A mozgás – a lét maga. A moccanatlanság – a meditáció létfor-
mája. A vihar előtti csönd, a fojtott indulatok időzített robbanása előtti pillanat. A belső dráma. A Vajdaságból elszármazott, világhírű koreográfus, Nagy József produkcióinak lényege-magva. Alapfilozófiája. Amit táncszínházában megjelenít, az a csontig csupaszított jelenvalóság – kozmikus aurával. Egyetemes érvénnyel. Esztétikája nem a szépség keresésében ölt testet, hanem az igazságéban.
Josef Nadj – merthogy második hazájában, Franciaországban élve ezen a néven tett szert világhírre – beavattatása a mesebeli hősök kanyargós útját követte. A bácskai Magyarkanizsa művészeti középiskoláját a budapesti ELTE művészettörténeti szakán folytatta, miközben M. Kecskés András pantomim-együttesében ízlelte meg a mozgásművészetet. Innen ugrott fejest a párizsi avantgárd pezsgésbe, ahol előbb Marceau-nál, majd annak mesterénél, Etienne Decroux-nál tanult. 1985-ben alapította Théatre Jel nevű társulatát, s a pillanattól kezdve pályája az európai élvonalba ívelt. Orléans-i együttese már első produkciójával, a Pekingi kacsával csatát nyert. 1989-ben már az év koreográfusaként tisztelték francia földön.
Video, tánc, színház, cirkusz, bábszínház, mím megannyi eszköze ötvöződik a Kanizsáról elvándorló, Frankhonban szerencsét próbáló legény, Nagy József új előadásában is. S mint a mesebeli legkisebb fiú, idegenben valódi királyságra tett szert a kortárs táncszínház, koreográfia birodalmában, hisz megannyi kitüntetés, nagydíj, miegymás után, 2001-ben megkapta a kontinens legrangosabb színházi díját, a Taormina Színház Európa-nagydíját, melyet az Európai Színházak Szövetsége alapított. Azt, amit nem kisebb alkotók nyertek el előtte, mint Peter Brook, Ariane Mnouchkine, Giorgio Strehler. Világsiker, mint látjuk. Most mégis hazatelepülését készíti elő: Magyarkanizsán épült a színház, ahol 2007-től az immár magyar tagokból összeálló társulata, a Jel Színház végleges hajlékot talál. Csoda hát, ha francia földön kelt előadásaiban is ott lappang a nosztalgia, gyermek- és ifjúkorának tárgyi, érzelmi, szellemi világa?
Nagy József teljesen átrendezi fejünkben a modern táncról ismert fogalmakat. Amit művel, egyetlen műfaji kategóriába sem sorolható. Lett légyen az hagyományos vagy avantgárd. Szemlélete, gondolkodásmódja gyöngyözte ki sajátos stílusát, játékmódját, színházának arculatát – képzelő- és kifejezőerejével párosulva. Mert ma már inkább színház (mozgásművészetben eldalolva) – semmint tánc.
Persze, a fönt emlegetett (pantomim, cirkusz, akrobatika stb.) eszközeinek ötvözete révén. Színház – filozofikus vétetése alapján, térbeli kompozícióinak gondolati háttere folytán, nemcsak atmoszférakeltő, érzelmeket fakasztó, hanem gondolatközlő mozgásművészetének jóvoltából. Nemkülönben hozzájárul mindehhez a határozott világkép, amit előadásról előadásra sugall, a szüntelen megújulással járó együttgondolkodás az alkotótársakkal és az előadókkal. A szigorú művészi fegyelem, az összpontosítással foganatosított puritanizmus, tömörség, letisztultság.
Gondolom, egész alkotói attitűdjére, alkotási folyamatára jellemző, amit a költő Kodolányi Gyula műhelytanulmányában olvastam, akinek önálló vers-szövegére (A kormányzó halála) – szinte lépésről lépésre – született meg a közös alkotás, a kultikus alkotó, zenész-gondolkodó Szabados György kompozíciójával és Nagy József koreográfiájával párhuzamosan, majdhogynem egy időben. Egymást inspirálva, egymást ösztönözve. Szövegét Kodolányi nem puszta librettónak fogta föl, hanem a hármas alkotói polifónia egyik szólamának. Mint plasztikusan írja, tudták, hogy a formát menet közben, belülről kell fölépíteni, a zen szellemében, bárminémű külső séma átvétele nélkül. Ahhoz, hogy a történet végkifejlete az erkölcsi újjáteremtés és a metafizikai csoda régiójában játszódjék le. Az 1990-ben kelt sorok máig érvényesek Nagy József műveinek univerzumára.
Legfrissebb produkcióját, az Éjfél utánt ismét, és mondhatni kizárólagosan a nosztalgia indukálta. A szülőföldön, Magyarkanizsán, a Tisza kanyarulatánál filmezték-készítették.
A Trafó Színház üres játékterén vetítővászon. Előtte kisebb pódium. Amikor a vetítővászont félrehúzzák, keretes üregnek adja át a helyét, mintha egy bábszínpad óriás-paraván játéktere lenne. A helyszínek váltják egymást, a filmszereplők színészként jönnek elő, időnként meg apró bábok veszik át a történet fonalát.
A vetítővásznon békésen kérődző barmok, bárányok, otthonosan legelésző ló, ketrec mögé zárt páva, egyszóval, a bácskai puszta elevenedik meg. A képek jobbára kimerevítettek, a pásztor alig mozdul, pusztán a ló harapdálja a füvet. Komótos léptekkel két parasztember lép a képmezőbe, fonott kosárral a fején. Fáradt nap után, hazafelé tartanának? A vásznon inkább szekvenciák, egy-egy kivágott jelenet, mintsem folyamatos cselekvés. Miként végig, az előadás során.
Nagy József fölmutatja a beszédes tárgyakat, a csonka, ám jellemző történeteket indukáló bútordarabokat, kellékeket, rozoga széket, asztalt, az elmaradhatatlan nyűtt, fekete, falusi kalapokat, a pávaketrecet, ami mindennemű zártság, rácsozat cella-asszociációját hordozza, a botokat, a kopottas parasztviseletet. A (kocsmaasztalon) a poharat, a pincér kezében a borospalackot. A tárgyak jelentősége azáltal is nő, hogy egyetlen más kellék sincs a színen. Önmagukban hordozzák az asszociációsorokat, a rejtett mondanivalót.
Nagy József (tánc)színháza nem engedélyezi a néző elkényelmesedését: feszült részvételt, a képzettársítások megfejtését várja el a közönségtől. Talán mert ama néhány nyomatékos mozdulattal élő táncos (-színész) csak ilyen tömörítéssel képviselheti a rábízott jelentéskört; csakis e szigorúan sűrített-redukált, és mégis művészi precizitást igénylő, groteszk-elnyújtott taglejtéssel, testtartással, váratlan mozdulat-fordulatokkal inspirálja mindazt az asszociációs kört a néző fejében, amiből (e töredékeket összerántva, illesztve, s önnön képzelőerőnkkel is megfejelve) kikerekedik a jelenetek, az előadás képi (és szellemi) üzenete.
Komótos, már-már vontatott mozdulatok sejtetik a véget nem érő időt, az élet változatlanságát, napkelte-napnyugta-szerű körforgását a magyarkanizsai tájon (és elvonatkoztatva, sok egyebütt is szerte a világon), ahol az érzelmek befelé nőnek, burjánzanak, s csak az indulatok szabadítják ki szív-tájéki ketrecükből. Birokra kelések, egymásba kapaszkodások, már-már akrobatikus egymásnak ugrások szakítják meg a (hétköznapok) szürke békéjét, a lassan morzsolódó időt, a sziszifuszi falusi munkát. Színházi szakszóval: a rítust. Mert Nagy József a dolgok és a tánc műfajának gyökeréig ás: rituális koreográfiát készít, amelyben a padlóra kerülő dacból, örök paraszti csökönyösséggel, újrakezdéssel tápászkodik föl, hogy sorsának fölibe kerüljön. Az élet kanyarulatainak rapszódiája szerint lassul vagy gyorsul föl a szereplők mozgása, az előadás ritmusa, hogy bennünket is lesújtson vagy magával sodorjon. Talán valamelyik délvidéki háborúban veszthették végtagjukat a színre beugrándozó nyomorékok, hogy magukat a sorsnak meg nem adva, egyre gyorsabb, fergetegesebb – csakazértis táncot járjanak – fél lábon. Az előadásban érezni valami becketti letisztultságot: a figurák groteszk lírájában, a cselekmény vázszerű tömörségében, az abszurd ismétlődésekben, a kisember kopott viseletében. Az apró bábok, a szereplők dublőrei, dróton rángattatnak: mint az eleven kiszolgáltatottak. Egymásra vetülő műfajbeli rétegek erősítik föl egymást, hogy lírai sokrétegűséget sugalljanak.
Mindezt a poézist, meg a föl-föltornyosuló drámaiságot, a pazar színészek-táncosok – Nagy József, Bicskei István, Francia Gyula, Krupa Sándor, Gemza Péter és Szakonyi Györk – intenzív jelenléte mellett a két világhírű dzsesszdobos virtuóz improvizációja teljesíti ki. A litván Vladimir Taraszov és az amerikai Andrew Cyrille, a maguk fenomenális muzsikálásával az előadás hullámzó hangulatának cselekvő inspirálóiként is konzseniális alkotótársai Nagy Józsefnek. A Tisza-parti, halk tücsökzenétől az indulatok robajló dübörgéséig ezeregy hangzást, ezeregy ritmust szólaltatnak meg. Ami bennünk, nézőkben rezonál tovább.
Fölrémlett bennem Beckett nem egy, szűkszavú drámája, Kafka rémületesen időszerű, 20.–21. századi szorongása, a néger spirituálék mélyről fakadó bánata, a megmerítkezés a bartóki tiszta forrásban, Cantata profana-asszociációim szabadság-vonzata, a meditációból fakadó, áttételes zen-képzetek, térségünk ősi gyökerekből táplálkozó, lehántott mítoszai, pogány kori rítusok hajszálerei, melyek táplálóan hálózzák be az előadás nagy Egészét. Mindez együtt, és mégis vadonatúj, eredeti ötvözetben. És a végkonklúzió, ami belém nyilallt: a Mindenséggel mérd magad. Te is, hangyányi ember.
|
