Gazdaság és népesedés kapcsolata az új évezredben
A második világháború után a világ szinte minden részén uralomra jutott tömegtermelés alapvetően a fiatal generációk fogyasztásán alapult. A nagy kérdés az, hogy a fiatalok részarányának folyamatos csökkenése után ma hogyan vehetik át a termelés és a piac vezérlését a középkorúak és az idősek.
(Economist, 2001. november)
A jövő gazdasági és társadalmi változásaival foglalkozó
tanulmányok szinte kivétel nélkül a legsúlyosabb problémák között hozzák szóba a demográfiai helyzet romlását, az alacsony születésszámot és a társadalmak elöregedését. Mára tehát halaszthatatlanná vált a gazdaság és a népesedés kapcsolatának vizsgálata. Ha e viszony – egyre meghatározóbb – tudományos és gyakorlati súlyára gondolunk, különösen elgondolkodtató, hogy az utóbbi évtizedekben milyen kevés munka foglalkozott ezzel. A 20. század második felének makroökonómiája jobbára csak általános és igen laza kapcsolatokat fogalmazott meg a népesség és a gazdasági növekedés között, szemben mondjuk például a 18–19. századdal, ahol ennek bőséges irodalma volt, Adam Smithtől Ricardón át Malthusig. Az emberiség hosszú utat tett meg, míg a gazdasági teljesítmény által korlátozott népességnövekedéstől eljutott a termelés dinamikus bővülése mellett mérséklődő népességnövekedéshez, majd az elégtelen kereslet és az apadó népességszám együtteséhez. A folyamat alapvető jellegét két tendenciával lehet jól jellemezni: egyfelől a gazdaság intézményesen elvált a társadalomtól, lerázta magáról az ilyen jellegű kötöttségeit, saját belső logikája szerint kezdett működni, s ezzel sohasem látott produktivitásra tett szert. Másfelől pedig a népességnövekedés megszabadult a közvetlen létfenntartás kényszerében gyökerező gazdasági korlátoktól, de ezzel párhuzamosan elhagyta önnön logikáját, és a jóléti viszonyok alakulásának függvényévé vált.
Ennek megfelelően az elmúlt kétszáz esztendőben a gazdaság és a népesedés kapcsolata sem volt egyenrangú: a szűken vett gazdasági szempontok és igények domináltak. A mainstream közgazdaságtan számtalan példát kínál ennek illusztrálására. A neoklasszikus növekedési modellek és a termelési függvények a népességet mint termelési tényezőt veszik számításba. A kapcsolatot alapvetően pozitívnak (és egyirányúnak) tételezik: a népesség növekedése gyorsítja a GDP növekedési ütemét. A gazdasági felzárkózással és fejlődéssel foglalkozó modellek logikája viszont éppen fordított: szerintük a népesség növekedési ütemének jelentős csökkenésére van szükség a fejlődés beindulásához; a fejletlenség ördögi köréből csak demográfiai forradalom (születéskorlátozás) révén lehetséges kilépni.
Továbbra sincs válaszuk a demográfusoknak a termékenységi rejtélyre, hogy tudniillik egy adott szintű és dinamikájú jólét vajon pozitív vagy negatív módon hat-e a lélekszám emelkedésére. A felhalmozott tapasztalatok nem igazítanak el egyértelműen abban a kérdésben, hogy a jó anyagi feltételek vajon serkentik-e a gyermekvállalási kedvet, vagy éppen ellenkezőleg, az elért jólét görcsös védelmére sarkallnak, esetleg az elkényelmesedésből következő önző egyéni magatartás válik a gyermekvállalás gátjává. Az azonban vitathatatlan, hogy a jóléttel együtt emelkedik a várható élettartam, mert javul az egészségügyi ellátás és csökken az egészségre káros munkahelyek száma, nagyobb tér nyílik az egészséges életmód követésére stb.
Az ezredfordulóra azonban a helyzet radikálisan megváltozott. Kiderült, hogy a gazdaság többé nem hagyhatja figyelmen kívül a népesedési folyamatokat. A kérdés ma nem úgy merül fel, hogy jobb működését milyen népesedési fejlemények szolgálják, hanem hogy ez utóbbiak hogyan befolyásolhatók (egyáltalán befolyásolhatók-e) annak érdekében, hogy a modern gazdasági rendszerek kielégítően működhessenek. A világban zajló demográfiai folyamatok közül több is súlyosan és meghatározóan befolyásolja a gazdaság működését. Ezek közül három alaptendenciát választunk ki, amelyek – jóllehet különböző intenzitással és fokozatban – szinte mindenütt jól tetten érhetők és igen komoly gazdasági konzekvenciákkal bírnak. Ezek:
a termékenységi ráta jelentős csökkenése,
a fiatalkor kitolódása és
a várható életkor növekedése.
A továbbiakban ezekről és ezek összefüggéseiről adunk rövid áttekintést. Remélhetőleg a vázlatos leírás is meggyőzően mutatja majd be, hogy paradigmaváltásra van szükség: a modern gazdaságok növekedésének korlátait nem a tőke, a munka vagy a technika, hanem a demográfiai és az ökológiai feltételek szabják meg, s ennek a változásnak hatalmas szerepe lesz az általános szemléletmód és a politika formálásában.
Meghatározó demográfiai folyamatok
A termékenységi ráta csökkenése
A termékenységi ráta csökkenése világjelenség.Jegyzetek
A folyamat az elmúlt évtizedekben különös hangsúlyt kapott a fejlett országokban, amelyekben a mutató mértéke ma már szinte mindenütt lényegesen alatta marad a reprodukcióhoz szükséges 2,1-es szintnek. De még ennél is szembeötlőbb, hogy a fejlődő országokban is jelentős a visszaesés (illusztrációként lásd az 1. táblázatot). Ebből következően a népesség csökken a fejlett országokban, számottevően lassul a növekedés üteme a fejlődő országokban, és ennek folyományaként az egész világon. Az egyes országok, nemzetek esetében mutatkozó népességfogyásnak, illetve a népességnövekedés világméretű mérséklődésének természetesen mások és mások a következményei.
1. táblázat: A teljes termékenységi arányszám alakulása néhány országban
19812001Olaszország1,71,3Spanyolország2,51,2Németország1,31,3Románia2,51,3Lengyelország2,31,4Oroszország2,01,2Kína2,31,8India5,33,2Mexikó4,82,8Brazília4,42,4Dél-Afrika5,12,9Kenya8,14,4Magyarország1,81,3A termékenységi ráta csökkenését nem lehet egyetlen dominális tényezővel magyarázni. A demográfusok motívumok igen sokrétű és széles körét tárták fel. Azonban szinte mindegyik érvelés szerepelteti a fogyasztói társadalom térhódítását, az anyagi javak kultuszának megerősödését és az atomizálódó, individualisztikus társadalom térnyerését. S vajon meddig csökken még a termékenység a fejlett országokban? Egyes vélekedések szerint minden nő számára természetes igény, hogy legalább egy gyermeket szüljön, a folyamat tehát alulról korlátos, azaz már nemigen várható további süllyedés. Ennek viszont némileg ellentmond az a tendencia, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben akarnak a szülési hajlandóságot bizonyítottan elősegítő házasságban élni, de hasonló következtetésre juthatunk a KSH azon felmérése alapján is, amely szerint a 20–30 éves nők közel 10%-a – nyilatkozata szerint – semmilyen körülmények között sem akar egyetlen gyermeket sem.
2. táblázat:Modell a népességkorcsoportok arányának alakulására a következő fél évszázadra
A fiatalok aránya(20 év alattiak)A felnőttek aránya(20–60 év között)Az öregek aránya(60 évfelett)Termékeny-ségirátaKiinduló helyzet*23,5%56,2%20,3%1,3Szinten tartó termékenység28,5%48,9%22,6%2,1Csökkenő népesség (8,5 millió)24,6%50,1%25,3%1,6Csökkenő népesség (7 millió)20,1%51,2%28,7%1,2*A 2000-es népesedési adatok alapján
A termékenységi ráta csökkenésének azonban – a népességfogyás mellett – van még egy igen messze ható következménye, nevezetesen: jelentősen megváltoztatja a társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított arányát. Nézzünk erre vonatkozóan néhány adatot (2. táblázat), amely a 2000. évi magyar demográfiai helyzetre alapozó egyszerű szimulációs modellbőlA számítógépes szimulációhoz a Bossel [1994] könyvében található háromgenerációs modellt használtuk. A Hablicsek–Tóth szerz@148
adódik. Ez különböző termékenységi rátákat (és ebből következő népességcsökkenési szituációkat) feltételezve 50 évre előrevetíti a várható demográfiai fejleményeket.
Az adatok jól mutatják, hogy alacsonyabb termékenységi ráta mellett a népességen túl a fiatalok részaránya is jelentősen csökken, ezzel párhuzamosan pedig emelkedik az öregek hányada. A felnőttek relatív súlya azonban jelentősen nem változik, sőt, a szinten tartó termelékenységgel számoló változathoz képest egy egész kis mértékben még előnyösebben is alakul.
Figyelemre méltó következtetés, hogy tisztán a termékenységi ráta csökkenése folyományaként nem romlik lényegesen az eltartók és eltartottak aránya, mivel az aktív munkavállalók forrásának tekinthető felnőtt népesség proporcionálisan majdnem változatlan. Ez azt jelenti, hogy az aktív gazdaságnak az inaktívak eltartásából eredő terhe arányában nem változik, tehát nem kell majd a társadalmi jövedelmekből nagyobb részt kiszakítani a megfelelő szintű finanszírozáshoz. Két pontosítás azonban szükséges: ezek a viszonyok csak akkor állnak fenn, ha az idősek, illetve a fiatalok eltartásának társadalmi költségei átlagosan megegyeznek, továbbá ha a társadalmi ellátási formák könnyen, szinte ráfordítások nélkül átalakíthatók (pl. iskolák helyett öregek napközi otthona). A gyakorlatban természetesen ez financiális terhekkel jár, és az átállás nem megy minden zökkenő nélkül.
A fiatalkor kitolódása
A tanulási idő meghosszabbodása mint kényszer, illetve az általános jólét emelkedése mint lehetőség következményeként a fejlett országokban egyre később állnak a fiatalok munkába, hagyják el a szülői házat és alapítanak családot. A késleltetéssel arányosan azonban csökken a gyerekvállalási affinitás (különösen a második és harmadik gyereket illetően), s ez megmutatkozik a termékenységi mutató korábbiakban már tárgyalt romlásában. A halasztott munkába állás miatt alacsonyabb lesz az aktivitási ráta, és ennek következtében hátrányosan alakul az eltartók és eltartottak aránya. Ennek illusztrálására nézzük ismét a szimulációs modell eredményeit (3. táblázat).
3. táblázat:A népességkorcsoportok arányának alakulása a fiatalkor kitolódása következtében
A fiatalok arányaA felnőttek arányaAz öregek arányaA fiatalkor határa: 24 évA felnőttkor határa: 60 év23,6%46,6%29,8%A fiatalkor határa: 28 évA felnőttkor határa: 60 év27,3%41,7%31,0%A fiatalkor határa: 24 évA felnőttkor határa: 64 év23,7%49,1%27,2%A fiatalkor határa: 28 évA felnőttkor határa: 68 év27,1%47,1%25,8%Itt viszont már olyan lényeges társadalomszerkezeti változások mutatkoznak, amelyek komolyan érintik a felnőttek részarányát is. Ha a fiatalkor – a felnőttkor változatlan felső határa mellett – 20 évről 24 éves korra tolódik, ez igen jelentősen csökkenti a felnőttek kvótáját, a nyolcéves elcsúsztatás pedig egyenesen drasztikus következményeket mutat. Jóval mérsékeltebb ugyanez az arányeltolódás, ha a fiatalokéval párhuzamosan a felnőttkor határát is kitoljuk. Ekkor nem csak a felnőttek térvesztése mérséklődik, hanem az öregek részaránya sem nő olyan nagymértékben, mint azt megelőzően. De ezzel együtt is a jelenség igen nehezen kezelhető gazdasági és társadalmi problémákat okoz. Az elmúlt évtizedben Magyarország már ízelítőt kapott a pótlólagos terhek mibenlétéről.
A várható életkor emelkedése
A várható életkor emelkedése szinte az egész világban tapasztalható; a fejlett régiókban azonban ez a folyamat is hamarabb kezdődött és erőteljesebb, mint a fejlődő országokban. Idevágó tény, hogy az egy főre jutó GDP és a várható élettartam erősen korrelál (1. ábra). Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelent állandó együtt mozgást, ahogy azt a magyar adatok is egyértelműen jelzik. A kádári aranykornak mondott 1968–85 közötti időszakban a várható élettartam javulása nem követte a GDP emelkedését. Csak a rendszerváltás után, pontosabban 1994-től simul egymáshoz a demográfiai és gazdasági folyamat, s követi az életkor kitolódása a gazdasági növekedést.
A várható élettartam emelkedésének – a népességcsökkenés átmeneti lassítása mellett – az az alapvető következménye, hogy a korösszetétel jelentősen módosul, emelkedik az idősek részaránya. A szimulációs eredmények (4. táblázat) jól mutatják ezt.
4. táblázat:A népességkorcsoportok arányának alakulása a várható élettartam függvényében
Várható élettartamA fiatalok arányaA felnőttek arányaAz öregek aránya65 év20,9%53,3%25,8%70 év20,3%51,7%28,0%75 év19,7%50,1%30,2%80 év19,1%48,7%32,2%Az adatok egyértelműen jelzik, hogy az idősek részarányának növekedése lényegesen magasabb, mint a fiatalok részaránycsökkenése, amiből következően a felnőttek hányada is jóval kisebb lesz. Ez viszont előrevetíti az eltartók és eltartottak arányának folyamatos és számottevő romlását. A fejlett országok szinte mindegyikének ezzel a problémával kell szembenéznie. A prognózisok szerint Németországban 2030-ra a 65 évesnél idősebbek a felnőtt népesség felét teszik majd ki, szemben a mai egyötödös aránnyal. Magyarországon ez a probléma csak eztán válik időszerűvé, hiszen pillanatnyilag még igen alacsony (72 év) a várható élettartam.
Közgazdasági következmények
A felvázolt demográfiai tendenciákból egyértelműen következik, hogy a társadalomban csökken a felnőttek hányada, és emiatt egyre romlik az eltartók és eltartottak aránya. A világtendenciákra tekintettel ugyanis arra nem lehet számítani, hogy a gazdasági aktivitási ráta számottevően emelkedjen (sőt inkább csökken, legalábbis Magyarországon). Az eltartók relatív súlyának folyamatos csökkenése egyre sürgősebbé teszi a jövedelmek újraelosztásának, a társadalmi gondoskodásnak és az állami közfunkciók körének átgondolását, új kereteinek meghatározását. S ez az a kérdéskör és problémaköteg, amely egyre erőteljesebben nyomja rá a bélyegét a fejlett országok gazdaságának mai fejlődési lehetőségeire.
Az alapprobléma igen egyszerű és könnyen megfogalmazható: nem érvényesíthető egyidejűleg az a két elv, hogy (1) az aktívak a hozzájárulásukkal (termelékenységgel) arányosan részesedjenek a létrehozott GDP-ből és (2) a nem aktívak az általános gazdasági növekedési ütemnek megfelelően kapjanak ellátást (nyugdíjjárulék, egészségügyi ellátás, oktatás stb.), illetve a mindenkit érintő közfunkciókra (honvédelem, környezetvédelem stb.) fordított kiadások is tartsanak lépést az általános növekedési feltételekkel.
Ennek a belátása igen egyszerű. Kiindulásként tételezzük fel, hogy a GDP egyik évről a másikra 3%-kal emelkedett. Tegyük fel továbbá, hogy a népesség ugyanezen idő alatt 1%-kal, ezen belül pedig az aktív népesség (a munkaképes korúak közül dolgozók) száma 5%-kal csökkent. Ez azt jelenti, hogy az egy főre jutó GDP 4%-kal [a GDP növekedési üteme mínusz a népesség növekedési üteme: 3% – (–1%)=4%], a termelékenység pedig 8%-kal [a GDP növekedési üteme mínusz az aktív népesség növekedési üteme: 3% – (–5%)=8%] bővült. Ha a munkavállalók jövedelme a termelékenységgel lépést tartva emelkedik, akkor itt 8%-os bővülést kell elkönyvelni. Ezzel szemben az eltartottak jövedelme (minden más felhasználási elem arányos növekedése mellett) csak ennél szerényebb mértékben emelkedhet. Ha például az eltartók és eltartottak aránya egy a kettőhöz, akkor a járandóságok csak 2%-kal lehetnek nagyobbak [az egy főre jutó GDP növekedési üteme mínusz aktívak aránya szorozva a népességnövekedés és az aktívak növekedési ütemének különbségével: 4% – 0,5*(–1%–(–5%))=2]. S ez nemcsak az aktívak jövedelemnövekedéséhez képest jelent szerényebb dinamikát, hanem az általános egy főre jutó jövedelemnövekedéshez és a növekedési ütemhez képest is.
Vajon mit tehetnek a modern gazdaságok ennek a problémának a kezelésére? Lehet-e mindenkit megfelelően részeltetni a növekedés áldásaiból anélkül, hogy az érdekeltség gyengüljön? Milyen eljárásokkal csökkenthető számottevően az a társadalmi feszültség, amely a demográfiai változások miatt állt elő? A kérdésekre három különböző dimenzióban próbálunk választ keresni: (1) a demográfiai folyamatok, (2) a gazdasági működés és (3) a rövid távú feszültségkezelés, ciklikus elhárítás szintjén.
Lehetséges népesedési (népmozgalmi) megoldások
Mivel a felmerült probléma alapvetően demográfiai természetű, ezért kézenfekvőnek tűnik a megoldást is itt keresni. Okkal feltételezhetjük, hogy hosszú távra biztosítatott stacioner életkori-demográfiai viszonyok mellett (vagyis ha mindegyik korcsoport ugyanolyan mértékben bővülne vagy szűkülne, tehát relatív súlyuk változatlan maradna) a jelzett problémák nem jelentkeznének. Valamilyen módon tehát a kedvezőtlen népesedési folyamatokat kellene korrigálni.
A kibontakozás érdekében meghatározó lenne a termékenységi ráta növelése, a több gyermek vállalásának ösztönzése (igaz, a szimulációs számítások szerint ez korántsem elégséges). A nemzetközi és a hazai tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a különféle állami támogatási rendszerek és gazdasági ösztönzők nem különösen hatásosak a szülési kedv stimulálására. Az egyéb (tudati) befolyásolási módszerek pedig még ennyire sem. Az általános gazdasági helyzet és kilátások javulásának szintén nincs egyértelműen pozitív hatása. Mindebből azonban nem következik, hogy haszontalan lenne bármiféle ez irányú kormányzati, vagy társadalmi kezdeményezés, pusztán a feladat nehézségére és az eredmények bizonytalanságára kívánjuk felhívni a figyelmet.
Megoldást jelenthet a bevándorlás elősegítése, ha az alapvetően a munkaképes felnőttekre irányul. Amennyiben pedig a bevándorlás a fejlődő országokból történik, akkor pozitív mellékhatásként a termékenységi ráta szolid emelkedésére is lehet számítani. Ezzel a megoldással azonban az a baj, hogy időben és térben csak igen korlátozott lehet. Az előbbi megszorítás úgy értendő, hogy egyszerre csak kevés olyan munka van, amelyet az újonnan érkezettek azonnal el tudnak látni, az utóbbi pedig úgy, hogy szükség van bizonyos abszorpcióra, amelynek eredményeként a befogadás nagyobb konfliktusok nélkül megtörténhet.
A harmadik lehetséges megoldás a felnőttkor kitolása, a fiatalkor analógiájára. A szimulációs vizsgálatoknál láttuk, hogy az eltartók és eltartottak között jóval kedvezőbb arány alakul ki abban az esetben, ha az aktív kort felfelé megnyújtjuk. Praktikusan ez azt jelenti, hogy meg kell emelni a nyugdíjba vonulás korhatárát. Ezt a lehetőséget a legtöbb fejlett és elöregedő ország igen hamar felismerte. A gyakorlati megvalósítás azonban hallatlan nagy ellenállásba ütközik (lásd az ausztriai és franciaországiA francia parlament július 24-én ennek ellenére mégis megszavazta Raffarin törvénycsomagját, amely lehet@148
tömegtüntetéseket), ezért igen bizonytalan.
Lehetséges gazdasági megoldások
Annak érdekében, hogy az eltartottaknak markánsan érzékelhető (bár az aktívakétól jelentősen elmaradó) mértékű jövedelemnövekedést tudjanak biztosítani, a legkézenfekvőbb megoldásnak a növekedési ütem felpörgetése tűnik. Változatlan gazdasági rendet feltételezve azonban ennek van két akadálya: egyfelől fokozódnak a környezeti terhek és rohamosan apadnak a nem megújuló erőforrások, másfelől a technikai fejlődés nem egyenletes, hanem szakaszos, lökésszerű, tehát nem biztosított automatikusan az állandóan magas potenciális növekedési ütem.
Szóba jöhet a főként időseket érintő társadalombiztosítások (nyugdíjjárulék, egészségi ellátás stb.) átalakítása, reformja. Ennek mérlegelése kapcsán azonban meg kell különböztetni két megoldási módot. Ha az ellátórendszerek finanszírozása az állami körön belül marad és az igényjogosultak anyagi hozzájárulása össztársadalmi szinten nem változik, akkor a forráshiány alapproblémáját továbbra sem oldottuk meg. Az előny legfeljebb annyi, hogy a reform nyomán hatékonyabb és az egyének számára jobban átlátható ellátórendszer jön létre. Lényegében ez a helyzet, ha egy országban a nyugdíjrendszer átáll a felosztó-kirovó módszerről a tőkefedezeti megoldásra. Az összes felhasználható forrás nem bővül (és természetesen a befizetési terhek sem), csak egyes társadalmi csoportok számára lesz kedvezőbb a konstrukció, mások rovására (például a jól kereső fiataloknak előnyösebb a kevésbé jól kereső idősebbek kárára).
Ha – második esetként – a reform a vegyes finanszírozás felé mozdul el, ez a társadalom számára összességében többletforrást és -költséget jelent (az állami befizetés mellett megjelenik a magánbefizetés is). A magántőke és a magánfinanszírozás pótolhatja az igényekhez képest elmaradó állami juttatásokat, de ennek a fokozódó egyenlőtlenség az ára, különösen akkor, ha mindeközben az állam lemond erről a szerepről, és a feladatot, finanszírozási forrással együtt, átadja a magántőkének.
A gazdasági megoldás egy további változata, ha az állam leépíti és a magángazdasághoz utalja közfunkcióit. Itt elsősorban a közjószágként, illetve pozitív externáliaként működő oktatás, környezetvédelem és egészségügyi ellátás jöhet szóba. Ez igen vonzó megoldásnak tűnik, s már rövid távon is eredményeket hozhat, de tartósan erős negatív hatásai lehetnek. Egyfelől lényegesen növeli a egyenlőtlenségeket és rombolja a társadalmi szolidaritást, másfelől pedig rontja a hosszú távú növekedés esélyeit, hiszen ennek egyik motorja a humántőke.
Rövid távú, a politikai ciklushoz igazodó kezelés
Rövid távon természetesen az egész probléma elodázható, továbbhárítható a következő generációkra. A pillanatnyi politikai érdekek arra ösztönözhetik a kormányokat, hogy az idősek szavazatainak megszerzése érdekében a választások előtt a keresetek növekedésének megfelelően átmenetileg emeljék a nyugdíjakat. Ez csak költségvetési deficittel és az államadósság felhalmozódásával fedezhető. A választások utáni időszakban azután szükségszerűen a visszafogás következik, hiszen a produktív szektor számára kell a forrás.
A 2. ábra a rendszerváltás utáni magyar adatokkal támasztja alá a fentieket, azzal a kiegészítéssel, hogy természetesen a reálkeresetekre is vonatkozik a négyéves választási periódusnak megfelelő ciklikus mozgás.
Ez a megoldás a rövidlátó és rövid memóriájú választói magatartásra épít, igen gyakran nem is eredménytelenül. Mindazonáltal minden idődimenzióban káros. Aktuálisan azért, mert mesterséges ciklikus mozgást visz a gazdaságba, perspektivikusan pedig azért, mert a terheket a következő generációkra hárítja.
Epilógus
Mi következik a leírtakból? Mindenekelőtt az, hogy az adott keretek között nincs lehetőség az ellentmondások feloldására, a demográfiai és a környezeti változások kemény korlátot állítanak a további fejlődés elé. A fejlett világban az elmúlt 150–200 esztendő a gazdaság térnyeréséről szólt. Ennek során fokozatosan megszabadult a társadalmi beágyazottságtól és béklyóktól, s egyre inkább a saját törvényei szerint működött. Határtalan expanziójával, a technika fejlődésével, a lakókörnyezet humanizálásával stb. a gazdaság győzedelmesnek mutatkozott. Ugyanakkor viszont szétzilálta a társadalmak bonyolult reciprocitási viszonyait, a háromgenerációs családmodellt, a sokszínű kulturális kapcsolatokat stb. Uralmi pozíciója paradox módon éppen akkor ér véget, amikor a globalizáció révén a multinacionális vállalatóriások soha nem látott módon terjedtek el és jutottak kulcspozícióba. Ezek azonban nem új mozgásformát kínáltak, hanem csak felerősítették az ellentmondásokat, felgyorsítva a végkifejletet. A társadalom finomszerkezetét szétroncsoló haszonelvű gazdaság önnön logikája szerint már nem tud megújulni, és nincs hova fordulnia újabb tartalékokért.
A továbblépés avagy a fejlődés alternatíváit illetően igen sok lehetőség kínálkozik. A várható vagy valószínű konkrét fejlemények felvázolása éppen ezért tág térben mozog. Ha helytálló az elemzésünk, akkor ezek a változások lényegében mind ugyanazokból az alapelemekből következnek. Eszerint (1) a fejlett országokban jelentősen és tartósan mérséklődik a gazdasági növekedés üteme, (2) a társadalmaknak meg kell tanulniuk a nem dinamikusan bővülő gazdaság teremtette feltételek között élni, ami természetesen radikális értékrend-váltást tételez fel, (3) a gazdaságok valamilyen mértékben alárendelődnek a társadalmaknak, és ismét (természetesen egészen más módon, mint a prekapitalista formákban) beágyazódnak a társadalom szövetébe.
Az optimista forgatókönyv szerint az emberiség a következő évtizedekben képes lesz szembenézni ezekkel a problémákkal és levonni a megfelelő következtetéseket. A pesszimista forgatókönyv szerint viszont ehhez a radikális váltáshoz – illetve szükségességének belátásához – nagy válságokra, sokkokra és kataklizmákra lesz szükség. Az emberiség eddigi története inkább az utóbbit valószínűsíti. Bár ha jól belegondolunk, még ez sem reménytelen változat, hiszen esélyt ígér az újrakezdéshez.
Felhasznált irodalom
Bossel, H.: Modelling and Simulation, A. K. Peters Ltd., Wellesley, MA. 1994.
Cseh-Szombathy L. (szerk.): Népesedés és népességpolitika. A népesedéspolitikai ad-hoc munkabizottság megbízásából készült tanulmányok. Kézirat, Budapest 2000.
Demeny, P.: Population Policy Dilemmas in Europe at the Dawn of the Twenty-First Century, Population and Development Review, Vol. 29. No. 1, March 2003. 1–28.
Hablicsek L. –Tóth P. P.: A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának a megőrzésében 1999–2050 között. In: Népesedés és népességpolitika (szerk.: Cseh-Szombathy L.) 329–357.
Vukovich Gy.: Népesedési gondok Magyarországon és Európában Magyar Szemle, Új folyam X. évf., 2002. 5–6. szám.
Jegyzetek
1
Ezzel a kérdéskörrel foglalkozott Demény Pál jeles magyar demográfus egyik legutóbbi tanulmányában (Demény [2003]) és Vukovich György [2002] a Magyar Szemle egy korábbi számában megjelent munkájában, kiváló áttekintést adva a fő problémákról Magyarország és Európa viszonylatában.
2
A számítógépes szimulációhoz a Bossel [1994] könyvében található háromgenerációs modellt használtuk. A Hablicsek–Tóth szerzőpáros a standard népesség-előrejelzési modellt használva lényegében ehhez hasonló eredményekre jutott, lásd Cseh-Szombathy [2000] kötetében.
3
A francia parlament július 24-én ennek ellenére mégis megszavazta Raffarin törvénycsomagját, amely lehetőséget nyújt az aktív korhatár kitolására.
|
