Kánikulai tűnődések
Az, hogy a 2002-es parlamenti választásokon történtek sok kér-
dést vetnek fel (töredék szavazatok, visszalépések, kampánycsend, hamisíthatatlan szavazócédulák, többszöri szavazás teljes biztonsággal történő kizárása, nemcsak a szavazás aktusának, hanem folyamatosságának titkossága, a szavazatszámlálás pontosságának garanciái stb.), nem meglepő. Szinte példátlan a közvélemény-kutatók előrejelzése és az eredmény közti eltérés mértéke, s a meghökkentő végeredmény kiegyensúlyozottsága. Kínál ez bőven gyakorlati tanulságokat, bár valószínű, hogy a választások kimenetelét alapvetően ma sem technikai, hanem politikai szempontok határozzák meg. Ha azonban a kétpólusú rendszerben a versengés szinte tökéletesen kiegyenlített, akkor jelentéktelennek látszó momentumok döntő szerepet kaphatnak. Vagyis szükség van a választási mechanizmus újraszabályozására. A választási törvénynek lépést kell tartania például az információs eszközök elképesztő dinamikájú fejlődésével, hiszen ezek megjelenése, elterjedése a végeredményt érdemben befolyásoló, a törvényt és a versenyegyenlőséget is magába foglaló demokratikusság és titkosság szellemével ellentétes szavazatszám-növelési technikák megjelenését tette lehetővé. Fontos volna a demográfiai és a belső migrációs változások figyelembevételével a választókörzetek módosítása is, hiszen éppen a mostani eredményeket eldöntő, korábbi lakosságának több mint 10 százalékát elvesztő Budapest vált feltűnően túlreprezentálttá. A fölmerült gondok között azonban nagyobb elvi jelentősége van a töredék szavazatok számítási rendjének, hiszen valóban az a helyzet, hogy a két forduló közötti változások miatt vannak erősebb és gyöngébb szavazatok. Ennek az alkotmányjogi kételyeket ébresztő egyenlőtlenségnek a kiküszöbölése azonban aligha képzelhető el a kétfordulós, listás és egyéni képviseleti modellt megvalósító rendszer mélyreható átalakítása nélkül.
Ami a választás gyakorlati kivitelezését illeti, egy biztos: az ilyen alapvetően fontos ügyek szervezésében, kivitelezésében ugyanúgy nem érvényesülhet a bizalmi elv, ahogyan például a papírpénz nyomtatásakor. A politika minden résztvevőjének elemi érdeke, hogy semmiféle gyanú ne támadhasson senkiben a választások tisztaságát illetően.
A gyanú azonban természete szerint nem oszlatható el. Ha a hit a nem tudott dolgok bizonyossága, a gyanú, a kétely ennek ellentéte: a tudottakban való bizonytalanság. Az élet hozta úgy, hogy a 2002-es választások fölött maradandóan ott fog lebegni valami homály, amit nemcsak a vesztesek hitetlenkedése táplál, hanem az is, ahogyan a győztesek viszonyulnak hozzá.
Ez azonban mit sem változtat az eredményeken. Magyarországnak van kormánya, a kormánynak van ellenzéke, a győzteseknek és veszteseknek preferenciái, és az ország végeredményben nem haladhat más irányban, mint amilyenre tizenkét éve lépett. Ezen az sem változtat, hogy éppen melyik oldal van hatalmon. Az ország legfőbb politikai prioritásait a Nyugathoz való kapcsolódás határozza meg, s ez kijelöli a belpolitikai mozgástér legfőbb koordinátáit. Ha valamelyik politikai erő ezekkel nem ért egyet, nem számíthat sikerre. (Ezért nincs esélye a Munkáspártnak és a MIÉP-nek arra, hogy bekerüljön abba a körbe, ahol a magyar politika ténylegesen formálódik.)
Az azonban nem mindegy, sőt, a fő irány kérdésével majdhogynem egyenrangú probléma, hogy milyen úton haladunk a jövőben, milyen értékek és érdekek jegyében irányítják a kormányok az ország ügyeit. A jogállamiság, parlamentarizmus, az európai integráció kérdéseire és a globalizációs kihívásokra adandó válaszok jelentős mértékben különbözhetnek. Az eltérő válaszok más és más csoportokat hozhatnak kedvező helyzetbe. Némelyek kiszorulhatnak a változások centrumából (így tartósan hátrányos helyzetbe kerülve a leszakadás szélére juthatnak). Az oktatásban kifejeződő, a jövendő nemzedékek gondolkodását meghatározó értékrendek alapvetően különbözhetnek. Új kulturális törekvések, értékek kerülhetnek a véleményipar érdeklődésének fókuszába, esetenként monopolhelyzetbe (miközben identitást meghatározó hagyományok süllyedhetnek el).
A választások tétje tehát nem egyszerűen az, hogy melyik politikai tömb vezeti az ország életét meghatározó legfelsőbb adminisztrációt, hanem ennél sokkal nagyobb: a jövő formálásának feladata és lehetősége, fő irányai függnek a kormányhatalom megragadásától. Ez a tét, és nem közvetlenül a politikai elit viaskodása, a kampányok hangneme határozta meg azt a feszültséget, ami Magyarországon az elmúlt hónapokban kialakult.
(Hogy mennyire valóságos folyamatok fejeződtek ki a politikai közvélemény kettészakadásában, az az új kormány megalakulását követő három hét – és lényegében e cikk megszületése – alatt kiderült. Hogy a pártállam, közismerten Moszkvából kézivezérelt titkosszolgálatának emberéből a rendszer összeomlása után miniszterelnök lehetett, az egyértelműen bizonyítja a változások felszínességét, a hatalom egykori birtokosainak hihetetlen politikai túlélőképességét, ámulatot ébresztő plaszticitását. A D 209-es fedőnevű főhadnagy botránya valóban példátlan, a magyar politikai kultúra és erkölcs banánköztársaságok szintjére süllyedésének kockázatát veti fel. Ezen nem változtat, hogy a diplomáciában nem szokás ilyen kérdésekről nyíltan beszélni, s így aligha hangozhat el Medgyessy-ügyben érdemi külföldi politikai nyilatkozat. De azt tudjuk, hogy a hasonlóan titkosszolgálati múlttal vádolt Meciar nem volt szalonképes az EU-ban, s ebben nemcsak folyamatosan gyakorolt politikájának volt szerepe.
A Nyugat – minden diplomáciai tapintat dacára – bizonyosan nem veszi be a Medgyessy Péter nemzeti érdekvédelmezéséről szóló hőskölteményeket. Azt mindenütt tudják, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak kémelhárítását nem helyi szintről irányították. Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarország bizalmi tőkéje csappan meg oly mértékben, ami kikerülhetetlenné teszi a miniszterelnök lecserélését. Azt aligha vállalhatja a koalíció, hogy Medgyessy D 209-es szerepe akadálya legyen a magyar uniós csatlakozásnak.)
*
A huszadik század végén egyre világosabban kirajzolódott az a választási kényszer, amely a technicista és a metafizikus értékrend közötti döntést egyetemes és mindennapi, az emberiség jövőjét meghatározó és elemi kérdésekben kifejeződő feladattá tette. Ez fejeződik ki pl. a plaza-világ kifejlődésében és az ellene való tiltakozásban, a lakóparképítések környezetpusztításában és a történelmi városközpontok lakhatatlanná válásában, az egységesülő és személytelenné váló világkultúrának a helyi kultúrák rovására való terjeszkedésében, a számítógépes modellezés, logisztika alkalmazásával hihetetlenül olcsóvá vált termelés bámulatos színvonalú termékeinek dömpingjében és a valóban míves, az ember lényegéhez is szóló tárgyak fölértékelődésében, a személyiséget is kifejező, az emberi érintés nyomát is viselő produktumok alkotássá stilizálásában.
Az említett példákban is kifejeződő fejlődés rendkívüli társadalmi, politikai feszültségeket halmozott fel. Ez a feszültség destabilizálja az amúgy diadalmasnak mutatkozó világunkat, s szélsőségesen durva formában ez fejeződött ki a WTC-merényletben. New York és szeptember 11. azonban mindig és mindenütt jelen van, számos cikkben fogalmazódott meg szerte a világon, hogy az ott és akkor lezajlott tragédia korunk krízisét fejezte ki. Ezért nem oldható meg a kérdés akkor, ha azt kizárólagosan az Egyesült Államok és szövetségesei biztonságpolitikai problémájának tekintjük, de akkor sem, ha a terrorizmust csak extrém, deviáns, irracionális törekvésnek tartjuk. Nem eseti, személyekhez és csoportokhoz kötődő probléma ez, hanem egyetemes krízis, amelynek megoldásában mindenekelőtt az élenjáró társadalmaknak, vezető hatalmaknak van döntő szerepük. És ezúttal ez nem puszta gazdasági vagy katonai-hatalmi kérdés., hanem kulturális és erkölcsi is. Olyan szempontokra kell tehát ismét fokozottan figyelni, amelyekről az elmúlt másfél évszázadban mind ritkábban, és mindinkább csak a materiális javakkal és az azok létrehozásával összefüggő folyamatokkal összefüggésben, de azok árnyékában volt szokás foglalkozni. Ma azonban úgy látszik, hogy a gazdaság növekedése elérte saját határait, s ez már nemcsak néhány elszigetelt értelmiségi gondja, hanem kiköveteli egy alapvetően új gondolkodásmód általánosabb megjelenését.
A ma mind határozottabban kirajzolódó krízis megoldása felé első lépés az lehet, ha a nyilvánosság természetes elemévé válik, hogy mindaz a technikai, kényelmi stb. vívmány, amely nélkül mai életünket elképzelhetetlennek tartjuk, s amelyekre az emberiség jövőjét építeni kívánjuk, önmagát vonja kétségbe: egy olyan gondolati és gazdasági paradigmát fejez ki, amelynek lehetőségei végesek, amely néhány évtizednél nagyobb jövőre nem számíthat.
A választások valódi tétjét jelentő értékrend-verseny jelent meg az elmúlt évtizedben Magyarországon, az egymást váltó, következetesen más oldalt képviselő kormányok hatalomra kerülése, majd kisebbségbe szorulása nemcsak a politikai viszonyok kiegyenlítettségét, vagy a választók állhatatlanságát jelzi, hanem a súlyos belső bizonytalanságot is. Az értékszempontokat figyelmen kívül hagyó késő Kádár-kori prakticizmus hagyatéka és a világméretű értékválság összegződik ebben a morális-mentális vákuumban, és hiába stabil a politikai és gazdasági rendszer. Ha maguk a választók nem bíznak önmagukban, ha a meggyőződéseikben bizonytalanok, akkor egyetlen kormány sem mehet biztosra, a rendszer egésze instabil marad.
A választásokon megmutatkozott két oldal szociokulturális világa, oppozíciójának tartalmai látszólag messze esnek a világméretű értékválságtól. Hogyan is lehetnének azonosak egy katasztrofális válságba jutott, gazdasági és szociális krízisével küszködő társadalom gondjai a világhatalmakéval? És mégis: szorosan kapcsolódnak bajaink azokhoz a problémákhoz, amelyek tudatosodásához a 2001. szeptember 11-i merényletek jelentős mértékben hozzájárultak. Talán még az a feltételezés is megkockáztatható, hogy éppen az átmenetiség és bizonyos mértékig a kialakulatlanság okán megélhetőbben jelennek meg azok a konfliktusok, amelyek ma a világ bizonytalanságát meghatározzák. Azt látjuk ugyanis, hogy az a szakadás, amelyik a polarizálódott világot ma tagolja, eltereli a figyelmet a tényleges folyamatokról, és eltorzítja az igazi konfliktusokat. A terrorizmus problémájában az a feszültség jelenik meg tragikusan deformálva, amit hagyományosan az Észak és a Dél, a gazdagok és a szegények ellentétének szokás nevezni. És amelyben a világ sorsáról dönteni képes államok, államcsoportok hipokrízisének kiugró szerepe van.
(A probléma jelentőségét mutatja, hogy egy ilyen megfogalmazás után azonnal le kell szögeznünk: ez nem a terrorizmuskérdésben elfoglalt álláspont engedékenységét jelenti. Nem jelentheti azért sem, mert – a terrorizmusban megjelenő irracionalizmus ellenére tudnunk kell, hogy a mögötte lévő, racionálisan kezelendő okok ilyen kifejeződése azt mutatja, hogy ugyan alapvetően más formában, de az alul lévők ugyanúgy megsínylik hipokrízisüket, mint a világ urai… A terrorizmus nem csupán, esetleg nem is elsősorban önmaga miatt tragikus. Megjelenik benne a világ instabillá válása, tragédiával fenyegető feszültsége.)
*
A magyar politikai élet polarizációjában láthatóan nem csak a hagyományos jobb- és baloldal határozta meg magát a korábbi képleteknél egyértelműbben, és nem is pusztán egy rejtett globalista és egy ugyancsak rejtett antiglobalista elképzelés feszült egymásnak. (Az utóbbi ellentét a kisebb országokban, mely kategóriába az Egyesült Államokat és Kínát leszámítva az összes többi tartozik, már csak azért is rejtekeznek a koncepciók, mert maga a folyamat a természeti erők kérlelhetetlenségével hat. Ezért aztán elhatározásokkal, propagandával ugyanúgy nem lehet föllépni ellene, mint mondjuk a globális fölmelegedés ellen.) Magyarországon a pólusok önmeghatározásában igen erős szerepet kapott a történelemhez, mint a nemzeti lét manifesztációjához való viszony. (Ez szinte természetesen vonta maga után a címkézés és elítélés jelszavait. A tradicionális értékeket őrző konzervativizmus így minősült balliberális nézőpontból múltbanéző, jövőt elutasító, nagyhatalmi ábrándokat melengető nacionalizmus-nak, a balliberálisok gazdasági és kulturális globalizmusa nemzetellenes posztinternacionalizmusnak. (Más kérdés, hogy mennyi az ilyen megállapításokban az igazság: de nem az igazságról van itt szó, hanem arról, hogy az e jelszavakban testet öltő negatív kampánynak mekkora mozgósító ereje van.)
De nemcsak a történelemhez való viszony lényeges itt (a történelem pedig eleve nem csak önmagát jelenti: erkölcsi, kulturális, szocializációs, jogi stb. értékek érvényesülését is!). Ha történelemről és a múltról esik szó, az a politikában feltétlenül a jelenről való beszéd. A kettő alanyát, állítmányát, tárgyát egyaránt jelentő emberről folyik a vita ilyenkor. Pontosabban a nagy politikai tömbök gondolkodását és kommunikációját meghatározó emberképről.
Élesen különbözik az individualista liberális, a személyiség jogát a közjó összefüggéseit erőteljesen figyelembe vevő konzervatív, illetve szociáldemokrata válasz. És, függetlenül a mai politikai törésvonalaktól, alapelveit tekintve az utóbbi kettő közelebb áll egymáshoz, mint az elsőként említetthez. Ami éppen olyan veszélyt jelenthet mindkét póluson. Elszívhatja a jobboldal bázisát, megoszthatja a ma győztes balliberális egységet.
Nem egyedülálló eset, hogy a politikai tagolódás eltávolodik a politikai csoportok kialakulását meghatározó értékrendtől, hiszen a társadalmi érdekek mentén szerveződő politikai tagoltság kialakulásában nem ideológiai szempontok dominálnak. Hosszabb távon azonban nehezen tartható fenn az érdekek és értékek rendjének jelentős eltérése. Látható volt ez az elmúlt években-évtizedekben Nyugat-Európában is. A brit konzervatívok sok esetben neoliberális elemek (az állami szerepvállalás leépítése) jegyében folytatott gazdaságpolitikája akaratlanul is előkészítette a munkáspárti hatalomátvételt, a francia szocialisták politikájából ugyancsak a liberális elemek ábrándították ki a közvéleményt, mert alkalmatlannak bizonyultak (a részben már említett) fontos társadalmi kérdések (a bevándorlás problémája, a kulturális identitás megőrzése, globalizációs kihívások kezelése stb.) megválaszolására.
Magyarországon a választások a Nyugat-Európában láthatóval ellentétes fordulatot hoztak. Igaz ugyan, hogy a baloldal liberális alakulata (elképesztő médiauralma ellenére) vereséget szenvedett, igaz, hogy ismét bizonyította, hogy önálló csoportként valójában nem létezik, mégis, a múltjával lassanként immár másfél évtizede elszámolni képtelen szocialista párt hátán vezető szerepet tölt be az új kormányban. (Ha közelebbről megvizsgáljuk annak összetételét, kiderül: ténylegesen szocialistának a tizenöt miniszterből hét, s a miniszterelnök maga is közelebb áll a baloldal liberális szárnyához, mint centrumához.)
Minderről azonban a magyar társadalom keveset tud, s különösen azok tájékozatlanok, akik ezt a konglomerátumot szavazataikkal kormányra juttatták. (Közbevetőleg érdemes eltűnődni azon, hogy mennyire lehet erős a demokrácia olyan országban, ahol a felnőtt lakosságnak hozzávetőleg a fele olyan olvasási nehézségekkel küzd, hogy például egy bejelentőlap kitöltése szinte megoldhatatlan nehézséget jelent számára.) Mi az oka annak, hogy a politikai életben a liberális eszmerendszer pártjai az utóbbi évtizedekben nehéz helyzetbe kerültek?
Paradox módon a liberalizmus alighanem rendkívüli sikeressége. Vagyis az, hogy minden fontos eleme megvalósult, s ezt egyetlen más eszmerendszer sem mondhatja el magáról. De ezzel okafogyottá is vált. A nagyon határozott eredeti célkitűzések ugyanis nem tartalmakra, hanem tartalmi jelentőségű feltételekre irányultak. Megvalósulásuk kijelölte a modern politika és társadalom működésének kereteit. De ezek nem tágíthatók bármeddig és bármilyen irányba, a szabadságjogok kiterjesztése irracionálissá válik, és nem a kiteljesedés, hanem a bomlás irányába mutat. Ezt a határt elértük: az a törekvés, amely az egyéni jogoknak a szélsőségek és devianciák irányába tágításával hirdeti a liberalizmus elvszerű következetességét, valójában a liberalizmus végét, kiüresedését bizonyítja. Miután az emberi és polgári jogok egészében véve majd mindenütt természetessé váltak, a drogfogyasztás, az azonos neműek házasságkötése és gyermekvállalásuk bátorítása, az eutanázia stb. kérdése került a politikai liberalizmus legfőbb individuális célkitűzései közé. A kollektivitással pedig csak annak jogainak, hagyományosan kialakult értékeinek (nemzeti kultúra, identitás, szolidaritás, hagyományőrzés stb.) korlátozására irányuló törekvések formájában találkozik. Ezekre a szűk értelmiségi, elitista, sőt extrémista elképzelésekre már nem lehet hivatkozni, nem lehet erős politikai mozgalmakat építeni. A liberalizmus láthatóan csak azzal tudja bizonyítani létjogosultságát, hogy szüntelenül veszélyeket keres, és mert keres, talál. Fő iránya ellenségképének kimunkálása és társadalmi fenyegetésként való megjelenítése.
*
Az új kormány működése, intézkedései már uniós összefüggésben értékelendők. Ennek megfelelően a legfőbb ügyész elleni támadások, az MNB függetlenségének kikezdése összeegyeztethetetlenek az uniós gyakorlattal. Hogy a kormány kinevezési körébe eső (köz)tisztviselők, vállalati, intézményi vezetők tömeges leváltása, amely értelemszerűen maga után vonta a volt kormányerők tiltakozását, az természetes, de korántsem biztos, hogy indokolt. A gond talán nem is mindig az elbocsátásokban van, hanem abban, hogy a társadalom túlpolitizált, a versenyszféra még mindig (bár jelentősen csökkent mértékben) a baloldalt preferálja. És vannak olyan foglalkozások, amelyekben a baloldal szinte monopolhelyzetben van. Ez a gond elsősorban a humánértelmiséget sújtja. (Ideértve azokat, akik a médiában, a kulturális sajtóban, könyvkiadásban dolgoznak. Sokan helyezkedtek el közülük a közszférában, államigazgatási szervek háttérintézményeiben – s utóbb szükségszerűen politikai kinevezettnek minősülnek. A gyakorlat azt mutatja, hogy kormányváltáskor az előző kormány szakértői politikai kinevezetteknek minősülnek, hogy négy évvel később majd a helyükre lépők számítsanak annak.)
Mindeddig azonban nem készült pontos összesítés a kormányváltásokat követő személycserékről, mert a várható negatív visszhang miatt a folyamatot a győztesek igyekeznek időben széthúzni. Idáig úgy véltük, hogy az Orbán-kormány ezen a téren is kivételesen nyílt és határozott volt, s nem sokat tétovázott személyi politikájának kivitelezésekor.
Úgy látszik, a Medgyessy-kormány, ha máshol nem is, de ezen a téren beváltja azt az ígéretét, mely szerint folytatja, amit folytathatónak tart elődje politikájából. (Ámbár 1998-at illetően aligha lehet fideszes nagytakarításról beszélni, ha az egyik valahai vezető tisztségviselő egykori hivatalába visszatérve azt állapította meg, hogy a beosztottak nyolcvan százalékát négy évvel korábbról ismerősként köszöntheti…)
A rohamos helycserék tehát számos kirohanást és háborgást kelthetnek. Feltűnő, ahogyan viharos gyorsasággal változott meg a védelmi ágazatok vezetése. A BM, a HM, a titkosszolgálatok vezetésébe azonnal bizalmi emberek kerültek, s a kormány pénzügyi hátterét is azonnal szervezni kezdte: átalakult az állami vagyonkezelés, az APEH, az MFB vezetése. És persze minden más olyan kifizetőhely és ellenőrzési pozíció megszerzésében is rendkívüli határozottságot láthattunk, amelyek átvételében négy éve a Fidesz vezette kormány is fölöttébb dinamikus volt.
Más azonban valamit megszerezni, és más visszavenni. A korábbiakban azt emlegettük, hogy négyévenként új erők kerültek a politikai hatalom csúcsára. Az MSZP–SZDSZ-csapat az első, amelyik a pártállam visszavonulása óta visszatért. Ami új problémákat, kommunikációs kihívásokat jelenthet számára, hiszen 1998-ban azért kellett mennie, mert a társadalom nem ítélte alkalmasnak az ország vezetésére. Ebben hatalomgyakorlási technikái, korrupciós potenciálja, a közjóról vallott elképzelései, a szakmai kompetenciája iránti kétségek, a demokrácia ügyében való elkötelezettségének kétségbevonhatósága stb. egyaránt szerepet játszottak. 2002-ben az MSZP-nek már nemcsak az MSZMP-től való elszakadásról kellene bizonyságot tennie, hanem a Horn-kormány idején mutatott szimptómáktól is. Ez nem lesz könnyű, s láthattuk, személyi oldalon nem is sikerült. 1994-ben olyan miniszterelnök került hatalomra, aki az 1956-os forradalmat követően a hazafiak elleni erők ellen, a megszállók oldalán szerepelt. Mint mondta, rendvédelmi feladatokat látott el. Nem tudunk azonban arról, hogy kiket védett meg az államrezonná vált erőszaktól. (Dossziéja egyébként eltűnt a nyilvántartásból…)
Egy ciklust kihagyva a balliberális oldal ismét hasonló személyiséggel lepte meg az országot, egy olyan titkosszolgálati tiszttel, akinek honmentő szerepéről szóló meséit szakértők kacagva hallgatták. A mindenütt jelenlévő KGB ügynökeit kijátszó magyar James Bond szerepe ordítóan távol áll a zavart tekintetű, hebegő-habogó figurától, s Benkei András egykori belügyminiszter bizonnyal legalábbis az állásával fizetett volna azért, hogyha embere sikeresen hárítja el a szovjet hírszerzőket.
*
A Medgyessy-kormány viharos tempóban kezdett: életbevágóan fontosnak tartva, hogy az országgyűlési választásokon elért csekély legitimációt az önkormányzati választásoktól remélt sikerekkel pótolja. A 13+1, a 100 napos program a Fidesztől átvett formai elemekből épült, de nem áll mögötte koherens, négy éven át folytatható célrendszer. Ez a viharos tempó az önlejáratásban is példátlan. Olyan ez, mint amikor az ifjú házasok már a mézeshetek idején félrelépnek. Nem volt még kormányfő az új demokráciában, aki ilyen viharos gyorsasággal járatta volna le magát. Azt azonban talán sohasem fogjuk megtudni, hogy ki és milyen számításból juttatta a Medgyessy-dossziét a Fidesz-közelinek titulált Magyar Nemzethez.
Azonban a jobboldali szlogen, mely szerint a múlt elkezdődött, a Medgyessy-botrány nélkül is igazolódott. A személyi döntések (Gyurcsány, Kapolyi, Dunai, Csehák, ifj. Gál, Apró Piroska stb. pozíciókba juttatása) bizonyítják, hogy valóban a pártállami gazdasági és politikai irányítás személyi állománya tér vissza, a Medgyessy-kormány nem a modern szociáldemokrácia felé tereli a baloldalt, hanem megújítja az egykori pártállami elit (illetve az akkori klánok) hatalmát. Akinek emlékezete túlnyúlik tizenkét éven, meghökkenve látja, ahogyan a diktatúra szürke és bíborral ékesített eminenciásai bizonygatták demokratikus elkötelezettségüket. És éppen így hiteltelennek tartja az új osztály milliárdosainak (ezek jobbára ugyanazok, vagy azonos kasztba tartoznak az előző csoport elitjével) szociális elkötelezettségről szóló szózatait.
A Medgyessy-kormány mögötti erők megosztottsága korábban a program eklektikájából volt világosan látható. A megválasztása előtt minden oldalon kompromisszumkész ígérgető jelölt a teljesítés terén való kikerülhetetlen lemaradás okán előbb vagy utóbb (ha lesz utóbb…) valamennyi támogatójának csalódását fogja szimbolikusan hordozni.
|
