AZ IDŐSZERŰ KOSSUTH

Gondolatok Szabad György könyvéről
Nehéz lenne meghatározni Szabad György legújabb Kossuth-könyvének műfaját. Magán viseli az életrajz, a pályakép, a korszak-monográfia, a tudományos vitairat jegyeit, s az életmű egészét pásztázó szövegillusztrációk megkomponáltsága alapján a szerzői elemzések közé rejtett breviáriumnak is tekinthető. Ez a műfaji többértelműség persze nem a szerző mondandójának a határozatlanságából fakad. Éppen ellenkezőleg. Szabad György úgy ítéli, hogy a magyar történelem 19. századi és jelenkori folyamatai, helyzeti adottságai és döntéskényszerei nem pusztán hasonlítanak egymásra, hanem lényegük szerint – sok tekintetben – azonosak, s hogy az ismétlődő dilemmákra adott egykori válaszok minden tanulsága megkerülhetetlenül időszerű. Ezt a felismerést szuggerálja a könyv, anélkül, hogy a szerző akár egyetlen mondatot is szentelne a történelmi párhuzamok felvillantására. Csak a cím és a retorikától mentes modor, a beszédes tények iránti elkötelezettség magával ragadó szenvedélye árulkodik arról, hogy a szerző nem csak a történész szakmának szánta művét: politikai röpiratot is alkotott.
A Kossuth irányadása ily módon több nézőpontból értelmezhető mű. Egyszerre kapcsolódik be abban az évszázados diskurzusban, amely Kossuth történelmi szerepének megítélése körül folyik, s vesz részt ugyanakkor azokban a vitákban, amelyek a jelenkori magyar politikai törekvéseket kísérik. Szabad György nem nyitott kapukat dönget, s nem is fantomokkal hadakozik, amikor az önmagával mindig azonos Kossuthot védelmébe veszi történelmi teljesítményének koronként változó megítélésével, s a munkásságát igazán nem ismerő lekicsinylőivel szemben. Tisztában van azzal, hogy hősének a magyar nép emlékezetében hérosszá nőtt alakja deheroizáló hajlamokat is ápolt az irodalomban s a történetírásban, ám sem történészként, sem politikusként nem nyugszik bele, hogy a hol együttműködő, hol szemben álló kortársakat hívják segítségül a negatív Kossuth-mítosz ápolásához, nemegyszer a politikus bűnbakká torzításához. Könyve ezért elsősorban azokhoz a történelem iránt érdeklődő olvasókhoz szól, akik már találkoztak az egymásnak ellentmondó Kossuth-értékelésekkel, s akikben a történelmi tisztánlátás vágya összefonódik a jelenben való eligazodás igényével.
Vélhetően sokan vannak ilyenek. A hétköznapok emberének nem kell historiográfiai stúdiumokat végeznie ahhoz, hogy a neves államférfi szerepének össze nem békíthető értelmezéseivel szembesüljön. Elég, ha a bicentenáriumi tisztelgések átlapozása közben felüti a jeles történész egy korábbi, népszerű munkáját, melyben az alábbi – megdöbbentő tájékozatlanságról és elfogultságról árulkodó – sorok olvashatók: Széchenyi eleve irtózott minden nagy politikai változástól, attól az általa is kívánt forradalmi, minőségi változás lehetőségének elvesztését féltette. A nagy utcai tüntetéseknél, látványos csatáknál sokkal forradalmibbnak tartotta a gőzhajót, a hidat, a vasutat, az Akadémiát, de még a lóversenyt is. Kossuth viszont át akarta rajzolni Európa térképét, hogy az általa oly hőn kívánt félfeudális, nemesi, kisebbségi és imperialista Magyarország megvalósuljon. Még ma is ostobák vagyunk ahhoz, hogy Széchenyi eredményeit és Kossuth hibás stratégiáját fel tudnánk mérni. (Kopátsy Sándor: Nyugat felé; Kairosz Kiadó, 1998. 328–329. l.) Ha a tanácstalanná váló olvasó ezek után megtekinti a Hídember című filmet, s hatása alá kerül a rendezői koncepciónak, amely Kossuthot ágáló, pozőr és demagóg figuraként szerepelteti, alighanem úgy fogja érezni, hogy a Széchenyiével összevetett kossuthi programot idézett történészünk indokoltan marasztalta el. Ezekhez a tudósi és művészi interpretációkhoz azután zökkenőmentesen illeszkedik a politikus (szocialista miniszterelnök) vallomása, mely szerint kívánatos lenne, ha az 1867-es kiegyezéshez hasonló megbékélés vetne véget politikai belharcaink korszakának.
Ezek, s az ezekhez hasonló korszakábrázolások, vélekedések két, egymással összecsengő konklúziót sugallnak. Elsőként azt, hogy 19. századi történelmünk felívelő szakaszát azért törte volna meg a világosi katasztrófa, mert a békés, organikus fejlődés, s a Habsburg birodalommal való együttműködés híveivel szemben a függetlenségi illúziókat dédelgető, Béccsel és a nemzetiségekkel szemben provokatív politikát folytató, radikális és erőszakos Kossuth ragadta magához a hatalmat. Másodjára pedig azt, hogy a modern kori Magyarország gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődése annak a történelmi kompromisszumnak köszönhető, amely – a kossuthi Európa-koncepció és nemzetstratégia ellenében – a magyar feudális uralkodó rétegek és az osztrák birodalmi adminisztráció között jött létre 1867-ben. Noha sem a szabadságharcnak, sem a kiegyezésnek ilyetén való értékelése nem új keletű jelenség, azoknak napjainkban tapasztalható reneszánsza aligha tekinthető pusztán történetszemléleti balítéletek továbbélésének. A radikalizmus elutasítását, s a megbékélés mítoszát olyan hatalmi aspirációk és politikai csoportérdekek hívták életre, s tartják napirenden, amelyek számára a 19. századi nemzeti liberalizmus értékrendje és eszméi a legkevésbé sem tiszteletben tartandó kulturális örökséget, hanem felejtendő múltat, zavarba ejtő emlékeket és nemkívánatos szellemi konkurenciát jelentenek. Hiszen a polgári forradalmakkal nemcsak azok az erők törtek felszínre, amelyek az emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés, a társadalmi igazságosság és a demokrácia eszméit próbálták megvalósítani, hanem megjelentek a gazdasági öncélúságra alapozandó kapitalista világrend hadseregének előőrsei is. S miután ez utóbbiak számára az igazi ellenfelet nem a már agonizáló feudalizmus, hanem a nemzeti és polgári törekvések kibékíthetőségét ígérő nemzeti liberális és demokratikus mozgalmak jelentették, ellenük csak az ancien régime kulisszái között berendezkedő kapitalizmus fejthetett ki tartós ellenállást. Ezért érthető, hogy a nemzeti liberális és polgári demokratikus eszmék közös nevezőjét megteremtő Kossuthtal szemben az egykorú támadások elsősorban a pozícióiban veszélyeztetett magyar arisztokrácia érdekeit, az utókor lekicsinylő fanyalgásai pedig a modern világ gazdasági racionalizmusának uralkodó eszméit fejezték ki. A gyakorlatba ültetett nemzeti liberalizmus eszmevilágának a lejáratására a Kossuth-kritika mindkét esetben nagyszerű alkalmat kínált-kínál, hiszen mi sem egyszerűbb, mint ok-okozati összefüggést láttatni egy eszmehívő politikus következetessége s egy politikai kísérlet tragikus következménye között. Ilyen historiográfiai előzmények után és ennyire ellentmondásos Kossuth-kultusz idején Szabad György a lehető legszerencsésebb módszert választotta, amikor a szűkebb szakmát célba vevő polemikus értekezés helyett a kossuthi életmű belső összefüggéseit és politikai hagyatékának ma is időszerű elemeit mutatta fel. Kossuth pályáját ifjúkorától az emigrációig végigkísérve éppúgy figyelmet szentelt a korabeli magyar valóság és a politikus által követett eszmék összefüggésének, miként a cselekvő államférfi mozgásterét kijelölő nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulásának. A nyolc fejezetre tagolt, lineáris pályakép életrajzi eseménytörténete mögött a modernizálódó Magyarország legsarkalatosabb problémáinak árnyalt elemzésében mélyedhet el az olvasó.
Jelképes értelmű az az életrajzi adalék, amely szerint az ifjú Kossuth első komolyabb értekezése a magyar Canaanban …olly gyakran előforduló élelem szűkit vizsgálja (Értekezés az éhség-mentő intézetekről). Nem az eszmék, a doktrínák, a teóriák felől közelít a jog és a hatalom elméleti kérdéseihez, hanem a környezetében tapasztalt emberi nyomorúságot ütközteti a politika felelősségével. A tanulmány logikája szerint az emberi szenvedésekért közvetlenül a gazdálkodás korszerűtlensége okolható, emez pedig a tarthatatlan birtokviszonyokra, azaz a társadalom politikai állapotára vezethető vissza. Az eseti probléma általános vonatkozásaira figyelő Kossuth azonban a – földmívelési tekintetben követendő – francia példa felvillantásával sem téved a külhoni mintákat egyetemlegesen ajánló doktriner liberalizmus zsákutcájába. Miközben a politikai struktúra egészének megújítására csak távolabbi lehetőségként – és szükségességként – utal, a konkrét feladatot az önhatalmunkban álló javításoknak béhozásán, gazdaságbeli sérelmeinknek önmagunktól függő orvoslásában jelöli meg. Kritikájának éle egyszerre irányul tehát a hatalmi viszonyok, s az azokkal szemben önös érdekeit képviselő, a tarthatatlan állapotokért azonban önhatalmán belül is felelős sérelmi oppozíció ellen. A konkrét cselekvés szükségessége nem teszi érzéketlenné a probléma általános érvényűsége iránt, és megfordítva: az elvont gondolkodásra való hajlama a legcsekélyebb mértékben sem tompítja valóságérzékét. Gondolkodásának már itt megmutatkozó sajátossága szellemi alkatának az egész életpályáját meghatározó, kivételesen szerencsés adottságáról árulkodik.
A reformkor társadalompolitikai törekvéseinek (jobbágyfelszabadítás, érdekegyesítés, a zsidók emancipációja) gazdasági érdekű motivációit, s Kossuthnak mind ezek tudatosításában, mind pedig a nemzetgazdasági érdekek gyakorlati érvényesítésében (védegylet) játszott kiemelkedő szerepét mindig is hangsúlyozta a történetírás. Azt azonban, hogy a hazai ipar és kereskedelem védelmében az elsők között fogalmazta meg a haszonelvű gazdasági liberalizmus elvi szintű kritikáját, nem tartja számon a köztudat. A negatív Kossuth-kultusz művelői pedig végképp nem tudnak vele mit kezdeni. Ezért is emlékeztet Szabad György nagy nyomatékkal arra, hogy Kossuth a liberális közgazdasági alapelveket nemzeti elkötelezettségével összhangban kívánta érvényesíteni. (43.) Miként ő maga mondotta: nem külföldi szobatudósok elméleteihez (kell) kaptafázni a közgazdászat azon rendszerét, melly hazánkra illik, s nekünk egyedül üdvös lehet, hanem szemügyre (kell) venni körülményeinket, s azoknak gyakorlati helyzetéből vonni le státusgazdászatunk theóriáját… (78.) Mivel jól tudta, hogy a fejlettebb gazdasági hatalmak korlátlan terjeszkedésének útjait a kereskedési és iparszabadság liberális doktrínája egyengeti, szükségét érezte e doktrína elméleti igényű bírálatának is. Íme, Kossuth érvei: Ha e szót, szabadság (…) elvont fogalmában tekintjük, alkalmasint legfőbb fokának mondhatnók azon állapotot, mellyben minden ember azt tehetné, mi neki tetszik, (…) de mi volna a gyakorlatban a következés? Az, hogy az erősebb elnyomná a gyöngébbet. Nem a szabadság ellen, hanem épp a szabadság érdekében történt tehát az emberi viszonyok oly módú korlátozása, minélfogva a status a gyöngébbeknek az erős ellen ótalmat ad. (…) a gyöngébb – azaz nemzetgazdasági szempontból szólva – a fejletlenebb nemzetnek is ótalomra van az erősb ellen szüksége, különben … közöttük az úgynevezett kereskedési szabadság oly forma lesz, minő van a boroshordó s a pinczér között, ki azt szabadon csapra üti. (76.)
A gyengébbnek az erősebbel szemben az állam által nyújtott ótalmat Kossuth éppoly fontos követelménynek tekintette az országon belüli kirívó egyenlőtlenségek felszámolására, mint a külfölddel való versengésben az esélyegyenlőség biztosítására. Nyilvánvalóan nem az agrárgazdaság termelőképességének mértékét tartotta csak szeme előtt, amikor arra figyelmeztetett, hogy a kis nemesség parányi földje éppen mostani helyzetben kerül egész vidékenkint roppant birtokú nagy dynastiák kezére, és ugyancsak nem a modern ipar számokkal mérhető produktivitását tartotta a nemzetgazdaság fejlettségét kizárólagosan minősítő tényezőnek, amidőn így vélekedett: ma már politicai függetlenség industriális függetlenség nélkül nem egyéb, mint ábránd, s nem soká tartható öncsalás. (75.)
A tőke és a piac nemzetállamok fölötti hatalmának világtörténeti korszakában talán mosolyogtató, naiv illúziónak tűnhet az industriális függetlenség ideája. Mintha a gazdasági és kereskedelmi ügyletek korlátlan szabadságának csak a modernizáción való kívül rekedés, a nemzeti elzárkózás, az autarchia lett volna az egyetlen alternatívája. Holott a 19. századi politikustól mi sem állt távolabb, mint azt kívánni, hogy nemzetünk mindent, mit a civilisatio szükségessé tőn, maga termesszen, maga gyártson és zárkózzék el a világtól. Kossuth – nyilvánvalóan azért, mert már a polgári forradalmak előtt is megfogalmazódott ez a rafinált dogma – egyértelművé tette, hogy a gazdaság területén érvényesítendő nemzeti érdek nem a nemzetek közötti versengés elutasítását, csupán a méltányos versenyfeltételek igényét jelenti. Azaz olyan feltételekét, mik által (a nemzet) oda emelkedhetik, hogy más nemzetekkeli viszonyaiban ne az … alárendeltség, hanem a kölcsönös haszonnal cserélő egyenlőség fokára lépjen.(76.)
A hazánkra illő közgazdászat, a gyöngébbnek az erősebbel szembeni ótalom, s végül az industriális függetlenség elvei összességükben olyan komplex és szervesen összetartozó gondolatrendszert alkotnak, amely a gazdaság-, a társadalom- és a nemzetpolitikai érdekek elválaszthatatlanságát feltételezi. Kossuthnak ez utóbbiakról kifejtett nézeteit azonban külön-külön is indokolt áttekintenünk.
Miként gazdaságtani érdeklődését az elemi emberi szükségletek kielégítetlensége (élelem szűki) inspirálja, a társadalmi reformokat sürgető agitációjának is nyomasztó történelmi tapasztalat áll a hátterében. Lényeglátó politikusként figyelmeztetett »nemcsak Európa, hanem az egész világ társasági szerkezetének végtelen veszélyes állapotára, mely veszély abban rejlik, hogy fúrták-faragták az alkotmányokat, teremtettek statusokat, de a nép nagy tömegéről évezredek által (!) megfeledkeztek.« S tegyük hozzá, még a Kommunista Kiáltvány megjelenése előtt írta le ezt is: »ha a proletáriusokról tovább is megfeledkezünk, olly vészes felleg keletkezhetik a világra, melly azt meg fogja rázkódtatni«. Igaz, a magyar polgári forradalom előestéjén a proletáriusok fenyegetése még nem reális veszély, következésképp Kossuth figyelmeztetését nem a kapitalizmus ellentmondásainak a feloldására, hanem – saját szavaival – a tőke és a munka hatalmas, mindenek fölött való fontosságú kérdésének: végletes szembenállásának megelőzésére tett felhívásként kell értékelnünk. A magyar liberálisok társadalompolitikai céljainak minden elemét áthatja a törekvés: csírájában elfojtani a polgári társadalom másutt már kifejlett ellentéteit. A riasztó perspektíva tudatosulása teszi érthetővé, hogy jogegyenlősítő szándékaikat nemcsak erkölcsi érvekkel és filantróp érzelmeikkel igazolják, hanem az elkerülhetetlen modernizáció racionális követelményeivel is.
A zsidók emancipációjának ügye éppúgy ide tartozik, miként a jobbágyfelszabadítás programja. Mert nem mindegy, hogy egy nem bevett felekezetű kisebbség egyenjogúsítása pusztán a felvilágosodás kori toleranciaeszme jegyében történik-e meg, avagy a társadalomban játszott szerepe nélkülözhetetlenségének belátása alapján. Tanulságos e tekintetben, ahogyan Kossuth – kimondatlanul is – összekapcsolja a magyar zsidóság melletti kiállását a nemesség feudális allűrjeinek bírálatával. A honoratior fogalom használatát értelmezve felteszi a kérdést: mi ajánlhatná egy olly választófal felállítását, mely a becsületes élelemkeresetet tisztes és nemtisztes rendűekre osztályozná, … mi jogosítana fel annak kimondására, hogy a műipar, hogy a kereskedés nem tisztes foglalatosság? A nemzeti becsülés sugarának le kell a műhelyekbe szállani – írta – az értelmes gyárnoknak, kézművesnek tapasztalnia kell, hogy el van ismerve, miként ő szerény szorgalmával a nemzeti jólét »megteremtésének részese«. Aligha kétséges – állapítja meg Szabad György –, hogy amikor Kossuth a vagyoni vagy jövedelmi feltételekhez kötött politikai jogkiterjesztés esetén is tiltakozik az állapot, születés, vallás és személyes viszonyok szerinti megkülönböztetés ellen, mindezzel nem utolsósorban a hazai zsidó iparosok és kereskedők polgárosodása, sőt fokozatos beolvadása elől is kívánta elhárítani az akadályokat. (57.)
A magyarság és a magyar zsidóság socialis egybeforrradás-án Kossuth nem teljes asszimilációt értett. A polgári házasságkötés útján ennek lehetőségét is biztosíttatni akarta, de semmilyen jogi és politikai kényszerítő eszközt nem kívánt alkalmazni. 1844-ben közzétett állásfoglalása alapján az egyes korabeli zsidó egyházi körök aggályoskodása és a későbbi bírálók kifogásai is oktalannak bizonyulnak. Hisszük és valljuk – mondotta –, hogy a zsidó emantipatiónak két ága van: politicai és socialis. Amaz egészen a törvényhozó hatalomtól függ. Ez csak annyiban, amennyiben a socialis egybeolvadásnak törvényes akadályait el kell hárítani, hogy a társadalmi emancipatio lassú menete bekövetkezhessék. És így (…) hisszük és valljuk, hogy a politicai emancipatio a kérdést be nem végzendi ugyan, de annak ideje elkövetkezett, s hisszük,(…) hogy minden ok, mi a zsidók állítólagos erkölcstelenségéből ellenhozatik, erőtlen, gyönge, szeretetlen. Eddig megy véleményünk, midőn azon szempontból indulunk, hogy a zsidóságot hazánkban nem másnak, mint honunk összes lakosai oly töredékének kell tekinteni, mely a többiektől csak vallásos hitben különbözik.(58.)
Közhelynek számít – indokoltan! –, hogy a liberális reformpolitika legnagyobb vívmánya az 1848 márciusában kivívott jobbágyfelszabadítás volt. Kevésbé közhely – indokolatlanul! – ennek a jogi aktusnak gyakorlati jelentősége. Szabad György erre teszi a hangsúlyt. Az ország népessége több mint háromnegyedének szabadulásában a személyes függésből és az úrbéres szolgáltatásoktól, s további küzdelmek, illetve tisztázó erőfeszítések nyomán a gazdaságilag hasznosítható terület több mint negyven százalékának, a termőterület magasabb hányadának a volt jobbágyok által tulajdonul megszerzésében mindenki másnál kétségtelenül meghatározóbb volt Kossuth szerepe. (115.) Voltak, vannak olyan vélekedések, melyek szerint a hűbéri viszonyok megszüntetésére csak a parasztlázadások miatti félelem, s az udvar népboldogító taktikájával szembeni lépéskényszer vette rá a magyar nemességet. Valószínű, hogy a törvényjavaslat sorsát eldöntő voksok többségét valóban zsigeri vagy taktikai indítékok motiválták, ami azonban semmit nem von le a politikai kezdeményezés eszmei és erkölcsi értékéből. Annak az ügynek a diadaláról volt szó, amelyért korábban Kölcsey hadakozott, s amelynek győzelméért a liberális reformpolitika legnagyobb hatású agitátorai: Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston és Lukács Móric szálltak síkra. Ezek az eszme- és politikatörténeti előzmények egyfelől a magyar polgárosulás szervességét bizonyítják, másfelől arról győznek meg, hogy az önvédelmi harcra kényszerülő ország nemesi vezetése saját érdekein messze túlmutató társadalompolitikai célokat követett. Kossuth szavai, melyek 1848. szeptember 19-én, a képviselőház ülésén hangzottak el: azt akarom, ha minden elveszne is Magyarországon, legalább az ne vesszen el, hogy a nép nyakát robot ne nyomja (…) és ne háríthassák rá utólag a megváltás terheit – ebben az összefüggésben válnak hitelessé.
Az ő polgárosító programja a történelmi lehetőségek optimumát célozta meg. Többet ért el, mint az önkéntes örökváltságot korábban kezdeményező, ám gyakorlatilag eredménytelen Széchenyi-féle kísérlet, s természetesen kevesebbet, mint amire Táncsics s a plebejus radikálisok kárpótlás nélküli követelése irányult. A birtokrészeit elveszítő nemesség állami kárpótlásának törvényi biztosítékai ezúttal is szolgálnak reálpolitikai célokat (a rendek megnyerése a reformok támogatására enélkül elképzelhetetlen lenne!), ám Kossuth felfogásában ennek az érdek-alkunak is magasabb rendű, nemzetpolitikai értelme van. Miközben meg akarja fosztani a nemességet feudális privilégiumaitól, igyekszik megmenteni a nemzet számára azokat a szellemi, kulturális és politikai értékeket, amelyek a nemesség történelmi tapasztalataiban, tudásában, eszményeiben és készségeiben halmozódtak föl. … nemzetem jövendője nem olly képben tűnik fel lelkem szemei előtt, mellyben a nemesség nincs, hanem olly alakban tűnik fel, mellyben a nemesség a néppel szabadságban egybeforrva, ollyan, mint testvérek között a hű elő szülött, (…) szóval úgy áll előttem honom képe, mint mellyben a nemességnek egyedüliséget nem követelő, de erkölcsi ereje s históriai súlya által tehetős befolyása képezi azon gyűjtő magvat, melly körül a közszabadság gyümölcse fejlésnek indul. (92.) Íme, a forradalmi átalakulás konzervatív koncepciója – a konzervatív szónak nem korabeli pártpolitikai, hanem napjainkban használt értékbölcseleti értelmében. A magyar társadalom fejlődésének szükségleteit s e fejlődés közjogi és gazdasági feltételeit mindek elé helyező gondolkodásmódnak ez az értékmentő és értékteremtő sajátossága az, ami megóvja Kossuthot a közjogi doktrinerség és a nemzeti radikalizmus veszélyeitől. A köztudatban máig makacsul élő tévhit ellenében nem árt hangsúlyozni, hogy nem valamiféle közjogi radikalizmus híveként állott a gazdasági evolúciót szorgalmazó Széchenyivel szemben. Az általa elodázhatatlannak ítélt társadalmi és gazdasági modernizáció nyugodtan megtörténhetett volna a fennálló keretek között. Akarunk monarchiát, tehát respublicáról nem ábrándozunk, … elszakadásról nem ábrándozunk … meg vagyok győződve, hogy Magyar hon boldogsága az austriai összes birodalom boldogságával nemcsak nincs ellentétben, sőt, ha jól számít a birodalom kormánya, a kettő együtt kapcsolatban van. De … ezen alkotmány magyar legyen! – írta 1844-ben. A legkritikusabb helyzetben, 1849 tavaszán pedig, amikor bármilyen egyértelmű közjogi állásfoglalás végletessé fokozhatja a szemben álló erők ellentétét, így kerüli ki a neki állított csapdát: Ha tehát a Ház tőlem, Kossuth Lajostól azt kérdi: republicanus vagyok-e vagy monarchista, erre nem felelek; hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány, s micsoda politicát követ? Azt mondom: követi azt a politicát, hogy védeni kívánja a hazát igazságtalan megtámadás ellen, bármi is történjék velünk, soha, semmi esetben nem engedi Magyarország ügyeit ollyan irányba sodortatni, akárki által is, hogy akárminő egyének akár egyénisége, akár politicája decidáljon (döntsön) a nemzet sorsa felett, hanem hogy mindenkor a nemzet maga decidáljon.(166.)
A nemzet – ha polgári társadalomra épül – persze nem dönthet a saját sorsa felől a döntéshozatal feudális intézményeiben. Kossuth társadalom- és nemzetpolitikai programjának középpontjában ezért – kimondva vagy kimondatlanul – a demokrácia kérdése áll. Amíg a mindenkire kiterjesztendő polgárjogok s az általános választójog elvi kérdéseiről van szó, habozás nélkül érvel a demokrácia mellett. A városok szavazati jogáról folyó vitában, tehát a kiváltságok alapján járó mandátumokat elutasítva azt a klasszikus alapelvet hirdeti, mely szerint a polgári szabadság ott kezdődik, ahol … a szabadságok (értsd: privilégiumok) végződnek, a népképviselet politikai veszélyei miatt aggódó Széchenyivel szemben pedig a felhatalmazás nélkül is ítélkező nép pusztító erejére figyelmeztet. Tudom, hogy a nép ítéletében gyakran tévedhet, s hogy Krisztus Urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében; … de azt is tudom, hogy a nép, tévedjen bár ítéletében, de ítél; s Krisztus urunknak halni kellett, mert a nép őt minoritásban hagyta Barabás ellenében. És itt mondja ki a politika demokrácia erkölcsi indokát: mert alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk. Az elvek emberének feltétel nélküli kiállása a demokrácia eszméje és alapintézményei mellett azonban nem jelenti azt, hogy a gyakorló politikus ne látná a születő népszabadság belső ellentmondásait. Látnia kellett azokat már csak azért is, mert az 1840-es években már számos nyugati útirajz, teoretikus elemzés, s nem utolsósorban Tocqueville-nak Az amerikai demokráciáról magyarul is megjelent könyve is felhívta a figyelmét az új rend súlyos problémáira. Tudta – miként később, 1851-ben meg is fogalmazta –, hogy szabad embert nem elégítheti ki a politicai szabadságnak azon paránnyá szétmosott adagja, melly abban határozódik, hogy időszakonkint egy-egy szavazatot vet, ezrek vagy milliók szavazata közé a választásoknál. (201.) Úgy vélte azonban, hogy van alternatíva a formális demokráciával szemben, mégpedig a központi hatalom ellensúlyaként működő önkormányzati rendszer. Okfejtését ezért így folytatja: … neki (tudniillik a szabad embernek) sérthetetlennek kell magát éreznie egyéni jogaiban, s szakadatlan befolyással kell bírnia községi s megyei ügyeiben. Kossuth szavait nem lehet úgy érteni – ahogyan felületes bírálói értették –, hogy a feudális vármegyerendszerben kereste volna a központosító hatalom ellensúlyát. Hogy az avult szisztéma oly sarkalatos elemei, mint amilyenek a nemesség megyei előjogai, fennmaradtak a népképviseleti országgyűlésben is, annak nem Kossuth konzervativizmusa, hanem éppen az ő demokratizáló javaslatának a kormánytöbbség általi elutasítása volt az oka. Kossuth a magyar demokrácia kérdését világtörténelmi összefüggésekben értelmezte: vitapartnereivel szemben az angol és az amerikai municipalista önkormányzati fejlődés célszerűségére és demokratizmusának eredményességére hivatkozott. Valamint találom az ókor történetében azon hibát, hogy a személy semmi, a status minden, úgy jelenleg Franciaországban a község semmi, csak az egyén és a status állíttatik kapcsolatba egymással. – figyelmeztette társait még a forradalom előtt, a pozsonyi diéta városi kérdés-ről folyó vitájában – a modern, polgári demokráciák legsérülékenyebb pontjára mutatva rá. Mert ahol az egyéni szabadság fogalma az állampolgári jogegyenlőség üres absztrakciójává degradálódik, ott a demokrácia csak formális lehet, a formális demokráciák pedig újfajta despotizmusok és diktatúrák melegágyai.
Azok az államférfiak (Széchenyi, Deák, Batthyány), akik ellenálltak az önkormányzatokat demokratizáló kossuthi szándéknak, persze nem saját kiváltságaikat védelmezték, s nem a feudalizmust akarták konzerválni. A történelmi Magyarország területi egységét féltették a nemzetiségi túlsúlyú, önkormányzó vármegyék elszakadási törekvéseitől. Nem alaptalanul. A Kárpát-medence nemzetiségek lakta területein a polgári forradalmat megelőző évtizedekben beértek azok a folyamatok, amelyek aláásták Magyarország népeinek évszázadokig működő kapcsolatrendszerét. Az egyik kockázatot az jelentette, hogy a nemzetiségek – felülről kapott szabadságukkal élve – törvényes úton fordulnak szembe a fiatal magyar kormánnyal, a másikat az, hogy – autonómiára irányuló igényeik megtagadása miatt – fegyveres erőszakkal próbálnak érvényt szerezni követeléseiknek. Batthyányék az előbbi, Kossuth és hívei az utóbbi veszélyt látták fenyegetőbbnek. Hogy mi lett volna, ha az ő álláspontja győz, nem tudhatjuk bizonyosan. Mindenesetre számos jele volt annak – még a Jellac&ic8 betörését közvetlenül megelőző hetekben is –, hogy legalább a románok részéről lett volna készség a megegyezésre. Hogy mi lett a következménye a demokratikus reformok elodázásának, arról a szabadságharc bukását követő másfél század katasztrofális fejleményei vallanak. S noha Kossuth e katasztrófasorozatnak csak a kezdetét élhette meg, lelki szemeivel a végkifejletet is meglátta. Ezért összpontosította minden energiáját arra, hogy kimunkálja egy új Európában új szerepet vállaló Magyarország közvetlen és távolabbi környezetével kialakítandó kapcsolatainak elvi alapjait.
A Batthyány-kormány külpolitikáját, illetőleg a forradalom és a szabadságharc eseményeinek nemzetközi összefüggéseit, európai hátterét feltáró újabb kutatások (Erdődy Gábor, Gergely András, Kosáry Domokos) sok tekintetben árnyalják, lényegileg azonban kiemelik, megerősítik azokat a vonásokat, amelyek Szabad György Kossuth-portréját már évtizedekkel korábban is jellemezték. Túl azon, hogy eme történettudományi eredmények szertefoszlatják Kossuthnak a szakmapolitikai kérdésekben (pénzügyek, közgazdaság, kül- és katonapolitika) tanúsított dilettantizmusáról szóló legendákat, meggyőző erővel cáfolják a politikust diktátori hajlamokkal gyanúsító vádaskodásokat is.
A forradalmi kormány minisztere, majd a Honvédelmi Bizottmány elnöke tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Magyarország sorsát az európai folyamatok alakulása fogja meghatározni, s ezért fordult kitüntető figyelemmel a német egységet organizáló frankfurti parlament felé. Nem azzal a hátsó szándékkal tette ezt, hogy a poroszokkal szövetkezve térdre kényszerítse a Habsburgokat, hanem azért, hogy a politikai nyilvánosság előtt győzze meg a dinasztiát az európai erőviszonyok átrendeződésének, s ezen belül egy Pest-Buda központú középhatalomban való szerepvállalásuknak a szükségességéről. Nyilvánvalónak látszik tehát – írja Szabad György, könyvének egyetlen kurzivált bekezdésében –, hogy korántsem mohóságból, netán nemzeti önzésből törekedtek minél több hatalmi pozíció és védelmi eszköz megszerzésére, hanem azért, mert biztosítani kívánták hazájuk számára a Habsburg-birodalom túlélését, mégpedig olyan módon, hogy annak összeomlása esetén a magyar kormányzat képes legyen a hatalmi űr áthidalására.
A szerző – vélhetőleg – azért érzi fontosnak e megállapítás hangsúlyozását, mert az nem a háborús események sodrásában rögtönzött taktikai megfontolásokat, hanem a véres ütközetek idején és azok után is irányadó kossuthi stratégia lényegét fejezi ki. Azt a fajta távlatos gondolkodást, amely a nagyhatalmi erőviszonyokhoz való igazodást a mindenkori nemzeti érdekek érvényesítésének eszközeként, és soha nem azok feladásának kényszereként értelmezi. Akármiként csűrjük-csavarjuk is a dolgokat – írta még a forradalom előestéjén –, a tusát két párt vívja. Egyik azon párt, melly azt akarja, hogy hazánk önálló országos személyességgel bírjon, s magyar és valódilag alkotmányos legyen, másik, melly privilegiális érdekeinek legyezgetését reménylve, az idegenszerű befolyásnak alárendelt nem parlamenetáris, nem-nemzeti kormány vontató kötelén jár. – Aki az elsőt nem segíti, hallgasson bár, a másodiknak szolgál; tehát az országrontás bűnében osztozik.
Nincs csodálkozni való azon, hogy ezzel az erkölcsi alapú politikai következetességgel szemben minden kor kitermelte a mérséklet, a józanság, a reálpolitika, a kompromisszumkészség jelszavaival álcázott nemzeti önfeladás ideológiáját. Persze ahhoz, hogy az emigrációban tovább politizáló Kossuth diplomáciai erőfeszítéseit, a Dunai Államszövetséget körvonalazó javaslatát, s a kiegyezés elleni tiltakozását a világtól elszigetelt, a hazai viszonyokat már nem ismerő, a világpolitikai folyamatokat nem értő öreg ember naiv ábrándjainak, személyeskedő zsörtölődéseinek és utópisztikus fantazmagóriáinak lehessen minősíteni, a szabadságharc idején tanúsított magatartását is diszkreditálni kellett. Ezért történt – többek között –, hogy noha több mint egy évszázada bizonyított tény, hogy az orosz beavatkozás igénye a Habsburg-hatalom részéről és a cári hajlandóság annak teljesítésére megelőzte a Függetlenségi Nyilatkozatot, a közvélemény jó része a mai napig e deklarációt szorgalmazó Kossuth számlájára írja az orosz intervenciót. Ne ámítsuk magunkat: a történettudósok tárgyilagos elemzéseinek és a folklórból is táplálkozó Kossuth-kultusznak a hatása ellenére is mélyen bevésődött a magyar értelmiségi köztudatba az a tévhit, miszerint a forradalomig Széchenyi, a szabadságharc bukása után pedig Deák kínálta az izgága Kossuthtal szemben a magyar alkat és a magyarországi fejlődés természetéhez jobban igazodó alternatívát. Szabad György könyve ezzel a tévhittel perel. Nem az a célja, hogy átírja a 19. század magyar politikusóriásainak a rangsorát, hanem éppen az, hogy főhősének érdemeit ne a kortársakhoz való viszonyítással, hanem a máig megoldatlan nemzeti sorsproblémákra adott válaszainak időszerűségével mérje. Ez a módszer nem arra a következtetésre juttatja az olvasót, hogy például a kiegyezés elkerülhető lett volna, csupán arra hívja fel a figyelmünket, hogy egy dolog megtörténte nem igazolja annak helyességét, célszerűségét. A kiegyezés példájánál maradva: Szabad György nem azt akarja elérni, hogy osztozzunk a Deákot elmarasztaló Kossuth erkölcsi felháborodásában, de azt igen, hogy rádöbbenjünk, miféle realitás volt az, amelyre hivatkozva a deáki reálpolitika igent mondott a dinasztiával kötendő kompromisszumra. Míg a negyvenes évek nemesi társadalma Kossuthot követve – ha csak egy pillanatra is – megértette, hogy hosszú távú érdekeit a nemzetiségekkel való megegyezés szolgálja az ancien régime korhadt adminisztrációjával szemben, az ötvenes és hatvanas évek megfélemlített, szűklátókörű és önző feudális uralkodó osztálya a nemzetiségekkel szemben kereste a korhadt adminisztráció támaszát. Míg a jobbágyfelszabadítást megszavazó negyvennyolcas országgyűlés követei belátták, hogy vezető szerepüket csak a kor parancsát követő demokratikus átalakulás élére állva őrizhetik meg, a Világos utáni politikus elit éppen feudális kiváltságainak prolongálását várja a kiegyezéstől. Ez az a szociológiai realitás, amelyre a deáki tett épül. A kérdés tehát nem az, hogy elkerülhető lett volna-é a kiegyezés, s még csak nem is az, hogy volt-e hatása annak a századfordulón felgyorsuló modernizációs folyamatokra (persze hogy volt!). A kérdés az, hogy az a típusú fejlődés, amely a kiegyezéssel vette kezdetét hazánkban, szervesnek tekinthető-e. Az a kérdés, hogy azok a robbanásig növekvő feszültségek, amelyek egy dinamikus gazdaság és egy megnyomorított társadalomszerkezet, egy hatalmi pozícióban lévő politikai elit és a változatlanul autonómiára törekvő nemzetiségi többség, egy szuverén nemzetállam és az összbirodalmi érdekek viszonyát jellemezte, a modern fejlődéssel elkerülhetetlenül együtt járó, a közboldogságot megalapozó fájdalmas, de termékeny feszültségek voltak-e, avagy éppen arra szolgált ez a kétértelműségekkel, tisztázatlan hatáskörökkel összekuszált reprezentatív hatalmi-politikai szerkezet, hogy megteremtse a feltételeit az erkölcsi és szociális kontrollt nem tűrő gazdasági és pénzhatalmak gátlástalan nyomulásának. Az a kérdés, hogy a 19. század végi prosperitást a reformkor nemzeti és polgári-demokratikus törekvéseinek beteljesüléseként, avagy egy idegenszerű befolyásnak alárendelt, nem-nemzeti célokat szolgáló világfolyamat kezdetének tekintsük-e.