– Milyen érzés cigánynak lenni? – kérdeztem egyszer nem nagy leleménnyel egy húsz év körüli fiatalembertől.
– Nem érzés az, hanem helyzet – válaszolta. – Néha jó így, ahogy vagyok, de van úgy, hogy előnyösebb volna, ha magyar lennék.
– A lelked mélyén lehetsz színváltós – jegyeztem meg. – Vagy nem?
– Tudom, mire gondol. A mindennapokban én is úgy próbálok élni, mint a magyarok. Ugyanúgy viselkedni, dolgozni – szakmám van –, öltözködni, meg minden, de vannak helyzetek, amikor előjön, eluralkodik rajtam valamilyen erő, ami legyőz minden más akaratot. A roma vér. Ezt, akiben nem ilyen vér folyik, az nem tudja megérteni. Ezt nem lehet leküzdeni. Ilyenek vagyunk. Nem tudunk olyanok lenni, mint a maguk fajtája. Legföljebb egy-két dologban. Maguk ezt nem értik.
Az én szülőfalumban, ahol ma is élek, a lakosság kb. hatoda-hetede cigány, ami hat-hétszáz embert jelent. Nagyjából fele-fele arányban beások, akik leketároknak (magyarul lakatos, talán a szögkovács szakma után) mondják a másik csoporthoz tartozókat, ők prosztóknak nevezik a magyarokat, azok varázslóknak hívják őket. Ez a csoport régebben magában foglalta a romungrókat, a lovarikat, a dirzsálókat, a zsandárikat, a kolompárokat, a nyulestyúkat – mondják az öregebbek. Mára az ilyen – foglalkozás, eredet, jellem(?) stb. – jellegű különbségtétel megszűnt. Nagyobb családok neve jelent olyan, ha nem is klánszerű gyűjtőnevet, amely talán az előbb említetteken alapul: Geló família, Zsandáriak, Kupucok stb.
Sokáig semmiféle rokoni kapcsolatot nem tartottak a beásokkal, egészen pontosan azok velük. Lenézték őket csavargó, dologtalan, sokszor bűnöző életmódjuk miatt. Vegyes házasság szinte elképzelhetetlen volt közöttük, legalább olyan ritkaságnak számított, mint a cigány–magyar házasság. Mindezek ellenére előfordulhatott, hogy itt is, ott is szakítottak a tiltott fa gyümölcséből. A belterjesség nyomai a varázslók között mind a mai napig erőteljesen megmutatkoznak. Testi, szellemi csököttség jelei láthatók egyeseken, alacsony az átlagéletkoruk, ami nem csak a hajdani rosszultápláltság, az egészségtelen lakásviszonyok rovására írható. Különösen nem az elmúlt évtizedekben, amikor már az orvosi ellátás ugyanolyan színvonalon jár a cigányoknak is, mint a nem cigányoknak. Az okok sokkal inkább történelmi, mentalitásbeli, szociológiai jellegű problémák között keresendők. Olyan dolgokban, amelyekről manapság beszélni némelyek szemében rasszizmusnak minősül. Ha… Ha általánosítunk. Ez elvtelen dolog, miként az is, ha érdemteleneket támogatunk. Hogy mire is gondolok? Álljon itt néhány példa.
A decsi képviselő-testület 1947 januárjában hatvan személyt részesített közgyógyszer-ellátásban. A tételes felülvizsgálat után többeket közöttük az összes dologtalan, munkakerülő cigányokat a közgyógyszer-ellátásra jogosultak névjegyzéséből törölte (akkor még nem volt tilos a cigány megnevezés hivatalos használata). Ezek után a listán 11 cigány személy neve maradt meg. Láthatóan nem azért utasítottak el valahány személyt, mert cigányok voltak, hanem mert dologtalan, munkakerülők-nek ismerték őket. (Az elutasítottak névsora a jegyzőkönyvből nem deríthető ki.) Ide illik Sárközi András népzenész ügye is, még 1939-ből. Ő is közsegélyért folyamodik, de elutasítják arra való hivatkozással, hogy munkaképes, bár nem százzázalékosan, de önmagát el tudja tartani. Ugyanakkor feleségének (Horváth Borbála) betegségére való tekintettel havi 4 pengő járadékot szavaznak meg. Adalék ehhez a fejezethez Sárközi János esete, aki a közsegélyezésből kirekesztettek között szerepelt. Újra folyamodik – sikertelenül. A községi képviselő-testület Sárközi János cigányt közsegély iránti kérelmével elutasítja, mert dologtalan életmódot folytatott és folytat ma is, s így a munka-erkölcs (kiemelés C. S.) javítása érdekében anyagi támogatásra, illetve közsegélyre nem érdemes. Nagyon világos az elv: legyen az bármilyen fajhoz tartozó, mutasson igyekezetet az önfenntartásra, hogy támogatható legyen abban.
A háború utáni évek – nagy népmozgások ideje – képviselő-testületi ülésein felvett jegyzőkönyvekből megtudhatjuk, hogy több, neve alapján cigány személytől és családjától megtagadják a letelepedési engedélyt, sőt olyan is van, akit életmódja alapján a községi kötelékből kizárnak, mert nevezett előéletét erkölcsi bizonyítvánnyal igazolni nem tudja… magát és családját a köz támogatása nélkül fenntartani nem tudja. Nagy anyagi és erkölcsi tehertétel egy községben a fenntebbi módon meghatározott személyek jelenléte.
Az alsónánai telepítő bizottság 1946-ban 26 családot kilakoltatott. A javarészt cigányokból álló társaság egy része Decsen próbál letelepedni. A helyi képviselő-testület egyhangúlag úgy határoz, hogy a kilakoltatottak hatósági támogatását megtagadja, mert a nevezetteket a bizottság (az alsónánai C. S.) különböző bűncselekmények miatt lakoltatta ki lakóhelyükről és miután egyébként is dologtalan, iszákos egyénekről van szó, a községbe (Decsre C. S.) való befogadásra érdemtelenek. Az akkori képviselők úgy emlékeztek erre az eseményre, mint a falu történetének egy nagy viharára. Sikerült a falut megvédeniök – mondták – az élősködő cigányoktól. Ugyanakkor – az idősebbek ma is emlegetik – 1944-ben a decsi képviselők megakadályozták 30 cigány deportálását. Persze mindenkiét nem sikerült. Nem sikerülhetett.
Keltettek betelepedési vihart a létező szocializmus korszakában az épülő atomváros cigányai is. A hetvenes években a paksi atomerőmű az ország legkülönb helyeiről vonzotta a munkáskezeket. Voltak közöttük szervezetten érkező brigádok szabolcsi cigányokkal, de megjelentek a kóborlók is, akiknek eszük ágában sem volt dolgozni, a könnyű préda reménye csalogatta őket. A Kishegy tetején az atomkor modern városa, lent – ahol most az ipartelep van – fóliából, különféle építési hulladékból épültek egyre gyorsuló ütemben a nyomor kalyibái. Az akkori városvezetés elhatározta, hogy kitelepíti a fóliaváros lakóit. A cigánykérdés akkor sem volt egyszerű dolog, mélységes csend övezte az evakuálást. Híre ment, hogy Decs is befogad néhány családot, ami a faluban óriási felháborodást keltett. A különféle árukapcsolások (útépítés, százezer forint juttatás a falunak betelepítendő családonként stb.) sem tették vonzóvá a decsiek számára az örökbefogadást. Nem is került ide a paksiak közül senki. A legtöbb cigányt Dunaszentgyörgyre telepítették, ahol volt belőlük már több. Csakhogy azok szépen beilleszkedtek addigra az ottani életrendbe, míg az újonnan jöttek fölborítottak mindent. Fokozatosan ki is utálták őket a faluból. Az elbeszélések szerint az utolsó család 8–10 éve ment (menekült) el Szentgyörgyről, amikor ismeretlen tettes(ek) molotovkoktélt dobtak a házukra. Némely politikai körök le is csaptak az esetre, s nagy sajtónyilvánosság segítségével, mint a magyarországi cigányüldözés szemléletes példáját mutogatták ország-világ előtt.
Nem szándékozom cigánymonográfiát írni, azt sem tűztem ki célul, hogy feltárjam a cigánylélek legmélyeit, vagy megkeressem azokat a gyökereket, amelyekből eredezik a cigánysággal szemben világszerte megnyilvánuló ellenszenv. Nem célom az sem, hogy tisztára mossam vagy még feketébbre fessem a meglévő helyzetet, az egyik vagy másik oldalon szereplőket. Mindössze az a szándékom, hogy leírjam azt, amit szülőfalumban több évtizedes egymás mellett élés során láttam, tapasztaltam, magam is megéltem. Így óhatatlanul szubjektív, amit előadok. Ám arra jó lehet, hogy kedvet, serkentést adjon azoknak, akik olyan elkötelezettséget éreznek a cigányokkal szemben, mint amilyet az orvos a beteggel, annak a bajával szemben tanúsít. Nem a láz okozta pírt akarja eltüntetni valami púder segítségével, hanem az eredendő okokat keresi meg, és azok megszüntetésével hervasztja le a lázrózsákat. Talán segítek azoknak is, akik nem úgy akarnak gyógyítani, hogy az egész szervezetet elpusztítják, az egészséges részeket is, mondván, velük együtt elpusztul a betegség okozója is.
Az tény és tagadhatatlan, a cigányság helyzete, sok évszázad sok próbálkozása után is megoldatlan, rendezetlen. Tény és tagadhatatlan az is, hogy az, ami van, sem a cigányoknak nem jó, sem azoknak, akik nem cigányok, és azoknak is nehezíti a helyzetét, akik változtatni akarnak cigány létük színvonalán és akik ebben segíteni akarják őket. Manapság sokan, sokféleképpen próbálkoznak ilyen-olyan módszerrel. Szép számmal vannak azok is, akik azt hirdetik, a megoldás a teljes asszimiláció. Úgy vélem, ők tévednek a legnagyobbat, különösen, ha ezt a folyamatot mesterségesen gyorsítják is. A cigányságnak is azt az utat kell követnie, amit a magyarországi svábok, örmények, sokácok, szlovákok, zsidók, románok és más kisebbségek járnak, akik elfogadják és betartják a többségi nemzet törvényeit, szabályait, miközben megőrzik, élik, saját ősi kultúrájukat, gazdagítják szokásvilágát. Paul Valéry francia költő írja Egyesítsük jó tulajdonságainkat, gazdagodjunk különbözőségeinkkel.
Az együttélés alapvető követelménye a kölcsönös szándék és az egyetértő akarat. Egyik fél részéről sem alkalmazható erőszak vagy kényszer a másikkal szemben arra nézve, hogy a másikat megváltoztassa, átnevelje. Ez a szándék óriási problémák eredője lehet.
Hamvas Béla Stonehenge, a szikla eksztázisa című esszéjében írja: Ha az élőlényben valamit összetörnek, sohasem az törik össze, amire az összetörés irányul, hanem mindig valami más, annál mélyebb, annál alapvetőbb. Az törik össze, ami tartja azt, nem amit össze akartak törni. Ha valakinek összetöröm a büszkeségét, nem a büszkeség törik össze, hanem az, ami tartja, esetleg a megkülönböztetés tehetsége. Ha összetöröm hiúságát, nem a hiúság semmisül meg, hanem ami alatta van, és ami a hiúságot tartja: esetleg az önérzet. Ha összetöröm valakinek a testét, nem a test semmisül meg, hanem ami a test alapjában van, az élet. […] Ezért olyan borzasztó az emberjavítás és a hibák kiirtása; ezért szörnyű az erőszak. Rosszat akar elpusztítani, de nem azt öli meg, amire céloz, hanem a mélyebben lévőt, azt, ami a rosszat tartja; a jót. Ezért nem lehet és nem szabad a javítást, a beavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen az a veszteség, amely sokkalta nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó. Ez talán a lényege annak, amit szabadságnak hívnak.
Menjünk visszafelé. A szabadság tehát az, hogy szándékomban áll-e változtatni vagy sem rossz tulajdonságaimon, és ha igen, akarok-e hozzá erőket mozgósítani magamban, hogy továbbra is szabad maradhassak. A szabadság tehát nem az, hogy szabad vagyok, ezért azt csinálok, amit akarok. Másként: azt csinálok, amit akarok, mert szabad vagyok.
Látható, ahhoz, hogy valaki ne a környezetével való állandó konfliktusokban éljen, legelőször is saját akarata kell. Csak így mehet végbe az a változás, amely megszünteti az állandó ellentéteket, súrlódásokat, de az egyén szabad polgár maradhat, és közösségével együtt megőrizheti identitását, hagyományait, szokásait. Az önerőhöz lehet, sőt kell támogatást adni annak, aki igényli, illetve aki megteheti azt. Remélem, világosan látszik, az önerő és a hozzáadandó segítség alapvetően nem anyagi jellegű. Az ezen az úton való járás nagy-nagy türelmet és együttérző tapintatot igényel. A cigányság esetében még inkább, hiszen az évszázados gyakorlat homlokegyenest más volt, mint a fentebb emlegetett elvek.
Tagadhatatlan, a cigánysággal szemben világszerte előítélettel vannak az emberek. De nem egyformán. A bevezető részben hozott példák is világosan mutatják, a hatóság nem azért utasít el segélyért folyamodó személyeket, mert cigányok, hanem azért, mert dologtalan, munkakerülő, bűnöző, iszákos emberek. Tehát az életvitelük miatt érdemtelenek. Ilyen jellemzők alapján kirekesztettek nem cigányokat is. A decsi hatóság gyakorlatából kiolvasható az az általános érvényű elv is, hogy káros az egyénre és a közösségre nézve, ha valakit faji megkülönböztetés alapján rekesztenek ki valamiből vagy valahonnan, de ugyanolyan romboló hatású ennek ellenkezője is, amikor faji alapon, elvtelenül előnyökhöz juttatunk valakiket. Példa erre az úgynevezett felszabadulás utáni szocializmus története. De erről majd később.
Tanulság még az is a decsi képviselő-testület határozataiból, hogy akár egy cigány közösségellenes viselkedése is árnyékot vet az egész fajtára: Na persze, mert cigány!, de ellenkező esetben is, ha mondjuk segélyt, valamilyen juttatást kap: Na persze, mert cigány!
A felsorolt szempontok, amelyekre mondandómat igyekszem építeni, nem csak a múltban és nem csak az elméletben igazak, hanem a jelenben és a gyakorlatban is.
A cigányok és a falu őslakosságának kapcsolata valószínűsíthetően évszázadokra nyúlik vissza. Részben igazolja ezt Pesthy Frigyes 1864-es helynévtára, amelynek decsi fejezetében, az egyik szócikk szerint van a falu határában egy Czigány üllés kaszálló (mely) hajdan czigányok teknyő csinálló helyéről veszi nevezetét. Ez az idősebbek által ma is ismert dűlőnév véleményem szerint rendszeresen megérkező vándorcigányok alkalmi műhelye volt. A vízjárta területből kimagasló görönd fekvése miatt is nagyon alkalmas volt a teknővájók időszakos megtelepedésére. A közeli, akkor még létező erdők termették a teknőnek való fát. A nevezett hely mellett húzódott a Decset Pörböllyel összekötő tízöles út, amelyen a két helységen kívül könnyen elérhették Alsónyéket, Bátaszéket, de Baját is. Tehát a maga korában ez számukra fontos kereskedelmi utat jelentett. A Czigány üllésen készített árut elszállíthatták rajta az említett községekbe, városba. Kielégítvén az igényeket, föltételezhetően odébbálltak, hogy egy másik, a decsi Czigány üllés-hez hasonló, megszokott helyen kezdjenek újabb munkába. A teknővájás mesterségét Decsen újabban kizárólag a beások űzték. Az ő asszonyaik voltak a gyúróasszonyok, akikkel a módosabb parasztcsaládok férfi és nő tagjai gyúratták, masszéroztatták magukat. Nem járunk messze az igazságtól, ha bennük a hajdani gyógyító-, javas- vagy füvesasszonyok utódait látjuk, bár gyógyfüveket gyűjtő cigányasszonyokról a mi vidékünkön a közelmúltból nem tudok. A bodza termését szedik, amikor felvásárolják azt, miként az éti csigát, de ezek a foglalatosságok nem függenek össze az előbb említettekkel.
Járták a vidéket az ágyneművel, szőnyegekkel, ma úgy mondanánk, méteráruval kereskedő házalók (kherari), vagy közönségesen colarónak nevezett cigányok, főleg nők. Talán ennek az időnek az emlékét őrzi a kisebb-nagyobb fiatal lányok színpompás sárközi viseletének a neve: ternó, selyemternó szoknya. A cigány nyelvben a ternó szó fiatalt jelent.
Az látszik valószínűnek, hogy a falu lakossága részben a vándorló, házaló cigányokkal volt kereskedelmi, szolgáltató, alkalmi jellegű kapcsolatban, de együtt is éltek, föltételezhetően hosszú évtizedek óta. Egy 1864-es Decsről készült térképen, távolabb az akkori falutól, a régi katolikus temető mögött, a mai Pilisi Elemér (akkor Donkó köz) és a Temető (Külső út) utca által határolt területen van egy Cigány utca (ma Dankó utca), amelyen elég nagy összevisszaságban 25 épületet jelölnek. A régi anyakönyvekben található cigány személyekre vonatkozó házszámok nagyobb része ide utal. Hogy az épületek milyenek voltak, arra majd az alábbiakban fény derül. Számuk alapján arra lehet következtetni, hogy a bennük lakó népesség 80–100 személy lehetett. 1864-ben a falu lakossága 2375 lelket tett ki.
A letelepedési folyamat lassú volt, de tartós. Népszámlálási adatok amikor még megkülönböztettek cigányokat és más népességcsoportokat is, egy-egy évtizedben nagyobb létszámemelkedést is mutatnak, például 1910-ben, vagy 1920-ban. Jó támpontot jelentenek az anyakönyvek is, de csak részlegesek az adatok, mert több jel arra mutat, hogy a cigányok sem a születés, sem az elhalálozás tényét nem jelentették minden esetben. Hivatalosan házasságot pedig alig kötöttek. Kötelező állami anyakönyvezés 1895 óta van Magyarországon. Az első cigányokra vonatkozó bejegyzés Decsen 1896-ban kelt, ami azt tudatja, hogy a decsi születésű, 42 éves Sárközi Ferenc vályogvető cigánynak és a vele együtt élő 43 éves, kisvejkei származású ugyancsak vályogvető Baráth Erzsébetnek Mária nevű lánya született. Ez hivatalos és biztos. Az már nem, hogy az apa valóban Decsen született, mert az ő világra jöttének helyét és idejét csak az emlékezet őrizte. Az valószínű, hogy régebb óta a faluban lakott, de az is lehet, hogy tényleg ott is született.
Az életkor körüli bizonytalanságra jó példa a mohácsi napszámosként és kéregető cigánynőként jegyzett Batánovics Mária esete, akinél a lakcím Decs 527 házszám az anyakönyv szerint. Tehát megállapodott valakiről van szó, annál is inkább, mert két gyerek születése okán is szerepel a matrikulában. Mátyás 1897. január 1-jén született, amikor a nő 35 évesnek mondja magát, hét évvel később, Teréz nevű lánya születése idején 40-nek. Ő hét év alatt csak öt évet öregedett. (Persze nő!) Nyilván nem tudta pontosan saját születési dátumát sem, és az első gyerekéét sem. Emlékezni az apa sem segíthetett neki, mert ilyen személy egyik magzatjának esetében sincs feltüntetve.
Évek múltával szaporodnak a cigányokra vonatkozó bejegyzések, de ez nem feltétlenül jelenti a számuk növekedését, hanem inkább a közigazgatás és a bábaasszonyok éberségét. Egy idő után már nincs cigány megjelölés, csak a név és a foglalatosság alapján lehet következtetni a személy származására.
A legtöbb foglalkozási rovatában a vályogvető, zenész, muzsikus, vagy cimbalmos, bőgős, 1908-tól árnyaltabban: népzenész szerepel. Van, aki napszámos, de sok a kóbor cigány megjelölés is. Lakhely gyanánt náluk cigánysátor megnevezés szerepel. Ilyen lakcíme van Kovács Imre 39 éves decsi és a 27 éves, ugyancsak idevalósinak jegyzett Sárközi Magdolna teknővájóknak is, akiknek 1906-ban itt született József nevű fiuk. Sárközi Jerica 21 éves teknővájó Decsen a Kisfüzesben lakik a hasonló foglalkozású Sárközi Józseffel (21), akiknek 1908-ban születik József nevű gyermekük. Kovács József (20) teknővájó és Horváth Erzsébet (20) már putriban laknak 1912-ben, amikor Pál nevű fiuk világra jött. Ezt nem csak a lakásviszonyok változása, hanem a foglalkozás miatt is érdemes megjegyezni. A későbbiek során ugyanis a teknővájás mesterségét csak a beások űzik a mi vidékünkön, a varázslók nem. Márpedig a felsorolt nevek alapján arra lehet következtetni, hogy korábban a varázslók is foglalkoztak ezzel a munkával.
Az anyakönyvekben érdekes módon nem szerepel a már hivatkozott Czigány utca lakhely megjelölés, bár a házszámok ide utalnak. 1903-ban tűnik fel a cigánysor megnevezés, egy évvel később meg a cigányputri lakhelyjelölés, és ettől kezdve sokáig. Ez volt a Dömötör-város.
A Gyöngyösoldal és a teknővájó együtt 1913-ban szerepel először. Méghozzá három pár esetében is. Sajnos ekkorra már egyszerűsödik az anyakönyvezés szabálya, és a szülők származási helyére nincs utalás. De a nevek beszédesek. Kalányos Rozália és Kalányos Ferenc neve mellé Ferenc, Kalányos Mária és Bogdán Ferenc párhoz Teréz, Orsós Teréz valamint Ignácz József kettőshöz János nevű újszülöttet jegyeztek be. Ők, teljes bizonyossággal állíthatjuk, a mai beások ősei.
1900 táján alakult ki az 1970-es évekig fönnálló cigánytelep, amit a helyiek tréfásan Dömötör-városnak neveztek amiatt, hogy egy Dömötör Sándor nevű módos gazda odaadta a birtokában levő tabáni területet a cigányoknak, hogy ott lakhassanak és gyakorolhassák mesterségüket, a vályogvetést. Az 1970-ben hozott tanácsi rendelet értelmében fölszámolták a putrikból álló telepet, és az alakuló, nyugatinak nevezett újtelepen felépült a máig meglévő, vezetékes vízzel ellátott, téglából épített szoba-konyhás épületekből álló utcasor, amit a leleményes köznyelv az akkori tanácselnök neve után Kovács-városnak titulál. A régi cigánytelep emlékét a Bogya név őrzi. Évtizedek alatt a vályogvetéshez sok száz köbméter földet ástak ki. A gödrökben a fakadó és a csapadékvíz kis tavacskát képezett, ami elárasztotta a hajdani telep területét. A nevét egy sokáig ott lakó cigány ragadványneve alapján kapta.
Az 1910-es népszámlálás a faluban 29 egyéb anyanyelvű személyt említ. (Kültelkeken egyet sem.) Minden bizonnyal ők cigányok. Különös, hogy 1900-ban nincs ilyen említés, bár az összeíró íven van ilyen rubrika, holott tudjuk, már korábban is éltek itt varázsló, leketár, vagy más néven vályogvető cigánycsaládok. A faluban jelenleg is ezekkel a nevekkel különböztetik meg őket a beásoktól, akik csoportosan valamivel később foglaltak maguknak szállást. Az 1920-as népszámlálás adatai között ezt olvashatjuk: a Decshez tartozó Lankóc dűlőben 72-en laknak, 5 magyar, 67 egyéb anyanyelvű. Nyilvánvaló, hogy a beások az egyebek. Az adatfelvevő íven ugyan van olyan rovat is, hogy oláh – az általuk beszélt nyelv alapján oláh cigánynak is nevezzük őket –, a kérdezőbiztos mégsem ide jegyezte föl őket. Hogy miért, nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy 1910 és 1920 között érkeznek Lankócra, és 1930-ban már Gyöngyösoldalon laknak. Innen veszik egyik nevüket: gyöngyösoldaliak. Hogy miért vándoroltak néhány kilométerrel tovább, annak az idősebbjei sem tudják okát, mint ahogy arról sem beszélnek, hogy hol voltak a decsi előtti szálláshelyeik. Nagyon titokzatos népcsoport. Több nagycsaládból állt. Föltételezhető, hogy a Duna mentén vándoroltak fölfelé, és talán a Havasalföldön tanulták meg a román valamelyik nyelvjárását. Amit ma ők beszélnek, úgy viszonylik az irodalmi románhoz, mint a sváb a némethez – mondta Csonka (Kargyelás) János, az egyik hajdani zenészük, prímásuk. Az általuk leketárnak nevezett romák beszédét nem értik. Talán soha nem derül ki, miért választották az erdei remeteséget, miért különültek el, és részben ma is miért tartják magukat távol a fajta szerint hozzájuk tartozó cigányságtól. Megvallom, gyermekkoromban féltünk is tőlük, mert az a szóbeszéd járta, hogy a vajdájuk olyan nagy úr, hogy még halálos ítéletet is hozhat, amit saját hóhéruk végre is hajthat az elítélten. Amúgy semmi hiteles nyoma annak, hogy Gyöngyösoldalon történtek volna ilyen ítélkezések vagy kivégzések.
A terület, amit lakóhelyül választottak, tökéletesen megfelelt életvitelüknek. Gyöngyösoldal a védgáttöltés megépítése előtt szerves része volt a gemenci erdőnek. Termett fa a teknőnek és tüzelőnek, a Duna, a vízfolyások, a kobolyák halat adtak, az erdő élelmet. A tavasszal, nyár elején tömegesen termő sárga gévagombáért, amit tidë (tüdő) gombának mondanak, ma is elmennek az erdőbe. Adott ez a vidék a jószágnak legelőt, kaszálót, merthogy állatokat is tartottak, sőt egyikük-másikuk kisebb földbirtokot is szerzett. Az aprójószágnak, a sertésnek számát sem tudták, mert ezek az állatok szabadon kóboroltak a település körül, de az erdőben is. A gyöngyösoldaliak malacait megkülönböztette másokétól az, hogy mindig volt közöttük csíkos, a kifejlődött disznók között pedig éles hátú, hosszú orrú, utalva a vadas beütésre.
Az 1965-ös nagy árvíz keltette fakadóvizek elmosták településüket és az életformát is. A faluban egész utcasor épült nekik, oda költöztek be (1966–67.). Többségük ma is ott, a Duna és a Szövetkezeti utcában lakik. Beköltözésük után talán egy évre alakult egy bizottság, amely arra volt hivatott, hogy megvizsgálja a beások helyzetét, a falu rendjébe való beilleszkedését. Ugyanis sok panasz érkezett rájuk a tanácshoz. Az állataik szerteszét kóborolnak, a házaik előtt, az utcán farakások, szénaboglyák, szalmakazlak állnak, de általában is nagy a rendetlenség kint és bent. Jómagam is tagja voltam ennek a bizottságnak, amely a fentebb leírtakat valóságosnak találta. Számomra az volt a legemlékezetesebb, és nyugodtan mondhatom, megrázó, hogy nem lakták be a szoba-konyhás épületeket. A család a konyhában zsúfolódott össze, ott élték mindennapjaikat, míg a jóval nagyobb szoba mint éléskamra, terményraktár szolgált. Volt olyan is, aki – idősebb – egyáltalán nem használta az új épületet, hanem az udvaron, gyöngyösoldali mintára fölépített kunyhóban lakott.
Mint már említettem, a beások életstílusa egészen más volt és más ma is, mint a varázslóké. Addig, amíg az utóbbiak közül csak kevesen és lassan tudtak kiemelkedni a cigánysorból, a beásoknál ez szinte kollektíven ment végbe. Letelepedésük idején, egészen a tsz-egyesítésig, a decsi határ, így a Gyöngyösoldal környéke is sűrűn lakott vidék volt. Ezt a területet Alföldszállásnak nevezik. Lakói, akik jelentős számban svábok voltak, kisebb-nagyobb földbirtokon gazdálkodtak, de többeknek adott munkát az erdészet és a vízügy is. A szétszórtan szállásokon, kisebb-nagyobb épületcsoportokban élők gyermekei egy iskolában tanultak, fajra való tekintet nélkül. Az 50-es évek végére megépült a gyöngyösoldali cigányiskola, de ide se csak a beások gyerekei jártak, hanem azoké is, akik ehhez az iskolához laktak közelebb. Tehát itt is vegyes összetételben alakultak meg az osztályok.
Bár a gyöngyösoldaliak egy tömbben éltek, mégse különültek el a területen szétszórtan lakóktól. Mi sem bizonyítja jobban, mint az 1960-ban megalakult Új korszak téesz. A gyöngyösoldali cigányok nagyobbrészt tagjai lettek az új gazdaságnak, a svábokkal, a magyarokkal együtt. Néhányan a faluban vagy Szekszárdon kerestek maguknak munkát. Megkezdődött a szétszórattatásuk. Az 1965-ös nagy árvíz után, amikor a biztonságosabb faluba telepítették őket, tovább csökkentek a korábbi életforma folytatásának esélyei. Az 1968-as tsz-egyesítéssel pedig már egy teljesen új szakasz kezdődött. Olyan, amely egyáltalán nem hasonlított a gyöngyösoldali évekhez, sokkal inkább a falusi téeszparasztokéhoz. Annál is inkább, mert a gyöngyösoldaliak a három korábbi téesz – Alkotmány, Új Élet, Új Korszak – egyesítésével alakult Egyetértés tagjai lettek. Igaz, nem mind. Néhányan Szekszárdra jártak dolgozni. A jelentősebb részt képviselők legtöbbje a növénytermesztésben és az állattenyésztésben talált magának szakképzettséget nem igénylő munkát. Főleg a nők helyezkedtek el ezekben az ágazatokban. A férfiak igyekeztek jogosítványt szerezni, hogy gépekre kerülhessenek. A fiatalok közül sokan szakmát tanultak és a gépműhelyben munkálkodtak.
Általában elmondható, hogy a gyöngyösoldaliak jelentős hányada az Egyetértés-ben lett tag vagy alkalmazott. Az asszonyok jobbára mint besegítő családtagok szerepeltek. Nekik, az évszázados hagyományoknak megfelelően, fő feladatuk a háztartás, a család ellátása, a ház körüli munka végzése maradt, és az ma is.
Ezek a körülmények teljesen megváltoztatták a gyöngyösoldali cigányok életét. Kiemelendő, hogy a rendkívül gyors, szinte megrázkódtatásszerű változások közepette nagyon jól föltalálták magukat, s bár nem általános, de sok család ugyanolyan színvonalon él, és ugyanolyan társadalmi megbecsültséget élvez, mint bármelyik átlagpolgár a faluban. Hasonlókat el lehet mondani a másik csoportról is, de közöttük sokkal több a lemaradó. A falu legszegényebbjei sorába tartozók jelentős hányadát ők adják.
(A következő számban folytatjuk.)
|
