Idén márciusban megtáltosodott a budapesti kultúra! A Nemzeti Filharmonikusok díszhangversenyével fölavatták a 2002-ben építeni kezdett Művészetek Palotáját, két napra rá nyílt a Fesztivál Színház Monteverdi kamaraoperájának, az Orfeónak a színrevitelével, elmúlt hét végén pedig az Operaházban bemutatták Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjét. Csupa – hadd merjem leírni – világszínvonalú produkció. S ha ehhez hozzásoroljuk a hét végén induló, negyedszázados jubileumát ünneplő Budapesti Tavaszi Fesztivál többtucatnyi eseményét, köztük a nemzetközi mezőny élvonalbeli zenekaraival, sztárművészekkel – nincs okunk panaszra. A hétköznapokat április 3-ig ünnepi produkciók, rendezvények követik.
A Művészetek Palotája alapkövét egy esős kora tavaszi napon még Orbán Viktor, az akkori miniszterelnök, Peter Munk, a beruházó cég, a TriGránit kanadai társtulajdonosa-társelnöke (a kezdeményező Demján Sándor mellett) és Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter rakta le. A most befejezett épület avatási ünnepségére meghívott 80 külhoni szakember, a legrangosabb művészeti ügynökségek vezetőivel együtt a világ első öt hangversenyterme között emlegette a Nemzeti Filharmonikusoknak próbaüzemeltetésre már januárban átadott hatalmas, puritán koncerttermet, melynek akusztikáját a legjobbként aposztrofált, amerikai cég, az ARTEC tulajdonosa, Russell Johnson tervezte. A magnifique volt a leggyakoribb szó, ami a külföldiek ajkát elhagyta.
A Zoboki Gábor vezető tervező, Demeter Nóra tervező és csapata által megálmodott palota belseje szépségével, nagyvonalúságával mindenkit lenyűgözött. Hipermodern színpadtechnikája, funkcionalitása, gépi felszereltsége, audio- és videofelvételre alkalmas berendezése pedig azokat tette boldoggá, akik a próbaüzem során mindezt már használhatták.
Az elnyúlt ovális formájú, négyszintes Nemzeti Hangversenyterem, a maga nyersszínű, kanadai juharfa burkolatával, a kellemes vonalvezetés és a letisztult építészeti formák jóvoltából, hatalmas nézőterével valóságos modern katedrálisként kelt áhítatot. Ha úgy tetszik, a zene 21. századi szentélyét avatták föl benne. Az oldalsó falak mentén, az akusztikát alkalom szerint változtató zengőkamrákat Jovánovics György szobrászművésznek a szivárvány színeit tompán megidéző gipsz domborművei fedik.
Ilyen teremben már-már lábujjhegyen óvakodnak be a zenekari tagok, hogy hangszerükből a tőlük telhető legtöbbet hozzák ki. Az avató hangversenyen a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, Kocsis Zoltán, aki a koncertet is vezényelte, régen várhatott és régen készült erre az ünnepi szertartásra. Annak idején a zenerajongó miniszter, Rockenbauer Zoltán volt az, aki a régi óhajt meghallotta, és keresztülvitte: a zenei nagyhatalomként elismert Magyarország fővárosának réges-rég járna egy önálló hangversenyterem. Az avatóceremónián a pódiumra szólítottak közül nem véletlenül kapta éppen ő a legviharosabb tapsot.
A műsort az alkalomhoz illő, beethoveni Házavatás nyitány indította, melyet a bécsi mester az újjáépített Josephstadter Theater avatóünnepségére írt. Liszt A-dúr zongoraversenyét Ránki Dezső játszotta, majd Bartók Három zongoradarabját (Ábránd, Burleszk, Scherzo) Kocsis Zoltán hangszerelésében játszotta a zenekar. Jóleső volt egyazon koncerten együtt dolgozni látni az annak idején egyszerre induló, káprázatos pályaívet bejáró, két zongorista-fenomént, Kocsist és Ránkit, akik most, a magyar zenetörténet ünnepi pillanatában, kéz a kézben lettek aktív részesei a Nemzeti Hangversenyterem fölavatásának.
A Liszt-mű kifinomult zenekari indítása után, Ránki megannyi billentése mély érzelmeket intonált, a leit-motívum valósággal énekelt a keze alatt, amiként a zenekar is érzelmekben gazdag, árnyalt, dús és mégis szerényen kísérő hangzatokkal teljesítette ki a versenyművet. A zongora gyöngyöző kromatikus meneteivel, fájdalmas-lírai futamaival igazi romantikát sugallt. Megkapó volt a tutti-ba szervesen beépülő zongoraszóló közös, egymást kiteljesítő harmóniája (néhol ugyan az a benyomásunk támadt, hogy ennél jobb minőségű zongorát is vásárolhattak volna ebbe a pazar terembe, amit Kossuth-díjas zongora- és hegedűművész barátaim is megerősítettek a szünetben). A II. tétel lendületében, szenvedélyes zongora–zenekar párbeszédében még így is érvényesült minden egyes billentyűhang. Az Andante szépséges, lírai csellószólóját külön ki kell emelnünk. A diadalittas finálé végül heroikus lendülettel zárta e fenomenális Ránki–Kocsis produkciót.
Március idusán mi mással koronázhatták volna meg a nemzet hangversenytermének avatását, mint Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusával? Kocsis mesterien fonta össze a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), a Magyar Rádió gyermekkórusának (karnagy: Thész Gabriella) és természetesen a Nemzeti Filharmonikusok nagyszabású szólamait. Kecskeméti Vég Mihály 1555-ben a LV. Zsoltár nyomán írott hatalmas ívű, országsirató versének tenorszólóját Kiss B. Attila, az Operaház tagja énekelte, az égre szóló panaszáradat megrendítő tolmácsolásával. A Kocsis vezényelte zenekar a grandiózus mű fájdalmas sikolyaitól a kórus háborgásával együtt viharzó átok-kiáltásig a nemzetközösség érzelmi válságának megannyi zenei megnyilatkozását végigéli-süvölti. A két kórus pazar pianissimo-megszólalásaitól a himnikus szárnyalásig lenyűgöző utat járt be az avatási koncert hallgatósága.
Magyar Állami Operaház régi adósságot törlesztett Sosztakovics nagyszabású, Moszkvában egykor betiltott operájának magyarországi bemutatásával. A bolsevik kultúrpolitika direktívájára valaha átdolgozott változatot ugyan negyven évvel ezelőtt már bemutatták, de most az eredeti mestermunkával örvendeztette meg publikumát a Ház. A Kisvárosi Lady Macbeth (eredeti címen A mcenszki járás Lady Macbeth-je), Leszkov kisregénye alapján íródott a 19. századvégi vidéki Oroszország fullasztó világáról. A szerelmi szenvedélytől hajtott, ura által elhanyagolt Katyerina kettős gyilkosságát legalább olyan tragikus helyzet váltja ki, mint Bovaryné öngyilkosságát. Sosztakovics nem bánik annyira kegyetlenül hősnőjével, mint Shakespeare, de hát ő a hataloméhes, valódi Ladyvel szemben áldozatnak is tekinthető.
A tragikus történet cselekménye benne zúg-zeng-viharzik a zenében, ritkán hallani operát, aminek partitúrája ennyire kifejezné (és nem illusztrálná) a színpadi történéseket. Az Operaház zenekara a helyzet magaslatán teljesít, az amúgy igencsak nehéz szólamokat, a számukra igencsak szokatlan modern (ám korántsem avantgárd) muzsikát igényesen, fölkavaróan drámaisággal, adott pillanatokban megejtő poézissel adta elő Kovács János, illetve Héja Domokos vezényletével. Kiváltképp lenyűgöző volt az amúgy szcenikailag és rendezés tekintetében is tetőfokára hágott, IV. felvonás szibériai rabságba menetelő kényszermunkások kórusának jelenete.
Az előadást rendező Vidnyánszky Attila sokadjára adja tanújelét kivételes tehetségének, a mű szellemisége iránti fogékonyságának, látvány-zeneiség-rendezés-színészi-énekesi munka pazar összehangolásával. A legapróbb kelléknek is nyomatéka van a színen, a színpadkép (Alekszandr Belozub munkája) pedig a maga szimbolikus mivoltában sugallja a kietlen, lélektelen atmoszférát a falusi nagygazda módos, emeletes házának egyre fogyatkozó-komorodó sziluettjével, ráadásul vészjósló karók, lecsupaszított fatörzsek környezetébe ékelve a sorsverte család lakhelyét. Vidnyánszky pompásan mozgatja a statisztériát, azaz a zenében-cselekményben fontos kórusjelenetek szereplőit, akiket az Operaházban, valljuk meg, a megcsontosodott hagyományokhoz híven, meglehetősen statikus módon használnak a rendezők. Vidnyánszky, aki a magyar prózai színjátszáshoz képest mindig is dinamikusabb és főképp expresszívebb, szuggesztívebb kifejezőerővel mozgatta színészeit, némileg ugyan küszködik az Operaház nehézkesen mozgó énekeseinek dinamizálásával, és korábbi, kivált saját, beregszászi magyar társulatának produkcióihoz képest – az adottságokat fölismervén – szerényebb önkifejezésre buzdítja a főszereplőket, a Kisvárosi Lady Macbeth puritán, végletesen letisztult, egységes és stílusban tartott előadást fogan, megindítóan katartikus végkifejlettel. Lukács Gyöngyi, a világjáró címszereplő mindenen átzengő, hatalmas, drámai hangereje Katyerina nőiségének vergődését, gyilkos elszántságát, megcsalatott lelkének viharzását és halálra vált dermedtségét egyaránt sugallja. Bátori Éva a másik szereposztásban dacosabb, durcásabb, keményebb asszonyt formál, a felelőtlen csábító, a gazdagságra sóvárgó szolga, Szergej szerepében pompás alakítást kapunk az orosz Vagyim Zaplecsnij személyében, nem leli még eléggé a helyét a nőcsábász színpadi megjelenítésében az amúgy szépen éneklő Gulyás Dénes. Gurbán János gyűlöletesebb após-intrikust, Berczelly István erőteljesebb hanggal föllépő Boriszt alakít. Gregor József iszákos, átütő hangú Pópát, Kenesey Gábor színesen formálja meg ugyanezt a szerepet. Groteszk, karakteres játékra ad alkalmat a Rendőrfőnök zeneileg is, rendezőileg is karikírozott szerepe Tóth János illetve Gárday Gábor számára. A fináléban megrendítő Ionel Pantea, valamint Valter Ferenc szólama az Öreg rab szerepében.
Az előadások további sora nyilvánvalóan csiszolni fog az olykori színpadi, színészi sutaságokon. A Sosztakovics-opera a lélek legmélyéről szakadt föl, és lélektől lélekig viszi a tragikus üzenetet.
|
