SZÁZLÉPÉSNYI LENDÜLETES HELYBEN JÁRÁS

T
úljutottunk a kormányzati ciklus harmadik negyedén, s egy-??úttal lezártuk első uniós évünket is. Épkézláb mérleget nemigen készíthetünk, ahhoz maga a történet alkalmatlan és kusza. Amit látunk, nem sok örömet ad. Pedig kellene, hogy adjon: hiszen egy éve az vált valóra, ami – bár 1989–1990 körül ilyen formában aligha tervezhette bárki – az egész rendszerváltó folyamatnak a célja volt. Abban az értelemben feltétlenül, hogy az unióhoz csatlakozás aktusában kifejeződött mindaz az érték, aminek jegyében tizenöt évvel ezelőtt beindult az átalakulás. Piacgazdaság, alkotmányosság, parlamenti demokrácia, a szovjet csapatok távozása, visszatérés a Nyugathoz. Mindez megtörtént, éppen csak azok a belső társadalmi feltételek nem alakultak át kellő mértékben, amelyekre máskülönben mindennek a változásnak épülnie kellene. A magyar társadalom attól instabil, hogy hiányzanak az alapjai annak a folyamatnak, amelyet látszólag sikeresen vitt véghez. Sajnos a jelen állapotok ezt a tételt tökéletesen igazolják. E sorok írásának idején a közvélemény az írásbeli érettségi botrányán rágódik. Olyan ügy ez is, amelynek minden eleme azt bizonyítja, hogy az ország igen mély válságot él meg. Nem egyszerűen a gazdaság: a közélet, a közigazgatás, a politika, a közgondolkodás, a közerkölcs jutott tragikus állapotba. Nem kétfelé szakadt az ország: az egészséges működéshez szükséges tudati szerkezetek egyenesen fragmentálódtak. Ennek áttekintése azonban nem lehet egyetlen ilyesféle összefoglaló tárgya, bár ezen írásokban mindig esett szó a folyamat aktuális elemeiről.
A most hajrájához közeledő kormányzati ciklus 100 napos programokkal (euforikus pénzszórással) kezdődött. Elbizonytalanodással, drámaian romló pénzügyi mutatókkal folytatódott, majd a félidőben a kormányoldalt megrázó uniós választási vereséggel, kormányfőcserével zárult az elso félidő. A második nagy hangú nyilatkozattal, lázas álcselekvésekkel, Lendületben az ország! csatakiáltással indult, az ismeros bizonytalansággal, csapnivaló kormányzati munkával folytatódott. A régi-új kormány látványkonyhája az első hetekben jóllakatta ugyan a szemeket, de gyorsan kiderült, hogy a sokaknak tetszetős ételek ehetetlenek. Lehetne a hűtőben a világ legjobb nyersanyagkészlete, ha a főszakács nem tudja megkülönböztetni a gesztenyepürét a babgulyástól, akkor az eredmény csak véletlenül lehet jó. A szakács rossz, szerencséje sincs, és a hűtő is üres. Ne rójuk fel neki, ha szavakkal akarja jóllakatni a vendégeket: mással nem is tudja.
Legújabban – ez szeptember végétől, tehát hét hónap elteltével a harmadik nekifutás! – ismét egy kormányzati program került elő, 100 lépés címmel. Nos, még nem tudunk róla sokat. Előzménye az, hogy a kormányfő elmondta: a minisztériumokban nem talált kidolgozott terveket. Amit a 100 lépésről eddig tudunk, az igazolja ezt a megjegyzést. Az új kormányzati projekt igazi tartalmáról sokat nem tudhatunk. A borravalóadó vagy a generikus gyógyszerek favorizálása csak azt jelenti, hogy fontos dolgokban nincs esély változtatásra. Marad még eszköznek, átmeneti közérzetjavító intézkedésnek néhány minisztercsere, de – ahogyan egy szkeptikus kommentárban olvashattuk – a kormányban nincs száz miniszter (csak az államtitkári besorolású csapat száma közelít e nagyságrend felé), hogy leváltásukból fussa száz lépésre. Ettől függetlenül, s ennyiben a mai helyzetben is emlékeztet valami a viszonylag normális körülmények között zajló kormányátalakításokra, a személycserék ezúttal is annak felismerését jelentették, hogy a két pozíció birtokosai csúfosan megbuktak. A pénzügyminiszter a költségvetéssel, az agrártárca vezetője szinte mindennel: nem tudta megoldani a rekordtermés elhelyezését, az uniós csatlakozás miatti importliberalizációból adódó problémákat, a támogatások kifizetését, s képtelen volt arra is, hogy a gazdatársadalommal európai módon kommunikáljon.
Sajnos, ez az újabb, tartalmában jelentősnek is tartható kormányzati átalakulás sem ígér érdemi változást. Vagy ha igen, csak további romlást, hiszen olyan emberek kerültek a bukottak helyére, akiktől eddigi életútjuk alapján nem várható, hogy alaposabb valóságismerettel, a rájuk bízott feladatkör társadalmi hatásai iránti affinitással, problémaérzékenységgel és szakmai ismerettel rendelkeznek. Alapjában ugyanaz a szociokulturális háttér, szocializáció jellemzi őket, mint elődjeiket és minisztertársaikat.
A pártállam vezető erejét jelentő nómenklatúra szerepét megőrizve a posztkommunista világban mint posztnómenklatúra működik. A Gyurcsány-kormány létrejötte és működése azt bizonyítja, hogy ez a csoport (vissza) vette kezébe a végrehajtó hatalmat. A baj az, hogy valójában nem tud vele élni – ahogyan az egykori nómenklatúra is alkalmatlannak bizonyult a pártállamban arra, hogy hatalmával élve működtessen egy államszerkezetet. Igaz, nekik egy alapjában véve működésképtelen szervezet jutott, de nem kis részben éppen azért volt ilyen, mert az övéké volt.
Mi a probléma ezzel a poszt-nómenklatúrával? Kormányzati szerepükben miért bizonyulnak tehetetlennek, eredménytelennek, amikor hatalmas magánvagyonaik azt a képzetet keltik, hogy sikeres emberekről van szó, s ennek alapján sokakban támadt az a remény, hogy az államot ugyanilyen sikeresen fogják majd elvezetni?
A válasz, azt hiszem, riasztóan egyszerű. Ezeknek a kormányzati vállalkozóknak a többsége valójában sohasem volt igazi vállalkozó, vagyonát még csak nem is spekulációval szerezte, hanem – ahogyan szeretik mondogatni – kapcsolati tőkéje révén. Tőkésített kapcsolataik azonban a pártállamhoz, az egykori hatalmi szervezetekhez kötődtek. Nincs mögöttük teljesítmény vagy szakszerűség: az egykori apparátushoz tartozás, tehát nem a gazdasági szerep, hanem a politikai hatalomban való részvétel, vagy a kollaboráció alakította ki őket. A hazai jövedelmi viszonyokhoz képest hatalmas vagyonok birtokosai lettek. De ezeket a vagyonokat nem is annyira szerezték, mint inkább leosztották nekik. Csak sejthetjük, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlenségének a nyolcvanas évek közepén történt fölismerése e köröknek miféle előnyt biztosított. Olyan volt ez, mintha úgy zajlana egy futóverseny, hogy a startpisztoly dörrenésekor néhány kedvezményezett versenyző már a féltávnál jár. A versenyt ilyen módon megnyerhetik, de ettől nem lesznek jobb futók.
Ma ebből azt érezzük, hogy milliárdosainknak valójában fogalmuk sincs arról, hogy a kapitalizmusban, a globalizáció keretei között miként kell működtetni egy vállalkozást. Vagyont szerezni, maguknak pénzt csinálni tudtak – de csak egy meghatározott történelmi helyzetben. Vagyis a mostani gazdasági erőfölény birtokosainak gazdagsága mögött nincsenek olyan képességek, olyan szaktudás, amely a vagyon gyarapítását, működtetését, bővített újratermelését garantálná.
A kormányfő hárommilliárdos vagyonának hozadéka – vagyonnyilatkozata szerint – csak 100 millió forint volt 2004-ben, harmada annak, amit bankszámlán hozott volna. Egyik bizalmasa mostanában kényszerül arra, hogy a magyar élelmiszeripar legismertebb cégének tulajdonrészét eladja. A gazdasági miniszter vagyona az elmúlt évben egyenesen csökkent (ő egyébként homo novus – kivételesen nem az egykori párt-KISZ elit köréből került a leggazdagabbak közé). Ez a csoport, mivel korrekt versenyfeltételek mellett nem győzhetett volna, rákényszerült, hogy a korábbi trükkös győzelmek modelljét ismét alkalmazza. A nagy közéleti botrányokban, közpénz-elterelési manőverekben az egykori ötletek jelennek meg. Az átalakulás odáig eljutott, hogy ezek a manőverek ismertté válnak, részben bizonyos retorziókra is sor kerülhet, de a rendszer blokkolására már nincs elegendő társadalmi erő.
Tanulságos, hogy a nyilvánosságra került pénzügyi botrányok mögött milyen szimpla csalások, milyen egyszerű korrupciós ügyek, primitív összejátszások húzódnak meg. A Postabank-, a Tocsik–Szokai, a brókerbotrány hátterét, kiemelt kedvezményezetti körét látva az az érzés támadhat a megfigyelőben, hogy miután vagyoni pozíciójuk már nem javítható az osztogatós privatizáció bevált eszközeivel, az egykori hatalmi szereplők kapcsolatuk tőkéjét már többszörösen törvénybe ütköző módszerek üzemeltetésére használják. Meglepetés viszont számukra, hogy még a meglehetősen laza ellenőrzési feltételek között is lebuknak…
Itt tartunk most. Amit a kormányzati ciklus első tapasztalatai után leírtunk, hogy a mai kormány miniszterei, apparátusai a kormányzást mint közigazgatási feladatot nem tudják megoldani, egyre riasztóbban bizonyítottnak látjuk. A már említett pénzügyi és agrártárcákon túlmenően sorolhatjuk a többit. A gazdasági miniszter azzal véli megoldani feladatát, hogy az akadémiai közgyűlést megelozően kifejti: a földdel kell egyenlové tenni a profitot nem hozó kutatóintézeteket (talán azért, mert akkor majd jár utánuk földalapú uniós támogatás, igaz, megkésve fogják megkapni…). A Miniszterelnöki Hivatal önmaga adminisztrálásával van elfoglalva, működéséről a közvélemény csak PR akciók és újabb államtitkárok kinevezése alkalmából értesül. A Belügyminisztérium ugyan nem tud megbirkózni az önkormányzati ügyekkel, de a miniszter asszony férjének a brókerbotrány hőseihez fűződő kapcsolatait családi belügynek tekinti. Az egészségügy beteg, mint mindig; a munkaügyi miniszter kedvező jelnek tekinti a munkanélküliek számának növekedését, a honvédelmi miniszter a hadsereg átalakításának kudarcait sikeres villaépítésének örömeivel kompenzálja. Az amúgy észrevehetetlen külügy legnagyobb eredményeként sikeresen bocsánatot kért a miniszterelnök által megsértett szaúdiaktól. Jó hír, hogy a környezetvédelmi és vízügyi miniszter sikeresen megmentett néhány tucat békát, s a hatásköréből adódó elégedettséggel regisztrálta, hogy a Balaton szintje úgy emelkedett, hogy az országot nem öntötte el árvíz.
Mindezen eredményeket azonban messze felülmúlta az oktatási miniszteré, aki az érettségi megszervezése körüli munkásságával a figyelem középpontjába tudta állítani tárcáját. A Sulinet program diadalaként az elektronikus kormányzást öntevékenyen megvalósító középiskolások előbb tudták írásbeli tételeiket, mint tanáraik, ami az oktatás liberalizálásának példátlan sikere. A miniszter azonban nem tulajdonította a maga eredményének ezt, hanem áthárította a dicsőséget az iskolákra, egyúttal leszögezte, hogy a fergeteges örömöt beárnyékoló botrányért politikai ellenfelei felelősek, mi több: úgy látja, hogy azért bukott az érettségin, mert pikkeltek rá a diákok…
S hogy ne csak az aktuális kérdésekre figyeljünk: e sorok írásakor az ország köztársaságielnök-váltás előtt áll. A kínos az, hogy annak a pártnak van a legtöbb esélye az új elnök (ki)jelölésére, amelyiknek ez az elmúlt tizenöt évben nem sikerült. Gyakorlat teszi a mestert, gyakorlatlanság a kontárt. Az MSZP számára ez a feladat láthatóan szörnyű nehéz. Nem is igen sikerül, mert vezetői ugyan szívesen hivatkoznak a köztársaságra és a köztársaság eszméjére, de valójában népköztársaságban (egypártrendszer vagy amit akartok) tudnak gondolkozni. Önjelölések, belviták, némi álságos kampányolás után meg is találták jelöltjüket, ugyanúgy a déli végekről, mint annak idején Losonczi Pált. (Idősebbek talán még emlékeznek rá.)
Az Alkotmányban nincsenek pontos előírások arra nézve, kiből lehet államelnök. Nincs benne például, hogy milyen fokú nyelvismeret kötelező, nincs benne, hogy előzőleg nem szabad pártfunkciót betöltenie. Ilyenformán az MSZP elnökjelölő konvencióján kiválasztott személyből miért ne lehetne köztársasági elnök? Lehet: mi az hogy, nagyon is.
Hogy személye megosztja a közvéleményt? Hogy alapfokú, rossz kiejtésű angolsága egyenesen nevetséges? Hogy egy olyan ország, mint Magyarország, amely se nem nagy, se nem népes, se nem gazdag, csak azzal teremthet magának tekintélyt, hogy kiemelkedő képességű, több nyelven tárgyalóképes, egyéniségükkel, személyiségükkel tiszteletet ébresztő politikusokat delegál nemzetközi fórumokra – nem számít.
Egy dolog számít: a választási kampány. A szocialisták jelöltje állítólag nagyon népszerű, s esetleges elnöksége esetén is a pártjához, az MSZP-hez tartozónak tekinthető közszereplő, népszerűségét vélhetően új pozíciója tovább növelné, s ez jó fényt vetne korábbi pártjára. Vagyis jelölésében nem az elnöki méltóságra való alkalmasság szempontja, hanem a pártérdek dominált. Pártpolitikusként egyébként nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy kifejezze a nemzet egységét. Jellemző, hogy a szocialisták nem is jelöltjük pártokfölöttiségét bizonygatják, hanem a korábbi elnökök pártkötődésével érvelnek. Csakhogy Göncz Árpád olyankor volt pártja ügyvivője, amikor annak (miként valamennyi új pártnak) tevékenységében a mozgalmi jelleg dominált. A pártosság nem elnöksége előtt, hanem annak gyakorlása során jellemezte. 1998 előtt Mádl Ferenc ugyan segítette Orbán Viktor miniszterelnökké válását, de ezt egy civil mozgalom vezetőjeként tette. Az Antall-kormány tagjaként sem pártszerűen, hanem értékek jegyében dolgozott. Szili Katalin nehezen értékelhető politikusi működésében, karrierje építésében pártjának meghatározó szerepe volt és van. Működését házelnökként is a pártfegyelem határozta meg, noha tagadhatatlan, hogy olykor tett olyan gesztusokat, amelyeket akár függetlensége deklarálásának is tekinthetünk. Ezek a lépések azonban határozatlanok voltak, máig úgy hatnak, mint amiket előzőleg egyeztetve tett, éppen azért, hogy majdan a függetlenség imázsára is építhessen.
Ezeknek a gesztusoknak a politikai folyamatokra semmiféle hatásuk nem volt, s Szili pártbéli pozícióját nem érintették. Mindezek után pártja többsége felsorakozott mögé, de támogatottsága nem volt elsöprő. Jelen pillanatban még saját pártja egységét sem reprezentálja. De nem is célja ez, hiszen úgyis azt teszi majd, mert az Alkotmányban nem előírásként, követelményként, hanem állapotként fogalmazódik meg az egység kifejezés. Ha pedig a nemzet éppenséggel megosztott talál lenni, akkor az egysége abban áll, hogy egymás ellen küzdő felekre oszlik. Nevezett jelölt ezt a helyzetet – személyes kvalitásaitól függetlenül – kifejezi.
Amikorra ez az írás megjelenik, nagy valószínűséggel lesz új elnöke a Magyar Köztársaságnak. Azt azonban, hogy mi lesz a neve, ma még nem lehet megmondani. Pedig, mint az fentebb már olvasható volt, a képviselők majd felét magába foglaló párt már megnevezett valakit. Ennek alapján akár bizonyosak is lehetnénk abban, hogy van egy biztos győztes, aki ha nem kapja is meg az első két fordulóban szükséges kétharmados támogatást utána könnyedén nyer.
De – láttunk már karón varjút. Tudjuk, hogy olyan sokat nem ér, ha pártelnökök és frakcióvezetők nyilatkoznak valakinek a támogatásáról. Öt éve például elvben a szocialisták is támogatták Mádl Ferenc megválasztását – legalábbis ezt mondták elöljáróik. Aztán az abszolút titkos szavazáson a képviselők megmutatták, hogy mit jelent úgy szavazni, hogy valóban titok, miként voksoltak. Az előzetes fogadkozások szerinti háromnegyedes többségből még a kétharmad sem realizálódott. A mostani ígéretek Szili Katalin támogatására a szavazatoknak szűk felét ígérik: nemhogy az ellenzék nem ígér semmit, a koalíciós többség is bizonytalan. A liberális párt nem állt a szocialisták jelöltje mögé, a szocialisták nem elhanyagolható része sem a híve. A hírek szerint a miniszterelnök nem támogatja – bár ma már elképzelhető, hogy saját pártja sem támogatná a miniszterelnököt.
Az elmúlt év politikai eseményeiből megtanulhattuk: immár semmi sem elképzelhetetlen, semmi sem valószínűtlen, a várható események éppúgy bekövetkezhetnek, mint az ellenkezőjük. Uniós tagságunk egyéves születésnapjánál fontosabb az uniós képviselőválasztás egyéves fordulója, hiszen a kormánykoalíció ezen elszenvedett veresége lett a kiváltó oka annak a folyamatnak, amely egy kormányválság látványos zavarát ugyan elfedte, de a kormányzati válságot nem tudta megoldani. A kormány működésének képtelenségeiről már esett szó, de az elnökválasztás előzményeinek anomáliái mutatják: e krízis mögött a kormánypártok működésében mutatkozó súlyos zavarok fejeződnek ki.
A nevében baloldali kormányzat támogatottsága azonban a felmérések szerint mindezek ellenére viszonylag magas, amit sem a gazdasági mutatók, sem a társadalom általános hangulata nem igazol. Ahogyan az is tény, hogy egy időközi választáson a szocialisták (jelesen: magának a miniszterelnöknek) jelöltje valószínűleg példátlan mértékű vereséget szenvedett. (Amiből csak azért nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mert részben egy hagyományosan jobboldali körzetben, részben különleges előzményeket követően alakult ki ez az eredmény. Tudniillik a korábbi voksoláskor a vereséget azzal kerülte el a baloldali jelölt, hogy visszalépett, s így a szavazók aránya nem érte el az érvényességhez szükséges minimumot. Ezt a trükköt így nem lehetett megismételni, de a baloldallal szimpatizálók távolmaradásában bizonyosan szerepet kaphatott az akkor látszólag sikeres taktika felidézése. Ha 300-zal kevesebben voksolnak az MSZP jelöltjére, akkor Sopronnak ma sincs képviselője…)
Így állunk most. Azzal a torokszorító érzéssel kell küszködnünk, hogy uniós tagságunk első éve után, az annyira vágyott Európához szervezetileg csatlakozva egyre messzebb kerülünk az európaiságtól. Már nem csak az a baj, hogy az ország kettészakad, hogy minden egész eltörött: önmagunk vagyunk szakadóban, mert egyre keservesebb egységnek éreznünk nemzetet, országot, államot.