SZEGÉNY, SZEGÉNY KORMÁNY

J
ó hírt ritkán fogadnak olyan fanyalgással, sőt leplezetlen in- gerültséggel, mint kormánykörökben azt a statisztikai adatot, mely szerint az inflációs mutató az év elején a megelőző időszakhoz képest csupán 3 százalékos növekedést mutat. Negyed évszázada nem mért ilyen mérsékelt pénzromlási ütemet a statisztika minálunk.
Az inflációlassulást máshol örömmel jelentik be a kormányok akkor is, ha az érdem nem is annyira az övék. Itt sem a kormány érdeméről van szó, hiszen alapvetően az EU-belépést követő nagyobb piaci verseny, az erős forint, a 2004-es év roppant jó mezőgazdasági termése, az európai árstabilitás reánk kiterjedő hatása együttesen eredményezte a magyar pénzromlási ütem mérséklődését. Ám ettől Gyurcsány Ferenc még kisajátíthatná az inflációs eredményeket (és lehet, hogy első mérgéből felocsúdva ezt hamarosan meg is teszi).
De miért is frusztrálja a vártnál jobb inflációs adat a mai kormányt? Bonyolult magyarázatok helyett érdemes felidézni a szép emlékű Bokros Lajos egyik állítólagos mondását (emlékének további megszépítésén a róla elnevezett csomag tizedik évfordulóján igen nagy erők dolgoznak, többféle módon értelmezett céllal és szándékkal). Nos, az 1995-ös béremelések és nyugdíjemelések idején mondotta volna az államháztartás egyensúlyáért aggódóknak: nincs az a béremelés, amit én el ne tudnék inflálni. Amihez persze kell egy jól együttműködő jegybankelnök – nem is csoda, hogy szakmai körökben inkább Bokros–Surányi csomagról beszéltek. Ha ugyanis a kormány és a jegybank a pénzmennyiséget nagyobb mértékben szaporítja, mint ahogy a bérek és a nyugdíjak nőnek, akkor a névleges jövedelem-növekedés ellenére a reálbérek és a reálnyugdíjak valójában mérséklődnek. Ez következett be 1995 nyarán: a szocialista–szabaddemokrata kormány által megadott évi 18 százalékos bér- és nyugdíjemelés máig emlékezetes az érintettek körében, ám az évi 28 százalék fölé felszökő infláció szépen visszavette az emelések reálértékét.
Mivel az állam adóbevételeinek legnagyobb két tétele az általános forgalmi adó (áfa) és a személyi jövedelemadó (szja), a nagyobb infláció kifejezetten jó hír a pénzügyminiszternek, hiszen az inflált, felduzzasztott kereskedelmi forgalom és a papíron jól megemelt személyes jövedelmek automatikusan növelik az állam adóbevételeit. Ha pedig év közben a kiadási tételeket nem valorizálják, akkor a névlegesen változatlanul hagyott állami kifizetés valójában csökkent reálértékű kiadást fed. A nagy – és a vártnál nagyobb – infláció tehát rossz hír a társadalom nagyobb felének, de örömhír az államkincstárnak.
Most pedig ugyebár ennek ellenkezője történt: az inflációs index az év elején nagyot esett. Az államháztartás pedig ismét deficites, ám most nincs kéznél egy baráti jegybankelnök, aki szépen engedne az egyébként még mindig meglevő inflációs nyomásnak, és a bokrosi mondás értelmében a pénzügyminiszterrel együtt elinflálná a béreket és nyugdíjakat. Járay Zsigmond MNB-elnök és a vele együtt döntő (március előtt még a miniszterelnök személyes jelöltjeivel ki nem bővített) monetáris tanács ehelyett a jegybanktörvényre, a szomszéd országok gyakorlatára, valamint az EU-normákra hivatkozva az infláció leszállításán dolgozik rendelkezésre álló eszközeivel. A miniszterelnök még távol-keleti útján sem felejtett el panaszkodni a túl erős forintra és – közvetve – a túl kicsi inflációra.
De nem csak az állam örülne a nagyobb inflációnak. A vállalkozók számára bizony a bér egyike a költségelemeknek, és ha az infláció elviszi a béremelések reálértékét, míg a termékek árát lehet növelni, akkor a magasabb árszint sok gondot nem okoz az üzletnek. 1995-ben az akkori csomag nem is leplezett módon a vállalatok és bankok nyereségességének helyreállítását célozta. Emiatt a lakossági jövedelmek és a profitok közötti arány az utóbbiak javára nagymértékben el is mozdult. Bokros, fordított Robin Hoodként, a szegények pénzét vette el, hogy a gazdagoknak adjon; ám legalább volt koherens elgondolása emögött a gazdasági növekedésről és az ország nemzetközi ár-versenyképességéről.
Itt tartunk most, 2005-ben. Helyzetünk sokban más, mint volt tíz éve, de a kormány ismét a súlyos dilemmákkal küzd. A kormánykörökben már tavaly tudatosulhatott, hogy a 2006-os választások előtt a szokásos pénzosztogatásra nem marad erejük a Medgyessy-féle példátlan kiköltekezés miatt. Valami mással kellett tehát próbálkozniuk. Ez a más a miniszterelnök-csere és egy kockázatos kimenetelű PR-kampány beindítása volt. Ma naponta tanúi vagyunk a nem gazdasági témák erőltetésének, legyen szó a titkosszolgálati ügynökökről, az egyházak ármánykodásának leleplezéséről, vagy bármi olyan témáról, ami kellően megosztja a társadalmat, miközben elvonja a figyelmet a gazdaság állapotáról.
Ám ezek a hasábok, melyeken a gazdasági történéseket taglaljuk, nem maradnak üresen. A gazdaság ugyanis nem teszi meg azt a szívességet, hogy befőttként eltéve csöndben várjon 2006 nyaráig, amikor alkalom nyílhatna arra, hogy egy új kormány végre kormányozzon. Eleve kockázatos arra bazírozni, hogy majd csak elmegy a gazdaság a hátralévő kevés időben, hiszen annyira azért még nem önjáró gazdaságunk, hogy a kormány nélkül jól ellegyen. De más okok miatt is túl hosszú a 2006 nyaráig hátralevő időszak. Kezdetben, Gyurcsány Ferenc meglepetésszerű megválasztása idején még élhetett az a remény a kormánykörökben, hogy a viszonylag gyors gazdasági növekedés és az EU-tagság együttes hatása önmagától korrigál valamennyit a Megyessy által durván elrontott államháztartáson. Kormányra lépésekor Gyurcsány a korrigáló-megszorító lépéseket firtatóknak olyan lelkesedéssel nyilatkozott a gyors gazdasági növekedés jótékony stabilizáló hatásáról, ami Matolcsy György legoptimistább korszakát idézte. A 2004-es év és az idei esztendő négy százalék alatti-körüli magyar növekedése nem rossz, ám a világátlagtól és a környező országok teljesítményétől elmarad. Azaz fokozatosan teret vesztünk igen érzékeny helyezkedési időszakban, amikor sok múlik az EU-n belül elfoglalt pozí­ciókon. Ahhoz pedig semmiképp sem elég a gazdaság autonóm növekedése, hogy helyrehozza az elrontott államháztartást.
Másfelől az EU-tagság nem a várt hatásokkal járt ez idáig. Az euró-lelkesek reményeihez és az euró-szkeptikusok félelmeihez mérve kezdetben viszonylag kevés változott a reálgazdaságban. Ami változott, az inkább pozitív, vagy azzá válhat: legalábbis a fogyasztóknak nem jön rosszul az árukínálat erősödése, a piaci verseny éleződése. Ezért is lassulhatott le az árnövekedés üteme, melyet ma már sokkal inkább az állam gerjeszt a maga hivatalos áraival, semmint az élelmiszerpiac vagy az autópiac, ahol az árak nem nőttek. Az állami költségvetésre nézve viszont – és ezt előre lehetett tudni, noha a hivatalos körök igyekeztek ködösíteni – az uniótagság első éve nem javít az egyenlegen. Az állam ugyanis befizet az EU-kasszába: előre és készpénzben. Majd az ország (ám nem szükségszerűen az államháztartás) visszakap, de utólag és leginkább csak sikeres pályázat esetén.
Lett azonban egy harmadik hatása is az EU-tagságnak, olyan körülmények miatt, amelyek bekövetkezését ugyan többen előre jeleztük, de hiába: a pénzügyi kormányzat egyszerűen elrontotta azt, amit elronthatott. 2003-ban a bokrosi reflex nyomán anti-Robin Hoodként a fogyasztási adók megemelését irányozták elő 2004-re. Az áfaterhek legfőképpen a szegényebbeket nyomják, hiszen azok fordítják elkölthető jövedelmük nagy hányadát vásárolt fogyasztásra. Az áfaemelés azonnal felfelé nyomta az árszintet, megrekesztve a már meginduló inflációcsökkenési trendet: így lett a tavalyi éves infláció csaknem 7 százalék, amelyet most ez a hirtelen javulás követ. Ám időközben, 2004. május elsejétől hazánk belépett a Közös Piacba (a vámhatárok valóban megszűntek az EU-n belül); így immár nincs jogi akadálya annak, hogy az egyik ország fogyasztója más piacon vegye meg az árut. Ilyen körülmények között – előre látható módon – súlyos gondot okoz, ha az általános forgalmi adók szintje nálunk érezhetően nagyobb, mint mondjuk a Mehrwertsteuer Ausztriá­ban. A magyar áruforgalom egy része egyszerűen árokokból áttevődött Bécsbe, Pozsonyba, a határ menti szlovén városokba, és a korábban nálunk vásárló külföldiek egy része elmaradt. Az államháztartási statisztikák pedig azt kezdték jelezni, hogy a költségvetési tervbe beállított áfabevételek nem jönnek.
A kormányzati reakciókat ismerjük: megpróbálták késleltetett kifizetésekkel, a törvényes kiutalások visszatartásával lassítani az államháztartás pozícióromlását. Ezek a manőverek azonban nem hozhatnak megoldást az alapproblémára: a kormányzat 2002-től folyamatosan túlígéri magát, és nem meri bevallani: vagy adót kellene növelnie, vagy vissza kellene csinálnia a nagy hírveréssel övezett jóléti fordulatot. Ehelyett a politikai erők adócsökkentés-ígérgetési versenybe fogtak. Pontosabban inkább reagáltak az SZDSZ adó-mérséklő kezdeményezésére, amellyel az megpróbálta magát a két úgymond populista nagy-párthoz képest újradefiniálni. Szép vitatéma, hogy melyik nagyobb populizmus: a meglevő állami jövedelmeket meghaladó kiadási ígérgetésekkel ámítani a nagyközönséget, vagy azt ígérni, hogy az állam beéri kevesebb adóbevétellel (miközben még úgy is túlzott mérvű lenne az állami deficit, ha bejönnének az állami bevételek).
Azok azonban nem jönnek. Akadozik a forgalmi és fogyasztási adó, mert máshol tankolnak a kamionosok, még nagyobb arányban csempészik a cigit, és teljesen legálisan más országba mennek ismét bevásárolni az árérzékeny magyar fogyasztók. Büntetésből a pénzügyminiszter keménykedett az áfa-visszautalással, az agrárminiszter pedig a gazdáknak megítélt támogatás kifizetésével; láttuk, mi lett mindebből. És most még ráadásul az infláció sem nő úgy, ahogy szeretnék. Szegény kormány – mondhatnánk nagy empátiával, vagy némi malíciával. Szegény ország – mondom minden malícia nélkül.