Háromszáz év hosszú idő, de egy európai város életében viszonylag kevés. Szentpétervár ezért fiatal város. Mégis az európai és az orosz történelem sok nagy eseményének volt tanúja, jó néhánynak helyszíne is.
A fiatalság a város építészeti arculatán híven tükröződik. A legrégibb épület is csak barokk stílusban fogant, a város építészeti karakterében főleg a klasszicizmus uralkodik. Kevésbé ismert, hogy a Néva jobb parti városrészt a 19. és 20. század fordulóján itt is virágzó szecesszió határozza meg, az utak mentén ennek a ma már nagyra becsült stílusnak a jegyében épült paloták és bérházak sorakoznak. S a modern avantgárd mesterei is kaptak meghívást a várostól: emlékeztessünk a svájci Maillart úttörő, modern építészeti alkotásnak minősülő szép hídjára, mely az egyik szigetre vezet. Mert a cárok sok nagy művészt és jeles építészt hívtak meg és foglalkoztattak, s emellett sok orosz építész sem maradt el képességben és lehetőségben mögöttük. Érdemes minderre a 300 éves jubileum alkalmával felfigyelni.
A szentpéterváriak lokálpatrióták. Nem mondják ki, de érződik rajtuk. Konkurenst látnak Moszkvában, féltékenyek is lehetnek rá. Moszkva a régebbi, Moszkva a nagyobb. Moszkva volt a régi főváros, ha nem is az ősi. És Moszkva visszaszerezte a vezető szerepet attól a Leningrádtól, mely a nagy pártvezér nevét viselhette. A konkurencia éppen a szovjethatalom idején vált nyilvánvalóvá: a párt főtitkárai évtizedeken át nem tették be lábukat Leningrádba. Ennek lehettek személyes okai, mégis az emberek úgy érezték, hogy ezzel a mellőzéssel a várost kívánták megbélyegezni. Mert Leningrád a cári idők arisztokráciájára és polgárságára emlékeztet – Isten bocsáss – kissé úri város maradt. A művészeti élet magas szintje ezt is mindenkor tükrözte. Nem mintha Moszkvában nem éltek volna tehetséges művészek, csak éppen a leningrádi polgárok (nekem, mint külföldinek, ez így tűnt) jobban együtt éltek a művészeikkel.
Emlékszem arra, amikor 1971-ben eloször jártam egy konferencia alkalmából magyar építészeti küldöttséggel Leningrádban, a városnéző autóbuszon egy orosz kolléga magyarázta városa szépségeit. Korábban soha nem érzékeltem, akkor szinte megdöbbentett, hogy az orosz nyelv szabatos kiejtéssel milyen sajátosan hangzatos. Akkor éreztem át, hogy Puskin, Dosztojevszkij és Szolzsenyicin nyelve valóban milyen szép. A másik impresszióm ennek az idős kollégának a beszámolójából az volt, hogy mennyire szereti a városát. Nem beszélek oroszul, de a hangsúly, a mimika és a könnyek önmagukért beszéltek. Neki köszönhetem, hogy akkor, immár 30 éve, ami a város életének tizede, felfigyeltem arra, mit nyújtanak látványban és érzelemben ezek az utak és terek, szobrok és homlokzatok, a folyópart, a csatornák és hidak, a villamosok, a sirályok. És az emberek. Lassan kezdtem sok mindent megérteni. Hogy miért gyűlölte Sztálin ezt a várost, hiszen hagyta, hogy éhen haljon a lakosság nagy hányada. A Plosadj Muzsesztva, a férfiasság tere, valójában az európai történelem egyik legborzalmasabb tragédiájáról tanúskodik, mert a második világháború idején körülzárt városban több százezer ember éhenhalt. Valóban nem lehetett segíteni rajtuk? Hiszen nem volt teljesen körülzárva a város, ma is mutatják a Ladoga-tó partján azt az egy szál hajót és öreg mozdonyt, melyek a szabadon maradt északi vonalon a város ellátását szolgálták. És ha két mozdony lett volna, vagy három hajó, amit a nehéz napokban is bizonyára elő lehetett volna még keríteni abban a hatalmas orosz birodalomban, akkor többen vészelhették volna át a blokádot. Mert Leningrád megkapta a Hős Város címet, de nagyon úgy tűnik, hogy hagyták elsorvadni.
A jubiláló fiatal város megannyi pontja történelemről tanúskodik. Sokszor máshogy, mint Párizs, Róma, vagy megannyi más európai város, melyeket említhetnék. Így emlékezetemben maradt, hogy az európai városépítészet egyik legszebb útján, a Nyevszkij proszpekten, mely nem marad el az edinburghi Princess Street vagy a bécsi Ringstrasse mögött, 1971-ben megmutatták delegációnknak az ottani MTESZ-székházat. Pompás historizáló palota. S amikor megtudtam, hogy ez Juszupov herceg palotája volt, akkor eszembe villant, hogy itt tervelték ki Raszputyin meggyilkolását. Nem is olyan régen, nincs még kilencven éve sem! Amikor másik alkalommal jártam a városban, az Izsák-katedrális mögött, Nagy Péter cár híres lovas szobránál – melynek felirata adományozóként Nagy Katalint tünteti fel – a novemberi hidegben egy fiatal pár a szokásos (sok szentpétervári szemében szinte kötelező) fényképhez állt fel. Éppen az anyakönyvvezetőtől jöttek, a menyasszony az esküvői ruhában didergett. De a fiatalok nemzeti önérzete megkövetelte a szovjet időkben is, hogy az orosz történelem nagy cárjait idéző emlékműnél kezdjék el közös életüket. Nem tudom, mi motiválta őket erősebben: az orosz nemzeti önérzet vagy a szentpétervári lokálpatriotizmus.
Szerencséjük volt, a fényképhez sütött a nap. Ami Szentpétervárott egyáltalán nem természetes. A városalapító Péter cárnak ugyanis még nem voltak meteorológusai, akik figyelmeztethették volna, hogy a lecsapolt nádas helyére épített metropolist a napsütés elkerüli. Szinte hihetetlen, amit a helybeliek meséltek: évente alig ötven alkalommal süt ki a nap.
Nagy Péter cárt a város alapításánál a Nyugathoz való közeledés törekvése-eszménye vezérelte. Megnyitotta ezzel a nagy hatalmak illetve a népes országok főváros-telepítéseinek a sorát. Sok más, látványos és ismert város alapítása követte. A 19. századi Washingtontól a 20. századi Canberra és Brasilia építéséig. Ezzel érdekes hasonlatra nyílik lehetőség: az utóbbi két város esetében egy-egy hatalmas ország a központját a birodalom széléről beljebb kívánta helyezni. Nagy Péter ellenkezőleg, ő a sok ezer kilométeres távolságokat mérő birodalmának szélén a külvilághoz, a művelt életmódhoz, a civilizáltabbnak tűnő Európához keresett csatlakozást. Még ha hadakozott is a svédekkel. A 200 év alatt, amíg a hatalmas Oroszországnak itt lüktetett a szíve, valóban sikerült is az egzotikus és elmaradott országot az európai vérkeringésbe legalább részben bekapcsolni, Szentpétervárnak a művészeti, építészeti, diplomáciai, kereskedelmi fellendülése bizonyítja ezt. Valamikor régen még Novgorodnak jutott ez a szerep, a fejedelmi város állt kapcsolatban a Hanza-kereskedelemmel. Akkor ennek az excentrikus központnak a révén elevenedett meg Oroszország. A 19. század második felében Szentpétervár a külpontos helyzete ellenére is az orosz birodalomba szerteágazó vasútvonalak egyik központja lett. Igaz, nem az egyedüli, mert Moszkva másik, rangsorban semmi esetre sem második közlekedési központtá fejlődött. Híven jelezve, hogy Szentpétervár mellett Moszkva a cárok idejében sem vesztette el jelentőségét. Mindkét városból egyformán vezetett a III. Sándor idején épülő transzszibériai vasút a Távol-Kelet felé. Amivel nemcsak egy hatalmas nyersanyag készletben gazdag hátországot tártak fel, de az új ellenséget Japánt is megközelítették.
Igen, Szentpétervárról indult el a nagy hajóhad, az utolsó cár, II. Miklós uralkodása idején, hogy Afrikát is megkerülve jusson el a távol-keleti vizekre. A hajóhadban volt a nevessé vált Auróra cirkáló, mely a csuzimai vereséget túlélte, és visszatért a Balti-tengerre.
Bizonyára romantikusnak vélték, hogy egy új kor hajnalát (nem mindenki érezte ezt valóban annak) az Auróra nevű hadihajóról leadott lövés jelképezze. Olvastam Kerenszkijnek az amerikai emigrációban megjelent emlékiratait. Ő, mint a cárok hatalmát megdöntő szocialisták kormányfője nem tekinthető a cárok irányában elfogultnak. Mégis megjegyzi, hogy az Auróráról leadott lövés története téves, hiszen ez a hajó 1917 októberében dokkban állt javítás alatt. Látogatásunk alkalmából a hajó műemlékként állt a új, nyugati komforttal büszkélkedő szállodánkkal szemben a csatorna partján. Remek akvarelltémát adott. Hozzátartozott a város képéhez, csakúgy mint legendája az orosz történelemhez. Kár, hogy röviddel a Kerenszkij által cáfolt lövést követően a város megszűnt a birodalom fővárosa lenni, a bezárkózó Lenin Moszkvába tette székhelyét. Máig is az, mégis fel-fellángolnak időnként a híresztelések, hogy a szentpéterváriak visszavárják jussukat. Ez súlyos politikai kérdés, s ugyanolyan sokatmondóan Európa felé fordulást jelentene, mint 300 évvel ezelőtt. Pedig a technikai fejlettség következtében ma ez kisebb elfordulást jelentene a hátországtól és a kelettől, mint annak idején.
De nekem most nem az a feladatom, hogy a jövőbe nézzek, hanem az elmúlt 300 évre tekintsek vissza. Szentpétervár utcáinak, tereinek, folyópartjainak, kis belső csatorna-patakjainak, parkjainak látképe, a városkép összessége lenyűgöző. A Péter-Pál erőd templomának karcsú tornya, az Izsák-katedrális kupolája, a Kazáni Szűz katedrálisának oszlopai, a Téli Palota nagyszabású homlokzata, az admiralitás méltóságteljes épülettömbje, a vezérkari épület hatalmas, íves kapunyílása, megannyi klasszicista középület, szecessziós pályaudvar-épület és mindezek között a nagy nyüzsgő emberáradat mély és kedvező benyomást tett rám. A nyüzsgést fokozza a sok villamos, amelyet azért kell külön kiemelnem, mert Szentpéterváré a leghosszabb európai közúti vasúthálózat (ehhez járul a korszerű metróhálózat): a számtalan viszonylatban a külföldi csak nehezen ismeri ki magát. A városkép a bérházakat és középületeket tekintve sok helyütt határozottan északias, teszi ezt főleg az, hogy a nagy téli hó miatt a tetőket nem cseréppel, hanem bádoggal fedték.
Igen, Szentpétervár megélt 300 évet. A városalapító cár eredetileg – úgy mondják – a svédek elleni bástyaként csak egy várat akart itt építeni. Csak később módosította elhatározását és épített várost, melyet 1712-ben tett székhelyévé. Az első orosz hajó 1717-ben hagyta el a város kikötőjét, ennek forgalma 1727-ben már közel 300 hajót számlált. (Vagyis naponta mintegy kettőt, mivel télen a kikötő befagyott.) Alig 50 évvel az alapítás után a városnak már 80 ezer lakosa volt, 1890-ben érte el az egymilliót, és ma ennek az ötszörösére duzzadt. A város fejlesztésében Nagy Katalin cárnő érdemei alig maradnak el az alapító Péter cáré mögött. Az Ermitázs megannyi műkincse, a muvészeti emlékek szisztematikus gyujtésének bevezetése kétségtelenül az ő érdeme.
És I. Sándor cár, aki Napóleonnal dacolt, ugyancsak beírta nevét a város fejlesztésének történelmébe. Igaz, őhozzá is fűződik egy legenda, melyet akkor tudtam misztifikációjában átérezni, amikor 1978-ban, hosszabb második látogatásom alkalmából, az akkor leningrádiaknak titulált kollégáim egy korán alkonyodó novemberi délután megmutatták a Péter-Pál erőd templomában a cárok temetkezési helyét. Bronzkoporsókban, melyek ládákhoz hasonlítanak, pihennek itt mindazok, akik az orosz birodalmat irányították. Köztük van I. Sándor szarkofágja is. Ő a Krímben halt meg, hamvait onnan szállították haza. De nem sokkal halála után elterjedt a hír, hogy nem halt meg. Többen véltek vele találkozni távoli vidékeken, ahol csuhás szerzetesként vezekelt ifjúkori bűneiért. E bűnök közé a történetírók nem annyira a bécsi kongresszuson tanúsított szerelmi kicsapongásait sorolják (melyeket Zilahy Lajos is említ A Dukay család című regényében), inkább azt, hogy tudott apja, Pál cár meggyilkolásának tervéről. A hiedelem szétoszlatása érdekében állítólag az orosz tudományos akadémia az 1920-as években felbontatta a szarkofágot, amely állítólag üres volt. A legenda nem lényeges vonása Szentpétervár 300 éves történetének, de az a miszticizmus, mely szülte, az orosz lélekhez és ezért a városhoz is tartozik.
Mert Szentpétervár, akár főváros, akár nem, akár Pétervárnak nevezik, akár Leningrádnak hívták, alapjában és velejében orosz. Szépségével és misztifikációjával, művészetével és északiasságával, méreteivel és nyugalmával, vallásosságával és vészjóslatával. Kiált felénk, hogy Európához alapították 300 éve, és ide akar tartozni.
|
