A 20. századi magyarországi történettudomány markáns alakjá nak, az iskolateremtő Szabó Istvánnak egyik legjelentősebb, összefoglaló jellegű munkája, az 1941-ben megjelent (1945, de különösen 1948 után alaptalanul sokat támadott) A magyarság életrajza című műve. Ez szolgált példaképül és ösztönzésül a jeles tanítvány Für Lajos közel félezer oldalas, nagy népességtörténeti munkájának megírásához, melyet – bevallottan – a nagyközönségnek, s azon belül főleg a fiatalságnak szánt.
Szabó István történészi nagyságának és számszerű adatokban is kifejezésre jutó hitelességének jellemzésére említésre érdemes, hogy már az 1930-as évek végén sem tudta elfogadni a hivatalos történetírásban a 19. század végétől Acsády Ignác nyomán (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában Budapest, 1896.) meggyökeresedett, az iskolai tankönyvekbe bekerült és a társadalmi közfelfogásban szinte napjainkig élő – s a nemzeti önsajnáltatásnak tápot adó – tételt, hogy Magyarország népessége a török uralom után a Mátyás király korabeli 4 millióról 2,5 millióra fogyatkozott.
Az agrártörténész, a magyar nép sorsa-jövője miatt joggal aggódó és felelősséget érző – a politikai közéletben is korábban szerepet vállalt – Für Lajos a magyarországi történeti demográfiai irodalom számszerű becslésekben korántsem szűkölködő java alkotásainak alapos ismeretében részletesen tájékoztat munkájában arról a (gyakori és nagyarányú) bizonytalanságról, amely népességtörténetünk századait jellemzi.
A honfoglalók számát 70 ezer és 1,3 millió közötti főre becsülte a kérdéssel foglalkozó több mint tucatnyi kutató, az itt talált népességet pedig 150 ezer és 1 millió fő közti lélekre. A tatárok előtti népességszám tekintetében 1,2–2,2 millió fő között mozognak az értékek, és az emberveszteség arányait 10–15%-tól 40%-ot meghaladóra is becsülték.
Nem kevésbé széles határok – 2,2–5 millió – között helyezkednek el a népességbecslések a Mohács előtti időkre is. Ilyen nagyszámú és -arányú bizonytalansági tényező ismeretében Für Lajos fenntartás nélkül elfogadja azt az arányt, amely 75–80%-ra teszi a magyarság részesedését az össznépességen belül – figyelmen kívül hagyva, hogy újabb kutatások szerint az itt talált népesség száma nagyobb, sőt többszöröse volt a honfoglalóknak.
A török hódoltsággal három részre szakadt ország népességének alakulásáról az utóbbi évtizedekben megélénkült kutatások (Dávid Zoltán, Dávid Géza, Pállfy Géza, Zimányi Vera stb.) jelentős népességmozgásról tanúskodnak. A 18. század elején az ország lakosságát – elvetve a korábbi 2,5–2,6 milliós feltételezést – leginkább 4 millió, vagy azt némileg meghaladó lélekre teszik, de akad 5 millió körüli becslés is.
A következő évtizedek azonban, a 18. század nagyobb része újkori népességünk talán legkevésbé felkutatott korszaka, a rendelkezésre álló egyházi és egyéb források feldolgozatlansága miatt. Pedig az egyházlátogatási (Canonica visitatio-s) jegyzőkönyvek már a 18. század első felétől is részletesen tájékoztatnak egyes vidékek településeinek lakosságáról és annak vallási-etnikai összetételéről; számos egyházközségben már a 18. századtól vezetett felekezeti anyakönyvek bejegyzései konkrét támpontul szolgálhatnának a természetes szaporodás mértékéről, és nem csupán elméleti, alternatív feltételezésekre kellene hagyatkozni. Jórészt feldolgozatlan a jeles osztrák statisztikus K. Czoernig (1855) részletes levéltári kutatásokra támaszkodó, német nyelvű munkája is a magyarországi betelepülésekről.
A népesség számának meghatározásául bázisként ily módon csak a század vége felé (1784–85-ben), II. József uralkodása alatt az egész Habsburg Birodalom területén végrehajtott katonai jellegű népszámlálás eredményei szolgálnak, ez azonban – a zsidó lakosság kivételével – nem tartalmaz sem vallási, sem etnikai megoszlási adatokat. Különböző leíró statisztikai munkákból annyi ismeretes, hogy a magyarság aránya az összlakosságon belül 40% alatt volt.
A szabadságharc bukása után az osztrák szervek által 1850-ben végrehajtott népszámlálás 36,5%-ban állapítja meg a magyarság részesedését az össznépességből. Hat évtized múlva, 1910-ben ez az arány 54,5%-ra ugrott. A nem magyar anyanyelvű lakosság az első világháborúig kisebbségbe szorult, lélekszámban a magyar népesség megkétszereződött: közel 5 millióról 10 millióra növekedett – részben az asszimiláció eredményeképpen. Für Lajos hangsúlyozza: ez természetes asszimiláció, a magyarosodás, és elveti a magyarosítás gondolatát. Pedig az igazsághoz tartozik, hogy – egyebek közt – az iskolapolitikának is volt szerepe az asszimiláció folyamatában: az 1910-es években az ország 15 ezer népiskolájának több mint 80%-a magyar tannyelvű lett. Megszűnt a német tanítási nyelvű iskolák fele, a szlovák és ruszin nyelvűeknek nagyobb része. A szlovákság napjainkig különösen sérelmesnek tartja, hogy a közel kétmilliós kisebbségnek nem volt egyetlen középiskolája sem.
A 19. században, a nemzetállamok megvalósítására irányuló törekvések korában ez persze korántsem volt ritka jelenség – különösen a nagy nyugat-európai államokkal összehasonlításban. Franciaországban a 19. század derekán a lakosság nagyobb része még különböző etnikumok (bretonok, baszkok, provanszálok stb.) és tájak nyelvét beszélte, a századfordulón pedig az egész országban már egységes francia nyelven folyt a tanítás. A brit szigeteken az ír nép elvesztette anyanyelvét, Skócia és Wales népének is csak töredéke tudta kelta nyelvét megőrizni. Igaz, hogy van ellenpélda is: a Habsburg Birodalom osztrák térfelén a német nyelvű lakosság hasonló arányú kisebbségben volt 1850-ben, mint a történeti Magyarországon a magyar, és 1910-ben a német nyelvű népesség aránya valamelyest csökkent, számbelileg erősödtek az egyéb (túlnyomórészt szláv) népcsoportok.
A magyarságnak a kiegyezést követő fél évszázadban elért jelentős térnyerése után a 20. században a hosszú stagnálás korszaka következett. Az első világháborúig 10 millióra növekedett lélekszámú magyarság a Kárpát-medencében a század végéig alig lépte túl ezt a határt, és reális számítások szerint a következőkben inkább alá kerül. A két világháború és annak embervesztesége, az 1956-os forradalmat követő megtorlás és tömeges menekülés áll a háttérben. Für Lajos mindenekelőtt ezekkel a politikai jellegű tényezőkkel és lélektani hatásukkal hozza összefüggésbe a népesség számának alakulásában bekövetkezett negatív változásokat. A népesség számának alakulása azonban elsődlegesen inkább biológiai-genetikai folyamatok eredménye, a társadalom tagjaiban rejlő fajfenntartó erő fokának: meglétének vagy fogyatkozásának jele, Schopenhauer kifejezésével: a faj akaratá-nak a megnyilvánulása.
Für Lajos könyvéből is kiderül: Magyarország területén a születések gyakorisága, az ezer lakosra jutó születések száma általában a 19. század vége felé kezdett csökkenni. A folyamat odáig jutott, hogy Európában először Magyarországon csökkent a női termékenység, a megszületett gyermekek száma addig, hogy már nem volt elégséges a népesség újratermeléséhez. A népesség életkorának meghosszabbodása azonban az 1970-es évek végéig kitolta a lélekszám fogyását, és a halálozások száma csak 1980 novemberétől haladta meg – gyorsuló ütemben – a születésekét. Magyarországon ez korábban kezdődött meg, mint Ausztria kivételével a környező országokban és az európai országok többségében.
A születéskorlátozás azonban egyes vidékeken, népcsoportoknál már a 18. század végén megkezdődött, amint ezt egyházi anyakönyvi adatokra támaszkodó, szórványos családrekonstituciós vizsgálatok és népmozgalmi elemzések bizonyítják. Ugyanakkor akadnak települések, ahol még a 20. század vége felé is mutatkozott némi születési többlet. Helytörténeti és regionális kutatások feltárhatnák, miként jutott el az ország népesedése a mai tragikusnak mondható helyzetig. Ki kellene használni a 18. és 19. századi egyházi anyakönyvek bejegyzésein kívül többek között a hivatalos statisztikai szolgálat – egyedülállóan gazdag, de messzemenően kiaknázatlan – publikált adatanyagát.
Für Lajos több fejezetet szentel könyvében azoknak a méltánytalanságoknak és atrocitásoknak a részletezésére, amelyek a világháborúk után a szomszédos államok uralma alá került, többmilliós magyarságot érték, és számításokat végez arra nézve, hogy az idegen uralom – továbbgyűrűző hatásaiban – milyen mértékű veszteséget jelentett a magyar népesség számára. Figyelmen kívül hagyja azt a természetes asszimilációt, amely az első világháborúig a magyarság sorait gyarapította. Felrója azonban jelentős rétegek nemzeti identitásváltását – metamorfózisát –, melynek eredményeképpen az 1910. évi népszámláláskor magukat magyar anyanyelvűeknek valló személyek új államba kerülésük után szép számban – különösen a felföldi (szlovákiai) városokban – már a többségi nemzethez tartozóként szerepelnek. Ez a kettős nemzeti tudat, különösen vegyes házasságok esetén könnyen magyarázható, természetes következménynek tekinthető, gyakori jelenség. Széchenyi István sem hitt a nyelvi magyarosítás sikerében, minthogy a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még. Ezzel kapcsolatban nem árt talán megemlíteni azt az elég gyakori tényt, hogy a nemzeti kisebbségek aránya (sőt abszolút száma is) az államalkotó többségi nemzettel szemben csökkenni szokott. A kisebbségi politikában, és általában a szabadságjogok érvényesülése területén gyakran példaképpen emlegetett Skandináviában, Finnország területén az őslakos svéd nemzetiségűek száma az 1940. évi 354 ezerről 1985-ig 300 ezer alá esett, arányuk pedig 9,5%-ról 6,2%-ra. De ez az arány 1880-ban, kb. a jelenlegi lélekszáma mellett még 14,3% volt! Kanadában 1986-ig 24%-ra mérséklődött a francia anyanyelvűeknek négy évtizeddel korábban még 29%-os aránya. S lehetne a példákat tovább sorolni.
A magyarországi születéskorlátozás vészes terjedésére, arányaira már az 1920-as években kezdték felhívni a figyelmet a nép sorsáért aggódó írók, lelkészek, orvosok, statisztikusok stb. Voltak, akik erkölcsi, világnézeti, vallási okokkal, a kényelem, luxus előtérbe helyezésével, vagy éppenséggel a protestáns vallással hozták összefüggésbe az egykézést és annak terjedését, statisztikai adatokat (is) felsorakoztatva, hogy a protestáns lakosság születési gyakorisága nemcsak Magyarországon, hanem az európai országokban általában alacsonyabb a katolikusokénál. Mások gazdasági-anyagi okokra vezették vissza a születéskorlátozást. Szerepet tulajdonítottak örökletes biológiai, kulturális tényezőknek is. Fülep Lajos, az egykori egyetemi tanár, egy kis baranyai falu református lelkipásztora az egykerendszert erkölcsi jelenségnek tekintette, és durva, naiv materializmus-nak az erkölcsi hanyatlás gazdasági okokkal való magyarázatát. Illyés Gyula jajkiáltás-a ugyancsak a gondolkodásmódban, az egész társadalom életrendjében látta a bajok okát.
A második világháború után a népesedési kérdések lekerültek a napirendről. A háború alatti súlyos emberveszteségekről is csak jó négy évtized múlva, az 1980-as évek végén jelent meg a valóságot talán legjobban közelítő, alapos részletkutatásokra támaszkodó munka. (Kár, hogy Für Lajos igazán gazdag bibliográfiájából kimaradt Stark Tamás tanulmánya a Történettudományi Intézet kiadásában.)
Közben az 1960-as évek elejére az élveszületési arány Magyarországon a legalacsonyabbra süllyedt, és világrekordot állított fel az ország a születéskorlátozás legdrasztikusabb változatában, az egészséget is veszélyeztető művi vetélések (abortuszok) számában, amely az 1970-es évekig jelentősen meghaladta az élveszületéseket, és mintegy 5 millió magyar élet pusztulásával járt együtt.
A népesedés helyzetével foglalkozó újabb irodalom rámutat a demográfiai magatartás összetettségére, társadalmi beágyazottságára és a gondolkodásmód, a gyermekáldásról vallott felfogás jelentőségére. A nemrégiben elhunyt Andorka Rudolf megállapítása szerint a népesség egyszerű reprodukcióját sem biztosító alacsony gyermekszámnak hosszabb távon igen káros hatásai vannak a közösség életére. Egy társadalom akkor mond igent a jövőre, ha elfogadja az új életet. Az emberi létnek ugyanis vitathatatlan alapértéke az élet, amely megelőzi a birtoklást.
Végül is van-e és milyen kiút lehetséges a 21. században a magyar népesedés jelenlegi tragikus helyzetéből? Für Lajos megvizsgálja a Zrínyi Miklós nyomán Íme kiáltok… címmel írt, erős nemzeti érzésekkel fűtött és kossuthi idézetekkel megtűzdelt fejezetben a gyökeres határmódosítások gondolatát. A történelmi tendenciák és az Európai Unió megvalósítására irányuló törekvések ismeretében az államhatárok jelentősége a jövőben várhatóan csökkenni fog, nem szólva az esetleges határmódosítások nemzetközi jogilag is súlyos következményeiről. Nehezen képzelhető el, hogy a határmódosítások hatására megváltozna a magyar lakosság demográfiai magatartása, növekedne gyermekvállalási kedve, gyakoribbá válna a legalább háromgyermekes családtípus, csökkenne az öngyilkosságok száma, amiben a magyarság ugyancsak élen jár Európában már a trianoni béke előtti évtizedektől. Összegzésképpen: gyökeresen megváltozna-e az a pesszimista gondolkodásmód, amellyel a magyarság elhíresült Európában?
Reálisabb kivezető út lehetne – Für Lajos szavaival – az a magával ragadó, ellenállhatatlan erejű belső megújulás, ami megállítaná … a hanyatlást, visszafordítaná a növekvő apátiát. Für Lajos azonban ezt irracionális-nak, vágyálom-nak, már-már transzcendens gyökerű … isteni csodá-nak tartja. Pedig ez a lelki megújulás éppenséggel a józan ész követelménye lenne, korántsem irracionális valami, csupán tartalmaz olyan elemeket, amelyek figyelembe veszik az utilitarista értelmen kívül az érzelemvilág – a személyiségszerkezet másik felének a – hangját is. És a matematikus Pascal a szív filozófiáját vallotta, melynek érveit a ráció nem mindig tudja megérteni.
A belső megújulás alapjában véve erkölcsi jellegű és egyben intellektuális követelmény is. Megújulni akkor tudunk, ha fel- és megismerjük magunkban azokat a tulajdonságokat, gondolkodásmódot és magatartásformákat, melyeket helytelennek ítélünk, és újjal, helyesebbel kell(ene) felcserélnünk. Ha az életben minden rossznak az okát rajtunk kívül álló körülményekben (intézményekben, emberekben vagy azok meghatározott csoportjában) látjuk – mint általában a felvilágosodás kora óta –, akkor nincs miért megújulnunk, mert mi, egyénileg és közösségileg egyaránt tökéletesek vagyunk.
Kossuth Lajos patetikusan leborult a nemzet nagysága előtt, Széchenyi István pedig rámutatott a magyar parlag hibáira, fogyatékosságaira, melyekkel szakítani kell, megteremtve a gazdasági és szellemi előrehaladás intézményes és erkölcsi feltételeit. Annak tudata, hogy megújulva a korábbinál helyesebb útra lépünk, hitet és reményt kölcsönöz abban, hogy a jövő meghozza számunkra a kedvező eredményeket. A Für Lajos által irracionális vágyálomnak tartott belső megújulás lehet az egyetlen kivezető út a jelenlegi népesedési helyzetből.
Ez nem képtelenség.
Európai példák tanúsága szerint Franciaország népessége a 19. század derekától folyamatos bevándorlás ellenére is 40 millió körül stagnált a második világháborúig. Hatékony kormányzati anyagi ösztönzések eredményeképpen (is) az ország lakossága az 1960-as évek végére 50 millióra emelkedett, az évszázad végén pedig megközelíti a 60 milliót. Hollandia népessége a 20. században a trianoni Magyarország alig több mint harmadnyi területén 5 millióról több mint megháromszorozódott. Lengyelország pedig – amely a második világháborúban a Szovjetunió és Németország után kiemelkedően a legnagyobb (6 milliónyi) népességveszteséget szenvedte el – egységes nemzeti élni akarással fél évszázad alatt 24 millióról 38 millióra növelte lélekszámát.
Annak ellenére, hogy a népességfogyás a 20. század végére Európában eléggé általánossá vált, mégsem teljesen illuzórikus vágyálom a magyar népesség tartós hanyatlásának megállítása és visszafordítása, ha egységes társadalmi akarat áll mögötte, ha a fajfenntartó ösztönhöz kellő érzelmi, erkölcsi és lelki erők társulnak, s ha a család és gyermek a politika részéről elégséges anyagi és jogi, intézményes támogatásban részesül. A hit a jövőben célravezetőbb lehet, mint a hatalmunkból kiesett múlton való meddő kesergés.
(Für Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében Népesedésünk évszázadai 896–2000. Kairosz Kiadó, Budapest 2001.)
|
