Az emlékezés napja van. Az Országgyűlés határozott így. Az oktatásügy úgy döntött, hogy emlékezzenek a tanulók is. Emlékeznek a nemzeti és nemzetközi fórumokon, emlékezés volt nemrég Stockholmban, a Nemzetközi Holokauszt Konferencián, emlékezésre készül egy ENSZ-világkonferencia is. Emlékezések rázzák meg emberek százmillióit, amikor felidézik a világháború borzalmait, az elnyomás kínjait, az égő-pusztuló házat-falut-várost, mert sokaknak csak térkép volt a táj. Amikor számba veszik és siratják a 20. század jobboldali és baloldali diktatúráinak sokmilliós mártírseregét.
De mi történt, hogy az emlékezés ilyen sűrű lett?
Sok évtized után miért nem tudunk feledni? Mi zokog úgy lelkünkben, mint malom a pokolban? A válasz az lehet, hogy a tragédia volt nagy. A halottak és meggyötörtek millióinak éneke és jajveszékelése visszhangzik sokunknak lelkében. Annyira, hogy a gyermekeink is hallják.
Szeretnénk békében élni önmagunkkal. Az érdemes élet oly sok ajándékát hoztuk létre az alkotás és szolidaritás sokféle közösségében. És szeretnénk ennek örömeiben élni.
Valahol itt lehet a lényeg. Szeretnénk az új évezredbe tisztán átlépni. Új fejezetet nyitni az ember és ember, nemzet és nemzet, ember és természet között. Él bennünk a vágy a szebb, emberibb élet iránt, de tudjuk, hogy mily sok erőfeszítés kell ehhez. Beláthatatlanul sok. Az egyes ember részéről, a családok részéről, a nagyobb közösségeink részéről, nemzetek és az egész világ részéről. S hogy erre képesek legyünk, szükség van erre a mindent átölelő egyéni és kollektív emlékezésre. Mert az emlékezés békévé oldhatja a fájdalmat, megválthat bűneinktől, méltóvá tehet a jobb és szebb életre. Emberségünk része, hogy keressük ezt a megbékélést, keressük ezt a megváltást. Látva láthatjuk, hogy mindez nincs őszinte emlékezés nélkül.
Ma az emlékezés napja van. Emlékezünk mindarra, amit az embereknek el kellett szenvedniük. De ez a nap egyben az őszinte gondolkodás napja is arról, hogy mi miért történt velünk az elmúlt század nehéz évtizedeiben.
Minél mélyebben éljük át az emlékezés katarzisát, annál szabadabbak leszünk ahhoz, hogy felelősségünket is megéljük és jövőnket kiérdemeljük. Mindez valamennyiünk felelőssége. Mert nemcsak a történészekre vár, hogy felmérjék: a 20. század milyen tragédiákat zúdított az emberiségre. A II. világháború, a holokauszt, a kommunista diktatúra mindmáig jórészt feldolgozatlan évei annyira megterhelik a ma élő nemzedékeket, hogy félő, jelenünket és jövőnket is hatalmába keríti a fájdalom, a félelem, a bűntudat és a gyűlölet kölcsönhatásának békétlen lelkiállapota. Azért kell emlékeznünk, s azért kell az emlékezést közös élménnyé tennünk, hogy megszabaduljunk ettől a nyomasztó lelki tehertől.
Gondoljunk a 20. század nagy tragédiáira, a fasiszta diktatúrában és világháborúban elpusztult milliókra, a mártírokra, hősi halottakra, a frontra hajtottakra, országok, népek leigázására, nemzetgazdaságok megsemmisítésére, országhatárok átrendezésére, kollektív bűnösséggel vádolt és elűzött milliókra, fogolytáborokban sínylődőkre és az örökre ott maradottakra, az egy életre magányra ítélt hadiözvegyek és árvák millióinak szenvedésére.
Mennyi gyász, mennyi lelki sérültség. És mennyi közöny, hogy hagytuk, hogy nem lázadtunk, hogy alibit kerestünk, hogy nem voltunk hősök. Jó, hogy voltak azért helytállók és hősök, voltak Bajcsy-Zsilinszkyk és Stauffenbergek, akik megmentették becsületünket. A csendes többségét, amely élni és túlélni akart. Sokan voltak a hétköznapi szolidaritás hősei is.
Emlékezzünk arra, ami sok millió zsidóval, köztük sok százezer honfitársunkkal történt, sokak közönye vagy tudatlansága, és nem kevesek gyűlölete mellett. Jó, hogy az emberség hősöket és áldozatvállalókat teremtett a borzalomban. Hogy voltak Anna Frankok, Edith Steinek, Wallenbergek, Angelo Rották és Kolbe atyához hasonlók.
A számok világában talán eltörpül a gyalázat, ami a 600 ezer magyar zsidóval és sok-sok ezer cigánnyal történt a hét esztendeig tartó világégés százmilliós nagyságrendű áldozatához képest. De tudnunk kell, hogy a zsidóság ellen elkövetett népirtás példa nélküli a történelemben, állapította meg Weizsäcker német államelnök, amikor a holokausztra emlékezett. Mi sem mondhatunk mást. Túl azon, hogy gyógyíthatatlan sérülést okozott a hozzájuk tartozóknak, Magyarországon is máig ki nem kezelt sebet ejtett az egész nemzet lelkiismeretén. Bölcs döntés volt külön emléknapot szentelni a holokauszt áldozatainak.
Emlékezzünk a kommunista önkényuralom és diktatúra áldozataira. Az emlékezések sorában a mai napon ez van különösen előtérben.
Tudományos kutatások hitelesen szólnak a népirtás, az éhínség, a kivégzések, a koncepciós perek, bebörtönzések, kínzások, kényszermunkatáborok, deportálások, a gulágok áldozatairól, a sok tízmillió ember pusztulásáról szerte a világban. Szinte felfoghatatlan az a fájdalom, amelyet az emberi méltóságtól, a szabad életpálya lehetőségeitől, a vagyonuktól való megfosztottság, a tönkretett életek százmillióinak szenvedése jelentett. Itt is voltak hősök, és még többen mártírok.
És mily sokan lettek áldozatok azok közül is, akik hittek az eszmében, amelynek jegyében aztán elpusztították őket. Nálunk is hosszú az áldozatok sora. A parasztság és a magánegzisztencia, az úgynevezett osztályellenség felszámolása, az életek tönkretétele, az elnyomás, az ártatlan emberek elhurcolása, bebörtönzése, a megöltek, a halálra ítéltek és mégis életben hagyottak pokoli kínjai, 1956 forradalmi harcainak sok ezer hőse-áldozata, a forradalom könyörtelen leverése, a sortüzek, a Kossuth tér, Mosonmagyaróvár és a többi, a kivégzések, melyek során nem kímélték saját legelvhűbb társaikat sem. Emlékezzünk az önkény szélsőséges tobzódásának éveire.
Áldozataik között éppúgy megtaláljuk Rajk Lászlót, mint mozgalmuk reformereit, a tisztalelkű, becsületes Nagy Imrét, vagy az ötvenhatos Angyal Istvánt, de ott vannak közöttük a másképpen gondolkodó egyházi és világi értelmiség kiválóságai, akik közül talán az 1957-ben kivégzett klasszika-filológus Brusznyai Árpád tragédiája a legmegrendítőbb.
De ne feledkezzünk meg a névtelenekről sem. Az ismeretlen kisemberek sokaságáról, Recskről, a kényszermunkatáborok megalázottjairól és megkínzottjairól. A kétszázezerről, akik ’56 után emigrálni kényszerültek. És ne felejtsük: valamilyen mértékben áldozatok vagyunk szinte mindnyájan, akik megértük a szabadság pillanatát. Mert sejtjeinkben lerakódott a félelem, a hitetlenség, a restség közönye. Lázadhattunk volna jobban.
Lehettünk volna többen hősök, egyszerű hétköznapi hősök. De a félelem sokunktól elvette az egymás iránti bizalom ajándékát. A hitetlenség, a hiábavalóság hosszú évein már-már megtanultuk, hogy nekünk, magyaroknak nem sikerülhet, úgysem sikerülhet semmi. A restség sokunktól elrabolta a szorgalom, a munka, a becsület értelmébe vetett hitet.
Íme az emlékezés fájdalmas litániája. Egy része legalábbis. Hogy itt vagyunk, ahogy vagyunk, arról tanúskodik, őszintén tudunk emlékezni, igazában már régtől fogva.
Velünk van az áldozatok áldozata és üzenete, már kezdettől fogva forrásává váltak életünknek. Igazában öröm- és hálaéneket kellene énekelnünk, hogy mégis megkaptuk az új évezred kegyelmét, az igazabb, szebb, jobb élet esélyét. Felemelt fejjel járhatunk, mint emberek és mint nemzet egyaránt. Nekem most az áldozatokról kell emlékeznem. Arról, hogy hogyan történhetett mindez velünk, amiről emlékezünk. Emlékezni, hogy jobban ismerjük szenvedéseink okát, hogy felismerjük és elűzzük a bajt, ha régi módján újból ellenünk készülne.
Ha hinni akarjuk, hogy a 20. század borzalmai nem ismétlődhetnek meg, saját megújulásunk lehetőségében: szellemi és erkölcsi tulajdonságaink alakíthatóságában kell hinnünk. Szellemi és erkölcsi tulajdonságokról beszélek, szándékosan ebben a sorrendben. Mert meggyőződésem szerint ahhoz, hogy védettek legyünk a pusztító erőkkel szemben, mindenekelőtt ismernünk kell azok eredetét, értenünk kell működésük mechanizmusát.
Ha nem vagyunk is annyi ismeret birtokában, hogy történészek alaposságával tárjuk fel a világméretű bajok minden titkát, van annyi személyes és kollektív tapasztalatunk, hogy gyötrő kérdéseinkre jó irányban keressük a feloldó válaszokat. Elsősorban azt kell belátnunk, hogy a gyilkos terror hatalomra jutása nem valamiféle misztikus erők működésének következménye volt. Azok a kísérletek, amelyek a diktátorokat démonnak ábrázolják, és a diktatúráknak irracionális jelleget tulajdonítanak, nemcsak igénytelenek, hanem – hitem szerint – veszélyesek is.
Ha történeti tapasztalatok alapján közelítünk a baloldali diktatúrák természetrajzához, szembetűnik néhány általánosítható tulajdonságuk. Elsőként az, hogy ott tudtak a legjobban berendezkedni, ahol egyszerre volt adva két feltétel: a szociális nyomortól szenvedő tömeg és a megváltást ígérő forradalmi ideológia. A másik közös vonásuk ezeknek a diktatúráknak, hogy nemcsak a nyomorában megalázott kisember lázadó indulatára, hanem kivételes tehetségű értelmiségiekre is tudott támaszkodni.
És végül a harmadik – a bal- és jobboldali diktatúrákat egyaránt jellemző – közös nevező, hogy a legrémisztőbb totalitárius rendszerek – itt Szolzsenyicint idézem – soha nem valamilyen tekintélyelvű rendszerből keletkeztek, hanem különféle erőtlen demokráciákból. Közelebbről nézve a dolgokat, a szociális nyomor nem új keletű jelenség. A szegénység, a mindennapi kenyérért vívott küzdelem, a nincstelenség, az éhínség végigkísérte az emberiség történetét. A modern korban azonban már nemcsak arról volt szó, hogy egymás mellett létezett a megalázó nyomor és a hivalkodó gazdagság. Hanem arról is, hogy a gazdagok szabadsága a szegények jogfosztottságára épült. Az az eszme pedig, amelyik ehhez a kiáltó igazságtalansághoz menlevelet adott: a korláttalan gazdasági szabadság eszméje volt. Vagyis a gazdasági liberalizmus elfajulása megelőzte a baloldali diktatúrák bűneit.
Jó, hogy ma mind többen látják, amit Svájc államelnöke fogalmazott meg: a szabadságnak is van határa; a gazdaság, a verseny, a hatékonyság érdekein túl az ember felé kell fordulnunk.
A baloldali diktatúrák történetének másik megdöbbentő jellemzője: szellem és erőszak összefonódása. Az erőszak erkölcsi és politikai igazolásának szándéka is mélyen és szerteágazóan gyökerezik az európai kultúrában. Hogy mennyire mélyen, annak illusztrálására hadd idézzem Kölcsey Ferencet, aki a századokon át dúló vallásháborúk okait kutatva szögezte le: A gondolat, hogy egyetlen hitben van idvesség, a romlott szívekben ezer rosszaknak és ezer ezer iszonyító történeteknek forrásává változik.
Igen, a kizárólagosság türelmetlensége, a fanatizmus ősbűn. Az a fordulat, ami a modern korral jelent meg a nyugati civilizációban, e fanatizmusnak új és minden korábbinál végzetesebb formáit táplálta. E fordulat lényege a jakobinus diktatúrákban ragadható meg. Ezek hívják fel a figyelmünket arra, hogy kell még valami ahhoz, hogy a vétkes gondolatból véres valóság legyen. Ez a valami pedig nem más, mint az ember agresszív hajlamait féktelenné tévő félelem, amelynek gerjesztése és manipulálása a 20. századi diktátorok hatalomgyakorlásának legfőbb eszközévé vált. Azt hirdették, hogy az ellenséget meg kell semmisíteni. Íme, a legújabb kor politikai kultúrájának legfertőzőbb vírusa. A pszichológiai vírus. Amelyet a baloldali diktatúrák az ellenségeikkel szembeni tömegpusztító fegyverként próbáltak használni, s amellyel végül is önmagukat tették harcképtelenné.
Vereségük, összeomlásuk épp azért jelenthet fordulópontot az emberiség történetében, mert az nem pusztán a világhatalmi erőviszonyok radikális megváltozását eredményezte, hanem a fortélyos félelem bénultságában szenvedő társadalmak lelki megújulásához is vezethet. De csak akkor, ha a diktatúrák létezésének harmadikként említett feltétele is megszűnik, és az erőtlen demokráciák nem válnak totalitárius rendszerek melegágyává. És nem következik be, amire a fasizmus megjelenésekor Thomas Mann Európa, vigyázz! címmel figyelmeztetett, hogy a humanizmus, ha nem elég harcias, saját gyengeségeinek lesz az áldozata; hogy a passzív humanisták az ember nagy ügyét cserben hagyják.
Vajon megvan-e minden biztosítéka, hogy a század utolsó évtizedében a diktatúrákból felszabaduló nemzetek humanizmusa és parlamentáris demokráciája erős legyen?! A válasz, azt hiszem, csak az lehet, hogy az erős demokrácia és a harcos humanizmus feltételei a történelemben soha nem tapasztalt módon és mértékben adva vannak.
De tökéletes biztosítékai soha nem lesznek a mindenkor élő nemzedékek eltökéltsége, bölcsessége és a közérdekért áldozatokra is késztető közösségi erkölcse nélkül. Az erős demokráciát nemcsak a szabad választások lehetősége, s nem csupán a többpártrendszerű alkotmány teszi, hanem – mindenek előtt! – polgárainak életminősége, erkölcse és cselekvő elkötelezettsége. Ennek jegyében tudni kell, hogy ahol a szegény úgy érezheti, hogy mások gazdagságának az ő elnyomorodása az ára, ahol a hatalom képviselői önhasznukat nézik és szűk csoportérdekeket szolgálnak, ahol a tömegekre hatni akaró írástudókat – így a sajtó, a média munkásait is – nem hatja át a szó hatalmának súlyos felelőssége, s ahol a mindennapok emberének gondolkodását és viselkedését nem szabályozza a történelmi tapasztalat, ott nincs, ott nem lehet erős demokrácia.
A biztosítékok együttesében éppúgy megvan a szerepük a gazdasági élet szereplőinek, miként a tudományok és a művészetek művelőinek, s minden állampolgárnak a maga családi, baráti és munkahelyi közösségeiben.
Több mint egy évtizede megalapozott parlamentáris jogállamunk keretei között jogszabályaink sokoldalúan gondoskodnak a hatalommal való visszaélés megakadályozásáról. A jogalkotó megtette, amit a jog eszközeivel megtehetett, hogy meggátolja a történelem kerekének visszaforgatását. De még mindig nem történt meg minden, hogy a szenvedők a vétkeseknek megbocsáthassanak, s hogy áldozataikat méltányoló gondoskodásban részesüljenek. Tegyünk meg hát mindent mi magunk is, amit megtehetünk helyzetünk, erőnk és hitünk szerint. Abban a szellemben, ahogy a költő teszi. Wass Alberttől idézek, az Üzenet haza című verséből:
És üzenem mindenkinek,testvérnek, rokonnak, idegennek,gonosznak, jónak,hűségesnek és alávalónak,annak, akit a fájás űz, és annakkinek kezéhez vércsöppek tapadnak:vigyázzatok és imádkozzatok!Valahol fenn a magas ég alattMozdulnak már lassan a csillagok,S a víz szalad, és csak a kő marad,A kő marad…
Maradnak igazak és jók,A tiszták és békességesek,Erdők, hegyek, tanok és emberek.Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Kövessék hát az emlékezést meggondolt cselekedetek!
|
