VÁLASZTÁS UTÁN

A2002-es választás váratlan eredményt hozott, a győztesek és a vesztesek számára egyaránt meghökkentő volt. A politikusok, elemzők, közvélemény-kutatók, választók meglepetése az eredményeket utólag már nem befolyásolta, de mindenképpen szerepet kap a helyzet további alakulásában, hiszen már a két forduló között beépült a politikai retorikába, és mozgósító erővé vált. A nemzetközi sajtóvisszhangból ugyancsak a meglepetés olvasható ki, még annak ellenére is, hogy annak alakításában a korábbi ellenzéknek, a világszerte túlsúlyban lévő liberális vagy bal-közeli médiakapcsolatoknak, pártpolitikai szimpátiáknak Magyarországot illetően gyakorta nagyobb szerepe volt, mint a valóságos folyamatok ismeretének. Itthonról úgy tetszik, hogy a külső szemlélő számára bármely ország esetében jószerével két dolog fontos: a gazdaság és a szélsőjobboldal politikai súlya. Sajátos képlet, de bárcsak tévednénk e sommás ítéletben…
Nos, a magyar helyzet (nem a magyar kérdés) elég nehezen volt kívülről értelmezhető. Példásan teljesítő gazdaság, tartósan az uniós átlag kétszerese körüli gazdasági növekedés, olyan dinamika, amelyet szeptember 11. után nem a visszaesés, hanem a bővülési ütem csökkenésének problémája jellemzett, igen jó makrogazdasági, költségvetési adatok, gyorsan növekvő reálbérek. Ilyen háttérrel a világon bárhol a kormány mandátumának meghosszabbítása várható: a papírforma tehát a kormány győzelmét ígérte. Eszerint első alkalommal fordult volna elő a rendszerváltás után, hogy valamelyik nagy politikai csoport a választóktól a második ciklusra is megbízást kap.
Azóta tudjuk: nem kapott. És azóta a jobbközép oldal támogatói azon rágódnak, hogy miért nem sikerült a győzelem. Ezen nem változtat az sem, hogy milyen gyanú támadt a választások tisztaságát illetően, milyen szavazatszerzési praktikákat írnak le a vesztesek, s hogy úgy vélik, történelmi igazságtalanság, hogy a baloldal alakíthat a nyár elején kormányt. De tudhatjuk: a népet bölcsnek csak a mindenkori győztesek tartják. S míg a vereségnek ezernyi okát tárják fel, a győztesek egyetlen okban találják meg sikerük forrását: hogy ők voltak a jobbak.
Négy éve arról elmélkedtek a legtöbbet az elemzők, hogy a parlamenti ciklusban a jobbközép csekély előnye mire lesz elég (pedig akkor még, minden kockázat ellenére is, az erőviszonyokat jelentősen befolyásolta, hogy a MIÉP nem a kormányt, hanem a posztkommunista balközép pártjait tekintette legfőbb ellenfelének). A mai, leegyszerűsödött pártviszonyok között a döntetlen közeli eredmény megannyi új problémát vet fel. Pedig azt hittük, már sikerült kipróbálni a parlamentáris demokrácia keretei közti formációkat. A valóság erre az elképzelésre rácáfolt: kiderült, hogy az 1989-90-ben kialakított jogi keretek korántsem alkalmasak arra, hogy az akkor még nem kalkulálható ügyeket ezek között megnyugtatóan lehessen rendezni. (Erre egyébként már az 1998-as eredmények is utaltak: a jog nem készült fel arra, hogy a kormánynak lehet jobb- és baloldali ellenzéke is.)
*
A mostani eredmények önmagukban is új helyzetet teremtettek. De ennél nagyobb jelentőségű az a fordulat, ami a két választási forduló közt vált láthatóvá. Azt ugyanis nem hihetjük, hogy szűk két hét elegendő lett volna magához az átalakuláshoz. Ami látványosan megjelent, az a rendszerváltozás folyamatában formálódott, s hirtelen feltörése azt jelzi, hogy a polgári Magyarország öntudatra ébredése, erejének tudatosodása az elmúlt négy évben felgyorsult.
Nehéz elfelejteni azt az élményt, amit a kormány védelmében összesereglett jobbközép köztéri megjelenése jelent. Nemcsak a tömeggyűlések résztvevőinek, hanem azoknak is, akik úgy vélik, hogy a demonstrációk ellenük irányultak. E rendezvények példátlan érzelmi energiákat mozgattak meg: tizenhárom év telt el, amíg a rendszerváltás/változás ténylegesen társadalmi élmény lett.
E fordulattól a választásokon végül felülkerekedő baloldal szabályosan megrettent. De nemcsak a látványos tömegmegmozdulásoktól, hanem saját győzelmétől is. Nem csoda: nem szokott ahhoz, hogy valóban demokratikus feltételek között kormányozzon. Kiszemelt politikusainak pártállami praxisa nem sokban különbözik a demokráciában bő kétharmados többségben szerzett kormányzati tapasztalatoktól. Az a feladat, amellyel most kerülnek szembe, alapvetően új kihívást jelent számukra. Nemcsak a minimális parlamenti többség, hanem az ellenzék nagyobb társadalmi legitimációja okán. Az a szimpátia, ami a szavazófülkékben fejeződik ki, eldönti, hogy ki fog kormányozni, de az, amelyik a szavazatszerző képességen kívül társadalmi mozgósító erővel bír, befolyásolja, hogy miként.
A választások eredménye és a választások körüli fejlemények azt jelzik: a hatalom szerkezetében a gazdasági, politikai, média-, stb. elemek mellett anakronisztikus módon mégiscsak figyelembe kell venni a népszuverenitást. Nem csoda, hogy a tömegdemokrácia szabályai szerinti győztesek oly kétségbeesve szemlélik a démosz megjelenését, és azt, hogy részt merészel kérni a közügyek alakításából. A (nemcsak politikai) hatalom régi-új birtokosai a politika utcára vitele miatt sóhajtoznak: náci, kommunista, maoista tömeggyűlésekre célozva. Teszik ezt annak a politikai tábornak közegéből, amelyik 1998-ban az utcák elfoglalásának stratégiáját is megfogalmazta, amelyiknek soraiban maoista tüntetésszervezők találhatók, amelyik csendestársi viszonyban áll azzal a párttal, amelyiknek kampányplakátján Kádár hírhedt, életveszélyes fenyegetésekkel verbuvált résztvevőkkel földuzzasztott, 1957-es május elsejei tömeggyűlését idéző fénykép volt látható.
Eközben megfeledkeznek arról, hogy a 2002-ben Budapesten látott tömeggyűlések meghatározója nem a kormány politikai manipulációja, hanem a közakarat volt. A valóságban nem Orbán Viktor hívta a Kossuth térre az ott 1956. október 23-án tüntetők létszámát több mint tízszeresen meghaladó tömeget, hanem a jobbközép közvélemény nyomása okán kellett a miniszterelnöknek eleget tenni a megszólalását sürgető várakozásnak. Eközben az 1990-es taxis puccskísérletet nem számítva hamvába holt a baloldal valamennyi mozgósítási kísérlete.
Mindez az új kormány legitimációs komplexusát erősíti. Nem véletlenül elmélkednek a győztesek arról, hogy a választásokon látott példátlan aktivitás erős legitimitást ad nekik, hogy soha ennyien nem szavaztak egy olyan erőre, amelyik kormányt alakít. (Ámbár az új kormányban erős személyes képviselete lesz azoknak, akik emlékeznek száz százalék körüli választási sikereikre.) A diadal perceiben azonban amiatt is szoronganak – legitimáció, óh! – hogy soha ilyen sokan nem szavaztak hatalomra kerülő kormány ellen sem Magyarországon.
Vagyis a politikai közvélemény nagyjából azonos táborokra oszlik. Két pólus körül csoportosul, lényegében annak megfelelően, ahogyan a két vezető erő elképzelte az elmúlt négy évben. Ennek nyomán meglepő, hogy a győztesek továbbra is vádként fogalmazzák meg: a Fidesz megosztotta a társadalmat, kétfelé szakította az országot. Eközben azt láthatjuk, hogy az MSZP sikeresen biztosította a baloldalon a maga hegemóniáját (magzati állapotában pusztítva el a szocdemeket, lenullázta a Munkáspártot, kivédte az Új Baloldal jelentkezését, s csírájában fojtotta el Demszky Gábor közép felé mutató látványosan bizonytalan kitörési kísérletét).
A jobboldal pedig még mindig nem mozdul együtt: Torgyán sikeresen tartotta távol híveit a szavazástól az első fordulóban, Csurka pedig önsorsrontó antipolitikájával úgy vitt el majd öt százaléknyi voksot, hogy a parlamentből kipottyanva még részleges és külső támogatást sem adhat már a legfőbb ellenfelének tekintett posztkommunista erőkkel szemben hatékonyan fellépni képes jobbközépnek…
*
Az ország politikai kettészakításának vádja sajátos politikafelfogásra utal. Ideálképként egy olyan homogén politikai struktúrát feltételez, amelyből hiányoznak az egymástól különböző áramlatok, amely nélkülözi a politikai verseny fogalmát, amelyben csak egyetlen alternatíva van. (Ezt egyébként Horn Gyula és Göncz Árpád, némi tónuskülönbséggel, de egybehangzóan állította 1998 előtt!) Pedig a demokratikus politikai-ideológiai élet szerves része, a demokratikus politikának kifejezetten kötelezettsége, hogy együttesen több alternatívát vessen fel, és azok ütközésének lehetőséget biztosítson. Ebben a tagoltságban, ami a demokratikus politikai élet sine qua nonja, megosztottságot, kiküszöbölendő problémát látni, azt ilyenként interpretálni és így kampányelemmé tenni elsősorban a demokrácia természetéről való alapvető ismerethiányról tanúskodik. Ez pedig semmivel sem kisebb probléma, mintha a célkitűzés kifejezetten diktatórikus hajlamok kifejezése lenne.
A kormányerővé vált baloldal az Orbán-kormány elleni négyéves kampány során folyamatosan hangoztatott vádjai azonban nemcsak a politikai szféra kettészakításáról, hanem az ország megosztásáról szólnak. Noha e vádat meggyőző bizonyítékok nem támasztják alá, tudjuk, hogy amennyiben valamit sokszor és sokan elmondanak, előbb-utóbb a valóság erejével hat. Ha sokszor és lényegében kizárólagosan azt hallja a közvélemény a nyolcvan-kilencven százalékos médiahatalmat birtokló baloldaltól, hogy a Fidesz agresszív, veszekedős, egyeduralomra törő párt, amely korlátozza a sajtószabadságot, akkor nem azon csodálkozik, hogy miként lehetséges, hogy mindenhonnan azt hallja, amit – hanem az a kép alakul ki benne, amit ki akarnak alakítani. És egyre kevesebben kérdeznek vissza, hogy miként veszekedhet csak az egyik oldal, hogy volt-e egység a szakadás előtt, hogyan és miként lehetséges olyan megosztottság, amelyben csak az egyik fél szakított…
A baloldal, mikor általánosságban beszél a kettészakításról, döntően megfoghatatlan, sokszor ködös ideológiai-politikai-érzelmi érveket sorakoztat fel. A vádak elsősorban a demokrácia csorbításáról, az ellenzéki jogok, lehetőségek megcsonkításáról, egészpályás letámadásról, militáns hangnemről, félelemgerjesztő stílusról szólnak. Ehhez az alapréteghez járultak a közpénzek elherdálásáról, a klientúraépítésről, a magánéletbe történő beavatkozásról, a szomszédsági politika feszültségkeltéséről, EU-ellenességről szóló tételek. Végül mindez kiegészült némi szociális demagógiával: nyugdíjasok elvett milliárdjairól, a jövedelmi különbségek növekedéséről, a szegénykérdés elhanyagolásáról, a szegények rovására támogatott gazdagokról, a nélkülöző családokba született gyerekek büntetéséről.
E vádak elterjesztése, beépítése a magyar politikai közvéleménybe veszedelmes folyamatokat indított meg. Szinte kivétel nélkül olyan érzelmekre, reflexekre hatott, amelyek a magyar társadalomban erősen élnek, és jelentős részben a diktatúra konszolidált korszakához kötődnek. Szinte minden elemük (egység, szociális igazság, esélyegyenlőség, demokratikus elkötelezettség, regionális stabilitás, EU-integráció) olyasmire utal, amely a magyar társadalom számára fontos, de ezek valós tartalmáról igen kevés ismerete, még kevesebb élménye van. Ugyanakkor maguk a hívószavak világszerte elfogadott értékek megnevezésére szolgálnak. Ha tehát valamely politikai erőről bebizonyosodik, hogy ezeket elutasítja, akkor kikerülhet a politikai elfogadottság köréből, politikai legitimitása egészében kétségbe vonható. E roppant egyszerű logika mentén folyt a kisgazdák diszkreditálása, ennek jegyében vált nemzetközi méretekben is közéleti mumussá a MIÉP, s hol intenzíven, hol kissé fáradtabban ennek jegyében folyt négy éven át az Orbán-kormány elleni negatív kampány. A megosztottságról szóló kijelentések reálfolyamatokban való értelmezetlensége nem véletlen, és a baloldal e kampány jegyében elért választási győzelme hosszabb távon veszélyessé válhat a győztesekre nézve is: az ismerethiányra nem épülhet tartós legitimáció.
A valóságban az Orbán-kormány törekvései között szerepelt az 1994–98 között kialakult társadalmi szakadékok csökkentése. Mert nem egyetlen törésvonal mélyült el korábban, hanem több is. Nem csupán a szegények és a gazdagok közti távolság volt aggasztóan nagy, nemcsak a munkanélküliek és az aktív dolgozók helyzete különbözött egymástól, hanem pl. a gyerekes és a gyermektelen, a kis- és a nagycsaládosok, a régebben és újabban megállapított nyugdíjakat kapók, a vámterületi és a vámszabad-területi cégek lehetőségei, a köz- és a versenyszférában dolgozók, a nyugati és a keleti megyékben élők jövedelmi viszonyai, esélyei között is ijesztő különbség alakult ki 1998-ra. És itt említhetjük meg azt a szakadást is, ami a Magyarországon és az azon kívül élő magyarok lehetőségei között tapasztalhatóak. Ha közelebbről vizsgáljuk az Orbán-kormány társadalom- és nemzetpolitikáját, akkor azt láthatjuk, hogy a megosztás és a kettészakítás vádjával szemben működésében kifejezetten a társadalmi és gazdasági integrációt segítő törekvések domináltak. Sorolhatjuk: a legkisebb nyugdíjak kiemelt növelése, a családtámogatási rendszer, a tanulás segítése (tandíjügy, diákhitel, egyetemi integráció, az államilag finanszírozott helyek számának növelése, cigány fiatalok ösztöndíja, aprófalvak iskoláinak megőrzése stb.), a vámterületi gazdaság segítése (bizony, az autópálya-építés módja is!), a minimálbér kiugró emelése stb., de ezt a folyamatot erősítette az infláció csökkentése és a fekete gazdaság visszamaradása is.
Ez az integrációs politika jelentős sikereket hozott, és a polgári oldal látványos megerősödésében döntő szerepe van. Olyannyira, hogy a megosztásról szóló baloldali vádak (indirekt módon) éppen erre utalnak. A rendszerváltást követően döntően a késő- illetve poszt-kádári szerkezetek által meghatározott módon indult meg a piacgazdaság kiépülése. Eközben a modernizációs folyamatokat elsősorban a világcégek, a nyugati tőke működése generálta, miközben a társadalom és a mentalitás feltűnően átalakult. Ami természetszerűleg azt is jelentette, hogy a korábbi hatalmi hálókon kívüli erők konkurenciája megerősödött, évtizedes monopóliumok érdekeit sértő versenytársak jelentek meg mindenfelé – beleértve néhány, egyelőre változatlanul mérsékelt tömegbefolyású ideológiatermelő, véleményformáló kört is (egyházak ilyen megnyilvánulásai, Terror Háza, Heti Válasz, Info Rádió, felsőoktatási műhelyek stb.).
Markáns elmaradás elsősorban a médiában mutatkozik, s ez a magyar demokrácia súlyos tehertétele. A visszajelzésekből ítélve a magyar médiáról a külvilág roppant keveset tud (és azt is rosszul). Egy tagolt, plurális világban aligha tudják elképzelni, hogy egy alkotmányosan demokratikus társadalomban miként lehetséges a média kiegyensúlyozatlansága. Úgy gondolják, hogy az állami beavatkozás lehet a legfőbb akadálya a tájékozódás szabadságának. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy pártpolitikai viszonyait tekintve lényegében kiegyensúlyozott társadalomban, a közvélemény fele balliberális, fele konzervatív irányultsága mellett a sajtóviszonyokat 85–90 kontra 10–15 százalékos megoszlás jellemzi. Ennek ismeretében elmondható, hogy a társadalom törésvonalai között fölsorolandó az a szakadás, amely a közgondolkodás és a média politikai szimpátiája, elkötelezettsége között húzódik.
*
A rendszerváltozás azt jelenti, hogy lassanként a szavak jelentése is átalakul. Esetünkben arra volna szükség, hogy a szavak visszanyerjék eredeti, valóságos jelentésüket. Azt, amit egy-két nemzedék gondolkodását (így nyelvét is!) nyomorító diktatúra torzított el. Négy évvel ezelőtt egyebek közt azzal magyaráztam a polgári erők győzelmét, hogy lassanként visszavették a nyelvi tér fölötti uralmat. Ezt nincs okom érvénytelennek tekinteni, de akkor nem figyeltem arra, hogy mekkora szerepet játszott az akkori kormányváltásban a protest-szavazók támogatása. Protest-szavazók most is voltak, elegendően ahhoz, hogy ismét kormányváltás következzék, de a két választási forduló között hihetetlen dolog történt. A baloldali kormányzás lehetősége már a második fordulóra előhívta a még kormányra sem került erőkkel szembeni protest-szavazókat.
Ez azonban nem volt elegendő az első forduló eredményeinek visszafordításához. A dolgok természetéből adódóan a tényleges ellenzék a Magyarországon oly jellemző örök-ellenzékiséget egészében sikeresen használta fel. A baloldal a legtudatosabb módon és sikeresen törekedett a protest-szavazók megnyerésére, aktivizálására. Ideológiát is adott nekik, az 1994-ben látotthoz hasonló elszántsággal állította őket maga mögé. Akkor a parlamentben hetven százalék körüli támogatást biztosított a maga számára. Most épphogy átlépte az ötven százalékot. Akkor (a maga logikája szerint) joggal mondhatták magukról a győztesek, hogy kormányváltó hangulat uralkodott az országban, hogy a túlnyomó többség velük volt. A kisebbség agyonalázva hallgatott. Az akkori kormányalakítóknak ez a maguk mögött érzett egység mámorát adta.
Ez az élmény hiányzik most nekik. Emlékezhetünk: négy éve általános eufória fogadta a kormányváltást. A Fidesz népszerűsége a választások 25–30 százalékáról 50–55 százalék körüli magaslatra emelkedett. Ez most aligha következhet be: úgy tűnik, ami hiányzik az új kormányoldal legitimitásából, az megvan az új ellenzék oldalán. Arról nem is beszélve, hogy az alkotmány szerint egyenlő értékű szavazatok a társadalom működésének rendszerében korántsem jelentenek egyenlő érdekérvényesítő képességet, társadalmi befolyást. S bármennyire is ellene mond a demokrácia kényesen védelmezett normáinak, nagyon álszent dolog volna azt állítani, hogy a kvalifikáltabb polgári szavazók politikai állásfoglalása a voksolások közti időszakban is azonos értékű a leszakadt rétegekhez tartozókéval. A győzteseket egy ilyen, a szavazótáborok eltérő szociális összetételéből adódó legitimitási deficit is sújtja.
A most hatalomra kerülő kormány helyzete ezért fölöttébb kényes, különösen, ha Orbán Viktor négy évvel ezelőtti kormányának a parlamenti többséget meghaladó legitimitásával vetjük össze. A mostani kormányalakítók érzik, hogy győzelmük ellenére sem lett igaz a Velünk az ország! választási szlogen. Nemcsak azért, mert nincs velük, hanem azért, mert a kijelentésben szereplő mi, mint csoport is definiálatlan. Kikkel van (nincs!) az ország? A kérdésre fölöttébb nehéz helyes választ adni. A kampánylogikát figyelembe véve persze kézenfekvő az a válasz, hogy az MSZP-vel. De az e nevet viselő párt csak az SZDSZ néven ismert filiáléval együtt győzött, nélküle nem tudna kormányt alakítani. Medgyessy már eleve közös jelölt volt, így győzelmi ünnepet ülő szocialisták eleve több érdekcsoport politikai képviseletére vállalkoztak – de erre emlékezhetünk 1994–1998 közti működésüket fölidézve is. Ennek nyomán bizonyos: a sokat emlegetett szakadás, amely a két nagy politikai tömb között látszik húzódni, de a baloldali győzelemmel hamarosan világossá válhat: a most kormányzó erővé vált tömböt is megosztja egy törésvonal. Ezért aligha az Orbán-kormány a felelős: természetes, hogy egy ország életét, politikáját nem a politika felszínének jelenségei által kialakított tagolódás, hanem strukturálisan létező tömbök befolyásolják. Érthetetlen (illetve nagyon is érthető!), hogy miért nem ejtenek szót erről a balliberális konglomerátum elemzői, stratégái!
Az új kormányerőket tagoló, ellenzéki pozíciójukban idáig kevésbé látható, de nehezen áthidalható szakadékok közül a legfontosabb az, amely a szociális-érdekvédők és a neoliberális gazdasági technokraták közt húzódik. Hogy a tömb mögötti fél ország melyikükkel van, azt maguk sem tudják. Ilyenformán Medgyessy Péter azon hangzatos bejelentése, hogy ő nem kétszer öt-, hanem tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke óhajtana lenni, igencsak jámbor óhajnak tűnik. (Függetlenül attól, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a dolog természetéből adódóan mindenkor a Magyar Köztársaság valamennyi állampolgárának miniszterelnöke.) A kormányzás hamarosan jelentkező fő problémája lesz, hogy a Medgyessyből kormányfőt csináló érdekcsoportok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Sajátos birkózás kezdődik, ami már a koalíciós egyezkedések során is érzékelhető: a kormány politikája kétszer két és fél, vagy négy és fél plusz fél millió állampolgárt reprezentál-e, s nagy kérdés, hogy egyáltalán az oldalán álló ötmilliót össze tudja-e fogni… A kormányfő (miközben nála jobban senki sem tudhatja, hogy pozícióját nem önmagának, hanem egy kivételes helyzetnek köszönheti) érezheti, hogy azok is csak részben vannak mögötte, akik a miniszterelnöki székbe segítették. Személye alkalmas volt a rivalizáló csoportok közti feszültség elfedésére, de nem rendelkezik elég autoritással ahhoz, hogy megőrizze az elfogadásában megjelent erőegyensúlyt. Hogy mit jelent a saját politikai karakter érvényesítése, azt ugyanennek a közegnek a belső versengésekben elbukott egyik kiszemeltje, Németh Miklós bizonyította – még 1989–90-ben. Őt is bábnak szánták, de képesnek bizonyult arra, hogy kiválasztói meglepetésére és csalódására maga határozza meg és meg is találja saját szerepét…
Ilyen fordulatra most aligha számíthat bárki, a hatalomgyakorlás mai technikai szintje ezt éppen úgy kizárja, mint Medgyessy egyénisége. Abból, hogy ő volt a legkevésbé elutasított jelölt, még nem következik, hogy valóban képes integrálni az egymásnak feszülő erőket. A kormányzás során (inkább előbb, mint utóbb) bizonyosan változnak az erőviszonyok (nem feltétlenül a parlamentben, de a kormányzó pártok hátterében!) s ez nagyon könnyen a miniszterelnök lecserélését válthatja ki.