Fehér ló
G
yörgy Jenő festőművész zsinóros, fekete selyemin- gében és huncut mosolyával a nyári zivatarfelhők mögül előugrani készülő ősmúltat idézte. Története nemkülönben.
– Képzeljék, kedveseim, a minapában ellopakodtam az ősmagyarok közé. Ezek mind súlyos tekintetű férfiak és keményléptű asszonyok, akik kereszténynek születtek, de ezt legföljebb nemzeti meghatározásként tartják, amúgy a kereszténygyűlölet hitük sarkköve. Az Úr Jézust cifra szűrös szittya királyfinak képzelik, aki Mária Magdolnának zabigyerekeket csinált.
– Freudilag – vetette közbe Szőke adjunktus.
– Nos, az ősmagyarok heteken át azon tanakodtak, hogy felekezetükkel a világ elé szökkennek, és kijózanítják a magyar népet keresztény tévelygéseiből: tévébe illő fehér ló áldozattal. Nosza, szétszéledtek háromévesnél ifjabb, szűzi életű, hófehér csődört keresni. S mit ád Isten…
– A jó öreg Tengri – kottyantotta ismét Szőke adjunktus.
– Bizonyára ő – György Jenő bólintása a Szépasszony által nyújtott mézeskrémesnek is szólt. – Ő intézhette, hogy jött a hírnök pihegve: megvan a paci: pontosan megfelel a liturgikus előírásoknak. Repesett az egész eklézsia. Egészen addig, amíg a hírnök nem közlé velük, hogy az áldozat bizony áldozat: azt jelenti, megadjuk az Úrnak, ami jár neki. És Tengri, drága Isten, a paripa ára…
– Égi lónak égi ára – jegyezte meg Szépasszony.
– Bizony, bizony. A szittyahitűek estélig repestek, aztán szétszéledtek ismét, hogy a jövő alkalomra hozzák az áldozati költség rájuk eső részét. Azóta hetek teltek el, de a jövő alkalom csak nem érkezett el.
| 
