ZAJ ÉS CSÖND

L
assanként az anarchia képét mutató közéletünkben csak egy biztos: az elmúlt fél év korábban elképzelhetetlen mértékben kavarta fel a honi politika háborgó állóvizét. A múlté lett az a kádárizmust idéző szürkeség, amely Medgyessy idejét jellemezte, a Gyurcsány-expanzió szüntelen izgalmakat kínál. Annyit, hogy mind többen visszakívánják az egykori nyugalmat. Van rá okuk: ez a mostani lázas állapot semmivel sem konstruktívabb, mint a korábbi időszak volt. Sőt: a kuszaság mögött ott a bizonytalanság, az ellentmondások mélyülése nem a stagnálás, hanem a lecsúszás képét idézi nap mint nap.
Mindez nem következik az ország külső helyzetéből. A világot most nem zaklatja fel olyan továbbterjedéssel fenyegető pénzügyi válság, mint az Orbán-kormány idején a mexikói vagy az orosz krízis, az uniós tagság összességében kifejezetten stabilizáló tényező. Magyarország mégis vergődik, gazdasági mozgása bizonytalan, hangulata egyre feszültebb. Sajnos ennek okait keresve (az itt szokásostól eltérően) többször is utalnunk kell a kormányfő személyiségére, személyére. A politikai közérzet alakulásában stílusának kiugró szerepe van – ahogyan azt a mindenkori kormányfő működése lényegesen befolyásolja. Gondoljunk arra, ahogyan Antall József politikai tehetsége és méltósága meghatározó szerepet kapott a magyar demokrácia tekintélyének megalapozásában, megteremtette a közéleti szereplés normáit, úgy a mai kormányfő működése nemzetközi téren az ország, belföldön a politika, a demokratikus intézményrendszer tekintélyét rombolja. Hosszan sorolhatók e folyamat elemei. A nemzetközi porondon például Kovács László uniós biztossá buktatásától a botrányos ukrán választásokkal kapcsolatos dilettáns magatartáson át a szaúdi futballisták leterroristázásáig. Belföldön kissé más a helyzet. A baloldali elődeit verbálisan leköröző Gyurcsány a bulvár-politikában elért sikerei dacára kormányzásban idáig még rosszul sem nagyon teljesített. A közönség ugyan megtudhatta, hogy (felesége szerint) ő egy imádni való férj, s hogy csak a békáktól iszonyodik, az azonban homályban maradt, hogy az ország előtt álló feladatokat miképpen akarja megoldani.
A kormány döntéseiből nem rajzolható ki egy olyan irány, amit kormányzati koncepciónak tekinthetnénk: amit látunk, az inkább ellentmondásos rögtönzések halmazának tűnik. Ezért nem vagyunk könnyű helyzetben, ha ezt a kuszaságot mégis működésnek tekintjük, és a nyomában kialakult további kavarodást egyáltalán megpróbáljuk értelmezni. Pedig mára jócskán túl vagyunk a 100 napos türelmi időn, ami ugyan csupán a debütáló kormányoknak jár, s a Gyurcsány-csapat kulcsjátékosai a trénercsere előtti időszakban is stabil kezdő emberek voltak. (Kezdő ember a labdarúgásban az, aki folyamatos jó teljesítményével bizonyítja, hogy a pályán a helye. E kormányban nem egészen ez történik: olyanok vannak pályán, akik folyamatosan úgy teljesítenek, mint a kezdők…)
A közvélemény általában jól reagál arra, ha egy lassanként megkopott, majd közellenségnek tekintett vezető politikust lecserélnek. A klasszikus példa Bokros Lajos fel- és lelépése volt. Szegény Békesi után ő volt a nagy reménység, majd minden utálatot magára vonva leköszönt, s ezzel, a kormányának tett végső és eléggé megbecsülhetetlen szolgálattal megfordította a már-már reménytelen népszerűségvesztés trendjét. (Talán ezt hálálták meg neki a csomagja születésének tizedik évfordulója alkalmából celebrált emlékezésen. Vajh lesz-e az akkori utód, majd más minőségében a múlt nyáron politikai harakirit végrehajtó Medgyessy Péter tiszteletére 2014-ben hasonló ünnepség?)
Nos, a Medgyessy–Gyurcsány váltás a dolog természetéből adódóan is fölfrissítette a közéletet. A közvélemény alakulásában fontos az új ember a jó ember (ad notam Henry Ford: a jó autó az új autó) szemlélet jegyében növekedett kormányzati népszerűséget az álszerénységgel nem vádolható új kormányfő saját, személyes varázsának tudta be. Azóta is úgy véli, hogy a sikerhez elegendő az iránta a társadalomban ellenállhatatlanul föltörő szimpátiaérzésnek szabad folyást engedni. Erre építve az ellenzék népszerűségét a tudatosan generált konfliktusokkal lehet megtörni. Így aztán a Medgyessy-féle betemetjük az árkokat (amúgy soha komolyan nem vett) szlogen helyébe az árokásás doktrínája került.
Gyurcsány kommunikációjában az ellenzéknek egyetlen lehetőséget adott: a feltétlen megadást. Stratégiájának lényege a konfrontáció, a provokáció. (Istenem, hol vannak azok az idők, amikor az Orbán-kormány idején a baloldali publicisták az egész pályás letámadás és a rohamozó stílus kitétellel érveltek az akkori miniszterelnök kormányzati gyakorlata ellen…) Az e magatartás mögötti logika világos: Medgyessy nem volt éppen egy utcai harcos – megbukott. Gyurcsány nem akar megbukni, s beiratkozik minden lehetséges politikai küzdősport induló tanfolyamára. Ha Medgyessy inkább visszahúzódott, ő exhibicionista lesz. Medgyessyben pártja Orbán ellenképét akarta felmutatni, ő majd Orbán lesz a köbön. (Ez utóbbi program egyik gyönge pontja, hogy az MSZP-ben változatlanul nem tudják, hogy mit is akarnak megsokszorozni. Orbán Viktort összetévesztik azzal a démonizált figurával, amit maguk fabrikáltak róla. Több mint különös, hogy a maguk vezérválasztásakor ezt a démont tekintették ideálnak.)
Így aztán mind türelmetlenebb, feszültebb a légkör. Ez nemcsak a jobbközép (vagyis az Orbán Viktor miniszterelnökségét szívesen látók) táborát viseli meg. Az ország első emberének szerepében tetszelgő, de a pozíció legalább elfogadható betöltésére alkalmatlan és felkészületlen kormányfő mechanikus dialektikaértelmezése szerint a (kommunikációs) mennyiség előbb-utóbb átcsap (kormányzati) minőségbe. E hibás tétel bizonyítására minden eszközt mozgósít. Tömegessé vált médiajelenlétével azonban nem azt éri el, hogy a korábbi bizonytalanokat maga mögé állítja, hanem azt, hogy mind nyilvánvalóbbá válik: a király meztelen. A direkt marketing hatásos módszereivel kínált árucikk valójában nem is létezik. Így a Himnusz idején elkövetett szívmasszázsok nem pótolják a nemzetstratégiát, s még kevésbé fedik el azt a diszkriminációt, amellyel Gyurcsány a határon túli magyarok ellen fordult. (Egyébként ha bármely uniós országban bármilyen eredetű bevándorlók befogadása ellen olyan retorikával lép fel politikus, ahogyan ezt a magyar kormányfő magyarokkal kapcsolatosan tette, azon nyomban kiiratkozhat a szalonképes politikusok köréből. Ez esetben Magyarországon, igaz, csak a magyar etnikummal kapcsolatosan, nem érvényesült a származási diszkrimináció tilalma.)
A gátat nem ismerő verbális áradás ellenére Gyurcsány kommunikációja hosszabb távon nem lehet sikeres, mert nemcsak hiteles politika nincs mögötte, hanem veszélyesen sok benne a súlyos hiba. Medgyessy bakijaiból 2004 augusztusáig szép gyűjtemények születtek. Akkor úgy tűnt, hogy ezeket nehéz lesz alulmúlni. Utódjának ez a bravúr sikerült, de az ő bakijai nem egyszerű nyelvbotlások vagy nyelvi sutaságok, hanem ijesztően súlyos üzeneteket hordoznak. Már régen tudja az emberiség, hogy a nyelvbotlások mögött mindig van valami mélyebb jelentés. Dr. Freud ennek már az elméletét is rendszerbe foglalta. De Gyurcsány esetében nem elég a hétköznapi élet pszichopatológiájára figyelnünk. Nem közömbös persze, amikor a határtalan tetszeni vágyásból fakadó demagógia heve ragadja el.
Ennél súlyosabb, hogy rendszeresen kellő intellektuális kontroll nélkül nyilatkozik. Ma már kevesen emlékeznek arra a kormányfői kinyilatkoztatásra, mely szerint a makrogazdasági adatok legfeljebb néhány közgazdászt érdekelnek. Nem volt csekélység a Nagy Imre sírjánál tartott tegeződő beszéd. (Amit még ízléstelenebbé tett, hogy olyan ember szólalt meg kegyeletsértő stílusban, aki maga a Nagy Imre meggyilkolásáért felelősséggel tartozók szűkebb körébe tartozó Apró Antal – ki tudja kitől konfiskált – villájában lakik, s akit nemcsak családi szálak kötnek az Apró-klánhoz, hanem vélhetően milliárdjainak egy részét is e kapcsolat révén szerezte.) Annak nyoma elevenebb, hogy ő nem tisztelegni ment a Vatikánba, hanem tárgyalni. Nehezen felejthető, hogy Moszkvában az orosz elnöknek nyilvánította ki a magyar nép háláját azért, hogy 1944–45-ben a Vörös Hadsereg úgymond felszabadította az országot. Az éppen hatályos botrányos kijelentéseket általában az újabbak borítják homályba. Különös módon ezek (és más) rendkívül súlyos kijelentések elsikkadtak, míg az ostoba tréfálkozás a szaúdi labdarúgók leterroristázása igazi vihart kavart. (A Terror Háza előtt nem is oly régen az MSZP egy szépreményű ifjú politikusa a zsidósággal kapcsolatosan tréfálkozott hasonlóan idétlen módon. Neki le kellett mondania…)
Nem arról van itt szó, hogy Gyurcsány stílusa önmagában véve provokatív, hanem arról, hogy vannak olyan határok, amelyeket egy vezető politikusnak minden körülmények között tiszteletben kell tartania. Magánember esetében ezek figyelmen kívül hagyása – egyebek közt – kulturális és szocializációs probléma. Az viszont közügy, hogy olyan ember áll a kormány élén, aki nem ismer vagy nem fogad el alapvető (ne mondjam: európai) normákat. Mert úgy tűnik, ha ismeri is őket, de nem tartja be: másként aligha lett volna belőle milliárdos. De más az üzleti szféra morálja és felelőssége, mint az a morál és felelősségérzet, amelyet egy ország vezetése követel. A vállalkozás expanziójához elegendő a konkurencia kiszorítása – jóformán bármilyen eszközzel. Kormányfőként elfogadhatatlan a csak a saját érdekcsoport képviseletére szorítkozó magatartás, az ország életének irányítása nemcsak az építést követeli meg, hanem a teljes közösség érdeke szerinti, távlatos gondolkodást is. A kormányzás nem cégvezetői-technikai feladat, hanem a közjó szolgálata, az államélet megfelelő feladatainak intézése, végső soron a közigazgatás legfelső szintjének irányítása, működtetése. Mindennek figyelembevétele távol áll a mostani kormányfőtől.
Gyurcsány Ferencből nem azért lett miniszterelnök, hogy a pozíciójában alapvető és természetes feladatokat teljesítse. Belőle ambíciója és pártjának a hatalom elvesztésétől való félelme csinált miniszterelnököt. Kormányfői tevékenységében ezek a szempontok a meghatározóak, s a kormány munkája is ennek megfelelően koordinálatlan. Ha például olyan kardinális kérdésre gondolunk, mint az ország gazdálkodása, megrendültségünk a költségvetéséhez hasonló. Ámulatra méltó, hogy alig néhány héttel a költségvetés alapját jelentő adószabályok évközi újraírásának fontosságát ugyanazok jelentsék ki és be, akik jóformán ki sem pihenték azok létrehozásának és elfogadásának fáradalmait. Eközben a rendszer egészének működéséért felelős kormányfő azon sajnálkozik, hogy a tervezett bevételek nem folynak be. És miközben a sarokszámok nem stimmelnek és az állam gazdálkodása komoly korrekciót követel, a kormány egyes propagandistái azzal vannak elfoglalva, hogy kinyilvánítsák: e zavarokért az ellenzék felelős. Nem utolsósorban azért, mert nem akadályozta meg a kormányt abban, hogy ostobaságokat kövessen el.
Csakhogy a döntések feladata és felelőssége ilyen esetekben mindig a parlamenti többségé és a kormányé. Azokban az országokban, ahol a felelősség nem csak egy szó, hanem belülről vállalt, tényleges erkölcsi, szellemi, politikai kötelezettség, ilyen esetben egy kormányfő le is mondhat, hiszen a kudarc azt mutatja, hogy képességeit meghaladó feladatra vállalkozott.
Nálunk más történik: látványos elterelő hadműveletek indulnak, kommunikációs kampány, sok évtizedes – tehát számonkérhetetlen – programok meghirdetése következik. Az ország stabilitásának szempontja helyére a kormányzati stabilitás biztosításának, a hatalom megőrzésének célja kerül. Ez sem meglepő: a 2002-es választási kampányban megfogalmazhatónak, hirdethetőnek, retorikailag elfogadhatónak tartották a baloldalon, hogy legfontosabb céljukként ne társadalmi vagy gazdaságpolitikai elképzeléseket fogalmazzanak meg, hanem azt, hogy leváltsák az akkori kormányt. De ha ez akkor elfogadható volt számukra, most miért ne éreznék akár nyíltan vállalható, stratégiai céljuknak magát a hatalmi pozíció megőrzését?
Alighanem, ha nem is nyíltan, de valami ilyesmi történik. A kormány (és a mögötte álló pártok) politikáját nem valamiféle jövőkép határozza meg, hanem a hatalmon maradás vágya. Az ehhez szükségesnek vélt eszközöket pedig nem közgazdászok és szociológusok, nem az ország és a nemzet jövőjét féltő gondolkodók határozzák meg, hanem sajtóelemzők, kommuniká­ciós szakemberek, közvélemény-kutatók és az azok adatait fürkésző politológusok. Így aztán amikor a kormányzati baklövések vagy tehetetlenség miatt a kormánypártok bázisa elbizonytalanodik, akkor nem érdemi lépések következnek, hanem olyan kampányeszközök bevetése, amelyek az elbitangoló szavazók visszaszerzését célozzák.
A 2002-es választási kampány legfontosabb tapasztalata az volt, hogy a választásokat eldöntő, biztos pártpreferencia nélküli szavazók támogatásának elnyerésében nem az értékek, a vonzalmak döntenek, hanem a szorongás és a félelem. Ezt szította az első fordulót nyerő baloldal, és a fordulattól való félelem aktivizálta a második fordulóra a jobbközép erőket. A Gyurcsány-féle politizálásban döntő szerepet kapott a félelemkeltés: a kettős állampolgárságról szóló népszavazásban ezt a kártyát sikeresen kijátszotta.
A félelmet sikeresen mélyítheti el a folyamatos konfrontáció. A politikailag iskolázatlan közvélemény eleve hajlamos arra, hogy az ellenzék ellenzékiségében megosztást, militáns szembenállást lásson, s ezt a baloldali dominanciájú média sikeresen föl is erősítheti. Ezt az eszközt Gyurcsány Ferenc kifejezetten örömmel használja, s egyidejűleg a nagy béketeremtő auráját is ki akarja alakítani maga körül. Ez történt a gazdademonstráció, s a gazdák és az agrárminisztérium tárgyalásai esetében is. A megegyezéssel addig kellett várni, míg a miniszterelnök hazajött Koreából, s a korábbi kétoldalú tárgyalásokat követően (Gyurcsány nagy nyomatékkal, folyamatosan hangsúlyozta, hogy a kormány oldaláról a miniszter a tárgyaló fél!) a miniszterelnök, mint a nagy békéltető és a problémát sikeresen kezelő bölcs jelentette be, hogy aláírták a megállapodást.
Ez a kép egyik fele. A másik az, hogy néhány órával azután, hogy a megállapodást bölcs kompromisszumként méltatta, a kormányzati álláspont érvényesítéséről, a gazdák meghátrálásáról szólt.
Aligha véletlenül. A fenyegetettségérzés mélyítése, a megosztottság erősítése – mint fentebb esett szó róla – a kormányfő napi munkájához tartozik. Nem csak politikai ellenlábasaival ütközik, hanem pártján belül is, és egyes társadalmi csoportokkal is. Lehetne sorolni az eseteket: egyházak-hívők, határon túliak, felsőoktatás, bankok. Vannak, akik ezt ki tudják védeni, vannak, akik nem. Azok igen, akik valamely okból erőteljesebb érdekérvényesítési potenciállal rendelkeznek: volánosok, gazdák, pénzügyi szféra. Vannak természetük szerint kivédhetetlen ütközések is: ilyen a valamilyen spirituális érték megsértése által keletkezett személyes sérelem: határon túli magyarok kérdése, a szovjet felszabadítás. Az ilyen sérelmekre adott válasz ritkán racionális: ezt láthattuk március 15-én.
Gyurcsány Ferenc egy őszi interjújában elmondta, hogy kifejezetten örülne, ha megdobálnák paradicsommal, mert a közvélemény részvéte növelné a népszerűségét. Úgy látszik, ezt kivételesen komolyan gondolta. Ennek érdekében meg is teszi a tőle telhetőt. Még túl drága a primőr paradicsom: beéri azzal, ha kifütyülteti magát. A forradalom és szabadságharc központi ünnepségén nem volt szokás, hogy a miniszterelnök tartsa a beszédet. Március 15. – annyi más mellett – a nemzet egységének is ünnepe. Egy miniszterelnök szükségszerűen nem a nemzet egységét fejezi ki, különösen nem egy olyan népszavazás után, amelynek kampányában – torzításoktól, csúsztatásoktól sem mentesen, s a teljes Magyar Állandó Értekezletet kioktatva hazafiságból – kiállt az internacionalista, pártállami kismagyar nemzetfogalom mellett. Gyurcsány pontosan tudta, hogy személye – fogalmazzunk finoman – megosztja a közvéleményt, s a decemberi népszavazás óta a nemzeti érzelmű csoportok számára elfogadhatatlan. Szónoki föllépése ezeket az érzelmeket támadó, jól kiszámított hatású, tudatos provokáció volt. S hogy félreértés véletlenül se legyen, e feszültségre még a gazdák megsértésével is rájátszott. Miért? Mert az adott rendezvény a lehető legnagyobb nyilvánosságot biztosította ahhoz, hogy a szereplése ellen tiltakozók mindenütt láthatók legyenek. S ez a nyilvánosság előtt bizonyítsa a nemzeti elkötelezettségű, higgadt, a tiltakozástól magát nem zavartató kormányfő szellemi és erkölcsi fölényét az ünnep méltóságát semmibe vevő, toporzékoló ellenzékiség fölött. (Ezt a jelentést a jól előkészített kommentárok tették nyomatékossá, hiszen éppen ezért kellett a provokáció.)
Valahai szent ünnepünkből, a tavasz, az ifjúság, a szabadság, a modern Magyarország születésnapja ünnepéből így habzott föl a napi politika. Nem vigasz, hogy az ünnep attól él, hogy nem múzeumi vagy tankönyvi lecke, hanem eleven üzenete van. Mert ezt az üzenetet most az alantasság határozta meg. 1923-ban, Petőfi születésének századik évfordulóján Babits fájdalmas, nagy versben kérte számon korán a költő emlékének méltó őrzését. A kijátszott ünnep után vele mondhatjuk: Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: / talány zaja, csöndje. Ez a talány azonban megfejthető.