Vitéz Eszter olyan asszony volt, hogyha ő valahol megje-
lent, még szóra se nyitotta a száját, de a nyúlszívűek máris az ajtót keresték. Ha pedig kinyitotta, akkor a pipafüst nem bodorodott kajlán erre meg arra, hanem haptákba vágta magát. S ha keményen talált szólni, akkor a tulipán becsukódott a matyóhímzésen.
Szépasszony távoli atyafiságához számított, kedves társaságának tagjai közé azonban nem. Ámde természete ellen lett volna, ha nem állít be hívatlanul ókor-ókor. Másként nem is tehette volna, mert senki nem szokta meghívni, ámde ő társasági lénynek tudta magát, mi több olyannak, akinek véleményére az emberiség rászorul, akár a falat kenyérre, tehát ment, beült a szoba és a társalgás legközepére, s magához ragadta a szót.
Ezúttal egyetlen fiacskája, Valdemár jogosítványáról adott elő. Valdemár a legnagyszerűbb gyermek volt; kamionsofőrként kereste kenyerét szerte a nagyvilágban, így alig akadt arra alkalma, hogy tengelyt akaszthasson anyjával. Néha azonban idehaza tartózkodott, például, amikor a jogosítványát kellett meghosszabíttatnia. S mire az orvosi vizsgálatra került a sor, addigra eltelt néhány áldott nap az édes anyukája mellett, s bizony magosacska kezdett lenni a cukra, a vérnyomása.
– Én erre rögtön beszéltem az Istennel – jelentette be Vitéz Eszter, és marokra fogta a kávéskanalát, akár a kardot. – Egy óra hosszat beszéltem vele. Megmondtam neki, hogy Valdinak szüksége van a jogosítványra, mert neki a kamion az élete, az országút, a robogás, a nagyvilág. Olyan nincs, hogy ő ne kapja meg.
– És? – kérdezte Szépasszony.
– És? Mit és? Holnap lesz a fölülvizsgálat. De megmondom neked aranyom, és a barátaidnak is, hogyha Valdi nem kapja meg azt a rohadt pecsétet, akkor nincs Isten!
– De hiszen személyesen beszélt vele, Eszterke – kottyantotta Barna adjunktus. – Egy teljes órán át!
– Akkor sincs!
| 
