A jól csengő név nem garancia. Nemrégiben két olyan csalódás-
ban volt része a gyanútlan nézőnek, amit nehezen emészthet meg.
Nagy várakozással néztünk elébe Jiri Menzel új színházbeli rendezésének, hisz az ember az Oscar-díjas cseh filmrendező megszokott, finom iróniájára, az emberi esendőség megváltására, szárnyaló költőiségére számított, s ehelyett elkoptatott színpadi klisékkel szembesült az előadáson. Nem érteni, miért épp ezt a jelenkori angol bohózatot hozta Budapestre. A szándékaként megjelölt könnyed szórakoztatásra találni bőséggel jobb művet a világirodalom remekei között. A brit komédiaszerző, Michael Frayn darabja – melynek három helyett pusztán két felvonását játszották el az Új Színházban – nem egyéb, mint agyonhasznált gegek halmaza. Hasraesések, lépcsőről legurulások, egymásba ütközések, ajtótévesztések, nadrágletolások, kerge futkosások teszik ki az előadás zömét, nem kímélve pénzt, paripát, posztót és mérhetetlen színészi energiát.
A Még egyszer hátulról első felvonása végeérhetetlennek és unalmasnak tetszett, holott bővelkedett mulatságosnak szánt fordulatokban. Ám az írói és/vagy rendezői szándék még nem elegendő a sikerhez. A második már pergőbbnek bizonyult, de a patikapontos rendezői kiszámítottság ellenére sem érte el a hatást, az ember értetlenül bámulta, miért e sok hűhó semmiért. Kiagyalt történet, kiagyalt szerepek a színház a színházban műfaji keretében – de hiába erőlködtek a színészek, nem vált mulatságosabbá a darab. Mármint az, hogy egy vidéki társulat munkára nemigen fogható csapata mennyire felkészületlenül áll a premier elé, mennyire csak a saját kis szeszélye, pillanatnyi kedve foglalkoztatja. A darabbéli turnéelőadáson a hátulról újra eljátszott komédia még elvadultabb állapotokat tükröz, csaknem szétesik a produkció.
A másik – ezúttal lejáratott – nagy név a Wagneré. Igen, az összművészetben fogant zenedráma zseniális megteremtőjéé, akinek operairodalma nélkülözhetetlen része a világ valamennyi dalszínházi repertoárjának. De jött ám a Magyar Állami Operaház megfontolatlan és meggondolatlan meghívására a huszonhat esztendős dinasztia-ivadék, Katharina Wagner, hogy egyetlen, a sajtó szerint botrányos rendezéssel a háta mögött (melynek során A bolygó hollandi nyakát törte ki) szabad kezet kapjon, és színre vigye a Lohengrint. A bayreuthi Kronprinzessin (ahogy a német lapok aposztrofálják a dédunokát, a Festspielét évtizedeken át irányító Wolfgang lányát, s a rémült szakújságírók szerint az ünnepi játékok művészi vezetésének várományosát) – habozás nélkül leckét adott a Wagner-rajongóknak. Megtanította nekünk, hogy mit sem kell törődnünk az avítt mitológiai történettel, a Grál-lovag Lohengrin ártatlan áldozatot, a megvádolt brabanti hercegnőt, Elzát mentő nemes küldetésével, s kivált a cselekmény 10. századi történelmi hátterével – legyünk már végre rugalmasabbak, fogadjuk el modern vízióját, már tudniillik azt, hogy a hattyúlovag története – immár 20. századi politikai kalandor képében a keletnémet kommunista diktatúra virágzásáról (majd a sors és a Lohengrinnel a színpadra berontó felkelők kegyéből), annak összeomlásáról szól, ha van egy csöppnyi fantáziánk.
A romantikusan áradó, lírai dallamokban, drámai kórusmegszólalásokban, jellegzetes leitmotív-ban gazdag wagneri muzsika – melyet a kórus a rendezés ellenére árnyaltan és megrázó erővel tolmácsolt, akárcsak a Jurij Szimonov vezényelte zenekar – percről percre hazudtolta meg a szerző zenéjétől merőben idegen, filmhíradók sablonosságával és felszínességével vetekedő, úgymond korszerű szemléletet. Wagner kisasszony ugyanis egyfajta álavantgárd kérkedéssel ingerelte a közönséget: tessék, lássátok hát, hogyan kell kiszabadítani a dédpapa múzeumban rekedt, túlhaladott varázsoperáját az avíttság vasketrecéből! Hát így: préselt falemezpadsorokból karéjba eszkábált NDK-parlamentben szólítja hadba a 10. századi nemességet, alias a bólogató kommunista parlamentereket I. Henrik király képében a pártfőtitkár, akinek üres gesztusokkal kísért szónoklata hosszasan látható a hátérre vetítve – hadd tanulja meg az egykori legvidámabb barakk (történelmi tudat dolgában) elmaradott közönsége, milyen is volt a keleti blokkbéli diktatúrák igazi arca, amit ő gyerekként a Bayreuthi Ünnepi Játékok fészkéből oly éles szemmel lesett-követett.
Elzát sem szabad többé gyámoltalan, gyilkossággal vádolt, megmentésre váró hercegnőnek tekintenünk: napnál is világosabb, hogy a kommunista hatalom (lásd a hercegségre törő Telramund grófot, mint képviselőt, a pártfőtitkár bizalmasát) meghurcolt áldozata, pribékek rángatják, vonszolják be a parlamenti ülésterembe, ahol mintegy vérbíróság előtt vádolják meg. Emlékeztetőül, nekünk, szegény tudatlanoknak, a koholt perekre. Sümegi Eszter méltatlanná alázott szerepében is állja a sarat: fájdalommal telített, sóvár lírával ad hangot Elza álmának, (a kommunisták előtt meggondolatlanul) Istenhez fohászkodva, és remélt megmentőjét szólongatva. A Grál-lovag meg is érkezik. Persze, nem hattyú vontatta csónakon, hanem hattyúemblémás diplomatatáskával a hóna alatt – egyenest a pártállam parlamentjébe. Ám nem egyedül – beront vele az istenadta nép, amelyet megcsapott a magyar–osztrák–német határon Trabantokkal átkelő NDK-sok forradalmi lendülete. Látni is a kivetítőn a korabeli filmhíradók dokumentumkockáit. Minő ötletesség, minő fantázia! Az országgyűlést megzavaró tömeg ilyesfajta transzparensekkel lábatlankodik a képviselők között: Le az egypártrendszerrel!. Nagy a művi káosz, zsivajgás a teremben, csak akkor csitul le egy csapásra, amikor Lohengrin és Elza híres szerelmi duettjébe kezd. A szárnyaló, bensőséges lírai vallomásra egyből leáll a forradalom: mert hát ilyen megértőek a történelem mindenkori felkelői. Kiss B. Attilának így is sikerült megmentenie a tévútra terelt hattyúlovag szerepének sokrétű (zenei) szépségét. Hangja teljes fényben tündökölt Elzával való meghitt duettjeiben éppúgy, mint amikor, nem tudni mely okból, a parlamenti pulpituson szónokolt.
Ortrud, Elza ártó szelleme, a világsztár Marton Éva lenyűgözően drámai megszólaltatásában – a kommunista képviselőnő rosszul szabott, szürke kosztümjében feszít. A vetélytársának tekintett hercegnővel való vérre menő duettjei is magától értetődően a parlamenti sorokban zajlanak.
Telramund és Lohengrin kulcsfontosságú kardos párviadalát nyilván triviálisnak ítélte az ötletektől hemzsegő rendezőnő: modern időkben parlamenti választásokon dől el a csata sorsa. Úgy is lőn. Miközben ömlik az Isten nevében fohászkodó hősök wagneri szövege az énekesek ajkán és magyarul a színpad fölötti sávban – kartondobozokba dobálják szavazócéduláikat a népi küldöttek. A háttérre vetítve ott látni az egyértelmű eredményt: a két (vélhetőleg a Telramund, illetve Lohengrin vezette) párt kék és piros hasábjai közt a különbséget a hattyúlovag javára. Győzött a demokrácia és a szavazatszámláló és vetítőtechnika az Operaházban. Nesze neked ősgermán mitológia, wagneri szellem, 19. századi zene. Fő, hogy ízelítőt kaptunk a 20. század számunkra oly ismeretlen történelmi szakaszának aktuálpolitikai földolgozásából – ami forradalmasította az operajátszás esztétikáját.
E sorok írójának megadatott, hogy sok-sok külhoni operaélményéről számolhasson be az elmúlt másfél évtized során. A mű szelleméből kiinduló, jelentéstartományát szépséges szimbólumrendszerrel gazdagító, csakugyan modern színpadi víziók szemtanújaként tanulta meg, hogyan lehet elválasztani a búzát az ocsútól. Ám amikor az újszerűség álorcája mögött a minden-áron-nagyot-mondás, a rosszul leplezett akarnokság, a mű szellemétől totálisan idegen, puszta spekuláció útján kiötlött, nagyképűen koncepciónak titulált, amúgy szégyenletesen didaktikus-sematikus, s kivált zavaros elképzelést erőltetnek egy rég holt szerző remekművére – no és a fizető közönségre –, nem talál rá mentséget. De arra sem, hogy az Operaház vezetősége, a kemény költségvetési megvonások évadján, a korábbi, hasonló felszínességgel-mesterkéltséggel bírált würtzburgi Wagner-előadás bukásának esztétikailag alaposan indokolt sajtóját, s mindennemű információt félresöpörve lehetőséget adott egy előreláthatóan silány előadás létrejöttének. Magyarán, merényletnek.
|
