Debreczeni könyve nem azért jó könyv, mert alapos, hiteles és szuggesztív képet fest folytonosan változó hőséről, hanem mert a főszereplő életútját elemezve magát a változást: a személyiséget formáló történelem és a történelmet formáló személyiség bonyolult egymásra hatását képes megragadni. Nyilvánvaló, hogy ez a képesség számos technikai adottságot (elemző hajlam, arányérzék, tájékozottság stb.) feltételez, ám ahhoz, hogy ezek az adottságok egymással összhangban működjenek, annak titka az életrajzírónak a tárgyához fűződő személyes viszonyában keresendő.
Ami az írói adottságokat és az ítélőképességet illeti, az Orbán-életrajz szembetűnően érettebb produkció a szerző Antall Józsefről szóló könyvénél. Noha Debreczeni ezúttal sem állja meg, hogy olykor hangot ne adjon a történet fő- és mellékszereplőit kategorikusan minősítő rokon-, illetőleg ellenszenvének, és nem mindig tud ellenállni a tárgya szempontjából érdektelen, ám jó poénra hegyezhető sztorik csábításának, az elbeszélés irodalmi minőségét azonban jellem- és jelenetábrázoló készségének ereje, értekező stílusának lényegre összpontosító, áttetsző tömörsége és a szimbolikus jelentést is hordozó nagy ívű szerkezet összhatása teremti meg. A szerzőnek a tárgyához fűződő viszonya, ami ezeket a történetírói kvalitásokat működésbe hozza, nem korlátozható sem az érzelmek, sem a morál, sem a politikum fogalomkészletére. Nem mondunk tehát sokat, ha megállapítjuk: Debreczeni Orbán-élményét érzelmi ambivalencia, kritikus erkölcsi alapállás és (jobbra húzó) politikai elfogultság formálja. Ezt a fajta szubjektivitást ugyanis nem az előítéletesen szemlélődő ember érdeklődése, hanem a történet szerencsés alakulásában reménykedő csapattárs személyes érdekeltsége motiválja.
Azok a nagy horderejű változások, amelyek az ország történetének a legutóbbi tíz esztendejében zajlottak, közvetve vagy közvetlenül összefüggenek Orbán Viktor személyével. A pártstruktúra átrendeződése, a végrehajtó hatalom központosítása, az európai integrációs folyamat radikális újraértelmezése, s egy polgári értékrendet érvényesítő társadalom- és nemzetpolitika kimunkálása jelentik e változások leglényegesebb elemeit. Debreczeni tüzetes vizsgálódás tárgyává teszi e folyamatokat, ám az imponálóan elmélyült politológiai elemzések végül is egyetlen kérdésre összpontosulnak. Miként történhetett, hogy a nyolcvanas évek végén szerveződött liberális ifjúsági csoportosulás alig egy évtized alatt a jobbközép konzervatív térfél meghatározó erejévé válhatott? A kérdésre adható válaszok nem pusztán egy eseménytörténetet írnak le, hanem a konzervatív oldal erkölcsi-politikai minőségét is értékelik.
Debreczeni tehát nemcsak arra vállalkozott, hogy ebben a pártpolitikai eseménysorban kövesse nyomon Orbán Viktor szerepét, hanem arra is, hogy hőse történetének a közvéleményben, a médiában, illetőleg a politikai szakirodalomban kialakult értelmezéseit (narratíváit) is mérlegre tegye, és szembesítse azokat saját tapasztalataival, illetőleg a történet folyamán több kérdést illetően is módosuló politikai meggyőződésével. Könyvében a jobboldali térfoglalás történetének három markánsan különböző elbeszélése körvonalazódik.
Az egyik szerint a Fidesz feladta (elárulta) egykori politikai hitvallását (liberális értékrendjét), s felismerve az ún. nemzeti-keresztény pártok megroppanása következtében keletkező politikai vákuumot, jobboldali frazeológiát kezdett használni, hogy megnövelje támogatottságát. A nemzeti szólamok mögött azonban hiába keresnénk meggyőződést és elkötelezettséget, mert igazi indítékuk az anyagi javak s a hatalom birtoklásának vágya. Lényegesen nem különböznek tehát a baloldaltól, amit az is bizonyít, hogy ők is egy újfajta egypártrendszer, azaz a kétpárti politikai váltógazdálkodás kialakítására törekszenek. Mindezért az ország, a nemzet igazi érdeke az, hogy a rendszerváltoztató nemzeti erők megóvják magukat a Fideszbe való beolvadástól, s ha vezető szerepre már alkalmatlanok is, legalább ellensúlyt képezzenek a Fidesz-központú erőtéren belül. Ennek az elbeszélés-nek többféle variációja volt és van. A Fidesszel kötött koalíciós szerződés kényszeréből fakadóan az együttműködés és az önállóság kényes egyensúlyát volt hivatva alátámasztani részint az MDF, részint a vele is rivalizáló FKgP verziója, míg a koalícióból kisodródó Torgyán-párt, illetőleg az azon kezdettől kívül rekedt KDNP és MDNP egyre inkább a Fidesz elvtelenségének és pragmatizmusának bírálatával támasztotta alá saját autonómiatörekvését. (Ez utóbbiak önigazoló próbálkozása szükségszerűen vezetett a Centrum-párti kalandhoz, ami azonban a jobb-közép értékrend megtagadását is jelentette.)
A másik elbeszélés a baloldali pártok ideológiáját tükrözi. Ebben is erős hangsúlyt kap az eredeti célok, a liberális értékek elárulásáról szóló vád, ám itt sokkal drámaibbnak tűnnek fel a jobboldali elhajlás következményei. A Fidesz pályafutásának szocialista és szabad demokrata értelmezői szerint egy maroknyi csoportosulás gátlástalan hatalmi ambíciója oda vezetett, hogy reálissá vált a szélsőjobboldali radikalizmus uralomra jutásának a veszélye. E narratíva szerint tehát nem az volna a fiatal demokraták bűne, hogy pusztán verbálisan azonosultak a jobboldal eszményeivel, s eközben hatalmon maradásuk érdekében kiárusították az országot, hanem éppen az, hogy a politikai gyakorlat szintjére emelték a nemzeti radikalizmus eszmei és érzületi tartalmait: a xenofóbia és a rasszizmus bátorításával feldúlták a társadalmi békét, a nacionalista és antiglobalista érzelmek felkorbácsolásával pedig akadályokat gördítettek az ország gazdasági felemelkedése és európai integrációja elé. A baloldali elemzők ezt a Fidesz-portrét részben a radikális jobboldali média és a miniszterelnök együttműködésével, részben pedig a MIÉP és a konzervatív koalíció közötti csendes összjáték tényeivel vélték-vélik igazolhatónak. Ennek az elbeszélésnek – igazságtartalmától függetlenül – döntő szerepe volt a jobboldal választási vereségében.
A Fidesz történetéről szóló harmadik elbeszélést maguk az érintettek komponálták. Ez az önarckép természetesen a folytonosság és a következetesség jegyeit hangsúlyozza. Azokkal a vádakkal szemben, melyek szerint az SZDSZ-szel kötött szoros szövetséget egy száznyolcvan fokos fordulattal hagyták maguk mögött, és Fodor Gáborék kiűzésével a párt igazi arcát veszítették el, azt állítják, hogy a kezdetektől jól megkülönböztethető volt az őáltaluk képviselt nemzeti szabadelvűség a szabad demokraták doktriner, kozmopolita liberalizmusától. Úgy ítélik, hogy a nemzeti liberális törekvések eszmetörténetileg is összefonódtak a modern, értékközpontú konzervativizmussal, következésképpen az igazi választóvonal nem konzervativizmus és liberalizmus között, hanem a nemzeti érdekek elárulói és következetes védelmezői között húzódik. A szabad demokraták és a szocialisták együttműködése – amely az állampárti és a piacgazdasági elitek érdekvédelmi szövetségét jelenti – ebből a nézőpontból nem koalíciós kényszernek, hanem az összetartozó dolgok összenövésének minősül. Azaz nem a Fidesz sodródott jobbra, hanem az SZDSZ mozdult el balra arról a pontról, ahonnan valamikor együtt indultak. A Magyar Polgári Pártot létrehozó fiatal demokraták – saját megítélésük szerint – csak annyit változtak tehát, amennyit a történelmi körülmények változása megkövetelt, anélkül azonban, hogy a követelményekhez való igazodás kikezdte volna önazonosságukat.
Debreczeni mindhárom elbeszéléshez történetírói tárgyilagossággal és filológusi alapossággal közelít, és mindegyik esetben felleli a részigazságok, a szubjektív elfogultságok, az elhallgatások, a torzítások és a kozmetikázások mozzanatait. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne tudná megkülönböztetni a hamisságoknak és az igazságoknak az egyes elbeszélésekre jellemző arányait. Egyetértéssel konstatálhatjuk, hogy ebben az összevetésben a baloldal vezető politikusai és médiasztárjai bizonyulnak a legprofibb történelemhamisítóknak, s nem csodálkozhatunk azon sem, ha a rangos második helyen a polgári koalícióból kisodródó, vagy azon eleve kívül rekedt rendszerváltoztató pártok, illetve híveik állnak. Vessünk egy pillantást előbb a két baloldali párt összenövésének Debreczeni által felvázolt történetére!
Nem az elvek és értékek rokonsága, hanem kétfajta hatalmi aspiráció egymásrautaltsága érlelte az MSZP–SZDSZ koalíciót. Míg az első szabad választások előtt a szabad demokraták látszólag okkal tarthattak attól, hogy a reformkommunisták népi szárnya és az MDF közötti közeledés egy velük szembeni hatalmi tömörüléshez vezethet, a második ciklusra készülve felismerték, hogy a népieket maguk alá gyűrő piaci szocialistákkal való szövetkezés nélkül ők maguk soha nem juthatnak hatalomra. Míg 1989-ben és 1990-ben radikálisan antikommunista szólamaikkal a népi baloldal és az MDF közeledését akarták megakadályozni, e veszély elhárulása után minden ideológiai és erkölcsi gátlás nélkül keresték a kádári állampárt jogutódjaival való együttműködést. Nem arról volt tehát szó, hogy egy megtisztuló és megerősödő szocialista párt az idő múlásával egyre szalonképesebbnek tűnt a liberálisok szemében, hanem arról, hogy az SZDSZ – saját hatalmi törekvéseinek sikere érdekében – tudatosan kihozta a szocialistákat abból a karanténból, amelybe a rendszerváltoztató társadalom erkölcsi ítélete zárta őket. (Debreczeni a taxisblokád idején, illetőleg Charta-mozgalomban kialakult MSZP–SZDSZ összjátékot idézi fel a két párt közeledésének bizonyítékaként. Ez a dokumentáció azonban hiányos. A két látványos kézfogásnál semmivel sem kisebb jelentőségű ugyanis az a kulisszák mögött [1992-ben] létrejött paktum, amelynek – egy, az MDF és az MSZP közötti megállapodás felrúgásával – a médiatörvénnyel kapcsolatos közös ellenzéki álláspont kialakítása volt a célja. Ha meggondoljuk, hogy az egyébként is túlsúlyban lévő balliberális médiapozíciók megőrzésének, majd az 1996-os törvény általi kiterjesztésének milyen szerepe lesz másodszori hatalomra jutásukban, ennek a tíz évvel ezelőtti paktumnak meghatározó jelentőséget kell tulajdonítanunk!) Így fonódott össze a gazdasági-politikai elitnek kezdetben szemben álló két csoportja. Mindkettőjük számára nélkülözhetetlen az a stafírung, amit a másik fél hoz az érdekházasságba. A szocialista párt szállítja a kádári konszolidáció iránt nosztalgiákat tápláló tömegek szavazatait, míg az SZDSZ gyűjti be azoknak a globalizációs erőknek (gazdasági és pénzügyi világhatalmaknak) a támogatását, amelyeknek elemi érdeke az ország – s az egész kelet-közép-európai térség – gazdaságának és infrastruktúrájának gyors integrálása, ami, tudjuk, ki fog élezni jónéhány társadalmi kérdést. Debreczeni igen részletesen és lényegre törően ábrázolja azt a fejlődéstörténetet, melynek során Orbán fokozatosan leszakad a szabad demokratákról, majd élesen szembehelyezkedik velük. Kezdetben csupán az idősebb testvér gyámkodásával szembeni lázadó hajlam motiválja a fiatal demokraták önállósulási törekvéseit, ám a baloldali blokk kialakulásától kezdődően egyre élesebben körvonalazódó társadalom- és nemzetpolitikai stratégiát szegeznek szembe a rendszerváltoztatás neoliberális forgatókönyvével.
Jól látja Orbán életrajzírója, hogy ebben a hatalmi érdekházasságban a súlyosabb erkölcsi és politikai felelősség a szabad demokratákat terheli. Ők azok ugyanis, akik a kádári diktatúra gyakorlóival való együttműködésüket mentegetni kényszerülnek, s akiknek ezért elemi érdekük egy olyan ellenségkép konstruálása, amely felmentést ad az ellenféllel való szövetkezésre. Debreczeni – akit nem lehet azzal vádolni, hogy érzéketlen lenne a Csurka- féle ideológia veszélyeivel szemben – miközben különbséget tesz a szélsőjobboldali fenyegetés és a nemzeti radikalizmus előretörése között, éles logikával és megbízható tárgyszerűséggel bizonyítja, hogy míg az előbbinek nincs valóságos alapja, a nemzeti radikalizmus térhódításáért kizárólag a baloldal nemzetietlen hatalomgyakorlása okolható. (Nem Antall-lal és nem a polgári koalícióval szemben, hanem kizárólag a Horn–Kuncze kormány ellenzékeként erősödött meg a MIÉP annyira, hogy bejuthatott a parlamentbe!)
A konzervatív oldal nézőpontjából érzékeny felületeket, fájó pontokat érint az az elemzés, amely a Fidesznek a jobbközép pártokhoz fűződő viszonyának fejlődéstörténetét taglalja. A külső szemlélő számára itt nehezen követhető fordulatok követik egymást, s a gyors váltások sok jóhiszemű, nemzeti érzelmű szavazópolgárban keltettek menet közben, és a mából visszatekintve is gyanakvást és bizalmatlanságot a fiatal demokratákkal szemben. Debreczeni könyvének nem elhanyagolható értéke, hogy ezt a bonyolult történetet minden drámai konfliktusával és minden katarzisával rekonstruálni tudta.
Nem volt magától értődő, hogy Antall József és Orbán Viktor között a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon kialakult partneri viszony után, pusztán az ellenzéki szereppel nem indokolható, kíméletlen és tiszteletlen hangot ütöttek meg a Fidesz képviselői az első szabadon választott magyar kormány miniszterelnökével szemben. Nem voltak egyeztethetők Orbán Viktor pártjának deklarált nemzeti liberalizmusával azok az akciók és megnyilatkozások, amelyek az MDF-kormánynak az egyházakkal, a hittanoktatással és a határon túli magyarsággal kapcsolatos szándékait és intézkedéseit vették célba. Nem volt elvszerű, a jogállamiságot tiszteletben tartó a Fidesz álláspontja, amikor kétségbe vonta az anyagi kárpótlás indokoltságát. Nem volt saját karaktere, önálló iránya az ellenzéki Orbán magatartásának, amikor szótlanul asszisztált ahhoz a médiapolitikához, amelyet a köztársasági elnök alkotmánysértő magatartása ellenére is védelmükbe vettek az SZDSZ–MSZP paktum végrehajtói. Sorolhatnánk még az Orbán-életrajzban felvonultatott példákat, de elég talán ennyi is annak érzékeltetésére, hogy Debreczeni nem hallgatja el, nem kerüli ki azokat az eseményeket, amelyek nemcsak a maguk idején keltettek megdöbbenést és visszatetszést a polgári oldalon, hanem a későbbi fenntartásoknak és szembefordulásoknak is magyarázatául szolgáltak, szolgálnak.
Debreczeni Fidesz-, illetve Orbán-kritikája persze nem korlátozódik az első ciklusban játszott ellenzéki szerepük bírálatára. Attól kezdődően, hogy 1995 tavaszán megkezdődtek egy hárompárti (MDF, KDNP, Fidesz) Polgári Szövetség előkészületi tárgyalásai, azon keresztül, hogy a Fidesz az MDF mellett a FKgP-vel is koalíciós szerződést kötött, egészen odáig, hogy 2002 tavaszán a MIÉP-es tüntetők is Orbán Viktor győzelméért vonultak az utcára, számos súrlódás, szakadással fenyegető ellentét, barátságtalan gesztus, színfalak mögött megüzent ultimátum zavarta meg a végül is csaknem kivétel nélkül egy irányba tartó polgári erők viszonyát. Orbán éppúgy ott volt a belháborúk frontvonalain, a legkockázatosabb ütközetekben, miként az ünnepélyes kézfogások, a közös tábor-építések helyszínein. Egyetérthetünk Debreczenivel abban, hogy azok a hibák, vétségek, amelyeket az egész jobboldal egybekovácsolásáért tevékenykedő Orbán követett el, lényegesen más természetűek, mint valamikor a legkisebb ellenzéki frakció vezetőjének bírálatot érdemlő lépései voltak. Az akkori következetlen megnyilatkozások és elvtelen hallgatások egy, a puszta fennmaradásáért küzdő, kicsiny nemzedéki csoportosulás vezéralakjának taktikai érdekű alakoskodásai voltak, az egész polgári tábort integrálni akaró párt-, illetve miniszterelnök azonban egy közérdekű program megvalósítása érdekében vállalja a hétköznapi morál és a politikai erkölcs nehezen feloldható konfliktusait. Persze lehet, hogy rosszul számol. Lehet, hogy a morális érzékenységet sértő politikai racionalitás olyan érzelmi ellenállásba ütközik, ami aztán maga is politikai tényezővé válik. Lehet – de nem tudhatjuk biztosan. Maga az életrajzíró sem tud erre a kérdésre megnyugtató választ adni. Pontosabban: a felelet, amit végelemzésként megfogalmaz, nincs összhangban világos és következetes okfejtésével.
De lássuk ezt közelebbről! Debreczeni felidézi saját erkölcsi felháborodásának emlékét, melynek annak idején egy Orbánnak címzett levélben hangot is adott. Az ok az MDNP elárulása volt. 1996-ban vagyunk: az akkori MDF egyik szárnya azért válik ki pártjából, s alapítja meg a Magyar Demokrata Néppártot, mert a vezető pozíciókat megszerző riválisai akadályozzák a Fidesszel alakítandó Polgári Szövetség létrejöttét. Alig telik el néhány hét, és Orbán elfogadja az új vezetésű MDF együttműködési ajánlatát azzal a feltétellel együtt, hogy az új párt tagjai abban nem vehetnek részt. E sorok írója, mint a Polgári Szövetség egyik sürgetője, a perifériára sodródott MDNP egyik alapítója, tanúsíthatja, hogy a szóban forgó Fidesz-akció bizony súlyosan sértette az elárultak önérzetét. Debreczeni – hat év távlatából visszatekintve a történetre – felmenti Orbánt az erkölcsi vétség (hűtlenség, árulás) vádja alól. Felmenti, mert úgy ítéli, hogy az MDNP-énél lényegesen nagyobb támogatottságú maradék MDF-fel való megegyezés jobban szolgálta a polgári oldal összefogásának stratégiai célját, mint a tábor nélküli, új kis párttal való együttműködés. A politika erkölcse itt másfajta magatartást diktált, mint a hétköznapi morál. Így Debreczeni. Személyes vallomás: ma már magam is így látom. A politikában az adott szó csak akkor számonkérhető, ha a számonkérő is aláveti magát a közös cselekvés politikai szabályainak. Mi, MDNP-sek politizáló értelmiségiekként tekintettük árulásnak azt a döntést, amely éppen a mi szándékainkat valósította meg – nélkülünk.
Ha Debreczeni ennek az ítéletének a logikáját vitte volna tovább, könyve végén aligha kérdőjelezhette volna meg az orbáni stratégia lényegét. Szerzőnk – az idei választási vereség okait kutatva – arra a következtetésre jut, hogy célszerűbb lett volna, ha a Fidesz az MDF bedarálása helyett teret engedett volna az MDF és az MDNP által meghirdetett Békejobb kezdeményezésnek. Így azok a szavazók, akik magukat a jobboldalhoz tartozónak érzik, de – okkal, ok nélkül – ellenszenvet táplálnak a Fidesz iránt, egy jobbközép pártalakulatra adott voksukkal a polgári oldal győzelmi esélyét erősíthették volna. Így viszont – véli Debreczeni – a renegát Centrumra, azaz a jobboldal ellen szavaztak. Ez az okoskodás azt az el nem hanyagolható tényt hagyja figyelmen kívül, hogy a Békejobb ötlete nem egy egységes jobboldal kiterjesztéséért, hanem a Fidesztől független jobbközép pártszövetség létrehozásáért született. Egy olyan önálló nemzeti-konzervatív tömörülés volt tehát a célja, amelyik persze nem zárkózott volna el a fiatal demokratákkal való együttműködéstől, de – reményei szerint – nemcsak elfogadni, hanem diktálni is képes lett volna a szövetkezés feltételeit.
Szögezzük le: akadémikus kérdés vitájába bocsátkoznánk, ha elméleti általánosságban mérlegelnénk, melyik hatalmi struktúra a jobb, működőképesebb. Vajon az, amelyik több párt szoros szövetségére, uniójára épül, avagy az, amelyik önálló szervezeti struktúrával, döntéshozatali jogosítványokkal rendelkező politikai erők újra és újra megszervezett akcióegységére támaszkodik. Nyilvánvaló, hogy ha fennáll annak a veszélye, hogy a szorosabb együttműködés olyan fokú hatalomkoncentrációhoz vezethet, amely a demokratikus intézményrendszer létét veszélyezteti, a lazább pártszerkezet a kívánatosabb. Ám ha egy társadalmat, egy nemzeti közösséget az a veszély fenyegeti, hogy a formálisan ugyan jól működő demokrácia képtelen a köz érdekeit érvényre juttatni, célszerű a központi (kormányzati) hatalom mögé nagyobb szakítószilárdságú, egyöntetűbb pártstruktúrát állítani.
Magyarország a rendszerváltoztatás óta egyfolytában koalíciós kényszerektől szenved. Történelmi léptékkel mérve már csak pillanatok választják el attól, hogy nemzetállami szuverenitásának csaknem minden eleméről lemondjon az Európai Unió javára, ám mind ez ideig képtelen volt egységes politikai akarattá szervezni a hasonló értékeket valló, ugyanazon célokat követő polgárainak törekvéseit. A jobboldali pártok önállóságáért, sajátos stílusának, elkülöníthető szavazóbázisának megőrzéséért folytatott küzdelem elvonta a figyelmet a belső és külső ellenfelekkel vívandó csatáktól, az önazonosságot bizonygató szólamokban és deklarációkban kimerültek azok a szellemi energiák, amelyeket gyorsan változó világunk megértésére és naprakész cselekvési stratégiák kimunkálására kellet volna fordítani.
Fájdalmas dolog, de ki kell mondanunk: Antall József tragikusan félbeszakadt kísérlete után egyedül Orbán Viktor tartotta kötelességének, hogy a politika világát ne pusztán az érdekképviselet technikáival, taktikai manőverezéssel, hanem erőviszonyainak modellezésével, törvényszerűségeinek megértésével, egyszóval intellektuálisan is birtokba vegye. Debreczeni könyvének az a fejezete (Egy új társadalom- és nemzetpolitika kísérlete), amely Orbán szellemi tájékozódását, elméleti stúdiumait követi nyomon, érthetővé teszi azt, ami eladdig rejtély volt (s egyúttal választ ad a bevezetőben feltett kérdésünkre): hogyan lehetséges, hogy egy liberális elveket követő nemzedéki csoportosulás vezetője maga mögé sorakoztassa szinte az egész jobboldal szavazótáborát. Ez a fejezet arról győzi meg az olvasót, hogy a gyakorlati politizálás mellett folytonosan és szenvedélyesen tanuló Orbán Viktor a Bibó- és a Rajk kollégiumban, illetőleg a budapesti és oxfordi egyetemi stúdiumain szerzett ismereteit nemcsak mennyiségi értelemben gyarapítja. Azoknak a szellemi áramlatoknak, közgazdaságtani és társadalomtudományi irányzatoknak a befogadására is időt és energiát fordít, amelyek mélyrehatóan és kellő kritikával elemzik a fejlett, modern világ globalizációs folyamatainak mind súlyosabb válságtüneteit, fenntartható fejlődésének egyre magasodó korlátait. Nyilvánvaló, hogy ezek a szellemi hatások is szerepet játszottak abban, hogy a nemzetközi fórumokon ne a nagyoknak és élenjáróknak kijáró alázat, feltétlen tisztelet és odaadás hangján, hanem egy sorsközösségben való egymásrautaltság szellemében, a világfolyamatok ártalmas hatásainak különösen kitett kis nemzet és beteg társadalom képviselőjének fokozott érzékenységével szólaljon meg. Ezzel a szakszerű, egyben önérzetes, szuverén módon alku-képes magatartással Orbán kopernikuszi fordulatot hajtott végre a nemzeti-keresztény retorikát többnyire sérelmi pozícióból művelő magyar jobboldalon. A sebzettségével és büszkeségével egyaránt a közeli és távolabbi múlthoz kötődő, a feldolgozatlan politikai indulatok és a magasztos szimbólumok lelki varázsa között hányódó nemzeti érzületet a tapintható jelen és belátható jövő időkeretei közé sikerült préselnie, másfelől a nemzetféltés heveny lázában mitikusnak tetsző ártó erőket képes volt a politikai racionalitás tartományában értelmezni. S miután pszichológiai tapintattal és teoretikus érzékenységgel tette ezt, el tudta kerülni a nemzeti tudat végletesen különböző minőségű és hangoltságú tartalmaival való – fölösleges – konfrontálódást.
Ennek az érzelmi alapú, ám nagyon is gyakorlati rendeltetésű nemzeti egységnek az elmélyülése és kiterjedése nélkül semmi esélyünk nincs arra, hogy a hamarosan elkövetkező Nagy Integrációban meg tudjuk teremteni a haszonelvű globalizációs hatásoknak és a közösségek értékvédő, értékteremtő igyekezetének dinamikus egyensúlyát. Márpedig az egység létrejöttének örvendetes ténye nem kínálja egyszersmind fennmaradásának biztosítékát. Két irányból tűnnek fel azok a veszélyek, amelyek a létét fenyegetik. A nagyobbik kockázatot az anakronizmus kísértése jelenti. Túlságosan telített a múlttal ez a nemzeti érzület ahhoz, hogy az új ingerek folytonos áramlása nélkül korszerű tudjon maradni. Ha nincs aki, vagy ami a jelenben elrejtett taposóaknákra, vagy a közeli jövő – az uniós csatlakozás! – csapdáira naponként figyelmeztesse, hajlamos arra, hogy a bukott rendszer bűnein háborogva gerjessze önmagát, miközben a jog oltalmát élvező bűnösök újra eladják az országot a fejünk fölül. A szatócsra figyelünk, nem a pultra. Az eladót vizsgálgatjuk, nem az ügyletet. Amíg pedig a személyekre összpontosul a figyelem az akciók helyett, az értelmes cselekvésre is képes nemzeti buzgalom ismét haragtól, gyűlölettől feszülő ólmos tehetetlenségérzéssé zsugorodik. Fel kell végre ismernünk, hogy a korszerű nemzeti közösség ellenségeinek az érdeke, hogy a hozzá kapcsolódó érzelmek anakronisztikusak legyenek. Hiszen alkotó és megtartó szellemi képességek hiányában semmi mással nem tudnak hatalmas anyagi erőket mozgósítani hatalmukat megőrizendő, mint azzal, hogy reális veszélyként tudjanak hivatkozni a nacionalizmusok, s a belőlük kinövő szélsőjobboldali diktatúrák újjászületésére. Kevés fegyver használható ezzel a harcmodorral szemben: a gyűlölködőt sem gyűlölő emberek közösségélménye, az erejüket csendesen felmutató polgárok önbizalma, a szeretet, az összefogás hatalmában hinni tudó lelkek belső békéje. Egyszóval azok a lelki készségek és erkölcsi normák, amelyeknek deklarálásával elsőként Orbán Viktornak sikerült milliós tömegeket közösséggé formálnia.
A másik irány, amely felől a felbomlás veszélye fenyegeti ezt a spirituális egységet: a pártpolitika világa. Az Orbán-jelenség legszembetűnőbb paradoxona ugyanis, hogy habitusa, műveltsége, politikusi szocializációja eltéphetetlen szálakkal köti a Fideszhez, másfelől viszont személyes adottságai nem egyszerűen megkülönböztetik pártján belül, hanem felül és kívül is helyezik őt azon. Úgy is mondhatjuk, hogy csak Orbán Viktornak sikerült meghaladnia egykori önmagát, nem pedig a Fidesznek. Fájdalmas igazságot fogalmaz meg Debreczeni József: …a politikai és az anyagi motívumok együtt hatnak, és egymástól elválaszthatatlanok. Csak az arányuk változik. Az Orbán és Kövér vezette politikusmag esetében az előbbiek az abszolút meghatározók; Simicskánál, Wermernél és a többieknél az utóbbiak. Ez a politikai és gazdasági vonal vertikálisan is kitapintható a Fideszben. Minél lejjebb megyünk, annál inkább összefonódik a kettő. És annál erősebbek az anyagi motívumok. Ezzel párhuzamosan annál kisstílűbb és taszítóbb az egész.
Mit tehetünk ehhez? Talán túlságosan is kíméletesen fogalmaz Debreczeni. Személyes – ám földrajzilag és szociológiailag is széles körből szerzett – tapasztalataim megengedik a következtetést: ha a Fidesz fékezni tudta volna néhány magas pozíciójú kádere mohóságát, ha sok-sok középvezetői poszton megelégedett volna a jó szakemberek lojalitásával, s nem tévesztette volna meg militáns műveletlenek lihegő tülekedése, ha több türelemmel fordult volna jó szándékú bírálói és segíteni akaró kéretlen tanácsadói felé, ha közéleti érintkezései során nagyobb tiszteletben tartotta volna a polgári illem alapszabályait, ha tehát megértette volna, hogy a többség bizalmának megőrzéséhez neki magának kellett volna jobban bíznia a többség szakmai és erkölcsi ítélőképességében, Orbán Viktor kormányának ma kétharmados többsége lenne a parlamentben. Így azonban – miközben a miniszterelnök a jobboldal soha nem látott egységét teremtette meg – a választásokat a Fidesz vesztette el. A vereség persze nem végleges és nem is végletes. Ha a Fidesz képes szembenézni önnön gyarlóságaival, ha képes kigyógyulni gyermekbetegségeiből, az Orbán Viktor által sürgetett nagy polgári pártunió kohéziós erejévé, szervező középpontjává válhat. Ha az önvizsgálatot és az önkorrekciót nem teszi meg, teljesen mindegy, hogy győzni fog-e, vagy újra veszteni. A tisztátalanságokat, a hamisságokat prolongáló győzelem ugyanannak a sok évtizedes történetnek volna a folytatása, amiből – immár másodszor is úgy tűnik – mindezidáig hiába próbáltunk kikászálódni. Debreczeni könyvének bizonyára a legmaradandóbb érdeme, hogy megrajzolta azt a személyiségportrét, melynek birtokosa készen áll egy új történetben egy új szerepre. Mert ha úgy van – és miért ne hinnők, hogy úgy van –, ahogyan a Zárszó után című fejezet végén vallja hőse: Sokkal több időt és energiát fordítok az emberi létezés és azon belül a politikai cselekvés morális tényezőinek mérlegelésére, mint ahogy ez a könyvből talán kitűnik – ha tehát így van: nem kell átpolitizálni az életünket ahhoz, hogy együtt haladjunk vele. Induljunk csak el annyi úton, ahányan vagyunk, ezek az utak egyfelé vezetnek.
|
