségi sorban és szórványban élő magyarok létszáma is csökken. Sok-‧sok kérdés merül fel, amelyekre sürgősen válaszolni kell. Sajnos az elmúlt évtizedek felelőtlen intézkedéseinek hatása most jelentkezik. A magyar falusi kultúra (sokgenerációs családmodell) felszámolása az iparosítással, a panellakás-‧építkezés gyakorlata egygenerációs családmodell felé vezetett. Ennek eredménye lett, hogy 2003-‧ban 40 000 gyerekkel kevesebb született, mint amennyi kívánatos volna.
A férfi és a nő társadalmi vetélkedése a nő biológiai különbségének és a férfiak nők iránti kötelezettségeinek majdnem teljes tagadásához és a nő társadalmi szerepének félreértelmezéséhez vezetett. A családok felbomlása eredményezte, hogy 2004-‧ben Magyarországon a hajadonok és nőtlenek együtt már 700 ezerrel többen vannak, mint 1990-‧ben.
Gondolkodásmódunkban, gazdasági és politikai döntéseinkben a családnak mint legfontosabb társadalmi egységnek8 a felértékelésére van szükség. Ami pedig Európát illeti: az emberi erőforrás minőségi állapota döntően be‧folyásolja a gazdaság teljesítményét, és ezért nemzeti, illetve uniós érdeket képvisel abban a gazdasági versenyben, amely Észak-‧Amerika, a Távol-‧Kelet és az EU között folyik. A demográfia alakulása az egészségügyi állapothoz hasonlóan jelentősen befolyásolja a nemzeti jövedelmet termelők és a nemzeti jövedelmet (kiérdemelten) fogyasztók közötti arányt, csakúgy, mint a gazdaságilag fenntartható fejlődést. Ezért egyikkel vagy másikkal, netán mindkettővel nem törődni több mint bűn.
Jegyzetek
1
Vizi E. Szilveszter: Egészségügyi menedzsment (interjú) 2002. alapján
2
Szolidaritás, rászorultság elvén működő társadalombiztosítási rendszer
3
Az állam által az egészségügyre fordított kiadások összessége
4
Vizi E. Szilveszter: Kórház, 1996. III. évf. 1–2. szám alapján
5
Mikola István: Az egészség mint a jóléti társadalom alapköve. In Civilizáció és Egészség, 2004. Szerk.: Bácsy Ernő, Mikola István. 13–37. l.
6
Vukovich Gabriella Várható népesedési trendek (2005) és Demény Pál Európa népességpolitikai dilemmája a 21. század elején című munkája alapján. Ezredforduló, 2003/4. 25–35. l.
7
100 nőre hány megszületett gyermek jut
8
Surján László: Család és egészség. In Civilizáció és Egészség, 2004. Szerk.: Bácsy Ernő, Mikola István 39–67. l.
|
